Bíró Gáspár

ŐSHONOS KISEBBSÉGEK, MENEKÜLTEK, MENEDÉKET KÉRŐK, MIGRÁNSOK

2008 december

ŐSHONOS KISEBBSÉGEK, MENEKÜLTEK, MENEDÉKET KÉRŐK, MIGRÁNSOK

Több évtizednyi nagypolitikai mellőzés után a múlt század kilencvenes éveinek elején Európában és egyes nemzetközi szervezetekben újra vitáztak az úgynevezett kisebbségi kérdésről. Úgynevezett, mert a „kisebbség” fogalmának jelentése mindig aszerint változik, hogy ki beszél. Negyven évig kísérleteztek az ENSZ és az Európa Tanács (ET) különböző testületeiben egy egyetemesen elfogadható és normatív tartalmú kisebbség-definícióval – sikertelenül. A kilencvenes évek vitái máig sem zárultak le megnyugtatóan (és megkockáztatható, hamarosan nem is fognak) – a terminológiai tisztázatlanság azonban csak az egyik ok. A másik, ami a kérdés nyugvópontra jutását akadályozza, hogy 18. éve regionális és globális szinten a kisebbségi „ügyek” biztonságpolitikai kihívásnak számítanak. Egyes államokban a legfontosabb nemzetbiztonsági veszélyforrásnak éppen a kisebbségek létét tekintik – Európában is. Szerencsére, kontinensünkön ez inkább kivétel, de így is hat a regionális államközi szervezetek szemléletére.

A biztonságpolitikai aspektus

Jellemző, hogy az európai államközi szervezetek közül elsőként az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (EBEÉ) foglalkozott érdemben a kisebbségi kérdéssel. Az 1990-es konferencia koppenhágai dokumentuma egész fejezetet szentelt a témának, amit áthat a meggyőződés, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogainak tiszteletben tartása, az egyetemesen elismert emberi jogok részeként, a részt vevő államokban lényeges tényezője a békének, igazságosságnak, stabilitásnak és demokráciának. Ezt megelőzően a dokumentum preambuluma leszögezte, hogy a szervezet tagállamai számára az emberi jogok és alapvető szabadságok teljes tiszteletben tartása előfeltétele a haladásnak, az európai tartós békének, biztonságnak, igazságosságnak és együttműködésnek.

A Párizsi Charta az új Európáért (1990. november 11.) így fogalmazott: Eltökélten arra, hogy előmozdítsuk a nemzeti kisebbségek gazdag hozzájárulását társadalmunk életéhez, vállaljuk, hogy tovább javítjuk helyzetüket. Megerősítjük mély meggyőződésünket, hogy a népeink közötti baráti kapcsolatok, valamint a béke, az igazságosság, a stabilitás és a demokrácia megköveteli, hogy a nemzeti kisebbségek etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitása védelmet élvezzen, és megteremtődjenek a feltételek identitásuk kiteljesedéséhez. Kijelentjük, hogy a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos kérdéseket csak demokratikus politikai keretek között lehet kielégítően megoldani. Elismerjük továbbá, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogait teljes mértékben tiszteletben kell tartani mint az egyetemes emberi jogok részét.

