ÖTVÖZET

A dermedő jelen a most viaszából font keret:

semmi nincs készen, semmi sem adott: ez a pillanat, az „épp most” az egyetlen (jobb szó híján) valós, az egyetlen cél és az egyetlen ok; a jegecesedő „ez itt” – előbb még képlékeny, utóbb már meglágyult, illatos, felfénylő; amorfból amorfba, hiába köt meg a forma egy időre, éppúgy szétmállik ez is, mint a szó mállik szét, a versből kikerülve,

ahogy anyaggal szövi át és tölti föl a teret
a lomha enyészet,

mi más: hiszen ha minden, ami lett, ott és úgy maradna, mert nem akar odébbállni, mi mást lehetne tenni, mint ordibálni: hogy múljon el végre, táguljon innen, mert hely híján marad minden készülődő pillanat, és eldugul a létezés, mint a csap; elvégre indulás és megérkezés finom egyensúlyán áll vagy bukik ez az egész, és kellő időben üzemanyaggá lesz, ami enyészett – hisz éppen

úgy az időöntödében
nyer formát mindaz, ami van:

tűzórák tehát, azok volnánk; viasztestünk épp, hogy megszilárdul és máris áthevül a lángtól, így méri ki az időt hamvadásunk, és legfeljebb sejtjük, e pislákolásnál miféle csuhás szerzet körmöl és miféle krónikát, bár, hogyha nem vigyáz, körmére ég azért a most:

az olvadás-
ponton túl egymásra rakódó rétegek,
az irányok, majd a nemlét viszonylagossága,
mint a gyertyatestet széthordó láng,
és az abból kinőtt kormos hiány,

igen, a füst; amely csendben és észrevétlen rakódik le most is éppen a mindenség ódon boltozatán: ez marad – hacsak a csuhás irománya nem mond el valami igazabb, vagy talán csak hihetőbb, mert szebb változatot miránk, ha ugyan van könyörület benne az iránt, aki szilárdul és olvad, fogy és világít, egyre olvad és egyre szilárdul, kormot és világosságot lehelve magából,

amit
foltosra koptat az elmúlás közönye, hogy
kihazudjon belőle pár porózus pillanatot,

melyekért megéri; úgyis csak efféle szemcsék peregnek szét: tessék, csak győzzék összeszedni őket, mert ki tudja, hátha; hátha e morzsányi időközökben, az elmúlás diktálta közönyben oldva maradhat valami épp csak megfogható; nincs is rá szó, csak annyi, hogy:

mégis – a teljesség igényével vagy anélkül –
annyi bizonyos, ha mindeddig nem volt kanóc,
se szikra, se fénylő felismerés,

(pedig az is lehet, hogy volt, talán nem is kevés)

ez itt annak a helye,

ama porózus pillanat felfénylő heve,

hogy majd lesz.

kép | shutterstock.com

Taizs Gergő | Üvegidő