„ŐRÜLT LÉLEK”: ISMÉT A VÉN CIGÁNYRÓL
1997 február
„És egy erős angyal egy nagy malomkőhöz hasonló követ felvon és a tengerbe veté, ezt mondván: Ilyen módon nagy sebességgel vettetik el Babilon, ama nagy város, és többé még nem találtatik. És hárfásoknak és muzsikásoknak, és síposoknak és trombitásoknak szava te benned többé nem hallatik; és semmi mesterségnek mestere nem találtatik többé te benned; és malomnak zúgása sem hallik többé te benned” (János Apostolnak Mennyei Jelenésekről Való Könyve, 18:21–22)
1.
,,A vén cigány irodalmunk különösen elemzésre ingerlő költeményei közé tartozik” – így kezdődött a szemináriumi dolgozatom, melyet – nagy ambícióval, Szigethy Gábor tanár úrnak – másodéves egyetemi hallgatóként 1981. április 23-án fejeztem be, a szerencsére odabiggyesztett dátum tanúsága szerint. De már gimnazista koromban – igazán csak érettségire készülve, szintén egy áprilisi délutánon – kiszemeltem magamnak mint legkedvesebb (egyik legkedvesebb) verset. Ez már akkor azzal járt, hogy állandóan újraolvastam, bekarikáztam, aláhúzgáltam bizonyos szavait (később gyakorlatilag az egész verset, mert rájöttem, hogy minden fontos, azaz: hogy a vers legjobb értelmezése önmaga), jegyzeteket írtam a lapszélre (még a gimnáziumi szöveggyűjteménybe), magamban mondogattam, minden fellelhetőt áttanulmányoztam róla, s igyekeztem mindenkivel mindenütt szóba hozni – rögeszmémmé vált, valamit kezdeni akartam vele, mert valami, nagyon fontos, szólt benne: nekem.
ellenállhatatlanul vonzani kezd
Ez a szokásom máig megvan: egyszerre – mert valaki megemlíti, mert szavalni hallom, mert eszembe jut, ahogy utazom a buszon – valami ellenállhatatlanul vonzani kezd egy irodalmi mű felé, s az ilyen, hívatlanul, de nagy örömmel fogadott és – bátran állíthatom – akaratomon kívül eső „jelentkezések” majdnem mindig választott „szakterületemtől” távoli vidékekről futnak be. Azaz: nem vagyok és nem voltam Vörösmarty-kutató, s bár elvégeztem a magyar szakot, mégsem lettem magyar irodalmár. Shakespeare, akivel eddig a legtöbbet foglalkoztam, persze nemcsak hogy alig-alig zár ki valakit, hanem elő is szólít bizonyos alakokat és műveket, s a tőle Vörösmartyhoz vezető oda-vissza utat a Lear-fordítás tőszomszédságában keletkező1, annak párjaként is felfogható A vén cigány esetében különösen könnyű belátni. Lélektanilag is kinyomozható, miért maradt meg a vers sokáig „ügyeletes kedvencem”-nek – megvan szalagon és lemezen, többfajta előadásban, Odry „patetikus” szavalatától Jávor Pál „kávéházi” felfogásán át Latinovits hátborzongató, egyszemélyes shakespeare-i drámájáig (sőt, baráti társaságban egyik leghálásabb „számom” ezek utánzása). Én verset nagyon nehezen tanulok meg „kívülről”, s akkor is mindig „átköltöm” – A vén cigány a kevesek egyike, amit bármikor elejétől végéig hibátlanul elszavalok.