A szövegek hangvétele kisebbségbarát, de jól emlékszem, milyen késhegyre menő viták folytak a kilencvenes években hasonló dokumentumok előkészítésekor, például arról, szükség van-e egyáltalán a kisebbségek jogait szabályozó nemzetközi egyezményekre. A jogilag nem kötelező nyilatkozatok akkor még „átmentek”, ám az államoknak kötelezettségeket előíró, szerződésszerű javaslatok nem. Az ET Kisebbségvédelmi Keretegyezménye ugyan megköveteli a ratifikációt a csatlakozó államok részéről, de tartalma – a magyarázó rész értelmében is – program-jellegű, túlnyomórészt általános elveket tartalmaz, amelyek gyakorlatba ültetése a kormányok kompetenciájába tartozik. A szintén ET-kereten belül született nyelvi charta pedig a la carte rendszert állít fel: az államok tetszésük szerint válogathatnak a végrehajtandó előírások között.
nemzetbiztonsági érdek
A kisebbségi kérdés nemzetközi napirendre tűzése ellen érvelő államok kivétel nélkül – kimondva vagy kimondatlanul – a biztonságpolitikai, azon belül a nemzetbiztonsági érdekeket tartották szem előtt. Konkrétan azt, hogy a kisebbségi jogok elismerése előbb vagy utóbb további, esetleg területi követelésekhez, egyben különválási törekvésekhez vezet. Különösen a nagyszámú kisebbségek esetében, amelyek képesek politikai önszerveződésre. Ki ne emlékezne a kelet-európai vitákra az etnikai, nyelvi vagy vallási alapon szerveződő pártok, politikai mozgalmak megengedhetőségére?

Legalább százötven éve köztudomású, hogy a rossz bánásmód a kisebbségekkel – a nyelvi jogok megtagadásától az erőszakos asszimiláción keresztül a népirtásig – mélyre és messze ható következményekkel jár. A nemzetállami logika szerint a konfliktusok gerjesztésében sokszor maguk a kisebbségek is szerepet játszanak, pusztán mert követeléseket fogalmaznak meg. A jakobinus modell máig hat: a központi hatalom és az állampolgárok között semmilyen közvetítő elem nem iktatható be, mivel azok önmagukban veszélyeztetik az állami szuverenitást, magát az állam létjogosultságát. Ebben a politikai modellben az egyén a jogok élvezője és a kötelezettségek alanya, s ezek a jogok egyformák és ugyanazok.

biro2_0421

A közép- és kelet-európai változások a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján viszont újdonságot hoztak, ám ez – a látszat és a hivatalos szövegek ellenére – nem lendítette előre a kisebbségvédelem ügyét.

Idézzük újból a Párizsi Charta szövegét: Kifejezzük eltökéltségünket, hogy harcolni fogunk a faji és etnikai gyűlölet, az antiszemitizmus, az idegengyűlölet és az egyének megkülönböztetésének valamennyi formája, valamint a vallási és ideológiai alapon való üldöztetése ellen – szól az aláíró államok, köztük a Szovjetunió ünnepélyes kötelezettségvállalása. Figyelemreméltó a személytelen fogalmazás: a Nyugaton elterjedt politikai korrektség jegyében nem volt ildomos néven nevezni a dolgokat, hogy kik az elítélendő jelenségek okozói – s kik a szenvedő alanyai. Nem várható persze a dokumentumtól, hogy politikai elemzés vagy szociológiai felmérés szerepét játssza, ráadásul megszületése és elfogadása sorozatos kompromisszumok eredménye. De a személytelenség a későbbiekben általánossá vált. Az etnikai konfliktusok, a mélyszegénység, az idegengyűlölet, a homofóbia, a rasszizmus, a menekültellenesség, az iszlamofóbia stb. csak úgy megtörténnek, akár a természeti események, mint a földrengés vagy a cunami. Kényelmes álláspont, nem kell felelősöket megnevezni. Felismerték ezt azok az államok is, amelyekben hivatalos politika volt és maradt a kisebbségellenesség, az antiszemitizmus, a vallási vagy ideológiai üldözés. Európa egy részén is, és nem csak a kilencvenes évek elején.
ellentmondásos összefüggés
A jelenség nyilván magyarázható és értelmezhető. A Nyugat által vallott szabadság-eszme alapvetően dualista, és ellentmondásos összefüggésen alapszik. Különbség van ugyanis a valamitól és a valamire szabadsága között, amennyiben a szabadságot a mindennapok valóságában is keressük. Ez kiváltképpen az önrendelkezési jog kapcsán látványos: mint a népek joga viszonylag későn, a 18. században került napirendre. Az eszme – késő huszadik századi fogalmak szerint – politikailag korrekt, időtlenül és helytől eltekintve erkölcsileg elfogadható, azaz igazságos, csak éppen gyakorlati megvalósítása olyan politikai feszültségekkel jár, amelyek könnyen háborúba torkollanak, többek közt mert máig tisztázatlan (legalábbis az érvényes nemzetközi jogban), hogy mely csoportok minősülnek „nép”-nek. Hallgatólagos megegyezés szerint nép egy állam lakossága, szűkebb értelemben állampolgárainak közössége. Az állam velejárója azonban a terület és a szuverenitás is. Ha itt megállunk, a dolgok leegyszerűsödnek, s a népet nemzetnek is nevezhetjük, tehát olyan politikai egységnek, amelynek – a 19. századi nézet szerint – kijár az önálló államhoz való jog. A nemzet alkotja az államot, s az állam dolga, hogy a nemzetet egységben tartsa, hatalmilag integrálja.

