OZIRISZKÉNT HAZA

Mikor átúsztam, még köztetek,
Mintha málnászás közben, úgy
Nevettetek, a láb- és kartempók
Között, mint járásnál, nyugodt
Volt testetek, ahogy rezgő
Levél, hajlongó ág mögött a
Törzs, meder és ég között,
Egyforma távol –
Hosszadalmason süllyedtem,
Kerengő levél, spirálban,
Ennyivel tovább: és akkor
Tű lettem, ami fölöttem volt,
Elém került, vízválasztó, és én
Mögé, elakadt hangszedő, vízszintes
Fulladásban a határt nem lépve át,
Mindig középen, ott a bólyánál.
Hajóknak prédaként, önzaját játszó
Kis játékmozdony a nála nem sokkal
Hosszabb síndarabon, két ütköző
Között – hogy zakatolt, zihált!
És most, útban haza, a végső
Szakaszon megint tű lettem, egyetlen
Barázda tolmácsa, a saroknál, egy
Vak nénit sétáltatott fekete kutyája,
Mintha gumira fűzött volna, pányvára.
Hiába érek át, és tölti meg fülem, ahogy
Torkom előbb a víz, a fák zaja, a
Kavicsok csikorgása, érek haza, csikordul
Meg a zár, egyre sarkon vagyok, veszteg,
A bólyánál, amíg ti málnásztok, hiába
Úszom el a házak ránctalan homlokzata
Előtt, ahol nem akad semmi meg,
Nyakamnál fogva végig, vasmacskára
Fűzött lánc, himbál a gumitánc, csak
Részenként, ahogy Ozirisz, juthatok,
Mint akkor is tovább, haza.

kép | shutterstock.com