OTTHONOSSÁG

A szerelemről — legalábbis az általánosan elfogadott értelmezés szerint a két ember közti testi-lelki kapcsolat szelíd és nyers mozzanatairól — a világ különböző nyelvein mindent elmondtak, leírtak. Költők, írók, színészek, zenészek végtelen sora és bölcs tudósok sok-sok generációja kiáltotta a világba örömét és fájdalmát, tudását és nem tudását az emberi életnek erről a maga teljességében, csodájában megfoghatatlan, soha tökéletesen meg nem ragadható, csak pillanatosan megélhető jelenségéről úgy, hogy az értelemnek és az értelmetlenségnek, a felejtésnek és az emlékezésnek, az én-vesztésnek és az én-megtalálásnak ős-paradoxonait oldó jelen-létére is mutattak.
álmaink tájai
Ezúttal nem erről a két ember közötti szerelemről szeretnék írni, hanem arról, hogy lehet-e egyáltalán szerelemnek nevezni a vonzalmat, ha a partner nem másik emberi lény, hanem a környezet darabja — hegyek-völgyek, tájak, épületek és nem egyes emberek, hanem embercsoportok szövedéke. Szerelem-e, amit szülővárosunk vagy a hely iránt érzünk, ahol otthont teremtettünk magunknak, vagy amire rácsodálkoztunk, esetleg álmaink tájai, városai iránt, ahol valóságosan sohasem jártunk, csak fantáziavilágunk formálta elevenné azokat.

Szinte közhelyként emlegetjük a magyar nyelv sajátosságát, hogy szemben például a német Liebe, az angol love vagy a francia amour fogalmával — vagy akár a görög erósz-agape világával — milyen egyedi módon különbözteti meg a szerelmet a szeretettől, mily kevéssé szükséges körülírás az értéséhez. Bizony felmerül a kérdés — bármennyire is metaforáról van szó —, hogy egy-egy város iránti szeretetről vagy szerelemről beszéljünk-e inkább, vagy egyszerűen csak kötődésről, tapadásról, ragaszkodásról, netán megszokottságról. Talán ezek az érzelmek — ha nem is teljesen — fokozati különbségeket jeleznek. De ha mégis a szerelmet választjuk, ezt az egyszerre legmagasabb rendű és legmélyebb érzést városunk iránt, ehhez létünk bizonyára „legegzisztenciálisabb” összetevőjét is csatlakoztatnunk kell, egy ősbiztonságra törekvést, szinte a születés előtti állapot ősbékéjére vágyódás motívumát.

Az anyaméh a magzatnak még teljes védettséget nyújt, hogy a születés kataklizmájában aztán az anya és a gyerek korábbi egysége két élőlénnyé váljék, és a majdan felnövekvő gyereket — a későbbi felnőttet — élethossziglan elkísérő kettősséggé bomoljék. Örök emberi tapasztalat igazolja, hogy a születéssel szűnő egységet kétségek — vágyak, kívánságok — követik; újra meg újra fellobbanó nosztalgiák, hogy a megbomlott egységet helyreállítsuk. És az egyik ős-egységre villanó, azt idéző, kétséget tüntető csoda: a szerelem.

A város szerelme már nem gyerekszerelem. A gyerek — mint Jean Piaget számos írásában kifejtette — leválása, növekedése során fokozatosan barátkozik meg az őt körülvevő környezeti elemekkel, rétegekkel. Orientálódik, egyre távolabb merészkedik; a bölcső, a gyerekszoba mikrokozmosza tágabb otthonná, majd házzá, utcákká, lakónegyeddé, várossá, országgá tágul, hogy a gyermeki burkot levetve felnőttként végül — a földi léptékeket is meghaladva — a még tágabb univerzumban igyekezzék kiismerni, otthonosan érezni magát.
egységbe foglal
Otthonosság és szerelem, otthonosság és biztonság…? Természetesen nem ugyanaz. És mégis szorosan kapcsolódnak. A szerelem egyszerre pillanatos és időtlen biztonsága aligha adatik meg a másikat jelképező külvilág — és a külvilágot jelképező másik — nyújtotta otthonosság érzése nélkül. A másik birtoklásának nemcsak szép, hanem egyszerre sűrített és kiterjesztett szimbolikája tükröződik a modern regionális tervezés egyik amerikai úttörőjének, Benton MacKaye-nek egy terminus technicusában is. Ezt a MacKaye által javasolt — voltaképpen egy ősharmóniára utaló — mégiscsak új habitability fogalmat, melyben benne rejlik az indoeurópai nyelvek birtoklást jelző gyöke (a latin habeo, az angol to have vagy a német haben), és félreérthetetlenül szoros kapcsolatban áll a modern HABITAT különféle mozgalmaival is, magyarra a legmegfelelőbben talán lakályosságnak, otthonosságnak fordíthatnánk. És ez a szűkebben vett térbeli környezetre: lakásunkra, vagy a tágabbra: városunkra egyaránt kivetíthető lakályosság vagy otthonosság érzése egységbe foglalja azt, aki ad és azt, aki kap. Otthonunk, városunk szeretete tükröződik és sokszorozódik a bennünket körülvevő emberekben, de a növényeknek, állatoknak, a kunyhóknak és a palotáknak a viszont-szeretetében is.