A fentiek magyarázzák, miért örültem annyira Bíró Béla Vers-paradoxon című esszéjének a Liget 1996/12. decemberi számában (64–74. oldal). Ismét minden „előzetes figyelmeztetés nélkül”, váratlanul „támadott” A vén cigány. Sőt: alattomban, merényletszerűen, már-már bosszúszomjasan, mert újabban a margóra szorult; helyét most – mint rejtegetett kedvenc, amit magamban hordozok és majd egyszer „kezdek vele valamit” – éppen a tőle egyébként egyáltalán nem távol eső Rege a vén tengerészről tölti be. A szégyennél azonban, hogy egy időre elfelejtkeztem Vörösmartyról, sokkalta több volt az „öröm bora”: lám, nemcsak az én – refrénszerűen visszatérő – rögeszmém ez a vers, lám, Bíró Béla és a Liget megint felfedezte, s az okos-alapos elemzésből annyi megerősítést kaptam, az értelmezés annyira összhangban van az én olvasatommal, hogy újabb bizonyítékot találtam arra, amiben mélyen hiszek: létezik egy, minden határral (korláttal, elszigetelődéssel), kulturális különbséggel (előítélettel, gyűlölködéssel), elbizonytalanodással (értékvesztéssel, a jelentés, a valamit jelenteni felelőssége alóli kibújással) „vésznél” is „szilajabban” dacoló szellemi közösség „e világi életben”, „e vad rohanatban”. Ez még nem „Noé bárkája” – A játszma vége Beckettjével vallom, hogy a mi, huszadik század végi „(szép) új világunk inkább Noé megátkozott fiának, Hammnak „tördelt hajójába” záratott, ahol a tét éppen az, hogy vajon jelent-e valamit az a tengernyi, óceánnyi szenvedés, amit – különösen „a nagyvilág” első és második ,,háború”-jában – egymásra hoztunk, s mi lesz akkor, ha már a szenvedés megtisztító erejébe, szörnyű, képtelen és paradox értelmébe vetett eredendő – és éppen jellegzetesen kelet-közép-európai, bukott szabadságharcos – bizalmunk is megrendül. De az olyan értelmezésekkel való találkozás, mint a Bíró Béláé – „ünnep a világon”.
eljött a pillanat
Ezért írok most. Bíró Bélát nem ismerem2, s ő meg honnan is ismerhetné az én másodéves koromban papírra vetett elemzésemet, ami csupán egyetlen példányban, kézírásos, „valódi” kéziratban létezik, s Szigethy Gáboron kívül (akinek egyébként tetszett, s beszélgetéseink – a versről, az irodalomról általában, Vörösmarty-szemináriumokon és óra után – nagy hatással voltak rám) csak néhányan olvasták, a hozzám legközelebb állók közül. Publikálásra sohasem gondoltam; persze, hogy sok „gyerekes” és átgondolatlan rész van benne. De most elővettem – hamar megtaláltam, mert megőrzésre, minden másodéves kezdetlegessége ellenére, érdemesnek tartottam, több megállapításával máig egyetértek. Elővettem, olvasom tizenhat évvel ezelőtti énemet, és most írok is, mert talán tényleg eljött a pillanat, hogy „kezdjek valamit” A vén cigánnyal. S mert – mint említettem – Bíró elemzésével oly sok tekintetben egyetértek, a magam észrevételeit (talán a 7. rész kivételével) nem vitának szánom – bár a „szellemi közösség” éppen nem azt jelenti, hogy mindenről ugyanazt kell gondolnunk. Inkább hogy – Heideggerrel szólva – nemcsak hallgatjuk, hanem meg is halljuk egymást, azaz meghallunk — a „lázadt ember vad keservei” és a „botok zuhanása” közepette – egy-egy „elfojtott sóhajtás”-t; hogy gondolhatjuk (át, meg és újra) egymás (és a magunk) gondolatait, azaz – ahogy Bíró a „figura etimologica” paradoxonját olyan remekül fel is boncolja – együtt próbálunk meg „gondolni a gonddal”.
2.
