„OTT TALÁLJUK MACBETHET”
Tér és hely Shakespeare Macbethjében [2013 április]
Tegnap kaptuk a hírt, hogy Kállay Géza, szeretett szerzőnk, tudományos lektorunk, az alapítvány kuratóriumának tagja hirtelen meghalt.
Ezt a korábbi esszéjét eredetileg november 20-án, a születésnapján akartuk megjelentetni, hogy ezzel köszöntsük.
„Hol vagyunk egyáltalán? Hol és merre, a tér szerelmére kérdem.”
James Joyce: Finnegans Wake [1]
1.
ELSŐ VÉSZBANYA
Új találkánk vészjele (1)
Zápor lesz? vagy ég tüze? (2)
MÁSODIK VÉSZBANYA:
Az, hogy a tánc véget ér (3)
S győz vagy bukik a vezér. (4)
HARMADIK VÉSZBANYA:
Mielőtt leszáll az éj. (5)
ELSŐ VÉSZBANYA
Hol?
MÁSODIK VÉSZBANYA
A pusztán legyetek. (6)
HARMADIK VÉSZBANYA
Ott találjuk Macbethet. (7)
ELSŐ VÉSZBANYA
Várj meg, Mióka! (8)
MÁSODIK VÉSZBANYA
Varangy hív. (9)
HARMADIK VÉSZBANYA
Megyek. (10)
EGYÜTT
Szép a rút és rút a szép (11)
Sicc, mocsokba, ködbe szét! (12) [Mind el]
Így kezdődik Shakespeare Macbeth című tragédiája Szabó Lőrinc fordításában.[2] Mivel az alábbiakban az angol szöveget[3] elemzem, ezt a tizenkét sort angolul is idézem, majd megadom szó szerinti fordításban:
FIRST WEIRD SISTER
When shall we three meet again? (1)
In thunder, lightning, or in rain? (2)
SECOND WEIRD SISTER
When the hurlyburly’s done, (3)
When the battle’s lost, and won. (4)
THIRD WEIRD SISTER
That will be ere the set of sun. (5)
FIRST WEIRD SISTER
Where the place?
SECOND WEIRD SISTER
Upon the heath. (6)
THIRD WEIRD SISTER
There to meet with Macbeth. (7)
FIRST WEIRD SISTER
I come, Graymalkin! (8)
SECOND WEIRD SISTER
Paddock calls. (9)
THIRD WEIRD SISTER
Anon! (10)
ALL
Fair is foul, and foul is fair
Hover through the fog and filthy air. [Exeunt.]
ELSŐ VÉSZBANYA
Mikor fogunk mi hárman ismét találkozni? (1)
Mennydörgésben, villámlásban vagy esőben? (2)
MÁSODIK VÉSZBANYA
Amikor vége az összevisszaságnak, (3)
Amikor a csata meg van nyerve, és el van veszítve. (4)
HARMADIK VÉSZBANYA
Ez napnyugta előtt lesz. (5)
ELSŐ VÉSZBANYA
Hol a hely?
MÁSODIK VÉSZBANYA
A fenyéren. (6)
HARMADIK VÉSZBANYA
Ott (kell) találkozni Macbethtel. (7)
ELSŐ VÉSZBANYA
Jövök, Graymalkin! (8)
MÁSODIK VÉSZBANYA
Paddock hív. (9)
HARMADIK VÉSZBANYA
Máris! (10)
MIND
A szép: rút [vagy: a jó: rossz] és a rút: szép [vagy: a rossz: jó] (11)
Lebegj ködön és mocskos levegőn át! (12) [Ki]
„Mikor fogunk mi hárman ismét találkozni?” (1.1.1.) – hangzik tehát a színdarab első mondata. A két időhatározót („mikor”, „ismét”) tartalmazó kérdést – mintha véget érő megbeszélés egyik utolsó mondata volna – három lehetőség követi. A három pedig, nem minden mitológiai jelentőség nélkül, épp a Vészbanyák száma. A három alternatíva: „mennydörgésben, villámlásban vagy esőben?”, még mindig kérdő módban hangzik el, és mindhárom olvasható olyan kérdésként, amely egyszerre érdeklődik tér, illetve idő felől: ‘akkor/ott találkozunk, amikor/ahol mennydörgés, eső, villámlás lesz?’ A Második Vészbanya válaszában a felszínen csupán két időhatározói mellékmondat jelenik meg: „Amikor vége az összevisszaságnak / Amikor a csata meg van nyerve és el van veszítve”; a főmondat (‘Akkor találkozunk…’) közvetlenül nincs jelen. Az „összevisszaság” (hurlyburly) – ahogy a szerkesztői jegyzet utal rá – több mindent jelenthet: ‘felzúdulást’ (uproar), ‘tumultust’ (tumult), ‘konfúziót’ (confusion)[4]. Olvasatomban egyfajta ‘tohu va bohu’-ról van szó, teremtés előtti, meghatározatlan állapotról, amikor még semmi sem eldöntött: még minden „inog”, ahogy a következő jelenetben a Százados mondja a „harcról”[5]. Tohu va bohu (kiejtésben tohu va vohu) a Genezis-történetben eredetileg valami olyasmit jelent: ‘forma nélküli’, ‘üres’, ‘kaotikus, teljesen összezavart, összevissza’. Ebből a kezdeti káoszból (Szabó Lőrincnél: „tánc”-ból) indul a darab, s ahhoz, hogy itt valóban előadás formálódjon a színpadon, a szereplőknek majd viszonylag rendezett térre, helyre és „elbeszélt-dramatizált” időre lesz szükségük, amelyekben a cselekmény megvalósulhat, „kiterülhet”. A kimondott „mikor”-ral és „hol”-lal a Vészbanyák mintha magukhoz is ragadnák az irányítást a színpadi tér és idő fölött. De a megfogalmazásból nem világos, vajon a „mennydörgés, villámlás és eső” (a vihar) helye és ideje egybeesik-e azzal, amikor az összevisszaságnak (valaki?) véget vet: a „when the hurlyburly’s done” passzív szerkezet, amiből a cselekvő ágens kiléte nem derül ki. Lehet, hogy a káosz megszűnte egy másik lehetőség amellett, hogy ők a viharban találkoznak. A csak sejtetett válasz tehát valami ilyesmi: ‘igen, a viharban fogunk találkozni, ami egyben a káosz, az üresség, a forma nélküliség vége is’, vagy: ‘nem, mi nem a mennydörgés, villámlás és eső közepette fogunk találkozni, hanem amikor ez a felindulás, összevisszaság (tulajdonképpen: a csata, a háború) véget ér’. Az „amikor… amikor” („when …. when”) párhuzamos szintaktikai szerkezetek és a tiszta rímek („won … done”; Szabó Lőrincnél „ér… vezér”) inkább azt sugallják, hogy a csatát magával a felbolydult, tisztázatlan állapottal azonosítsuk.
megölöm, és akkor vége
A befejezettséget jelölő done (szó szerint: ‘meg van csinálva, megtétetett’, sőt: ‘elvégeztetett’) azokat a helyzeteket is előrevetíti, amikor a szó a darab kulcselemévé válik. Az I. felvonás 7. jelenetének elején, amikor Macbeth még csak latolgatja, megölje-e Duncant, Skócia öreg királyát, a done háromszor is felbukkan a monológ első két sorában: „If it were done, when ’tis done, then it were well / It were done quickly”; (1.7.1-2), Szabó Lőrinc fordításában: „Volna csak meg, mihelyt megvan, szeretném, / Hogy hamar meglegyen”. A fordító jó érzékkel a lét, a létezés, a megvalósulás és megvalósítás jelentés-síkja felé tereli a szöveget, amely az angolban egyértelműen a tett, a tevés, a megtétel köré csoportosul; szó szerinti, szolgai fordításban: ‘ha meg lenne téve, amikor megtétetett, jó lenne, ha gyorsan lenne megtéve’. Azaz Macbeth valami ilyesmit mond: ‘ha biztosítékunk volna, hogy amikor megtettünk valamit, az a cselekedettel be is fejeződött, lezárult, akkor jó volna, ha (azt a valamit) gyorsan tudnánk megtenni’. A tőr-monológ végén pedig így szól: „I go, and it is done” (2.1.62; szó szerint: ‘megyek, és ez meg van téve, ez elintézett’, Szabó Lőrinc: „Megyek, s megvan”), tehát: ‘bemegyek Duncan király hálószobájába, és megölöm, és akkor vége’. Ezzel szemben, amikor Macbeth a tényleges gyilkosság után visszatér a király szobájából, Lady Macbeth így aggodalmaskodik: „Jaj – fölébredtek [Duncan testőrei] és semmi sem történt?” („Alack, I am afraid they have awaked, / And ’tis not done” (2.2.9–10), szó szerint: ‘Jaj, attól tartok, felébredtek [az őrök] és nem tétetett meg’). De Macbeth véres kézzel és ezekkel a szavakkal lép be: „I have done the deed” (2.2.14, szó szerint: ‘megtettem a tettet’, Szabó Lőrinc: „Elvégeztem”). Később, amikor felesége rábeszéli, menjen vissza, és mázolja be vérrel a testőröket (vö. 2.2.47–48), Macbeth szinte hisztérikusan fakad ki: „Nem megyek be többet: / Tettemet szörnyű elgondolni is [I am afraid to think what I have done] / Még egyszer látni? Nem, nem!” (2.2.48–50). Amikor az V. felvonás elején Lady Macbeth az alvajáró-jelenetben a gyilkosság eseményeit újra megeleveníti, még az Első Vészbanya „Jövök, Graymalkin” („I come, Graymalkin”; Szabó Lőrinc: „Várj meg, Miókal”) felkiáltását is visszhangozza: „There’s knocking at the gate: Come, come, come, come, give me your hand. What’s done cannot be undone” (szó szerint: ‘Kopogás van a kapun, gyere, gyere, gyere, gyere, add a kezed, ami megtétetett, nem lehet meg nem tetté változtatni’, Szabó Lőrinc: „Kopognak a kapun, Jöjj, jöjj, jöjj, jöjj, add a kezed. Amit csináltunk, nem lehet visszacsinálni”; 5.1.62–64).
