Poszler György

„ŐSMESE” ÉS FILMCSODA

karácsonyi ajándék – Fanny és Alexander [1996 március]

„ŐSMESE” ÉS FILMCSODA

Furcsán sikerült a karácsony. A két ünnep között máskor csend. Alvás, ejtőzés, olvasás. Már úgy önmagáért. Olvasás nem valamilyen megvalósítandó célért. Olvasás az olvasás gyönyörűségéért. Ahogy régen, az intellektuális megrontás előtti időkben. Ezt vesztettem el – a foglalkozásszerű olvasással. Tehát olvasok, mert valamihez szükséges. Nem olvasok, mert olvasni szeretek. Ilyenkor, a két ünnep közötti csendben szokott helyreállni a dolgok rendje. Szorgos profi olvasás helyett boldog amatőr olvasás. Most mindez veszélyben. Sokszor, sokaknak mondtam az ünnepek előtt, élőszóban meg telefonon is: majd a két ünnep között. És egyszer csak betelt a naptáram. Oda a boldog(?) béke. Alvás, ejtőzés, olvasás. Találkozás nálam, beszélgetés nála, összejövetel náluk. Nem nagyon örültem. Aztán pillanatok alatt megváltozott minden. X elutazott, Y megbetegedett, Z lemondta. Nem lett tiszta a naptáram, de megtelt kihúzásokkal. És mégiscsak jött az alvás, ejtőzés, olvasás. Már úgy önmagáért.

pergően feszült

Sőt, meglepetést tartogatott a televízió. Bemutatta Bergman remekét, a Fanny és Alexandert. E kétrészes-színes filmcsodát. Tele sejtető vizuális jelképekkel, ahogy Bergmannál szokott. Tele pergően feszült cselekménnyel, ahogy Bergmannál szokatlan. Benne pergően feszült cselekményben bontakoznak a sejtető vizuális jelképek. Benne sejtető vizuális jelképekben bontakoznak a roncsolt emberi kapcsolatok. Mindez archaikus módon szép, modern módon izgalmas elemekből egyszeri művészettel egybeszerkesztve. Úgy, hogy a pergő cselekmény archaikus-szép elemeiben megvan – ahogy Füst Milán mondaná – az ,,ősmese ringása”. És úgy, hogy a sejtető jelkép modern izgalmas elemeiben megvan – ahogy egy kritikus mondhatná – a filmcsoda varázsa.

Ebből tevődött össze a két ünnep közti idő csendje. Elővettem a Bergman-köteteket. Az első még ’79-ből való. Színről színre. Benne az életmű nagyobbik fele. Forgatókönyvek, de inkább filmnovellák. A Hetedik pecséttől a Kígyótojásig. A kettő között a Trilógia meg a Persona. Majd’ minden, amitől egykor összeszorult a torok. A második már ’85-ből való. Fanny és Alexander. Benne az életmű egyik zárása. Forgatókönyv, de inkább filmregény. Az Ekdahlék karácsonyától a Ekdahlék keresztelőjéig. A kettő között a gyerekek szenvedése és megváltása. Majd’ minden, amitől most összeszorult a torok.

Tehát olvasom Bergmant. Amatőr módra. Az olvasás elveszített, de visszaszerezhető gyönyörűségéért. A filmnovellákat, filmregényeket. Furcsa műfaj. A forgatókönyv technikai részleteinek, kameramozgásnak, fényeffektusnak alig van nyoma. Dialógus is csak annyi, mint az epikában. Modern elbeszélés a javából. Árnyalatnyi belső mozgásokban elmélyített, mint a lélektani regény. Tapasztalaton túli elemekkel átszőtt, mint a szürrealista regény. Konkrét tárgyi összefüggésekkel telített, mint az „új regény”. Ám mégis a vásznon megjelenítésre tör. Az árnyalatnyi belső mozgást elemzi. De úgy, hogy a színész arca eljátszhassa. Láthatóvá tehető lélektani regény. A tapasztalaton túli elemeket leírja. Hogy a játék terében megjelenhessenek. Tapasztalativá tehető szürrealista regény.