Már az is elgondolkodtató, miért rugódozunk annyira – Bíró éppúgy, mint Komlós Aladár, Levendel Júlia és jómagam is tizenöt éve – a Nyugat nagyjainak értelmezése ellen:
Ez egy őrült képzetkapcsolása. Ez a vers egy őrült verse. De ez szent őrültség. Az őrült látománya szent látomány.3– ahogy, a költeményt a legnyíltabban prófétai „lélekkórtani esetként” kezelve, Babits fogalmazta meg. S talán még érdekesebb, hogy a verset az akkori, „modern” költészet védelmében idéző s azt először rehabilitáló Schöpflintől Szerb Antalig miért olyan egységes „a nagy generáció” A vén cigány megítélésében. Az én dolgozatom utolsó bekezdése így hangzik:
A költői arckép, mely ebből a versből ránk tekint, nem egy őrült képe. Nem is egy háborún örvendező, esetleg forradalmár vagy pacifista költő arcképe. Még csak nem is a rettenthetetlen filozófus-humanistáé. Legfőképpen: az ember képe, a költőé, aki megírja visszatalálásának drámáját a teljes egzisztenciális válságból a továbbélés lehetőségébe. Amihez kellett az országgal, a világgal, az emberi nagy kérdésekkel való szembenézés. Enélkül a vers nem formálódhatott volna a válság meghaladásának költeményévé a válság okán aratott győzelem hitével.
fogas kérdés
Miért félünk kimondani, hogy A vén cigány az őrület költeménye, az őrületé, amit ráadásul a vers, kérdő modalitásban ugyan, de még tematizál is: „Hulló angyal, tört szív, őrült lélek?” És fogas kérdés az is, mire vonatkozik a nyílt felszólítás: „Rendüljön meg a velő agyadban”. Nem arra-e, hogy ha a világ megtébolyodott körülöttünk, akkor a megértéséhez (szinte? tulajdonképpen? szó szerint?) anatómiailag is át kell alakítanunk az eddig bevált érzék- és ítélőszerveinket? Sőt, bármiféle viszonyulásunknak a tébolyult világhoz nem éppen előfeltétele-e a hozzá idomulás, nem úgy lehet-e csupán úrrá lenni a széthulláson és a pusztuláson, ha azt – akármilyen szörnyű és paradox is – „beprogramozzuk” az agyunkba, beépítjük a muzsikánkba?
Ezekre a kérdésekre visszatérek, most csak annyit kérdezek meg: nem azért rettegünk-e az őrült Vörösmartytól, mert a szabadságharc után a pusztában bujdosó, kegyelemkenyéren tengődő, előlegekért könyörgő, ruháját, szakállát elhanyagoló, a gondokba szó szerint beleőszülő, súlyos depresszióval, sőt alkoholizmussal küszködő értelmiségi nagyon is ismerős figura?4 Ha ezt kapja az, aki Petőfit és Aranyt felfedezte, aki fillérekért írt-szerkesztett magyar–német szótárt, akinek még ’48 előtt sem igen tellett ebédre-vacsorára, aki lelkiismeretesen eljárt a magyar színházba, hogy rendszeres kritikákkal segítse az akkor még gyengécske magyar színjátszást, aki, mintegy „mellesleg”, letette a nemzet asztalára a Szózatot… ha neki ez a sors jut, mi lesz velünk? Hogy Világos miatt? Természetesen (világos!)5, de nem csupán amiatt; az ország összeomlása, a kivégzések, bebörtönzések, az üldöztetés, a barátok, társak elvesztése csak siettették az elkerülhetetlen végkifejletet. Arany végül is túlélte, volt is érte elég lelkifurdalása.
Mintha újra hallanók a pusztán
A lázadt ember vad keserveit…
S felzeng Lear király a III. felvonás 2. jelenetéből is:
A nagy istenek, kik ily rémületes
Dörömbölést tesznek fejünk fölött,
Hadd leljék fel most ellenségöket.
Reszkess, nyomorú, kit még utól nem ért
A törvény keze eltitkolt bűnödért;
[…]
Szakadj izekre, gaz képmutató,
Ki nyájas kép alatt más életére
Törtél. Nyilatkozzál, elzárkózott bűn.
S feltárva rejlő tartalmad, kiálts,
Hogy irgalomra bírd ez iszonyú
Törvényszolgákat. Én oly ember vagyok,
Ki ellen mások többet vétkezének,
Mint mások ellen én.
S a IV. felvonás 6. jelenetéből:
Borítsd arannyal a bűnt, és a törvény
Lándzsája rajta kártétlen törik meg;
Göngyöld rongyokba, s a törpe szalmaszál
Keresztülszúrja. Senki sem bűnös,
Ha mondom, senki! Én segítem őket.