A terminológiai csapda

De vissza a fogalmi, terminológiai problémához: az európai nemzetközi szervezetekben 1945 után általánossá vált „nemzeti kisebbség” fogalmának nincs értelme. Tartalma annál inkább, ha azt az értelmezést fogadjuk el, hogy nemzeti kisebbségeknek azok a csoportok nevezhetők, amelyek kulturálisan (elsősorban nyelvileg) különböznek az államalkotó nemzeti többségtől, s rendelkeznek anyaállammal. Ha közelebbről megnézzük e csoportok történetét Európában (mert a nemzetállami modell innen származik), tételesen is felsorolhatjuk őket, azzal a kiegészítéssel, hogy többségük a 19. században létrejövő – zömében nagyhatalmi jóváhagyással létrehozott – államok akkori vagy későbbi, szintén nagyhatalmi érdekek diktálta határváltozásai következményeként kerültek abba az állapotba, amelyben ma is élnek.

A jakobinus nemzetállami eszme – rousseau-i értelmezésben – nem enged meg semmilyen kisebbséget, sem politikait (ellenzéket), sem más természetűt. Az általános, a politikai közösség akaratával szemben senki nem lehet kisebbségben, mivel ezen akarat része – ha tetszik, ha nem. Más szavakkal: egy mai, nemzeti kisebbségnek nevezett csoport csak a rokon állammal, anyaországgal szemben lehet kisebbségben, azaz alávetett helyzetben, amint azt a kisebbség kifejezés is sugallja. Az „alávetett helyzet” fogalmát viszont nemzetközileg éles ellentétként lehet értelmezni. A legismertebb felfogás, hogy a más állam területén élő csoportok (történelmi és kulturális ok miatt) tulajdonképpen az ország ötödik hadoszlopai, durván fogalmazva katonailag mozgósítható előőrsei. Ez nem elméleti következtetés – a náci Németország gyakorlata példa rá.

A nemzeti kisebbség fogalmának „civil” értelmezése, az angol national minority szerint úgy is felfogható, hogy országszerte léteznek olyan csoportok, amelyek különböznek bizonyos jegyeikben az államalkotó többségtől, de számszerű kisebbségben vannak. Az 1977-es Capotorti-jelentés definíciója ezt érvényesíti, ami viszont szükség vagy tetszés szerint tágítható vagy szűkíthető.

biro3_0421

Az európai államok álláspontja a kilencvenes években ingadozó volt e két megközelítés között. Van, ahol hagyományosan keverték a két megközelítést, következésképp a területükön élő érintettek között a gyakorlatban és politikailag különbséget tettek „jó” kisebbségek és a „veszélyesek”, vagy potenciálisan veszélyesek között. S még mindig a nemzeti kisebbségeknél tartunk, függetlenül attól, hogy legitim képviselőik követeléseikben a békés – a Párizsi Chartával konform –, demokratikus eszközöket részesítik előnyben, vagy erőszakhoz nyúlnak.