poszler2 0227

A konkrét tárgyi összefüggéseket rögzíti. Hogy a vásznon meghatározóvá váljanak. Érzékletessé tehető „új regény”. Mikor a filmnovellát írja – hajdani drámaíró –, a költészetre figyel. Mikor a filmet rendezi – mostani filmművész –, a látványra figyel. De a költészetben már a látványra gondol, mert a látvány fontos a költészetnek. A látványban még a költészetre gondol, mert a költészet fontos a látványnak. Így lesznek az írásai műfajteremtő vagy beteljesítő remekek. Valahol a költészet és a filmművészet között. Sőt, közvetítve. Mutatván: a költészetből filmművészet lehet; a filmművészet költészet maradhat. Valami, ami elbeszélésben szokatlan, felmentést kap, mert kép lesz. Valami, ami képben szokatlan, felmentést kap, mert elbeszélés volt. A vizualitás szélső lehetőségéig feszített elbeszélői világ. Az absztrakció végső lehetőségéig feszített képi világ. Annyi látvány a szó fogalmiságában, amennyit még e fogalmiság elvisel. Annyi fogalmiság a kép látványában, amennyit még e látvány érzékisége elvisel. Innen a különös varázs. A Bergman-szövegben már a Bergman-képet sejtem. A Bergman-képben még a Bergman-szövegre emlékezem. A Színről színre szerkesztői előzékenyek. A Persona esetében változatokat közölnek. A szöveg és kép eltéréseit. Mi lett és maradt a szövegből a képben és képen. Pontosan követhető: mi volt költészetnek jó, filmnek nem. Filmnek jó, költészetnek nem. Valami, amit a mondat szövedéke hordozhatott, a színész arckifejezése nem. Vagy valami, amit a színész arckifejezése érzékeltethetett, a mondat szövedéke nem. Mindez összehasonlító esztétikai elemzés tárgya lehetne. Bergman ürügyén. De hozzáértés kívántatik. És más időszak. Nem az ünnepek környéke. Az önmagáért olvasás gyönyörűsége, legalábbis a nosztalgiája. Majd máskor. De inkább sohasem.

munkátlan öröm

Olvasom Bergmant. A nagy egykori emlékeket és újabbakat is – egymás után. Csakhogy kezd megzavarodni az önmagáért olvasás gyönyörűsége, még a nosztalgiája is. […] Öröm vagy munka? Miért ne lehetne öröm és munka? Örömteli munka. Szerény magán „minőség forradalma”. Ünnepek táján, a Kosztolányi téren. Ahogy nagyon fiatalon – bevallom, kissé mámorosan – olvastam. Hogy is volt? A megromlott társadalomban szétvált öröm és munka. Az öröm munkátlanná vált, a munka örömtelenné. A munkátlan öröm, ha tevékeny, mai kifejezéssel, legfeljebb hobbi lehet. Az örömtelen munka, ha kényszer, régi kifejezéssel, legfeljebb robot lehet. A megromlott társadalom megjavítandó. Öröm és munka összekötendő. Hobbi és robot munkává, örömteli munkává alakítandó. Így mindjárt más. Nem arról van szó, hogy örömmel olvasgattam. Aztán pedig körmömre égett a kötelező gyertya. Az örömből munkát, a kellemesből hasznost csináltam. Hanem megvívtam a minőség forradalmát. Ünnepien, idehaza, egyedül. Most már minden rendben. Tehát legyen Bergman.

18-án este A nap vége. Forgatókönyv ’57-ből. Magyarul megváltozott a cím. Eredendően: Erdei szamócás. Ez fejezi ki az egyszerű – a többihez képest egyszerű – történetet. Az életműben a viszonylag egyszerű keretezi a nagyon bonyolultat. Az eleje táján a valóban viszonylag egyszerű A nap vége, a vége táján a valóban viszonylag egyszerű Fanny és Alexander van. Közöttük az archaikus filozófiai jelentést hordozó modern vizuális jelképek sűrű, nehezen átlátható-átjárható erdeje. A Trilógiában, a Personában, a Suttogások, sikolyokban. No, meg a többiben is. De itt, A nap végében még minden egyszerű. Vagy, a későbbiekből visszakövetkeztetve, leegyszerűsíthető. Isak, az öreg professzor, Agda, az idős házvezetőnő, Marianne, az ifjú meny hármasa. Szeretet nélkül, merev elidegenedettségben, közönyben, majdnem gyűlölködésben. Csak a professzor és a házvezetőnő viszonyában csillan fel a zsörtölődő patriarchalitás halvány lehetősége.