Budapest a saját városom. Néhány év kivételével eddigi életemet itt töltöttem; itt ismerem ki magam a legjobban, és ritka pillanatokban itt adatik meg nekem, hogy rácsodálkozzam varázsos panorámájára, a hegyek évszakonként változó kontúrjaira, barokk templomainak, neoklasszikus vagy eklektikus és szecessziós épületeinek, hídjainak szépségére, villamosainak megszokott sárgájára vagy autóbuszainak kékjére. A budai hegyek színpadára tekintő, a Rákosok felé fokozatosan emelkedő óriási Pest-amfiteátrum, a nézőket a „színpadtól” elválasztó, egyben összekapcsoló folyam valóságos és valóság fölötti szimbolikája együttesen fejezi ki számomra ennek a városnak materiális és immateriális lényegét.

Pantheon, Ufuk Sha Agun, flickr.com

Freud egyik késői művében az ember lelki életének megvilágítására Róma képét vetíti, szinte perszonifikálva a várost. A Rómát idéző példázat bizonyára éppúgy érvényes Budapestre, mint bármelyik más városra, ha ezek fizikai valóságával szembefordulva, lelki szemünk elé tárva vonultatjuk fel a múltból mindazt, amire képzeletünk képesnek bizonyul, történetíróktól tudjuk — írja Freud —, hogy a legrégibb Róma a Roma Quadrata volt, egy bekerített település a Palatínuson. Aztán jött a Septimontium, az egyes dombokon létesült települések egyesítése, majd a Servianus falaival határolt város és még később a köztársasági és korai császársági időszak átalakulása után az Aurelianus császár falaival körülvett város. … Egyes helyeken megtalálhatjuk Servianus falának ásatással napvilágra hozott részleteit. Ha a látogató elég sokat — a mai régészetnél többet — tud, talán képes a városképbe rajzolni ennek a falnak egész vonalát és a Roma Quadrata körvonalát. Azokból az épületekből, amelyek ezeket a régi kereteket kitöltötték, semmit sem fog találni, legfeljebb csekély maradványokat. A köztársasági Róma legjobb ismerete alapján is legfeljebb azokat a helyeket tudná megjelölni, ahol ennek a korszaknak a templomai és középületei álltak. Ezeken a helyeken most romok vannak, de nem maguknak az épületeknek hanem — leégések és rombolások után — később emelt épületeknek a romjai. … Most fogadjuk el azt a fantasztikus feltevést, hogy Róma nem emberi lakóhely, hanem hasonlóan hosszú és gazdag múltú lelki lény, amelyben tehát semmi sem semmisült meg, ami egyszer létrejött, amelyben az utolsó fejlődési szakasz mellett továbbra is megvannak az összes korábbiak is. Ez tehát Rómára vonatkoztatva azt jelentené, hogy a Palatinuson még régi nagyságukban ott emelkednek a császári paloták, hogy az Angyalvár romjain még ott vannak azok a szép szobrok, amelyek a gót megszállásig díszítették stb. Vagy még tovább menve: a Palazzo Cafrelli helyén — anélkül, hogy az épületet le kellene bontani — megint ott állna a Capitolium Jupiter temploma, mégpedig nemcsak utolsó alakjában, ahogyan a rómaiak a császárok korában látták, hanem a legrégibb alakjában is, amikor még etruszk formákat tüntettek fel és agyag antefixekkel volt díszítve. Ahol most a Colosseum áll, megcsodálhatnánk Nero eltűnt Domus Aureáját is; a Pantheon helyén nemcsak a mai Pantheont találnók meg úgy, ahogy Hadrianus hagyta, hanem ugyanazon a területen Menenius Agrippa eredeti épületét is; ugyanaz a föld hordaná a Maria supra Minerva templomát és a régi templomot is, mely fölé épült. És talán csak a megfigyelő tekintetének az irányát vagy a megfigyelő helyét kellene változtatni ahhoz, hogy egyiket vagy másikat lássa. Nyilván nincs értelme annak, hogy ezt a fantasztikus gondolatot tovább szőjük, hiszen ez elképzelhetetlen dolgokhoz, sőt képtelenségekhez vezet. Ha a történelmi egymásutánt térbelileg akarjuk ábrázolni, ez csak térbeli egymás mellé helyezés útján történhet; ugyanazt a teret nem lehet kétféleképpen kitölteni. Próbálkozásunk értelmetlen játszadozásnak látszik, csak az az egy jogosultsága van, hogy megmutassa, mennyire távol vagyunk attól, hogy szemléltetően ábrázoljunk.”
városgyógyászat
Eddig a hosszú idézet, és bizony elgondolkodhatunk, vajon eljött-e már a freudi gondolat megcserélésének ideje, vajon ne az emberi lények fizikai és lelki összetevőinek eddig felismert valóságát kíséreljük-e meg immár metaforaként a városra alkalmazni? A kérdés — úgy hiszem — Walter Gropiusnak, a Bauhaus világhírű építészének jó ötven évvel ezelőtti megjegyzésével cseng össze, mellyel a városoknak egy pszichoszomatikus szemléletét — és talán túlzás nélkül e szemlélet szerinti gyógyítását is igényelte. A gropiusi gondolatcsíra kibontakozására — hiszen a gondolat nemhogy nálunk, de a fejlett és gazdag országokban sem fogamzott meg kellően — alighanem még várnunk kell. De hogyan képzelhetnénk el pszichoszomatikát a ,,városgyógyászat”, akár egy tágasabb ,,környezetgyógyászat” szintjén: építészek és mérnökök, szociológusok, pszichológusok és biológusok, kertészek és jogászok, és még számos más szakember szoros, valóságosan kreatív szakmai együttműködését, sok-sok emberöltőt átívelő, generációk hosszú sorát átfogó, szinte ember-fölötti, emberen-túli kibogozhatatlan egységbe fonódott művi struktúrák és élő organizmusok kezelésében, amikor az egyes emberek pszichoszomatikus gyógyításában is előítéletek és ellenállások hatalmas tömegével kell világszerte megküzdeni! A felismerés azonban, hogy ilyesmi már nemcsak metaforikusan, hanem valóságosan is lehetséges, remélhetően mihamarabb elementáris szükségletté és cselekvéssé válik környezetünk — környezeteink —, ezen belül saját városunk és a világ városainak egészségesebbé tételére.