A nemzetközi fórumok és az általuk elfogadott dokumentumok elvben úgy is értelmezhetők, hogy támogatják a kisebbségi törekvéseket, egy időben viszont az egységes záró megfogalmazások szerint (az állam területi integritásának, a határok tiszteletben tartásának követelménye, a társadalmi béke és harmónia stb.) korlátozzák is azokat. Önmagában – elfogadva a nemzetállami modell általánosságát – ezzel nem is lenne gond, ám a zárójelben felsoroltak „veszélyeztetése” korlátlan határt szab az állami értelmezésnek, az éppen hatalmon lévő kormányoknak.
bennszülött népek
A terminológiai problémát tovább bonyolítja, hogy az ENSZ hosszú ideig a kisebbség kifejezést úgy konkretizálta, hogy „etnikai”, „nyelvi”, „vallási” vagy (ha az UNESCO dokumentumait is ide vesszük) a „faji” jelzőket fűzte hozzá. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) évtizedekig a „bennszülött” és „törzsi lakosság” kifejezéseket használta, majd amikor komolyabban napirendre került egy ENSZ-nyilatkozat kérdése ebben az ügyben, a „bennszülött népek” fogalmára tért. Tette ezt abból a máig problémát okozó, pragmatikus megfontolásból, hogy szükségszerűen el kell ismerni az érintettek önrendelkezési jogait. A vita távolról sem lezárt, a 2007-ben elfogadott ENSZ-nyilatkozat adós marad a „bennszülött nép” meghatározásával.

Ami Európát illeti, a nemzeti kisebbség fogalmának előnyben részesítése nem zárta ki például, hogy mind az ET, mind az EBESZ a romák kérdését külön is kezelje. Az ET Keretegyezmény Tanácsadó Testületé kiterjesztette a nemzeti kisebbség fogalmát az egyes államok által hivatalosan el nem ismert kisebbségekre, a bennszülött népekre, valamint az úgynevezett új kisebbségekre: menekültekre, menedéket kérőkre, vendégmunkásokra (de egyesek ide sorolnak különböző faji és vallási csoportokat is). Belső vita során eldőlt (magam is a testület tagja voltam abban az időszakban), hogy a bennszülött népeket is megilletik a keretegyezményben foglalt jogok, a megfelelő állami kötelezettségvállalásokkal együtt. Mindez elmondható a menekültekkel, a menedéket kérőkkel és a migránsokkal kapcsolatban is annak ellenére, hogy például a migráns munkásokra vonatkozó nemzetközi egyezményhez a legtöbb európai állam nem csatlakozott.

A terminológiai vita, beleértve a definíció kérdését, továbbra is hat. Évtizedeken keresztül a kisebbség definíciója körüli vacakolás obstrukciós eszköz volt, hogy az érintett államok megakadályozzák az általánosan kötelező egyezmény létrehozását. Az ET-ben a definíció kérdése akadályozta, hogy létrejöjjön az európai emberi jogi egyezményt kiegészítő jegyzőkönyv a kisebbségek védelméről. Az ENSZ-ben előterjesztett javaslatokat csírájában ölte meg ez az akadékoskodás, a javaslatok még érdemi megfontolásra sem kerültek.