poszler3 0227

Indulnak Lundba, a díszdoktor-avatásra. Közben az egykori gyermekkor felfedezett színhelye. Elhagyott ház az erdő szélén. Az erdőben az erdei szamócás. És a szamóca ízében felbukkan az elvarázsolt-visszavarázsolt gyermekkor szamóca ízű nosztalgiája. Proust teasüteménye? Nem. Bergman szamócája! Minden más. Csak a pszichológiai-poétikai mechanizmus hasonló. Hogy az ízben illat jön elő. Kép, szín, fény és melegség. Hogy az ízben emlék jön elő. Idő, vágy, íz és érzelem. Mindez jelen és múlt, ébrenlét és álom határán. Feloldott idősíkokban, elmosódott körvonalakban, töredezett történésekben. Ám valami egyértelmű. A tegnap még megvolt, ma már elveszett bensőség hőfoka. Ami átmelegíti nemcsak az emlékező professzor szívét, de a történet emberi viszonylatait is. Főként a három főszereplő, professzor, házvezetőnő, meny viszonylatait. Reggel és este, a nap kezdete és vége között nagy változás. Szeretet nélküliségből szeretethez közelítés, merev elidegenedettségből oldott összetartozás, nyílt közönyből szemérmes együttérzés, majdnem gyűlölködésből majdnem szeretet. Ennyi A nap vége nagy metamorfózisa. Közben majdnem minden, ami a későbbi Bergman-remekekben fontos lesz. A környezet konkrétságból kinövő jelképisége. Az arcok sorsot hordozó beszédessége. A mondatok állandó kettős jelentése. Az emberi kapcsolatok láthatatlan megrepedése. A repedés összeforrasztásának visszafojtott vágya. Emberi egyszerűség és bonyolultság egymásrautaltsága. A társtalanság halkan szomorú szenvedése. A teremtett lények eredendő összetartozása. Az összetartozás társadalomban bekövetkezett szétesése. A fények északian tompa szűrtsége. A tárgyak következetesen emberi arculata. És még sok minden, amiből filmköznyelv ugyan nem lett, de Bergman-eszközszótár vagy jelképszótár igen. Nagyszabású nyitány. Talán valóban írnom lehet róla.

Egész életművében néhány visszatérő, jelentéssel töményen megterhelt művészi mozzanat. Gesztus, üzenetcsere emberek és tárgyak, emberek és emberek, életen innen és halálon túl között. Szövegben is jelen van. De képben él igazán.

rozsdás szög

Kemény tárgy behatolása a testbe. Megsebzett hús, serkenő vér látványa. A hegyes üvegszilánk Karin ágyékában – a Suttogások, sikolyok egyik mélypontján. A pohárcserép Elisabet talpában – a Persona drámai ütközőpontján. A rozsdás szög Isak tenyerében – A nap vége fáradt álomvilágában. – A sebezhető élő kiszolgáltatottsága a metsző élettelen hatalmában.

A szereplők kirobbanó gyűlöletrohama-brutalitása. Pofon csattanása, szitkok durvasága. Karin, amint megüti Annát – a Suttogások, sikolyok lelki alvilágában. Johan, amint megüti Marianne-t a Jelenetek egy házasságból emberi zsákutcájában. Elisabet, amint megüti Almát – a Persona érzelmi megoldhatatlanságában. – Agresszív kompenzáció a személyiség veszélyeztetettségében.

A szenvedők félő-védő összebújása. Testek egybekapaszkodása, bőrfelületek melege. Három testvér a takaró alatt – a Fanny és Alexander gyerekpoklában. Ágnes és Anna óvó ölelkezése – a Suttogások, sikolyok végkifejletében. Johan és Marianne reszkető egymáshoz simulása – a Jelenetek egy házasságból félmegoldásában. – A meghurcoltak egymásrautaltsága a lét űrhidegében.