A Lady halála után, amikor erődítményében Macbeth gyakorlatilag egymagában várja, hogy szembenézzen ellenségeivel, ezt a vallomást teszi: „I ‘gin to be aweary of the sun, / And wish th’ estate o’th world were now undone” (szó szerint: ‘kezdek belefáradni a nap(sugár)ba/kezd untatni még a nap is, és azt kívánom, bárcsak meg-nem-tetté válna a világ építménye’; 5.5.47–48). Ami körülbelül ezt jelenti: ‘elegem van a nap fényéből is [ami nélkül nem látnám a világot], bárcsak senki sem alkotta volna meg az univerzumot’.[6] A Macbeth valóban a tett, a cselekvés, a megalkotás, a megtétel, a véghez vitel drámája: hogy valamit hogyan lehet, szabad, kell megtenni, központi jelentőségű — hamarosan vissza is térek rá.
különös, szakállas asszonyok
A Vészbanyák úgy beszélnek a csatáról, mintha nem tudnák, ki fog győzni és ki veszíteni, és ezen a ponton a néző természetesen még az ellenfeleket sem ismeri: egyelőre a csata ‘csak úgy, általában’ folyik: ‘háború van’. De a csata kimenetelének megjóslása közben („lost and won” – ‘elveszett és megnyeretett’[7]) egyben egy jövőre vonatkozó, relativitást sugalló gondolat is megfogalmazódik. Végső soron vitathatatlan – és jellegzetesen általános, sőt tautologikus – igazság, hogy egy konfliktus során ami az egyiknek győzelem, a másiknak – mindig – vereség: a siker, illetőleg a vesztés nézőpont kérdése. Ilyenfajta általános bölcselkedés áll-e a Második Vészbanya szavai mögött? Vagy ő már tudja, mi a csata kimenetele, mert a jövőbe lát, s a három Nővér ehhez mérten tervezheti a találkozót Macbethtel? Vagy épp arról van szó: nekik édes mindegy, ki győz, és ki veszít, Macbethet – valami számunkra ismeretlen célból – mindenképpen kiszemelték maguknak? Akárhogy is, a Harmadik Vészbanya most kapcsolódik a beszélgetésbe, bár úgy tűnik, ezek a különös, szakállas asszonyok az általános megállapítások tekintetében egy véleményen vannak. A Harmadik Banya is – jövőre vonatkozó – jóslatfélét közöl: a csata végének hozzávetőleges időpontját adja meg („ez még napnyugta előtt lesz”), s ebből annyit legalábbis nagy valószínűséggel kikövetkeztethetünk, hogy a drámai jelenben még nappali világosság van. Ez abban a tragédiában, amelynek majdnem a fele éjszaka játszódik, nem is annyira mellékes körülmény.
Az idő témája után kerül elő a hely kérdése: „Hol a hely?” – halljuk az Első Vészbanyát, mert a szabályos sorrendben elhangzó, háromszor három, gyorsan pergő megszólalásban rajta a sor. Éppen amikor a hely kérdését kezdik megbeszélni, töri meg egy hangsúlyosan csonka fél sor az eddig gördülékeny (a dráma többi részére egyébként kevéssé jellemző), párrímes verselést, mintha a szöveg változó retorikája minket is ki akarna ejteni valahová a mind ez idáig lendületesen lüktető szintaktikai és prozódiai egységekből. Tér és hely viszonya nemcsak itt, hanem mindig és mindenhol többszörösen bonyolult: egyelőre a helyet úgy határozom meg, mint a tér meghatározott területét, viszonylag jól körülhatárolható kiterjedést, amelyet bizonyos tárgy vagy test, legalábbis elvileg, ki tud(na) tölteni, el tud(na) foglalni.[8]
A Második Banya így felel az Első kérdésére: „a fenyéren”, s ezt a meglehetősen lakonikus és bizonytalan helymeghatározást a Harmadik egy helyhatározó szóval szűkíti: „Ott (kell) találkozni Macbethtel”, vagyis valójában a helyet már itt is Macbeth, pontosabban Macbeth jelenléte határozza meg. Az angol szövegben a főnévi igenév („to meet”) miatt a mondat egyértelműen a jövőre vonatkozik, és egyben a most még ismeretlen, azonosítatlan fő- és címszereplő később annyira gyűlölt neve is itt hangzik el először. Az angolban a „meet” (‘találkozik’) után szerepel a with (kb. a ‘-val, -vel’ ragnak megfelelő szó), ami arra utal, hogy a vészbanyák részéről előre eltervelt találkozóról van szó[9]. Nem így Macbeth részéről, aki az 1. felvonás 3. jelenetében, azaz később, a fenyéren, egyáltalán nem mutatkozik olyannak a különös lények láttán, mint aki számított a megjelenésükre. Még fontosabb, hogy a mondat az időt és a helyet egy eseményhez, a találkozáshoz köti. A Vészbanyák Macbethet (és egyedül őt) „eltáncolt” (1.3) varázskörükbe vonják, és csak ennek a közepén tudják elképzelni; a kör magával a színpaddal azonos. A Vészbanyák az I. felvonás 1. jelenetében Banquót meg sem említik, éppúgy, ahogy Macbeth leveléről sincs szó, amelyet Lady Macbeth olvas éppen, amikor először látjuk (vö. 1.5.1–14). Miért ejthető ki olyan könnyen Banquo?
Mert mindenképpen ott lesz Macbethtel a fenyéren, s erről beszélni sem kell? Vagy a Vészbanyák szempontjából elhanyagolható, valójában jelentéktelen szereplőről van szó? Vagy Banquo jelenléte épp hogy nagyon is meglepi a Nővéreket?
körtáncot is szívesen járnak
A kurta jelenet maradék sorai egyfelől az elhatározás, a szándék és az ígéret, másfelől a szemünk előtt zajló varázslás mondatai. Az Első Vészbanya azt mondja: „Jövök, Graymalkin!”, Graymalkin pedig – ahogy erről egy lábjegyzet tájékoztat – ‘szürke macská’-t jelent.[10] Lehet, hogy az egyik Nővérnek ez a tulajdonneve, de a Második Banya lakonikus megjegyzése: „Paddock” (azaz varangy, vagy másfajta béka) „hív”, a nézőt/olvasót elbizonytalanítja. Talán az egyik Banyát – a Harmadikat – valóban „Paddock”-nak hívják, hiszen ezek a különös lények (varangyos)békák alakját, formáját és megjelenését éppúgy fel tudták venni, mint macskákét[11]. Vagy egy negyedik (Paddock nevű) lénnyel (nem feltétlenül vészbanyával) is számolnunk kell, aki mindannyiukat hívja? Általános itt a bizonytalanság (már-már káosz, összevisszaság, „hurlyburly”) a tulajdonnevek pontos vonatkozását illetően. A szimmetria kedvéért talán a Harmadik Banyának is valami névvel kellene előhozakodnia, de csupán egy időhatározó szót: „Anon!” (‘hamarosan’, ‘mindjárt’, ‘azonnal’) hallunk tőle. Mi a célja Graymalkin implicit, illetőleg Paddock explicit „hívásának”? A banyáknak valami konkrét dolgot kell elvégezniük? Vagy vége a „szünetnek”, a „játszó időnek”, s most úgy hívják őket, ahogy a szülők szokták gyerekeiket alkonyatkor a játszótérről? Mennyire játékosak ezek az énekeket, mondókákat előadó Vészasszonyok, akik körtáncot is szívesen járnak? Mennyire viccelnek, vagy nem viccelnek, amikor Macbethtel és Banquóval találkoznak? Mennyire komolyak, amikor Macbeth saját elhatározásából keresi fel őket a 4. felvonás elején?
A darab többi részének szempontjából fontos, hogy e vészlényeknek itt úgy kell távozniuk, hogy nem tisztázott, ki hívja őket, és pontosan miért. Olyan ez, mintha még egy hívásra lenne szükség, hogy kiderüljön, miért kell menniük. Aztán megint egy hívásra. Aztán megint egyre… Az ilyenfajta helyzet épp a főszereplőre lesz jellemző. Ha Macbeth véghez visz egy feladatot, rögtön újabb célt kell látnia maga előtt: sem a tulajdonnevekkel felcímkézett pozíciók (az olyanok, mint „Cawdor Thánja”, vagy „a Király”), sem maga a hely, ahová került (legyen az Duncan hálószobája, a trón, a koronázási lakomán az uralkodói szék, Hekaté közvetlen jelenléte, a vár, ahol utolsó harcait vívja), nem jelenti bárminek a végét, a lezárulását, a befejeződését.
Macbeth a „vége” szót semelyik helyzetre, jelenetre nem tudja rácímkézni: minden „végső cél” átmenetinek, ideiglenesnek bizonyul, s az „ígért vég” örök homályban marad. Itt nem lehet kimondani, ahogy például a Lear király végén Edgar teszi, hogy bárminek is „Ó, valóban / Már vége van”.[12] A Macbeth cselekménye a főszereplő számára azt sugallja, feleségének igaza van, amikor a merényletről azt mondja: „attól félek, semmi se történt” („I am afraid […] ‘tis [the deed, the killing of Duncan is] not done”: 2.2.9–10), és akkor is, amikor azt mondja: „amit megtettünk, nem lehet visszacsinálni” („What’s done cannot be undone”; 3.1.58). Mert soha sincs vége, valóban. A cél mindig tovább tolódik. Soha nincs befejezve, szó szerint „vég-hez vive”. Bármi történt, tovább folyik, mint Duncan, „az öreg ember” vére: „De ki hitte volna, hogy az öreg emberben még annyi vér van?” (5.1.33–34) – kérdezi Lady Macbeth az alvajáró jelenetben. Macbeth tragédiájában egyszerre igaz, hogy amit valaki megtett, azt már nem lehet meg-nem-történtté tenni: a változtatási vágy elkésett, a helyzet menthetetlen, visszavonhatatlan, ‘mindennek vége’; de az is igaz, hogy ‘semminek soha sincs (igazi) vége’: bármi történik, azt mégsem zárja le a tett: befejezetlen, félbehagyott, „megtétetlen” marad. Mintha minden valódi céllal elkövetett, jelentőségteljes cselekedet kiesne az időből; mintha az idő önálló életet élne, és üres burokként, „tubusként”, minden anyagot nélkülöző masinaként, tartalmatlan formaként zörögne tovább: „Holnap és holnap és holnap” – hangzik Macbeth híres monológja – „tipegve / Vánszorog létünk a kimért idő / Végső szótagjáig…” (5.5.18–20). Amit Macbeth megtett: nem megváltoztatható; a gyötrő megbánás, a kínzó bűntudat, a kétségbeesés, a „szakadatlan őrjöngés […] a lélek kínpadán” („the torture of the mind […] in restless ecstasy”; 3.2.21–22), „az agyban nyüzsgő” megannyi „skorpió” („O! full of scorpions is my mind, dear wife!”; 3.2.36) valóságos, látható. Maga a tett azonban mégis befejezetlen, véghezvitetlen, mintha nyitott, gennyező seb volna. Az elkövetkezendőkben főként arról lesz szó, milyen térbeli és helyhez köthető („helyi”, „hely-beli”) következményei vannak az idő ilyenfajta ábrázolásának.