Az identitás kérdése

A kilencvenes évek végére Európában általánossá vált nézet szerint a kisebbségi ügyek központi elemei az identitással kapcsolatosak, azon belül is kulturálisak voltak. De a gazdasági és információs globalizáció folyamatos erősödésével a nyolcvanas évek elejétől (lényegében az iráni forradalmat követően) az identitás-politikák világszerte felerősödtek, s az eredetileg csakugyan létező kulturális különbözőségek egyre inkább markáns politikai nézeteltérésekké lettek. Samuel P. Huntington 1993-as esszéje a civilizációk összecsapását vetítette előre, valójában a nyugati kultúrák és a civilizáció (ha beszélhetünk egységes nyugati civilizációról) hanyatlásáról szólt. Az identitás-politikák közös eleme is többnyire a nyugati befolyással, esetleg a vélt kulturális, soft-imperializmussal szembeni ellenállásban jelentkezett.

biro4_0421

Mi volt a tényleges helyzet Európában a kilencvenes években? Az Európai Unió keleti bővítése előtt a föderalista terveket (elsősorban a franciák) a nemzetek és népek Európájának eszméjével kívánták felpuhítani. Ebbe az Európába – legalábbis az 1993-as Balladur-terv értelmében, amelyből 1995-re kinőtt az azóta általánosan elfeledett Európai Stabilitási Paktum (ESP) – belefértek a nemzeti kisebbségek is, mint sajátos arcéllel, identitással rendelkező közösségek. Viszont a Nizzai és a Lisszaboni Szerződéshez csatolt alapjogi charta világosan és egyértelműen leszögezi, hogy a létrejövő európai entitás (megreformált, mélyebben integrált EU, európai szuperállam, nevezzük bárminek) konstitutív alapegységei az egyének lesznek. Nemzeti identitásról pedig csak a tagállamok vonatkozásában van szó.
erőltetett asszimiláció
A 21. század kezdetéig csak kevesen vonták kétségbe, hogy az európai nemzeti kisebbségek (bár a fogalom azóta sem tisztázott) sajátos identitással rendelkeznek, amely elsősorban kulturális, azon belül is nyelvi összetevőkön alapul. E csoportokat megilleti a jog, hogy ezt az identitást ápolják, fejlesszék, s továbbadják az utódoknak. Különösen ez utóbbi biztosítja, hogy a közösség közösségként maradjon fenn, vagyis megvéd az asszimiláció „csábításaitól”. Az 1992-ben elfogadott ENSZ-nyilatkozat a kérdést egyértelművé teszi. Úgy tűnt, az egyoldalúan erőltetett asszimiláció szalonképtelenné vált.

Az identitás-kérdés élesen mutatkozik meg az őshonos kisebbségek esetében. E csoportok egy része úgy került fokozatosan kisebbségbe a 19. század második felétől, hogy az újonnan létrejövő nemzetállamok határai nem egyeztek meg az etnikai és nyelvi határokkal, csoportjuk nagyobbik része azonban államalkotóvá lett. A kisebbségbe szorultaknak tehát volt anyaországuk, és csak rendkívül nehezen, vagy egyáltalán nem nyugodtak bele új státuszukba. Különös helyzetben vannak azok a csoportok, amelyek a megszűnt birodalmakban alkottak többséget, vagy egyáltalán nem szereztek államalkotó tapasztalatokat, s nem volt anyaországuk; utóbbiak a tipikus őshonos kisebbségek.