Álmok és szellemek szelíd kísértetjárása. Halottak visszatérése, vágyak testetöltése. Az elhunyt apa féltő megjelenése – a Fanny és Alexander fordulópontjain. Alma és Elisabet látomásai – a Persona gyötrelmeiben. A halott Ágnes „feltámadása” – a Suttogások, sikolyok utolsó ítéletében. – E világ és túlvilág átjárhatósága a lét megfejtetlen titkaiban.

Sűrű gondolati-művészi szövevény. Szövegben modern-szaggatott intellektuális próza hordozza. Képben két egymást kiegészítő-ellentételező alapszín. A szürke és vörös.

A szürke az északi táj szürkéje. Tömör felhő, ólmos eső, hideg homok, higanyszerű tenger. Nem a napsütötte Földközi-, hanem a széljárta Balti-tenger. Legfeljebb szűrt, hűvösen kristályos, hajnali vagy alkonyi fény. Pontosan, közönyösen rajzolja az arcok redőit, a tárgyak körvonalait. Néha alaknak, bútornak – hangsúlyozza a szöveg – nincs árnyéka. Nem tudom, fizikailag-valóságosan lehetséges-e. Tudom, pszichológiailag-művészileg igen. Arcok és alakok, tárgyak és bútorok súlyosan vannak – tapasztalható tényszerűségük szerint. De nem biztos, hogy léteznek – létük törvényszerűsége szerint. A művész szürke fénye állítja, ott vannak a tapintható valóságban. De a művész szürke fénye kérdezi, ott vannak-e az értelmes valóságban. Amely nem egyszerűen materiális lét. Hanem bonyolultan materiális és spirituális, azaz humánus lét.

A vörös az elmúlt napok vöröse. Súlyos drapéria, bársony ruha, színpadi jelmez, kiserkenő vér. Nem a fakó ma, hanem a színes tegnap. Nem élettelen, kiürülő századközép, e század közepe. De életteli, vérbő századvég, a múlt század vége. A Suttogások, sikolyok novellaformája pontosan megmondja. A vörös az élet, a belső világ, az érzelem színe. Talán világosabban az örömé. Talán sötétebben a szenvedésé. A hideg szürke fény megkérdőjelezi a megmerevedett létet. A meleg vörös fény megvilágítja az eleven létet. Általa is a kreatúra elesettségéről van vagy lehet szó. De a kreatúráról, aki még harcol magáért, vagy már szenved magától. Van árnyéka. Léte nyomot hagy a világban. Igaz, pillanatnyit, eltűnőt. Ám jól láthatót, lefényképezhetőt, letagadhatatlant. Az elmúlt, még eleven lét színe. Megvan benne az elmúlt lét szomorúsága is.

poszler4 0227

A szürke és vörös a Fanny és Alexander két alapszíne. Ahogy az egész életműből kinő. Az élet két lehetőségét, pontosabban az élettelenség és élet lehetőségét hordozza. A szürkét a püspök palotájában, a vöröset a színészcsalád házában. De előbb egy kicsit mégis be kell menni a Bergman-jelképek őserdejébe.

Ott jól tapintható emberi-alkotói dilemmák. Főként az ember közösségkereső magánya, ,,társkereső” társtalansága. Ahogy áthatolhatatlan, merev falként rákövesedik – szürkében. Ahogy parázslik mögötte a vágy – vörösben. Hősei?, inkább figurái keresik, de nem találják egymást. Azonosulni szeretnének, de képtelenek. Hogy a másikban megláthassák a másikat. Hogy a másikban megláthassák önmagukat. Hogy önmagukban és önmaguk által a másikká lehessenek. Hogy a másikban és a másik által önmagukká lehessenek. Ahogy legegyértelműbben Elisabet és Alma a Personában. Elisabet Almává lesz vágyaiban. Alma Elisabetté álmaiban. Még egy percre közös arcuk is formálódik. Egyik oldalán az egyikből, a másikon a másikból öszenőve. Többnyire lassan-lassan közeledik a két jéghegymagány. Épül a törékeny kapcsolat törékeny lehetősége. A Persona elátkozott betegei, a Suttogások, sikolyok elátkozott testvérei, a Jelenetek egy házasságból elátkozott szerelmesei, A nap vége elátkozott családtagjai között. Épül, de megtörik, legalábbis megreped valahol. Szemmel alig látható repedés. A szöveg is csak utalásokban, jelzésekben sejteti. A lencse is csak mimikában, gesztusokban mutatja. E repedésből lesz végleges törés, teljes megvalósulatlanság a Persona és a Suttogások, sikolyok sötétszürkéjében. E repedésből lesz esetleges összeforradás a Jelenetek egy házasságból és A nap vége halvány vörösében.