Hidd meg, barátom, akinek hatalmad
Van a vádló száját bezárni. Tégy fel
Szemüveget s mint megrögzött csaló,
Látszódjál látni, mit nem látsz. No, csak no!
Csizmámat húzzátok le. Jobban!
Még jobban! Így.
S amivel Edgar válaszol e szavakra, akár Babits vagy Szerb Antal is mondhatná:
Ó, mennyi mélység s mennyi képtelenség!
Az őrületben ész!
… Mintha újra hallanók a pusztán
A lázadt ember vad keserveit…
Mintha attól rettegnénk (rettegnék): ha elfogadjuk, hogy Vörösmarty valóban őrülten írta A vén cigányt, elvész valami a vers értékéből, akkor már „nem is kell olyan komolyan venni”, akkor már nem is kell kísérletet tenni bonyolult képeinek megértésére, „szegény, megháborodott, nem tudja, mit beszél”, „öregség, bolondság”, már nem ő beszél, kezeltethetjük, elkülöníttethetjük… De mintha bizonykodásaink közben mástól is rettegnénk. Amit hárítunk, s amit – ahogyan Levendel Júlia megírja – Vörösmarty kétségbeesetten, térben és időben, a teljes metafizikai univerzumig maga is tágít, az a reánk kattanó, a Másiktól teljesen elkülönülő, a Tőle mindig elválasztó saját-világunk, amit nem oszthatunk meg senkivel, mert csak a miénk, mert csak bennünk van, mindig velünk, itt, belül. S ez a zárt világ, „zárt osztály” valóban az őrület előszobája, ha már nem az őrület maga.
Hát persze hogy félünk attól, hogy csak mi látjuk úgy a világot, ahogyan látjuk, hogy csak a mi fejünkben zakatol „malom a pokolban”, hogy csupán hallucináció, magán-érzet-adat „gyilkos testvér botja zuhanását”, „a keselynek szárnya csattogását” hallani. Vörösmarty többek között azért emeli ki éppen ezeket a „hangeffektusokat” „az európai ember történelemtudatából” (Levendel Júlia), mert elkeseredetten keresi a „közös platformot”, mert elszántan küzd a teljes priváció, a teljes magáramaradottság ellen. Mert persze, hogy rettegünk attól – s talán nemcsak a teljes kétségbeesés óráiban, hanem mindennapos tevéseink-vevéseink közepette is –, hogy a Másik egészen mást ért kiejtett szavainkon, mert végül is nincs semmi mód, hogy „meglékeljük a koponyáját”, és belül a gondolatait szervező jelentései között tényleg körülnézzünk, azokat színről színre lássuk.
3.
Ludwig Wittgenstein egyenesen onnan eredeztette az őrület, a teljes szeparáció démonát, hogy a nyelvet hajlamosak vagyunk „privát nyelv”-ként kezelni, azaz azt hinni, hogy a szavak jelentései a saját, az elménkben, „lelkünkben” élő fogalmainkkal azonosak, amikhez végső soron senki másnak nincs bejárása, csak nekünk, ahogyan mi is csak remélhetjük, hogy a másik fejében ugyanazok a fogalmakülnek, mint a miénkben, de erről teljes és végső bizonyosságot sohasem szerezhetünk. Az alábbi paragrafusok elsősorban a privát nyelv, a tudás, a bizonyosság, a tévedés és az őrület összefüggéseit feszegetik, a „kései” Wittgensteinre jellemző, töprengő-továbbgondolkodtató modorban:
Az életem mutatja meg, hogy tudom, vagy hogy biztos vagyok: ott áll egy fotel, van egy ajtó stb. Azt mondom például a barátomnak: „Fogd ott azt a fotelt”, „Csukd be az ajtót” stb. (§ 7)
El tudnánk-e képzelni egy embert, aki újra és újra téved ott, ahol mi a tévedést kizártnak tartjuk, és nem is találkozunk vele?
Például ugyanazzal a biztonsággal (és annak minden jelével) mondja, mint én, hogy ő itt és itt lakik, ilyen és ilyen korú, ebből és ebből a városból jött stb., de téved.