Egy 1993-as ET parlamenti közgyűlési ajánlás úgy határozta meg a nemzeti kisebbség fogalmát, hogy az minden további nélkül elfogadható az őshonos kisebbségek definíciójaként is. A meghatározás a következő elemeket sorolja fel: a csoporthoz tartozó személyek az adott állam területén élnek és annak állampolgárai; az állammal hosszú múltra visszatekintő, szoros és tartós kapcsolatokat ápolnak; sajátos etnikai, kulturális, vallási vagy nyelvi jellemzőik vannak; számbeli kisebbséget alkotnak az adott államban vagy annak régiójában, de elég jelentősen képviseltetik magukat ott, valamint együttesen kívánják megőrizni közös identitásukat, beleértve kultúrájukat, hagyományaikat, vallásukat vagy nyelvüket. Visszatérve a gondolatmenet elejéhez: a vélt vagy valódi, kiemelt nemzetbiztonsági kockázatot a politikai öntudattal rendelkező és politikai szervezkedésre és mozgósításra képes csoportok okozták, s okozzák ma is néhány európai országban. Noha kulturális identitásukat, elsősorban a nyelvhasználatot igyekeznek ezekben az országokban korlátozni, jogukat alapvetően nem vonják kétségbe, politikai önszerveződésüket más eszközökkel akadályozzák. Igaz, van példa arra is, hogy az állam hivatalosan el sem ismeri a kisebbségek létét. A szabály az volt a kilencvenes években, hogy a nemzeti kisebbségek identitása létezik, tiszteletben kell tartani, s biztosítani a fenntartásához szükséges eszközöket; lehetővé tenni a kisebbségeknek a jogot a saját kulturális intézményeikhez, valamint a hatékony közéleti részvételt. Kimondani mindezeket könnyebb, mint megvalósítani. Az a kompromisszum született, hogy mivel a kisebbségek helyzete minden államban egyedi és sajátos, a gyakorlati megoldásoknak is a sajátos körülményekhez kell igazodniuk.

biro5_0421
Miután az őshonos kisebbségek némelyike több évtizedes, vagy éppen évszázados kisebbségi tapasztalattal rendelkezett, ésszerű volt feltételezni, hogy a sikeres európai gazdasági és politikai integráció kísérő jelensége lesz a többség és kisebbség méltányos kompromisszuma. Ehhez két feltételnek kellett teljesülnie: a többség ne próbálja különböző kényszerek útján asszimilálni a kisebbségeket – cserébe a kisebbségekhez tartozó személyek egyenként, illetve az általuk létrehozott intézmények és szervezetek lojálisak legyenek az államhoz. Mindehhez kellett még, hogy az érintett csoportok kulturális normái ne okozzanak közöttük áthidalhatatlan társadalmi és politikai szakadékot.Volt, ahol ez reálisnak mutatkozott, és akadt példa kompromisszumra, de nem volt biztos, hogy zökkenőmentesen működik majd az új kisebbségek, a menekültek, a menedékért folyamodók vagy a vendégmunkások esetében. 2008 elejére Nyugat-Európában világossá vált, hogy ezeknek a csoportoknak a társadalmi és politikai integrációja nem a korábban bejelentett tervek szerint halad, sőt, az úgynevezett terrorizmus elleni háború sok tekintetben új helyzetet teremtett. A kulturális és a faji identitás egyre komolyabb akadály a társadalmi integráció előtt; az okokról sok helyütt elkeseredett viták folynak. Kérdés, hogy az egyénre összpontosító társadalmi, nyelvi és állampolgári tudat megerősítésére irányuló integráció diszfunkcióiból levontak-e az érintettek bármilyen következtetést, illetve mindezek jártak, járhatnak-e hosszabb távon hatással a szorosan vett kisebbségi kérdésre, s azon belül az őshonos kisebbségek helyzetére.

Hogyan tovább?

Emberi és azon belül kisebbségi jogokkal foglalkozók, illetve az ilyen ügyekben érintettek számára legalább egy évtizede világos, hogy az európai regionális államközi intézmények közül az Európai Unió (EU) rendelkezik a leghatékonyabb eszközökkel a rendezésre és karbantartásra. Az EU kormányzati szférája, mindenekelőtt a Tanács és a Bizottság azonban nem hajlandó érdemben kisebbségi kérdésekkel foglalkozni, mivel szerintük az Európa Tanács és az EBESZ illetékes a kezelésre. A két szervezet valóban elég nagy teret szentel a kérdésnek, de tanácsadáson, szakmai felkészítésen, erkölcsi fellépésen, rosszabb esetben politikai ráhatáson túl nem sokat tehet. A koszovói tapasztalatok pedig világszerte lelohasztották a lelkesedést a humanitárius, netán fegyveres intervencióval kapcsolatban.