az esetleges összeforradás

Nos, e jól tapintható emberi-alkotói dilemmák körül egész életművének néhány visszatérő, jelentéssel töményen megterhelt művészi mozzanata. Csak jelzésként. Mikor érzékelhetővé válik a repedés, olykor valamely kemény tárgy behatol a testbe. Megsebzett hús, serkenő vér látványa. Mikor véglegesnek érezhető a törés, olykor létrejön a szereplők kirobbanó gyűlöletrohama-brutalitása. Pofon csattanása, szitkok durvasága. Mikor felmerül az esetleges összeforradás, olykor megtörténhet a szenvedők félő-védő összebújása. Testek egybekapaszkodása, bőrfelületek melege. Mikor végső segítségre lehet szükség, olykor megvalósulhat az álmok és szellemek szelíd kísértetjárása. Halottak visszatérése, vágyak testetöltése. És emberileg leggyötrőbb, művészileg legtermékenyebb, hogy mindez együtt és egymás mellett van. Egy figurában, fél- vagy lehetséges personában. A „társkereső” társtalanság szürkéje és a parázsló vágy vöröse is. A keresés és a nem találás is. Az azonosulás és a képtelenség is. Ahogy feszíti a személyiséget vagy megvalósulni nem tudó személyiséget. Poklot teremtve magában és magának, a másikban és a másiknak is. Ez adja a hősök(?), inkább figurák átmeneti megváltatlanságát vagy végleges megválthatatlanságát.

Nos, azt hiszem, egyik karácsonyi ajándékom, a Fanny és Alexander, összefoglaló mű. Együtt vannak benne az életpálya nagy motívumai. A szürke, a ,,társkereső” társtalanság szürkéje. És a vörös, a parázsló vágy vöröse. De nem egy figura, fél- vagy lehetséges persona belső kínjában. Hanem két figura és világ egymás ellen forduló külső összecsapásában. Ami persze belső összecsapás és belső kín is. De az ellentétes erők nem egy valakiben feszülnek önmaga ellen. Ám két valakiben egymás ellen. Ez nem kisebb vagy nagyobb feszültség. Inkább másféle, hagyományosabb módon szerkesztett feszültség. Mert drámaibb, vagy látványosabban drámai. Nem Johan vagy Karin csap össze önmagával. Hanem Alexander, a színész-kisfiú csap össze Edvarddal, a mostohaapa-püspökkel. És Edvard, a mostohaapa-püspök csap össze Alexanderrel, a színész-kisfiúval. Ez adja a film cselekményes rétegét. Persze Edvard, a mostohaapa-püspök önmagával is összecsap. Ez adja a film lélektani rétegét. De a lélektani rétegtől a cselekmény, noha pergő, mégis modern módon bonyolult. És a cselekményes rétegtől a lélektan, noha elmélyült, mégis tradicionális módon elemző. Modern módon bonyolult, mert egymást kizáró életértelmezések harca. Tradicionális módon elemző, mert a cselekmény fordulataiban válik láthatóvá.