A Vészbanyák utolsó két sora („Fair is foul, and foul is fair: / Hover through fog and filthy air”) ismét párrímes szerkezetű, de miután háromszor, szép egymásutánban mindhárman megszólaltak, ezt a kis ráolvasás-szerű „rigmust” már együtt mondják el; mintha szükségük volna az elhangzottak összefoglalására valamiféle „általános tanulságként”, és mindannyiuk közös erejére, hogy a földtől elrugaszkodhassanak és elrepüljenek, illetve eltűnjenek a jó rejtőzködési lehetőséggel kecsegtető „ködben” és „mocskos levegőben”. A levegő feltehetően a csata vérétől, gomolygó füstjétől és a halottak kipárolgásától szennyezett, de hogyan értelmezzük, hogy „szép a rút és rút a szép”, ami magyarra úgy is fordítható: „a jó: rossz, a rossz: jó”, sőt, talán: „az igaz hamis, s a hamis igaz”?
szemben a viszonylagossal
„Fair” és „foul” szembeállítása Shakespeare korában közhelyszámba ment, kölcsönös azonosításuk azonban, hogy az egyikben a másikat, majd a másikban az egyiket lássuk, egyáltalán nem.[13] Mindkét – „bináris oppozíciót” képező –, egyszerre egyszerű és roppant összetett minőséget éppúgy lehet esztétikailag (szép–rút/csúnya) értelmezni (ahogy Szabó Lőrinc teszi), mint etikailag (jó–rossz), sőt, talán ismeretelméletileg is (igaz–hamis). Az azonosítás a relativizmust teszi nyilvánvalóvá, amelyet a Banyák már az „és”-sel összekötött csatavesztés, illetve – nyerés („Amikor a csata meg van nyerve, és el van veszítve”) esetében vezettek be. Nemcsak arról van szó, nézőpont kérdése, valami vagy valaki szép-e vagy csúnya, jó-e vagy rossz, igaz-e vagy hamis, hanem komoly válság, általános értékvesztés tapasztalható (vélhetően mindenütt), s ez a különbségtételt eleve hiábavalónak és értelmetlennek tünteti fel. Nem csupán az idő és a tér kerül a Vészbanyák felügyelete alá, hanem az áttekinthetőség, az (alap)értékek szétválogatása, szétválasztása is lehetetlenné vált. Gondoljunk Duncan király – félbeszakított – töprengésére a Macbeth előtt a „Cawdor Thánja” címet viselő, később árulása miatt kivégzett nemes úrról: „Nincs szem, mely az arcból / Kiolvasná a lélek alkatát: / Olyan ember volt, hogy feltétlenül / Megbíztam benne…” (1.4.12–15). Épp ez a „feltétlenül” (az angolban: „absolute”, ‘teljes, abszolút’) – szemben a viszonylagossal, a feltételessel, a részlegessel, a töredezettel, a relatívval – mutatkozik lehetetlennek a darabban.
De felidézhetjük azt az első mondatot is, amellyel Macbeth színre lép: „Soha ilyen szép s ilyen rút napot [nem láttam még]!” („So foul and fair a day I have not seen”: 1.3.36). Macbeth a vészbanyák szavait visszhangozza, de itt még nem azonosítja a két minőséget: számára valamiféle „összekapcsolt egymásmellettiségben” vannak, de ez tartalmazza, hogy akár egyszerre, szimultán is kifejthetik hatásukat és jellemezhetik a „napot”, ami „szép és rút”: rút is, és szép is. A csata például mocskos volt és undorító, de a győzelem édes és mámorító: jóból és rosszból egyaránt kijutott. Mielőtt Macbeth személyesen megjelent, ismét a Vészbanyákat láttuk, s ez a jelenet (1.3) már nem az idő, hanem a hely említésével indul: „Hol voltál, húgom?” (1.3.1).
Az Első Vészbanya története egy gesztenyét csámcsogó irigy asszonyságról, az asszony hajós férjéről és a vízen „táncoló hajóról” (1.3.24,25) meglehetősen komoly (bár nem abszolút) uralmat sugall a tér fölött: „És ahova [a szél] csak bejár, / Mind enyém a parti táj, / Ahogy a térképen áll” (1.3. 14–16). Macbeth belépője előtt a Vészbanyák ismét együtt énekelve és kézen fogva körtáncot lejtenek, és – mintegy a saját testükkel – megrajzolják a „varázskört” (1.3.36), amelyet – azt hiszem, helyesen – a színház végső és (bizonyos értelemben) alkut nem ismerő, abszolút tereként szokás értelmezni. Különösen, ha az ellentétpár tagjait esztétikai értelemben vesszük („szép a rút – rút a szép”) tekinthetünk az így teremtett viszonylagosságra, mint ami a drámai időt „mocskos ködön és levegőn át” „lebegteti” és a légen keresztül valahogyan (színpadi) térré változtatja. A tér – időnként – felfüggeszti az időt: megállítja, és a tér, illetve a hely sajátosságaira „fordítja le”: mintegy „ter-íti”, „teresíti”.
A színdarabnak azok a pillanatai érdekelnek most leginkább, amelyekben az idő tér, a tér pedig idő. A Macbeth révén nemcsak a tér-kérdés reménytelenül hatalmas köreit szűkíthetem talán áttekinthetőbbé, hanem feltételezem és remélem, hogy tér és idő viszonyát új megvilágításba helyezhetem. Ha Shakespeare „olyan ember”, „hogy feltétlenül megbízunk benne” (1.4.14–15), éppen költői drámaszövegéből vehetünk elvontabb, fogalmi szinten is ábrázolható meglátásokat.
2.
Ha az időre úgy tekintünk, mint ami „dinamikus”, „átmeneti”, ami „telik” és „folyik”, a térre pedig, mint ami – legalábbis az időhöz képest bizonyosan – „áll”, „statikus” és „rögzített”, azon kapjuk magunkat, hogy azokat az alapvető kérdéseket vesszük újra szemügyre, amelyekből a görög, és aztán a „nyugati” filozófiai gondolkodás kisarjadt. Milyen viszonyban van állandóság és változás, (ön)azonosság és különbség, hasonlóság és meghasonlás, szilárd bizonyosság és kétely; történelmi, biológiai, társadalmi, etikai, politikai meghatározottság és szabadság, szükségszerűség, lehetőség? A nyugati filozófiai hagyomány legmeghatározóbb ágazatai azt feszegették, hogyan vagyunk képesek megkülönböztetni a jelenségek „két szintjét”, s azokat egyszerre áttekinteni. Mert egyfelől van a maguk kézzelfoghatóságában megragadható, különálló, egyedi dolgok és személyek szintje, másfelől a számtalan dolgot és személyt valamilyen szempontból egybefoglaló osztályok, a különálló egyedi dolgokat egy általános tulajdonság révén maguk alá rendező csoportok „felsőbb emelete”; ez utóbbiakat hívják „univerzáléknak”, „típusoknak”, „osztályfogalmaknak”, és így tovább. Hogyan tudok különbséget tenni és egyszerre beszélni (az) „asztalról”, illetve „asztalokról” általában, és erről az előttem lévő, megfogható, látható, tapintható asztalról, itt és most? Az egyedi dolgok valamennyire mindig különbözni fognak egymástól (még két tojás sem teljesen egyforma), ráadásul a különbségek egyik legfontosabb okának sokan épp az idő múlását tekintették, különösen és közismerten Hérakleitosz. Szerinte a különbségek az állandó és feltartóztathatatlan, folyóként áradó változásból, mozgásból erednek. A Szókratésszel és Platónnal később annyit vitatkozó szofisták Hérakleitosz követői voltak. Azt állították, hogy mivel minden szüntelenül változik, s ezért egy-egy dolog még önmagától is „elkülönböződik”, azaz önmagához képest is más lesz, semmiféle biztos tudás, bizonyosság nem lehetséges. Az, amit le szeretnék írni, és én, aki leírnám, annyit változunk még azon a rövid időn belül is, amennyi a dolog (személy) megnevezéséhez szükséges, hogy a dolog (személy) tulajdonképpen azt a nevet „sem érdemli meg”, amelyet adnék neki (a dolog/személy hosszabb leírásáról nem is beszélve).