Az EU a mélyebb politikai integráció egységeinek alapvetően az egyéneket tartja, ezért logikusan választotta a szóban forgó kérdések megoldásaként a diszkrimináció ellenes fellépést. A 2008. július 2-án elfogadott új antidiszkriminációs direktíva tervezete szerint a védelem azzal az indoklással terjedne ki a vallási, hitbéli, illetve a fogyatékosság, a kor és a szexuális orientáció alapján történő megkülönböztetésekre, hogy a tagállamok egyenként nem képesek hatékonyan elérni ezt a célt, így szükség van a közösségi szintű szabályozásra. Természetesen e direktíva kötelező érvényű lenne, s be nem tartását számon kérhetnék.
minősítő jelzők nélkül
A Nizzai és a Lisszaboni módosítások preambuluma, s a hozzájuk csatolt Emberi Jogi Charta említést tesz általában a kisebbségekhez tartozó személyek jogairól mint az emberi jogok részéről, de minősítő jelzők nélkül. A Charta 21. és 22. szakaszai szerint az Unió tiszteletben tartja a kulturális, vallási és nyelvi sokféleséget, s megtiltja a nem, faj, etnikum, bőrszín, társadalmi eredet, genetikai adottságok, nemzeti kisebbség, tulajdon, születés, fogyatékosság, kor vagy szexuális irányultság szerinti megkülönböztetést.

A készülő új diszkriminációellenes direktíva újból napirendre tűzi azt a két kérdést, amit úgy tűnt, a kilencvenes években sikerült nyugvópontra helyezni.

Az első: mit védünk? A kisebbségeket, illetve a hozzájuk tartozó személyeket, vagy azok egyéni és/vagy közösségi identitását? Önmagában a védelem fogalmának használata e kontextusban is problematikus: ki ellen védjük azokat a kisebbségeket, illetve a hozzájuk tartozó személyeket, akiknek egy részét – elsősorban a nemzeti és/vagy etnikai csoportokat – nem voltunk képesek normatív módon, szabatosan meghatározni, noha nyilvánvaló hogy a „védelem” elsősorban jogi eszközökkel történik.

biro6_0421
A második: hogyan viszonyul egymáshoz a diszkrimináció tilalma és a kisebbségek közösségi és/vagy egyéni támogatása? El lehet-e különíteni a diszkrimináció negatív vonatkozásait (azaz lényegében tilalmát) a pozitív aspektustól, a támogatástól, más néven pozitív diszkriminációtól, s hogy lehet ez utóbbit megalapozni? Megint a kilencvenes évekre hivatkozva: úgy tűnt, hogy a kisebbségek, a hozzájuk tartozó személyek, illetve az általuk létrehozott intézmények és szervezetek különleges (anyagi és más jellegű) támogatása, beleértve az állami támogatást, elfogadható, amennyiben az identitás fenntartására, fejlesztésére és továbbadására, illetve a közéletbeli hatékony részvételre irányul. Nincs jele, hogy az Unió a kérdés eme vetületeit komolyan fontolóra venné. Brüsszel az olyan ügyek kezelését, amelyek sem a saját politikájába, sem az ET vagy az EBESZ kereteibe nem férnek, hallgatólagosan tagállami szintre utalja. Ilyen például az iszlám-jog bizonyos előírásainak hivatalos elismerése és jogerőre emelése olyan államokban, amelyekben jelentős muzulmán csoportok élnek. Ezt egyébként az Iszlám Konferencia Szervezete is szorgalmazza az érintett államok kormányainál.

Végül, de nem utolsósorban előrelátható az is, hogy sem a terminológiai zavar, sem a kisebbségi kérdés mint állambiztonsági, illetve tágabb értelemben mint biztonságpolitikai kihívás nem kerül le a napirendről a belátható jövőben. Ezért mondhatta olyan élesen a török miniszterelnök ez év februárjában: Az asszimiláció emberiség elleni bűntett.

kép | Annika Haas, lensculture.com