poszler5 0227

Persze hallottam én is: a Fanny és Alexander nem igazi. És félrehúzódott néhány száj. Nos, nekem igazi. És nem húzódik félre a szám. Érteni értem, de meg nem értem. Talán arról lehet szó, hogy túl cselekményes. Talán arról, hogy könnyen érthető. Nos, tartozom a férfias, önleleplező vallomással. Szeretem a cselekményességet. A film, a ,,mozi” ilyennek is született. Nem akciófilmről, hanem cselekményes filmről beszélek. És szeretem az érthetőséget. A film, a ,,mozi” ilyennek is született. Nem filmbanalitásról, hanem érthető filmről beszélek. Magam is tudom, a nagyon könnyen érthető gyanús. De azt is tudom, a semmiképpen sem érthető még gyanúsabb. Maradok a nem olcsó, de cselekményesnél. És maradok a nem könnyen, de értelmezhetőnél. Ami ezen innen van, elkedvetlenít. Ami ezen túl van, nyomaszt. A Fanny és Alexander a közepében van. Ezért bűvöl el. Még a megvetést is vállalom.

Kavargó történet karácsony és keresztelő között. A havas, fehér, északi, száncsengős, vidám karácsony az Ekdahlok, a színészcsalád házában. A napsütéses, színes, harsogó, pezsgős, vidám keresztelő is az Ekhdalok, a színészcsalád házában. Karácsonyon és keresztelőn is az előtérben a testvérek, a már majdnem kamasz Alexander, a még majdnem kislány Fanny. Mit sem sejtve vidámak karácsonykor. Majd’ mindent feledve vidámak keresztelőkor. De közben megjárják a poklot. Ekörül a kavargó történet. Mert meghal a színészapa, és a színészanya férjhez megy. Emilie, az életteli, boldogságra vágyó, álmodó asszony Edvardhoz, az élettelen, aszkézisre vágyó, álomtalan püspökhöz. E reménytelen közeledésben nyílik meg a pokol. Nem is férj és feleség, Edvard és Emilie, hanem mostohaapa és mostohafiú, Edvard és Alexander között. Két összeférhetetlen kedély, képzelet, vérmérséklet, életvitel fizikai-pszichikai pokollá alakuló, eredendő sejtidegensége. Ám e pokolnak van kijárata. Alexander szabadulása, Edvard tűzhalála. Közben bezárás és verés – kínzatás és megaláztatás. Szöktetés és „máglya”, büntetés és bűnhődés. Átok és mágia – babona és misztikum. Mindez a gonosz mostohaszülő és szegény mostohagyerek történetében? Igen! Mi ez, infantilis regresszió a nagy művész életművében? Nem. Az archaikus elemekből építkező „ősmese ringása” a nagy művész életművében. És a modern elemekből építkező filmcsoda varázsa a nagy művész életművében. Az egész életművet más minőségben összefoglaló, szintetizáló remekmű. Egyszeri epikus ringás, egyszeri vizuális varázs.

Ellentétekre komponált szerkezet. Az ellentétek élesen elválasztva, sőt, szembe is állítva. A színész-ház vöröse – és minden, ami a vöröshöz hozzátartozik. És a püspöki palota szürkéje – és minden, ami a szürkéhez tartozik.

székrekedősen és vágyakozón

A színész-házban az Ekdahl dinasztia. Színészek három nemzedéke. Helenétől, a nagyanyától, a volt színésznőtől Alexanderig, az unokáig, a leendő színészig. Mellettük gyerekek, feleségek, szeretők, volt szeretők, pesztonkák, szerető-pesztonkák, szolgálók rakoncátlanul vidám csapata. Oscar, a rövidesen meghaló színigazgató, Alexander apja. És a nagybácsik. Carl, az intellektuálisan ordenáré, kételkedő professzor. Gustav Adolf, a naturálisan ordenáré, élethabzsoló vendéglős. És persze Helena, az archaikus-matriarchális dinasztia-ősanya. Öregen és vidáman, székrekedősen és vágyakozón, határozottan és érzelmesen. Körülvéve meghalt férje emlékével, megöregedett szeretője jelenlétével, furcsa fiai követelőzésével, érdekes menyei panaszaival, féktelen unokái hangoskodásával. Mosolyogva és rendületlenül, keményen és érzelmesen. A házban a vörös dominál. A függönyök bársonyán, a ruhák selymén. A szívek dobogásán, az érzelmek hevességén. Meg hangok dominálnak és szagok. Pezsgősüveg pukkanása, nevetés trillája, sírás csuklása, szeretkezés sóhaja, csiklandozás kuncogása, titkok suttogása, emlékek rezdülése. Parfümök illata, pecsenyék gőze, italok aromája, testek párája, ágyak kicsapódása, mellékhelyiségek bűze, konyhák szaga, istállók csípőssége. Mert minden tele van eleven élettel. És az élet vörös, hangos és szagos is. Lucskos, kavargó, fékezhetetlen. Itt él az álmokkal teli színészpalánta, Alexander, a későbbi mostohafiú. Innen kerül az álmok nélküli püspökhöz, Edvardhoz, a későbbi mostohaapához. Ebből lesz vörös és szürke, mostohafiú és mostohaapa poklokat megnyitó küzdelme.