biztos tudás
Platón úgy akarta megoldani a „biztos tudás” kérdését, hogy megálljt parancsolt a szüntelen áradásnak. Azzal érvelt, hogy az egyedi dolgok csak látszatra az „elsők” a megismerés folyamatában: egy bizonyos dolgot képtelen lennék azonosítani, megragadni és értelmezni, ha nem volna már bennem valami elvontabb és általánosabb fogalom, amely tudósít, hogy az egyed melyik osztályba, típusba sorolható. Az általános tehát épp az egyedi azonosításához elengedhetetlenül szükséges: logikai és ismeretelméleti értelemben az általánosságokat számon tartó fogalom „előbb van”, mint az „önmagában vett”, egyedi dolog. Az emberi elme fogalmai Platón szerint mozdulatlan, tényleges időt és teret nem ismerő, örökre rögzített és abszolút Formák (ideák) természetes következményeiként alakulnak ki; a platonikus (tényleges) Valóság Formáit és az „árnyékvilágban” élő ember fogalmait bonyolult, sőt bizonytalan viszonyok fűzik össze. A Formák sohasem „mozdulnak ki” helyükről. Platón elméletében tulajdonképpen a hely „győzi le” az időt: az időt és az időben idővel változó egyedit az örök és rendíthetetlen, abszolút tér „ejti foglyul” azáltal, hogy az egyedinek rögzített, univerzális és tipikus Formát ad, biztosítva a gondolkodás lehetőségét és a reményt, hogy biztos tudásra tegyünk szert.[14]
Nem csupán Platón kivételes hatása miatt történt, hogy szinte minden térről szóló fejtegetés az idő kérdésébe is belebonyolódott, és megfordítva. Amikor – akár a hétköznapi életben – megfigyelünk valamit, s ehhez a tárgyat valamilyen módon rögzítjük, ezt térben tesszük: meghatározott helyet jelölünk ki számára; a hely a tér egy meghatározott pontja (ponthalmaza, része, részlege) lesz; egy „itt vagy ott”. Így a hely úgy tűnik elénk, mint a tér elfoglalt területe, és ha a dolog, ami „teret tölt be”, nem mozog, viszonylag jól körülírható helyről beszélhetünk. Ugyanakkor az időre még mindig úgy gondolunk, mint ami „múlik”, „telik”, „repül” (valahogy a tárgy „körül”, „felett”, „alatt”: valahogyan, valahol). Kétségtelen, hogy a teret vagy a helyet nem a tárgytól „elkülönítve”, attól „függetlenül” érzékeljük: épp a tárgy az, ami számunkra „helyet hasít ki a térben”, egy „helydarabot”, ahogy Michel Foucault mondaná.[15] De az időt még kevésbé érzékeljük „elszigetelten”, a tárgytól „elkülönülten”, hiszen az időnek mintegy az a „dolga”, hogy „ne álljon meg sohasem”, és hogy teljen és folyjon, megragadhatatlanul. Ha egy tárgyat leteszünk, majd felemelünk, megérinthetjük a „helyet”, amit addig elfoglalt. De hogyan tudnánk bárhogyan is „megérinteni” az időt, a „mialatt”-ot, amíg, illetve ameddig a tárgy ott volt?
Az idő és a hely, bár közvetlenül „láthatatlanok”, mégis a tapasztalt jelenségeknek szükséges, feltétel nélküli, tehát minden körülmények között jelenvaló határozmányai, szemléleti formái: ezt az álláspontot leghatározottabban Immanuel Kant képviselte A tiszta ész kritikájában (1781, 1787).[16] Kant az időt és teret érzéki szemléletünktől elidegeníthetetlen, „tiszta formáknak” nevezi, mert szerinte ember mivoltunk „antropológiailag” adott ténye, hogy bármit is érzékeljünk, azt időben és térben rendezzük el. Idő és tér két olyan, már mindig is bennünk lévő „keret”, jelenlévő „látószög”, amelytől nem tudunk szabadulni (tőle el-tekinteni). Minden lehetséges jelenséget időben és térben, vagyis az idő és a tér szerint érzékelünk, és tapasztalunk. A háromdimenziós tér és az idő mint negyedik dimenzió (és „több” dimenzióról beszélni értelmetlen, mert elképzelhetetlen) az elme felfogó- és megértőképességének alapkategóriái; idő és tér a tudatunkon kívül eső valósághoz a legalapvetőbb és legközvetlenebb viszonyunk.[17]
ember mivoltunk
Ehhez a tér- és időelmélethez kötődik a híres „kopernikuszi fordulat” is, amelyre Kant a legbüszkébb volt. A gondolkodásnak „térfelet kell váltania”: nem a gondolkodásnak kell igazodnia a világhoz, hanem hagyni kell, hogy – az emberi szabadság jegyében – a világ jelenségei az emberi lény számára azon érzékelés- és elmebeli határok mentén formálódjanak és alakuljanak, amelyeket ez a lény önmagában felismer, és amelyek szerint egyben megismeri önmagát.[18] Kant elmélete két alapvető, a térre és az időre vonatkozó lehetséges közelítésmód roppant eredeti „ötvözetének” bizonyul. Az egyik lehetséges közelítésmód a tér (és az idő) „kozmológiai” („fizikalista”, „objektív”) szemlélete, a másik a tér (és az idő) „személyes” („pszichologista”, „szubjektív”) felfogása.[19] Kant számára tér és idő az emberi elmében „keletkezik” és létezik, mint valami határozottan „belső”, emberi kategória (és az érzéki megismerés „kritikus” határa). Ugyanakkor sem a tér, sem az idő nem „szubjektív” abban az értelemben, hogy kinek-kinek külön-külön más- és másfajta képzete lenne időről és térről: mint láttuk, idő és tér mindannyiunkban minden tapasztalat előtti (a priori), egységesen meglévő, „tiszta szemléletek”, „a jelenségek lehetőségeinek feltételei”, ember mivoltunk szükséges és általános velejárói. Akik a teret és az időt mindenekelőtt kozmológiai értelemben tárgyalták –mint például Newton vagy Leibniz – olyan kérdéseket vetettek fel, hogy a tér vajon nem pusztán anyagi dolgok közötti térbeli viszonyok egy nyalábja-e (ahogy Leibniz vélekedett), vagy inkább a térnek valódi létezést kellene tulajdonítanunk (ahogyan Newton gondolta). Newton szerint a tér önálló valóság: „hatalmas, éteri tartály falak nélkül, amiben minden más létező él, mozog és van”.[20] Ha a tér semmilyen módon sem egyéni tapasztalat vagy szemlélet, hanem az „univerzum”, az „egész világ tere”, amely akkor is létezne, ha egyetlen emberi lény sem volna a világon, mindig azonnal felvetődött az „üres tér”, az „abszolút, teljes űr” kérdése is, vagy olyan kérdések, mint az euklideszi vagy nem-euklideszi geometria lehetősége, illetve elsőbbsége. A fizika 20. századi forradalma óta az elméletírók a teret és időt egymástól elválaszthatatlan fogalmaknak (jelenségeknek? valóságoknak?) tekintik, s leginkább téridőről beszélnek, s újratárgyalják ok és okozat viszonyát, a múlt és a jövő tekintetében tapasztalható aszimmetriát, sőt az entrópia problémáját is.[21] A filozófusokat ezek a gyakran késhegyig menő, elkeseredett viták ősi és alapvető metafizikai kérdések nyitjával kecsegtetik: valós, vagy csupán megszokáson, társadalmi konvención alapul ok és okozat viszonya: milyen mértékben eleve megszabott (determinált) a világ és az ember létezése, és mennyire szabad egy olyan „terület”, „játéktér” szemszögéből, amely független emberi viszonyoktól és szubjektív érzékelésektől. A fizikát és a geometriát ugyanis sokan és sokáig tekintették tudományoknak, amelyekben – akár „örök” – természeti törvények uralkodnak, amelyek akkor is érvényben lennének, ha az Univerzumban egyetlen – önmagára reflektálni képes – emberi létező sem volna jelen.
Ugyanakkor sokan vélekednek úgy – és korunk metafizikai gondolkodására inkább ez a jellemző –, hogy térről és időről szóló beszédünk túlságosan is emberi ahhoz, hogy belőle épp az emberi, sőt a személyes tényezőt iktassuk ki, még ha így a „kozmológiai” magyarázathoz képest jóval szerényebb programmal indulhatunk, amely térről és időről először a hétköznapjaink, a mindennapi élet szempontjából igyekszik számot adni. Ez nem azt jelenti, hogy a térnek csupán szélsőségesen egyéni, vagy egyenesen „különcködő” elgondolásai kerülhetnek szóba. Tér (és persze idő) kérdéseit személyes nézőpontból elsősorban a 20. század Edmund Husserllel induló fenomenológiai irányzatai tekintik át, de a hagyomány követői is arra törekednek, hogy egyéni – sokszor vallomásnak is beillő – számvetéseiket valahogyan általánosítsák és „meghaladják”, „transzcendensebb” kiterjesztéseken keresztül.
A „transzcendens” szó hallatán nem kell „éteri magasságokba emelkedő”, „elragadtatott”, s ezért „ellenőrizhetetlensége” miatt a „földtől” veszedelmesen „elrugaszkodott” megközelítésekre gondolnunk. A transzcendentálist már Kant így definiálja: „Transzcendentálisnak nevezek minden ismeretet, mely nem magukkal a tárgyakkal foglalatoskodik, hanem a tárgyakra irányuló megismerésünk módjával, amennyiben ez a priori [a közvetlen tapasztalatra való hivatkozás nélkül] lehetséges kell legyen”[22]. A transzcendens tehát már Kantnál azt jelenti, hogy a dolgokat (jelenségeket) nem közvetlenül tanulmányozom, hanem az általánosabb szabályokból és határokból (határozmányokból, korlátokból) igyekszem megérteni, amelyeket a megismerési eljárásaim során újra meg újra észlelek. Amikor eközben „túllépek önmagamon”, nem valami „más, emelkedettebb” állapotba kerülök, hanem feltételezem, hogy a Másik is – legalábbis nagyjából – ugyanazt éli át az ismeretszerzés, a megértés során, mint én: az elméje az enyémhez hasonló „srófra jár”. Mint megismerő én önnön részleges, mindig töredékes nézőpontjaimtól nem szabadulok meg, de talán az emberiség egy példányából az ember mivolt egy példájává lehetek, mintegy metonimikusan részként/egyedként az egész (valahogy az „egész emberiség”) helyett állva.