Colosseum, Richard Ricciardi, flickr.com

Ami a korábban említett ,,habitability”-t illeti, bizonyára minden igaz és pozitív érzés jobban bontakozik ki valóságosan derűs, otthonos környezetben. A másikat a maga olyanságában elfogadó és ezen keresztül igazibb énjéhez juttató szeretet-szerelem bizonyára egyike — ha nem a leglényegesebbje — az alapvetően emberi érzéseknek.
egy teljesebb igazság
Lehet, hogy amit leírtam, túlságosan is egyoldalú. Mintha túlzottan nagy jelentőséget tulajdonítottam volna a külső környezetnek, a kívülről jövő pszichikus vagy pszichoszomatikus faktoroknak — vagy egyszerűen: a nem-énnek. És ezt a nem-ént is mintha túlzottan kedvező színekben idéztem volna. Tapasztaljuk azonban, hogy az életben éppen a negatív külső körülmények, tragikus társadalmi vagy családi élethelyzetek, sokszor a fenyegetettség, betegség, baleset — egy nem megfelelő térbeli környezettel súlyosbítva — hozzák ki az emberből az addig szunnyadó értékeket. Hiszek a katarzis erejében, és jól tudom, hogy a gazdag és szép otthonok, a gondozott városnegyedek nem föltétlenül teremtenek tiszta, jellemes és főleg boldog embereket. A Pál utcai fiúk példája, a Grund, melyet ma sem igen nevezhetnénk lakályos vagy otthonos környezetnek, mintha rácáfolna mindarra, amit írtam. Igen, ez is igaz, egy teljesebb igazságnak a másik oldala…

Az ellentéteket oldó teljesebb igazság azonban a profán hétköznapokat ünnepi magasságokba emelő teremtő erővé is válhat, olyan erővé, amely nemcsak belülről kifelé a másik embert és az egymásra rétegződő környezeti szférákat hatja át, visszahat és átjár bennünket is, amennyiben az univerzum rendjét „otthonosságként” élve meg saját magunkra is vonatkoztatjuk, ha testi-lelki épülésünk során ennek tükrében ismerjük fel, hogy az angol mondás: Be thyself: Légy önmagad és a rilkei sor: Változtasd meg élted — ugyanazt jelenti.

felső kép | Herkules templom, Róma, Mararie, flickr.com