A püspöki palotában a Vergérus dinasztia. Ájtatosak két nemzedéke. Blendától, a püspök álszent anyjától Henriettáig, a püspök rideg húgáig. És a két nemzedék fölött a harmadik árnyéka. A püspök folyóba fulladt feleségének és gyermekeinek tragédiája. Mindezt megüli a kompenzáló pszichés mechanizmusok, elfojtásból fakadó neurózisok nyomasztó atmoszférája. Álszentséggé formált élettől idegenség, ridegséggé merevített női-szerelmi sikertelenség. Az álszentséget átszínező, alig leplezhető kegyetlenség. A ridegségből kitörő, nem leplezhető uralomvágy. Mögöttük pedig egy magyarázatot alig igénylő, szóban is nyomasztóan érzékelhető, de képben lidércesen megjelenített Bergman-jelkép. Elsa, az őrült vagy gyengeelméjű nagynéni. A lelki-emberi bomlás megjelenéseként él a félreeső szobában. Hogy az ítélet éjszakáján előjöjjön, és égő ruhájával hozza el a püspöknek az őt megbüntető, környezetét megváltó tűzhalált. Körülöttük szakácsnők és cselédlányok. A gyerekeket figyelő-beáruló Jusztina. A ,,patkányarcú” lelki nyomorék Malla. Az ablakok nem a szabad mozgást sejtető térre néznek. Hanem a vízhalál emlékét sugalló, szürkén-fehéren hullámzó folyózúgóra. A házban a szürke dominál. A falak csupaszságán, az ablakok rácsain. A szívek merevségén, az érzelmek tompaságán. Meg a hangok hangtalanságán, a szagok szagtalanságán. Sőt, az ételek ízetlenségén is.

poszler6 0227

Szürke és vörös, mostohaapa és mostohafiú, Edvard és Alexander poklokat megnyitó küzdelme. Az eredendő sejtidegenségből félő-féltékeny gyűlölet lesz. A szürke bűnnek látja a vöröset. A vörös büntetésnek érzi a szürkét. Az álomnélküliség hazugságnak gondolja az álmot. Komédiának az álomból fakadó művészetet. Engedetlenségnek az egyéniséget jelző önérzetet. Büntetendőnek a gyerekkorban sarjadzó életszeretetet. Az álom képzeletszegénységnek gondolja az álomnélküliséget. Hipokrízisnek az álomnélküliségből fakadó puritanizmust. Kegyetlenségnek a puritanizmust jelző szigort. Büntetendőnek az aszkézisben gyökerező életidegenséget.