A személyes tér- és időfelfogás képviselői (nevezhetjük őket „perszonalistáknak” is) leginkább abban különböznek a kozmológiai felfogás képviselőitől, hogy elismerik: mindaz, amit a térre (vagy bármire) vonatkozóan felismernek, tudatos reflexió eredménye. A tudatos reflexió azt jelenti, hogy a tudat egy benne spontán módon megjelenő tapasztalatot – szó szerint tudat-osan – „újralátogat”, „újravizsgál”, és az „igazi” megértés nem a hirtelen felötlő, közvetlen tapasztalat lesz, hanem az „újralátogatott”, az „újravizsgált”: mintha a tudat (az elme) „nem hinne magának”, s ezért ismét megtekintené, mit tapasztalt, és a megértés e kettős megtapasztalás folyamata közben „kapná el” önmagát.
helyeken élünk
Az ilyenfajta transzcendentális és reflektált megértés szerkezetének részletes leírását Edmund Husserl munkáiban találjuk. Husserl filozófiai „forradalmának” egyik döntő eleme, hogy a dolgoknak csak azokat a tulajdonságait fogadta el valóságosaknak, amelyek a mindennapi életben is megtapasztalhatóak.[23] Ezért nem meglepő, hogy a tér helyett a perszonalisták szívesebben beszélnek helyről, vagy éppenséggel közhelyről. Gaston Bachelard rosszallóan állapítja meg A tér poétikája című művében, hogy a filozófusok az univerzum ismeretével előbb dicsekszenek el, mintsem körülnéznének saját házukban, holott amiről sohasem szabad elfelejtkezniük, és amit igazán ismerniük kellene, az a „belső tér bensőséges értéke”, a „saját házuk”, azaz önnön személyiségük.[24] Edward Casey, aki ez idáig a legalaposabb könyvet írta hely és tér fenomenológiájáról, abból indul ki, hogy a hely sohasem egy tetszőleges pozíció (álláspont, szemszög) kérdése. Mi van, ha a hellyel kapcsolatos játékainkban a tét jóval magasabb, mint gondolnánk? […] Akkor hol találjuk magunkat? Nem üres térben, az bizonyos. […] Mint J. J. Gibson emlékeztet rá […] Nem térben élünk. Sokkal inkább: helyeken élünk. Beszippant bennünket a vágy, hogy megértsük, miben áll a helyhez kötött, a hely sajátosságaira figyelő élet.[25]
Henry More, a 17. század talán legkiemelkedőbb cambridge-i platonista filozófusa arról számol be, hogy a kabbalisták Istent, a Szent Szellemet is „MAKOM-nak, azaz Helynek [locus) nevezték”[26] „Miért hívják Istent ‘Hely’-nek?” – kérdezi Shmuel Sambursky, egy Genezis-kommentárral párbeszédben. „Mert Ő a világ helye, miközben a világ nem az Ő helye” – válaszol.[27] A kabbalisták számára Isten nem tér abban az értelemben, ahogyan a fizikusok beszélnek térről. Isten nem „kozmikus megnyilvánulás”, inkább minden kozmikus megnyilvánulás helye. Nemcsak a világmindenség forrása és határa, hanem az emberi lété is.[28]
A kabbalisták az emberi létezést Istenhez mint „szent hely”-hez, bizonyos értelemben a „legjellegzetesebb Hely”-hez, a „Helyhez mint olyanhoz” kötik. Ettől nem teljesen idegen Heidegger megközelítése, aki az ember „világban-való létét”, „világba vetettségét” épp a hely segítségével teszi megragadhatóbbá: az ember nem csupán „valahol van”, „egy helyen” a sok lehetséges közül, hanem a „hely-ére kell kerülnie, zökkennie”, és – egy magyar nyelvből vett, de talán Heidegger szellemében fogant szójátékkal – „hely-esen kell(ene) élnie”, például ahol van, jelen-léte ne váljon hamis jelenlét színhelyévé. Hamis a jelen-lét (s láthatjuk, az idő dimenziója mennyire makacsul tér vissza), ha például valaki úgy ül egy megbeszélésen, előadáson stb., hogy tudja, már régen másutt kellene lennie, és „lélekben” egyáltalán nincs ott.[29] Kései esszéiben Heidegger a „halandókat” a „Léttel” kapcsolja össze úgy, hogy az ember elsősorban mint „lakozó” tartozik a Léthez, olyan házak építője, amelyekben valóságosan „ott-hon érezheti” magát, ahol – ismét magyar szójátékkal – örömmel lak-mározhat, azaz – a lakik, lakmározik szavak etimológiája szerint – ahol ‘hosszabb időre letelepszik, megállapodik, amit menedéknek tekint, s ezért eszik-iszik, jóllakik, s ezért jól lakik, otthon van’.[30] A művészet és a tér című írásában olvassuk:
„A plasztika: a helyek megtestesítő működésbe-hozása és általuk egy tájék megnyitása az emberek lehetséges lakozása, az őket körülvevő, s érintő dolgok lehetséges tartózkodása számára. […] A plasztika: a lét igazságának megtestesülése az igazság helyét megalapító műben.”[31]
a létezés látszata
A francia fenomenológusok első nemzedékéhez tartozó Maurice Merleau-Ponty Az érzékelés fenomenológiájában – Heideggertől nem függetlenül, de tőle lényeges pontokon eltérve – új módot ajánl a „világban-benne-lét” kérdésének közelítéséhez. Az empirista, vagyis az öt érzékszerven át tapasztalható, és az intellektuális, tehát az elméből kiinduló vizsgálódások helyett sajátos „test-filozófiával” kísérletezik. Figyelmének középpontjába az a folyamat kerül, amikor a test tudatában lesz nemcsak annak a helynek, amelyben találja magát, hanem a helyzetnek is, amelybe került. A test élő, őt körülölelő, körülötte zajló világot érzékel; ezt a „világot” a német filozófiai hagyomány szerint szokás az Umwett (tulajdonképpen ‘környezet’) vagy a Lebenswelt (voltaképpen a ‘világ, amelyben élünk’, ‘élet-világ’) szavakkal megnevezni. Ha például csupán a „külső szemlélő” számára észrevehető mozdulatokat figyelünk meg, amikor pl. táncoló párokat nézünk, vagy színpadon mozgó színészek megnyilvánulásaira irányítjuk figyelmünket, Merleau-Ponty szerint a megfigyelő a képzelete segítségével azt a képességét mozgósítja, amivel önmagát mintegy „belevetíti” („projektálja”) abba, amit maga előtt lát: „az általános készség, amely az elvont mozgást lehetővé teszi, a projekció képessége, melynek során a megfigyelő szubjektum egy tágas, szabad teret tart maga előtt. Ebben a térben mindaz, ami nem természetesen illeszkedik bele, csupán a létezés látszatát ölti magára.”[32] Így a képzelet mozgósítása nem elsősorban azon alapszik, amit tudunk az „elméleti tudás” értelmében, hanem amire a testünkkel egy bizonyos térben, meghatározott helyzetben (szituációban) képesek vagyunk. A konkrét példa alapján azt mondhatjuk: a táncos vagy a színész mozgását (és ezért lét-helyzetét) olyan mértékben értjük meg, amennyire a projekció révén el tudjuk képzelni, mi hogyan tudnánk a szemünk előtt zajló mozdulatokat megvalósítani.
A tér és hely személyes értelmezéseinek példái talán elegendőek, hogy lássuk: ezek az elméletek elsősorban az emberi lét, sok esetben a „saját létezésem” megannyi oldalát mutatják fel. Tér és hely különböző jelentései egyenes arányban lesznek a lét és a „létezem” számtalan lehetséges értelmével. Tér és hely személyes értelmezése ugyanakkor azzal a veszéllyel fenyeget, hogy a létnek túlságosan is sok jelentést ad, és „elveszünk a részletekben”. Edward Casey A hely végzeté ben fejtegeti, hogy az ókorban a gondolkodók zöme – például Arisztotelész – a hely kérdéséből indult ki; a tér-értelmezések nagy korszaka a 17. és 18. századra esett, míg a 19. század második felétől napjainkig egyértelműen a helyek, sőt, privát, személyes helyek kerültek az érdeklődés középpontjába.
10.kép
3.
„Mi van, ha a hellyel kapcsolatos játékainkban a tét jóval magasabb, mint gondolnánk?” – kérdezi Casey. Ezt Macbethtől is megkérdezhetnénk. A Shakespeare korával foglalkozó szakirodalom egyik közhelye, hogy a korai modern angol („reneszánsz”) kultúrában az emberi test, így pl. a színpadon mozgó színész teste volt a „mikrokozmosz”, amelyre „kicsiben” ráterült az egész akkor ismert Univerzum: a „kis világ” tükrözte a „makrokozmoszt”. A makrokozmosz magában foglalta a Föld körül mozgó bolygókat, a bolygónak tekintett Nappal és Holddal egyetemben: ezeknek rendre egy-egy emberi szerv, illetve testrész felelt meg. Vajon a kor – filozófiai értekezésekben, történeti munkákban, orvosi könyvekben, versekben, tragédiákban, komédiákban, királydrámákban, és így tovább – egyszerre keresett így helyet az ember számára a mindennapok világában és a világegyetemben?
A választ bonyolítja, hogy úgy tűnik, az általam „kozmologistáknak” nevezettek éppúgy az otthonukat keresték a világmindenségben, ahogy a „perszonalisták” igyekeztek világot építeni az otthonukban. Csakhogy a kozmologisták – általában az ész, a ráció nevében – lehetségesnek tartották, hogy az ember isteni, minden korszakon átívelő, „mindent látó” és „mindenható” nézőpontot vegyen fel – ahogy a „mindentudó elbeszélő” viselkedik regényekben, ahol a narráció révén az olvasó beleláthat emberi belsőkbe, s időnként olyan összefüggésekről tud, amelyekről a történet szereplőinek fogalmuk sem lehet. A perszonalisták viszont korlátaik, esendőségeik, hibáik és gyengeségeik feltérképezésével kezdték az ember helyének kijelölését az Univerzumban, és épp terek és helyek határait tették meg az emberi lét határainak, amelyeken belül mégis otthont kerestek annak, „hogyan vagyunk”.
meddig terjed az emberi gyengeség
A kozmologista és perszonalista felfogás közötti szembenállás ismételt felidézése azért is fontos, mert például Shakespeare tragédiáit úgy is nézhetjük, mint amelyek épp az ember isteni és esendően emberi tulajdonságai közötti választóvonal kérdését feszegetik. Mintha a tér tétje épp az volna, meddig terjed az emberi gyengeség és romlottság, és meddig a hatni, teremteni képes tetterő, s a tragédia világa (maga a fizikai értelemben vett, fából ácsolt színpad) épp e kérdés eldöntésének, vagy legalábbis próbájának tere, közege, „arénája”, szín-helye lenne. Lear király például a színdarab kezdetén istenszerű, mitológiai alakot játszik, és koldusszegény, nyomorult, „meztelen villás állatként”[33] végzi, eszelősen a fájdalomtól, de a nehezen megszerzett bölcsességtől is. Lear a tragédia végén csak arra képes, hogy állatként üvöltsön. Végül is Lear földi apa, aki gyermekének csak egyszer tudott életet adni; a feltámasztás, a „második élet” a Mindenható Atya kiváltsága.