Eddig csak tragikus ízű képtelenség. Egymással való életre, egymásra irányuló megértésre. De ezen túl egyenlőtlen küzdelem. Mert a mostohaapának hatalma van. A mostohafiú kiszolgáltatott. Az első megaláz. A második megaláztatik. És nemcsak az erős és gyenge egyenlőtlen küzdelméről van szó. Hanem a beteg–erős és egészséges–gyenge egyenlőtlen küzdelméről is. Mert a mostohaapa erős, de több, ellentétes vonásból formált, pszichésen beteg. Mert a mostohafiú gyenge, de egy, egységes vonásból formált, pszichésen egészséges. Alexander egészséges, mert egyértelmű – az életszeretet, a művészet cáfolhatatlan igazában. Edvard beteg, mert kétértelmű – az életszeretet taszításában és vonzásában, a művészet gyűlöletében és imádatában. Ezt hordozza a színésznő-anya, Emilie iránti odi et amója. Gyűlölő szerelme. Lepke, közelít a lánghoz. De nem ragyogni akar a közelében, és elégni a tüzében. Hanem birtokolni akarja a ragyogást, és eloltani a tüzet. Hogy övé legyen, és benne és általa kialudjon a ragyogás és a láng. A ragyogás alakuljon a hit rideg fanatizmusává, a láng a fanatizmus rideg aszkézisává. Ettől beteg. Szerencsétlen-gyűlöletes monstrum. Szerelme hírvággyá roncsolódott indulat. Tudata rögeszmévé torzult tévhit.

egészséges életszeretet

Az egészséges életszeretet és beteg életszeretet-életidegenség harcában archaikusan gyönyörű vizuális-intellektuális jelképek. A halott apa és élő kisfiú viszonyában. A fontosabb cselekménybeli fordulatoknál felbukkanó Hamlet-allúzió. Amelyben az apa szelíd szelleme nem bosszúra szólít, de veszélyre figyelmeztet, aggodalmát bizonyítja. Áron és Ismael félálombeli, játékos-kegyetlen mágiájában. A mostohaapa-püspökre kimondott, félszavakban fogalmazott átok. Amely megfogan és beteljesíti a szerencsétlen-gyűlöletes monstrum alkatilag magában hordott, groteszk végzetét. A püspök kegyetlen fénnyel megvilágított éjszakai tűzhalálában. A szürke palota csendjében felcsapó, világító láng. Amely egyrészt a fanatikus buddhista papok önégetését, másrészt a pokolbéli elkárhozottak büntetését idézi. Eddig a karácsonyi ajándék, eddig a Fanny és Alexander. Átéltem mindent. Ami az ,,ősmese” ringásában, filmcsoda varázsában naiv, azaz jó olvasóként és nézőként lehet. Izgalmat és feloldódást, boldogságot és szenvedést, szeretetet és gyűlöletet, rokonszenvet és ellenszenvet. És így – hosszasan – tovább. Nincs sok gondolkoznivaló. Az életet szeretem, az élettelenségtől félek. A vidámságnak örülök, a komorság nyomaszt. A meleg emberség vonz, a hideg vakhit taszít. Szép nők és tehetséges gyerekek örömet adnak, rút férfiak és gonosz rokonok aggodalmat ébresztenek. A lágy vörös élénkké tesz, a kemény szürke lehangolttá. Szeretem – infantilis kedélyként – átélni a helyzeteket. A püspök palotáját messze elkerülném. Hátha bezár a folyóra néző csupasz szobába. Az Ekdahlék házába biztosan bekopognék. Hátha meghívnak az újszülött unokák zajos keresztelőjére. Ahol együtt kapja meg a szentséget Viktoria, Gustav Adolf és Maj, a pesztonka zabigyereke és Aurora, Emilie és Edvard, a püspök félárva-gyereke.

Biztosan jól érezném magam. Helenának, az öreg színésznőnek kezet csókolnék. Emiliet, a fiatal színésznőt szerényen megcsodálnám. Carllal, az intellektuálisan ordenáré professzorral hangosabban, komolyan eltudálékoskodnánk, halkabban, vidáman eldisznólkodnánk. Gustav Adolffal, a naturálisan ordenáré vendéglőssel pedig este pezsgőt innánk. Reggel együtt reggeliznénk. Mi tagadás, ő fárasztó pásztoróráról jönne. Mi tagadás, én fárasztó álmatlanságból jönnék. Két különböző fáradtságban jól esne a közös reggeli. Úgy, ahogy ő szokta. Szelet sonka, három tojással. Sajtos szendvics, barna kenyérrel. És sör! Porter sör a jégszekrényből. Ez lenne a legjobb. Száraz a torkom. Túl sokat ittam a keresztelőn.

kép | Koshiro Onchi művei, wikiart.org