A Macbeth tragédiáját megnyitó és a főhőst körülkerítő vészbanyák mint nem e földről való, „transzcendens” lények is egyszerre kaphatnak kozmologikus és perszonalista olvasatot: éppúgy lehetnek a Sors, a Végzet képviselői, mint Macbeth képzeletének kivetülései, akár a Merleau-Ponty által használt „projekció” értelmében. „A győzelem napján [szó szerint: ‘a siker napján’; „in the day of success”] álltak utamba” – írja Macbeth a felesége által hangosan olvasott levélben – „és feltétlen bizonyítékom van [’és a legtökéletesebb, legmegbízhatóbb forrásból/elbeszélésből tudtam meg’; „and I have learn’t by the perfect’st report”], hogy tudásuk több mint emberi”. (1.5.1–3). Macbeth, a sikertől szinte megrészegülten, „párolgó húsban fürödve” [„bath[ed] in reeking wounds” – ‘bűzölgő sebekben megfürödve’, 1.2.40], az ölés, a megsemmisítő erő mámorában találkozik vágyainak és ambícióinak kézzelfogható megtestesüléseivel, akik azonban eltűnnek a „ködben és a mocskos levegőben” (vö. 1.1.12): a Vészbanyák éppen olyan „bizonyosak”, amennyire bármely belső érzésünk, gondolatunk, hiedelmünk, reményünk, kívánságunk (és így tovább) „biztos” lehet. De Macbethnek – a levél tanúsága szerint – nemcsak véleménye, benyomásai vagy hiedelmei vannak a Vészbanyákról, hanem hisz is bennük: „a tudásuk több, mint emberi” az angolban így hangzik: „they have more in them than mortal knowledge”: ‘több van bennük, mint halandók tudása”. Mintha Macbeth olyan helynek tekintené őket, ahol lenni, „lakozni” szeretne, a lakozás heideggeri, létmeghatározó értelmében is, de mire oda (hozzájuk) ér, „szétfoszlanak” és „belevesznek a levegőbe” („they made themselves air, into which they vanish’d”, 1.5.5).
Macbeth helye, sőt az általa „helyes-nek” gondolt helye, esse in loco-ja éppen a szüntelen mozgás, az állandó helyváltoztatás tesz; közvetlen el-helyezése – Casey terminológiája szerint „helybe-helyezése” („implacement”[34]) állandó máshová helyezések, ki- és elmozdítások sorozatának bizonyul. Amikor Macbeth azt hiszi, a „helyén van” (valamilyen „jó, helyes helyen van”, ahol „otthon lehetne”), amikor úgy tűnik neki, utolérte – mindig lóhalálában –, majd megelőzte Duncant, Banquót, a Gyilkosokat, Malcolmot, Macduffot, és legfőképpen a Vészbanyákat, mindig olyan helyen találja magát, ahonnan kénytelen kimozdulni és továbbmenni, sőt, rohanni, helyezkedni. Ha az esse in loco esse-részét hangsúlyozzuk, azaz elfogadjuk, hogy egy hely valóban az emberi lét egyik legmeghatározóbb eleme, akkor Macbeth küzdelme során – ami már-már szétfeszítéssel, „keresztre feszítéssel” felér – elsősorban azt éli át, mit jelent, ha valakit a különböző terek és helyek módszeresen szétszaggatnak. Casey terminológiája szerint Macbeth állandó „hely-pánikban” („place-panic”) szenved[35], miközben az elméjében, képzeletében elképesztően gazdag költői metaforák tucatjai nyüzsögnek. Még a többi nagy tragikus hősnél (Hamletnél, Othellónál és Learnél) is meghökkentőbb, bonyolultabb és főleg tömörebb költői nyelven beszél. Ezekkel a költői metaforákkal igyekszik értelmezni mindenkori helyzetét, ezek hivatottak összetartani széthulló önmagát. Macbeth a levelében – Merleau-Ponty terminológiája értelmében – igazi „intellektualistának” mutatkozik, aki a tudás közegében igyekszik számot adni egyáltalán nem szokványos jelenségekről. Nem tudjuk, Macbethnek honnan van „föltétlen bizonyítéka”, „tökéletes forrása” a Vészbanyák halandókat messze fölülmúló tudásáról; talán a döntő bizonyíték Ross megjelenése, aki mint tényt közli, hogy – a Vészbanyák is prófétálták – Duncan király Macbethet Cawdor Thánjává tette meg. De Macbethnek épp azt kell átélnie, hogy az intellektuális, a képzelet birodalmából táplálkozó, a test szintjével eredetileg harmóniában lévő szintről a gyilkosság elkövetése után különösen, olyan világban találja magát, ahol minden szó szerint helyre-hozhatatlan, hely-telen. Diszharmónia van a test helyének tekintetében, mert a test, önmagát helyről helyre kergetve, kénytelen szüntelen mozgásban lenni. Macbeth állandóan helyet változtat, mert nem helyezkedhet el sehol. A képzelőerő s az elme ezt a folyamatot hasztalan próbálja uralma alatt tartani.
saját maga számára van jelen
Az ‘idő’-nek megfelelő „time” szó 19-szer fordul elő a Macbethben, ami Shakespeare többi darabjához képest rekord. És akkor még nem számoltuk a többes számú alakot („times”), s az olyan – mára zömében archaikussá vált – összetételeket, mint „betimes”, „oftentimes”, „sometime”, „supper-time”, „timely”, és „untimely”. Ezekkel együtt 56 előfordulást találunk. Az idő szerepét a Macbethben sokan vizsgálták.[36] A tér és a hely tekintetében sokkal kevesebb írás született, és kétségtelen, a ‘tér’-nek megfelelő space csupán egyszer fordul elő a darabban: Macduff használja egy kevéssé jelentőségteljes kontextusban ‘ország’, ‘királyság’, vagy ‘világ’ értelemben: „Ég áldjon, uram” – mondja Macduff Malcolmnak, amikor Malcolm, hogy Macduffot próbára tegye, szörnyű színekkel ecseteli, mennyire rossz király válna belőle – „Mind a földért [for the whole space], amit karmaiban tart / A zsarnok [Macbeth], s rá a kincses Keletért: Nem lennék az, aminek vélsz” (4.3, 34-36). A Szabó Lőrinc által „föld”-nek fordított space Macbeth birodalmának „(lég)üres” terére utal, ahol csak „puszta tér” maradt. A hely [place) szóval sem fukarkodik a színdarab. H. W, Fawkner ritkán idézett könyvében Macbeth személyes helyzetéről, az áthelyeződés, a kívül helyeződés és a kicserélhetőség kérdéseiről írja (a darab meta-teátrális elemeit sem hagyva figyelmen kívül): Macbeth kimozdítása a színpadi jelenlétnek nevezhető állapotból, amikor a hős mintegy saját maga számára van jelen, azért bonyolult és ellentmondásos, mert maga a színpad és a színpadi megjelenés is kétarcú a Macbethben (és másutt is). Egyfelől a színház az a hely, ahol jelentés jön létre, másfelől az a tér, ahol a jelentés azonnal többértelművé válik. Shakespeare a nyugati hagyomány értelmében vett „tragikusban” cövekeli le magát, így minden romlás és bomlás, minden negatívum jelentéssel telítődik, a szenvedés tragikus, önreflexív jelenlétté válik.
Ugyanakkor Shakespeare a 20. század gyermekének tűnik, aki megkérdőjelezi, hogy a szenvedés emelkedett ábrázolása bármiféle emberi igazsághoz, mély belátáshoz vezethet bennünket. Macbeth, aki már a kezdet kezdetén olyannak mutatkozik, mint aki furcsamód kívül reked saját tragikus bukásának drámáján, mindkét, a darabban munkáló erőt képes meglovagolni, s így azokat az erőket is, amelyeket a színpadi igazság szüntelen áthelyeződése szabadít fel. Ha a színház a jelentés létrehozásának „főtere” (fő területe), Macbeth kiábrándulásának legfőbb jele, hogy a képzeletét egyszer csak kivonja a jelentésből, és önmaga számára sincs többé jelen. De ha a színpad arra rendeltetett, hogy ott a többértelműség kerüljön előadásra, Macbeth egyre sűrűbb és kétségbeesettebb visszavonulásai arra a nyüszítő félelemre utalnak, amely a jelentés elvesztését szokta kísérni.[37]
A ‘hely’-nek megfelelő „place” tíz alkalommal bukkan fel a darabban; ha a származékokat (összetétel, képzett alak stb.) is figyelembe vesszük, tizenötször.
Még érdekesebb a szó hiánya olyan szöveghelyeken, ahol kiemelt fontosságú volna tudnunk, valami éppen hol van. Például hosszú ideje dúl a vita – amelyben közvetve vagy közvetlenül színpadi rendezők is részt vesznek –, hogyan lássa a közönség Macbeth „képzelt tőrét” („the air-drawn dagger”, szó szerint: ‘a levegő-vonta tőrt’; 3.4.61) a tőr-monológ alatt? Lássa-e egyáltalán?
alkalma van eltöprengeni
Ami Macbeth helyeit illeti, a skót vezér a darab elején először állandóan mozgásban van: olyan harcosként hallunk róla, akit a csatamezőn képtelenség leállítani: „mint a Diadal kiszemeltje, útat [sic!] / Tört a bitangig” (1.2.19); később pedig őt és Banquót „sasok”-hoz és „párducok”-hoz” (az angolban „oroszlánok”-hoz, [„lions”], 1.2.34) hasonlítják, s ezek a lények sem lassúságukról híresek. Macbethet a darabban először a Vészbanyák állítják meg (le?), amikor – ismét Banquóval – útban van Duncan szálláshelye felé. A drámai szerkezetben ez az első pont, amikor alkalma van eltöprengeni az átélt eseményeken, és épp ez a reflexió rázza meg először olyan erővel, hogy kénytelen kimozdulni állapotából: „Ez a szellemvilági intelem / Se rossz nem lehet, se jó. […]… ha jó: miért száll meg oly szörnyű sugallat, / Hogy iszonyodó hajam égnek áll, [Whose horrid image doth unfix my hair; szó szerint: amelynek szörnyű képe kirögzíti a hajamat] / S nyugodt szivem a bordámat veri [And make my seated heart knock at my ribs; szó szerint: ‘amely leültetett szívemet arra készteti, hogy kopogjon/dörömböljön a bordáimon’]?” (1.3.130–135). Hamarosan hihetetlen sebességgel érkezik saját várába, hogy felesége oldalán Duncan házigazdája legyen; útközben „éles sarkantyúja” – Duncan szavai szerint – a király és kísérete „elé segítette”, mert „jól lovagol” (vö. 1.6.22–24), és a szolga, aki Macbethet nagy nehezen „megelőzte”, „agyonhajszoltan ennyit is alig / Bír kilihegni”: „ma éjjel itt lesz a király” (1.5. 31. 35, 36).
Lady Macbeth gyorsan beavatja terveibe a férjét: „Ó, sohse lássa / Nap azt a holnapot” (1.5.60–61), azaz Duncan hiába kíván a vendégség után már másnap útra kelni, számára el kell törölni a „holnap”-ot. De ölni, különösen öreg és alvó embert, mégsem olyan egyszerű. Ráadásul Duncan Macbeth rokona (vö. „Őt [Duncant] itt két jog őrzi: / Először, hogy rokonom és uram”; 1.7.12–13), és a leendő gyilkos azt is pontosan tudja, Duncan mennyire szereti, mennyire a király „szíve” egyik „szomszédjának” számít („whose places are the nearest”: ‘akinek helyei a legközelebb vannak’ [a szívéhez]; 1.4.35–36). Amikor Macbeth „itt, / Csak itt, ezen a múló zátonyon” [„here upon this bank and shoal of time”, szó szerint: ‘itt, az idő partján és homokzátonyán’; (1.7.6)] áll, pillantja meg azt a mennyei, földöntúli sokaságot, amelyik majd bosszút állhat Duncan meggyilkolásáért, ha valóban végrehajtja a tettet: „[Duncan] erényei / Trombitanyelvű angyalok gyanánt / Zúgnának vad bosszút a gyilkosára; / S a részvét mint viharon vágtató / Csupasz gyermek vagy mint láthatatlan / Levegő hátán egy égi kerub / Mindenkinek szemébe kürtöli / A gaztettet, hogy könnybe fúl a szél” (1.7.18–24). Ebből a kétségbeejtő helyzetből tör fel Macbeth szabadkozása: „Merek annyit, amennyit férfi merhet; / Aki többet mer, nem ember” (1.7.46–47). Lady Macbeth azonban, mintha ő lenne a darab dramaturgja, arra hívja fel a figyelmet, hogy korábban „Hely s idő / Nem kedvezett” [„Nor time, nor place, / Did then adhere”; 1.7.51–52], Hely és idő kettő az Arisztotelész Poétikájából kiolvasott híres „hármas egység” szabályai közül, s a Lady is azon a véleményen van, hogy az egységes cselekmény minden tette idő és hely lehetőleg szükségszerű egybeesését követeli meg.
Macbeth még kételkedik: „S ha baj lesz?” (az angolban: „If we should fail?”: ‘ha esetleg elbuknánk?’; 1.7.59). „Ha baj lesz!” – visszhangozza gúnyosan Lady Macbeth – „Feszítsd végsőkig bátorságod íját, / És nem lesz baj.”
Az angol szöveg itt: „We fail! / But screw your courage to the sticking-place / And we’ll not fail” (1.7.60–61), s ezek távolról sem könnyen érthető mondatok. Mint Kenneth Muir jegyzetében olvashatjuk, a Lady vagy arra a műveletre utal, amikor egy katona felajzza számszeríjának húrját, vagy egy billentyűs hangszer húrjainak felhangolására céloz.[38] De a metafora mögött meghúzódó gondolat valami olyasmi, hogy a bátorságnak, a szívnek a helyén kell lennie, és jól rögzített állapotban kell várakoznia a megfelelő pillanatra. Amikor Macbethet megint egyedül találjuk, épp ez a „rögzítettség” hiányzik: Cawdor Thánja lebegő tőrt lát maga előtt, amit nem tud „megragadni” (1. „Come, let me clutch thee”: ‘gyere, hadd fogjalak a markomba’; 2.1.34). Az őt körülvevő, mozgó tárgyakkal egyenes arányban mozdul ki álló helyzetéből; a tőr-monológban maga a tőr vezeti Duncan hálószobája felé, ahová „Tarquinius rabló lépteivel” (2.1.55) indul.
Duncan hálószobája a színdarab legsötétebb, legkisebb, legklausztrofóbikusabb, már-már sírgödör-szerű helyisége, ide a közönség nem kap bebocsátást; ezt a szűk helyet képzeletének terében kell megjelenítenie. Lady Macbeth azonban úgy utal a hálószobára, mint „a helyre” („the place”; 2.2.47), amelyet férje képzelőerejének helyével, Macbeth elméjével állít szembe: „Ne rontsd, büszke thánom, / Nemes erődet ilyen beteges / Gondolkodással [„so brain-sickly”: szó szerint: ‘ilyen beteges-agyúan’], hozz egy kis vizet / S mosd le kezedről e szennyes tanút. / Mért [sic!] hoztad magaddal a tőröket? / Bent a helyük” (2.2. 42–46). „A hely”, a vár, amikor Macbeth és felesége már ágyba tért, a Kapus szavai nyomán „pokollá” változik. A részeg kapuőr, a darab egyetlen vérbeli komikus szereplője, csak azért furcsállja ezt az átalakulást, mert didereg a hideg várfalak között: „Pokolnak azonban túlságosan hideg ez a hely. Nem játszom itt tovább a sátán kapusát…” (2.3.5–6).
a borzalmak tanyája
Maga Macbethék „háza” változott el, lett a borzalmak tanyája a tett miatt, amely „akárhol” iszonyatot váltana ki. Amikor Macduff felfedezi a vérbe fagyott királyt, így kiált: „Ó, Banquo! Megölték! / Urunkat, királyunkat!”. Lady Macbeth adja az ártatlant: „Jaj nekünk! / Itt, a házunkban?” [„What! In our house?”]. A gyanakvó Banquo pedig: „Borzasztó, akárhol” [„Too cruel, anywhere”, szó szerint: ‘túlságosan kegyetlen, akárhol’] (2.3.84-86). Ami történt, annyira szörnyű, hogy – Ross szavaival – „az ég” „a földi / Drámáktól undorodva […] komorlik / […] az ember színpadára” [„the heavens, as troubled with man’s act, / Threatens this bloody stage”; szó szerint: ‘a menny az emberi tettől aggódva fenyegeti ezt a véres színpadot’ (2.4.5–6)]. Az „Öreg”, akivel Ross beszélget, nemcsak helyben hagyja az apokaliptikus diagnózist, még tódítja is: „Érthetetlen, / Akár az a rémség. Múlt kedden egy / Egerészbagoly égbe suhanó, / Kevély sólyomra csapott és megölte” [„’Tis is unnatural / Even like the deed that’s done. On Tuesday last / A falcon, tow’ring in pride of place, / Was by a mousling owl hawked and killed”, szó szerint: ‘Természetellenes, mint a tett, amit elkövettek. Múlt kedden egy sólyomra, amely a büszkeség helyén tornyoskodott, egy egerészbagoly csapott le, és megölte’ (2.4.10–13)]. Az Öregember szavaiban – bár fogalma sem lehet, mit követett el a Macbeth-házaspár – megint összekapcsolódik „megcselekedett tett” („the deed that’s done”) és „hely”, a sólyom büszkeségének toronymagasan lévő „helye”. A jó Öreg azt sem tudja, hogy a sólyom és bagoly történetéből akár Macbeth és Duncan viszonyának allegorikus leírását is kiolvashatjuk.
Ám Macbeth most sem állhat meg. Hiába koronázták királlyá, és Lady Macbethet királynévá, hiába elégült ki vágyuk, a Vészbanyák Banquónak hirdetett jóslata, miszerint királyokat fog nemzeni, és azok gyermekei is királyok lesznek (vö. 1.3.66, 86), még mindig ott vibrál a „mocskos levegőben”. Macbeth a harmadik felvonás első jelenetében a Vészbanyák Banquónak szóló próféciáján töpreng: „Megszidta a / Banyákat is, hogy királynak neveztek, / És magáról vallatta, és azok / Úgy üdvözölték, mint királyok apját: / Meddő koronát tettek [placed] a fejemre, / És száraz jogart a markomba…” (3.1.58–61). Macbeth, akinek Banquóval ellentétben nincs gyermeke, rádöbben, hogy minden előzés és száguldás ellenére ott, a fenyéren, a Vészbanyákkal szemtől szemben állva egy másik cselekményszál is megfogant, amelyet Banquo mintegy kierőltetett a jövőbe látó asszonyoktól. Itt válik igazán jelentőségteljessé, hogy Banquót a Vészbanyák a darab első jelenetében említésre sem méltatták. Banquo nem illik a képbe, a kibontakozó meseszövés nem kívánatos eleme, s az egész, a Macbethét állandóan keresztező Banquo-cselekményszál talán azért alakul ki, mert a Vészbanyák – Banquo már-már erőszakos kérdezősködésére[39] – kénytelenek voltak kimondani: „Kisebb leszel, mint Macbeth, és nagyobb”; „Nem oly szerencsés, mégis boldogabb”; „Királyokat nemzel, bár nem vagy az” (1.3.65–67). Macbeth már egyértelmű kényszerpályán mozog: a Vészbanyák jóslatát csak úgy érheti utol, és semmisítheti meg, ha Banquo elébe kerül, és őt, valamint Banquo fiát, Fleance-t is megöli, vagyis ha a Banquo-szálat a saját cselekményszálába csomózza.
A Banquo-gyilkosság közben a hely további jelentőségre tesz szert. Macbeth két Gyilkost fogad fel, hogy elvégezzék a piszkos munkát. De amikor a merénylők áldozataikra várnak – szemben a Duncan-gyilkossággal, itt minden a néző szeme láttára történik, viszont Lady Macbeth hangsúlyosan nincs beavatva –, felbukkan egy Harmadik Gyilkos is. A szakirodalomban hosszú ideje dúl a vita, ki lehet ez a titokzatos alak.[40] Lehet, hogy maga Macbeth? De hiszen ő a koronázási banketten van. Úgy gondolom, épp dramaturgiailag lehetséges, hogy Macbeth részt vegyen a merényletben, hogy egyszerre „két helyen legyen” (és végül is Fleance az ő hibája miatt menekülhessen el). A shakespeare-i költői dráma ugyanis nem azokkal a realista-naturalista dramaturgiai elvekkel dolgozik, mint például egy 19. századi lélektani regény, vagy Ibsen drámái. A bankett-jelenetben ráadásul Lady Macbeth olyan mondatra ragadtatja magát, amely szintén Macbeth „kettős helyének” lehetőségét sejteti. A Lady kemény szemrehányást tesz férjének, amiért képtelen uralkodni révületig fokozódó „rosszullétein” (melyeket Banquo szellemének sorozatos felbukkanása idéz elő), és többek között ezt mondja: „A te furcsa zavarod rontja meg / A hangulatot”, az angol szöveg itt hosszabb és bonyolultabb: „You have displace’d the mirth, broke the good meeting / With most admir’d disorder” (3.4.107-108), szó szerint: ‘Áthelyezted (a helyéről elmozdítottad) az örömöt, megtörted a jó találkozót, messzemenőkig ámulatra méltó rendetlenséggel’. Lady Macbeth gúnyos és túlzó szavai közvetlenül a bankettre vonatkoznak, de ez az egyetlen hely a darabban, ahol a place szó „displaced” (‘áthelyez’, ‘másik helyre tesz’) formában fordul elő. Macbeth itt egyszerre a „hangulat-áthelyezés” tevőleges felelőse, és – éppen állandó hangulatváltozásai révén – áthelyeződések passzív elszenvedője. A Lady szemrehányása pedig olyan szövegkörnyezetben hangzik el, ahol – a darabban ismét egyedülállóan – nagy hangsúly esik egy egészen konkrét, „kézzelfogható” helyre: egy „üres székre” (3.4.67), „üres helyre” (3.4.44), amely a királyt illetné meg az asztalfőn, s amelyen helyette Banquo szelleme ül. Lenox hiába kínálgatja a Macbeth kivételével mindenki számára láthatatlan Banquo székét: „itt van egy fenntartott hely, uram” [„Here is a place reserv’d, Sir”; 3.4.45][41]. „Hol?” (3.4.46) – kérdezi Macbeth, mintha – körülbelül a színdarab geometriai közepén – az Első Vészbanya darabbeli második megszólalását visszhangozná: „Hol a hely?” (1.1.6). Nem kétséges, szörnyű dolog szellemet látni, különösen, ha az élő embert a szellemlátó ölte meg, és ha a jelenés „véres fürtjeit rázza” (3.4.50) gyilkosa felé. De még iszonyatosabb, ha a „rém” (3.4.60) nem csupán körsétát tesz a lakomázó teremben, hanem a holtak „kikelnek a sírból / Húsz gyilkos halállal a fejükön, / s ellöknek székünkről” (3.4.79–81). Macbeth, aki maga is elvette valakinek a helyét, most kénytelen elviselni, hogy ha élők nem is, de holtak annál inkább letaszítják megérdemeltnek hitt trónszékéről, és helyére, a helyébe ülnek: be-helyettesíthetővé teszik. A jelenet során akkora hangsúly esik Macbeth le- és kicserélésére, hogy még egy eset bőven beleférhet: Macbeth igenis egyszerre két helyen volt; ő testesítette meg a Harmadik Gyilkost, miközben a királyi ebédlőben a skót nemesek lakomára gyülekeztek, s Macbeth fogadta őket.
megbízottak útján irtja ki
A darab hátralevő részében Macbethet egyre jobban sarokba szorítják a történések, s ő egyre kimozdíthatatlanabb pozícióba merevedik. Ezzel párhuzamosan magánya is fokozódik: a balul sikerült bankett után Lady Macbethet már csak az alvajáró-jelentben látjuk, amikor bomlott elmével, szintén magányosan mosogatja kezét. Az utolsó helyszín, amikor férje igazán aktív szereplőként lép föl, a Vészbanyák tanyája, ahol iszonyatos tartalmú kotyvalék fő az „olthatatlan katlan” (vö. 4.1.11) fölött. Macduff családját Macbeth már megbízottak útján irtja ki: szinte emblematikus, hogy míg Macduff elmenekül Angliába (vö. 4.1.142), és – Lady Macduff szavai szerint – „otthagyja a családját, / Házát és javait, ahonnan ő / Maga elfut” („[he leaves] his mansion and his titles in a place / From whence himself does fly”: ‘olyan helyen hagyja házát és rangját biztosító előjogait, ahonnan ő maga elmenekül’: 4.2.6-8), Macbeth várában marad, és ezúttal már „távirányítással” gyilkol, később pedig továbbra is erődítményébe húzódva, ellenségtől körülvéve bevárja támadóit, s bár az utolsó pillanatig harcol és ellenáll, nincs kétsége, hogy halálának nem képes elébe kerülni.
Macbeth – az Első Vészbanya szavai szerint – „megbabonázva”, egy helyben „áll” [„stands amazedly”[42] (4.1.126)] a három jelenés láttán, melyeket Hekaté serege sorban szeme elé idéz. A harmadik jelenés szó szerint mozgalmas képet tartalmaz, amennyiben a megidézett „árny” („shadow”, 4.1.11) végig mozgásról beszél: „nem győz soha ellenség Macbethen, / Míg a birnami erdő Dunsinane / Dombjára nem vonul” (4.1. 92-94). Macbeth mámorban úszik: „Akkor soha! Ki toboroz erdőket? Hol a fa, / Amely kilép a földből? [„That will never be: / Who can impress the forest; bid the tree / Unfix his earth-bound root?”; szó szerint: ‘az sohasem lesz: ki képes az erdőt befolyásolni, ki tud parancsolni a fának, hogy mozdítsa ki földdel összekötött gyökereit?’] Drága szók! / Ne mozdulj, lázadás, míg nem mozog / Birnam erdeje: büszke Macbethünk [„our high-place’d Macbeth”: ‘a mi magasra helyezett/magas polcra került Macbethünk’] Leéli, ami jár” (4.194-100). A mozgás és a rögzítettség két pólusa világosan elkülönül, és szinte teljes ellentétet alkot: Macbeth azt hiszi, „magas helyen” lesz, miközben a fák gyökerei mozdulatlanok maradnak – mindez épp fordítva történik: az erdő megindul, Macbeth pedig zuhanni fog.
póznához kötözött medve
Egy ideig azonban még Skócia rettegett királyára a „ne mozdulj” parancs lesz jellemző, ahogy ő ugyanezt a „lázadásról” gondolta. A darab elején ő mozdult a Duncan uralmát fenyegető lázadók és külföldi szövetségeseik ellen, és likvidálta őket; most végig kell néznie, ahogy az egyesült skót és angol hadsereg lombos faágak fedezete alatt feléje tart, és felkapaszkodik Dunsinane domboldalán. A tragédia egyik utolsó jelenete Macbeth szavaival kezdődik: „Nem menekülhetek. Mint a cölöphöz / Láncolt medvének, állnom kell a hajrát” (5.7.1-2). Shakespeare korában kedvelt, többek között a színi előadásokkal rivalizáló látványosság volt a póznához kötözött medve, amelyre kiéheztetett pitbullokat uszítottak: ilyen medvéhez hasonlítja magát Macbeth. Az utolsó mozdulat, amelyre a darabban kifejezett felszólítást kap, a „fordulat”: „Fordulj meg, pokol kutyája, fordulj meg!” [„Turn, hell-hound, turn” (5.8.3)][43] kiált rá Macduff, akit – mint kiderül – még a szülés előtt kivágtak anyja méhéből, tehát „nem anya szülte”, s ezért egyedül képes, hogy legyőzze Macbethet. Macduff ezekkel a szavakkal köszönti Malcolmot, az új királyt: „Üdv, királyom! Mert az vagy. Nézd hol áll/van a bitorló átkozott feje: az idő szabad” [„Hail, King! For so thou art. Behold, where stand / Th’ usurper’s cursed head: the time is free” (5.9. 21-22)[44]. Macbeth fejét ugyanúgy póznára tűzték, mint ahogyan Macbeth „tűzte” – az 1. felvonás 2. jelenetének tanúsága szerint – az áruló Macdonwald fejét „a vár ormára” (vö. 23-24). Vajon ez az új „kitűzés” valóban felszabadítja az időt? Malcolm mindent elkövet, hogy Skócia sebtében grófoknak kinevezett thánjaiban ezt a benyomást keltse: „Ami még kötelességünk, azt a Kegyelem (Isten) kegyelmének segítségével véghezvisszük (előadjuk)” – mondja már fejedelmi többes számban – „mérték, idő és hely szerint” [„That calls upon us, by the grace of Grace / We will perform in measure, time and place” (5.9.38-39)][45]. Mintha Malcolm nemcsak rendet akarna tenni Skóciában, hanem új színházat is építene: ami következik, új előadás (performance) lesz, épp ezért figyelemre méltó, hogy a dráma szinte két utolsó szava „az idő”, illetve a „hely”. Az arisztotelészi drámai kategóriákat először a három Vészbanya, majd Lady Macbeth emlegette. Lehet, hogy komolyan kell vennünk: Malcolm a színpad fölött is át kívánja venni az uralmat.
Annyi bizonyos: Macbeth teste – mint mindannyiunké – a lehető legszűkebb, legsötétebb, legmagányosabb, legkevésbé mozgó helyre, a sírba kerül. Halálával a Vészbanyák helyet és időt csapdába ejtő varázsköre megszakadt. Láttuk, amint Macbethet a legmagasabb helyre tették, aztán a helyéről ki kellett mozdulnia, aztán versenyt futott az idővel, aztán elmozdították, a helyére ültek, kicserélhetővé tették, sarokba szorították, majd hajdan koronát viselő fejét rögzítették: fel-, majd ki-, majd át-, majd végleg elhelyezték.
Macbeth gyilkos; ördögien gonosz figura, mégis tragikus hős. Tragédiájának egyik eleme, hogy a „tér- és időbeli lehetetlennel” próbálkozott: úgy igyekezett mozogni, mindenkit megelőzni, hogy közben rendíthetetlennek bizonyul, és megtalálja valódi helyét: mozdulna, mégis helyben maradna, egyszerre, egy térben és időben. Shakespeare korában nem volt kétséges: az ilyen ember pokolban végzi. Vajon a mai közönség számára „hol a hely”, ahová Macbeth való? Mi, 21. századi nézők „hol találjuk Macbethet”?