De akkor hogyan viszonyul ehhez a tévedéshez? Mit tételezzek föl? (§ 67)
Ha a barátom azt képzelné egy nap, hogy hosszú ideje itt és itt élt stb., akkor ezt nem tévedésnek hívnám, hanem egy, talán átmeneti elmezavarnak. (§ 71)
De mi a különbség a tévedés és az elmezavar között? Vagy miben különbözik, ha valamit tévedésként, s ha elmezavarként kezelek? (§ 73)
Mert honnét tudom, hogy valaki kételkedik? Honnét tudom, hogy a „kételkedem benne” szavakat úgy használja, ahogyan én? (§ 127)
nem fűrészpor van a testében
Én, L. W. [ = Ludwig Wittgenstein], hiszem, biztos vagyok benne, hogy a barátomnak nem fűrészpor van a testében vagy a fejében, bár nincs erről közvetlen érzéki evidenciám. Annak alapján vagyok ebben biztos, amit nekem mondottak, amit olvastam, és amiket tapasztaltam. Kételkedni ebben őrültségnek tűnik számomra, természetesen szintén a többiekkel egyetértésben; de én értek velük egyet. (§ 281)
Egy olyan mondatnak is, mint hogy most Angliában élek, két oldala van: Egyfelől nem tévedés – ám másfelől: mit tudok én Angliáról? Ítéletemben vajon nem tévedhetek-e teljesen?
Nem lenne lehetséges, hogy bejönnének hozzám az emberek a szobába, akik mind az ellenkezőt állítanák, sőt „bizonyítékokat” is szolgáltatnának nekem rá, úgy, hogy hirtelen ott állnék egyedül, mint egy őrült a teljesen normálisak között, vagy egy normális az eszelősök között? Ekkor nem merülnének-e föl számomra kételyek arra vonatkozólag, ami most a legkétségtelenebb számomra? (§ 420) 6
S a „privát nyelv koncepció” mint a minden – és főként a mindennapi – gondolkodásunkat hatalmában tartó kép mint szemlélet zárja ki, eleve és éppen nyelvi, fundamentális erejénél fogva, hogy ezt a képet magát másképp láthassuk.
Wittgenstein szerint tehát már a nyelvről vallott legelfogadottabb, legáltalánosabb felfogásunk miatt is van okunk rettegni a teljes beszűkülés, az őrület démonától. Vörösmarty is – mint láttuk – tágít, s mi is tágítjuk Vörösmartyt. „Nem volt őrült. Mi sem vagyunk (ne is legyünk) azok”. Kérdés azonban, hogy a mennyet és poklot egyaránt bejáró, a „vak csillag”-ot végül „keserű levében” forogni látó duhaj próféta, az a bozontos szakállú, kiveresedett szemű, bor mellett züllő, elnehezedett lábú költő-király elhagyja-e egy pillanatra is a kocsmaasztalt, kirúgja-e egyszer is, tényleg, a kocsmaajtót. Mert a cigányt minden versszak végén odainti magához… Melyik planétán? Lehet, hogy a minden és a semmi még mindig csak belül van?
4.
Minden attól függ, mikor távolítjuk magunktól jobban A vén cigányt, hogy mikor könnyebb el-tekinteni tőle: ha az őrültség számlájára írjuk, vagy ha nem. Aki jobban megijed, ha Vörösmarty őrült volt, higgye annak. Aki a vers vaslogikájától, hibátlan gondolatívétől, mégis egymásba illeszkedő képeitől menekülne, az számoljon le az őrültség mendemondájával. De egyik felfogás sem adhat felmentést a verssel való szembenézés alól – s higgyük el, mert nem rossz műítészek foglalkoztak a verssel, hogy mindkét tábor hívei végső soron ezt az álláspontot védelmezték, persze a maguk oldaláról. Döntsünk azonban bárhogy is – s talán ez a legérdekesebb – már menthetetlenül beszippantott a minden és semmi vákuuma, már a vers mágikus-sámánisztikus körén belül vagyunk: refrén-szerűen, rögeszmésen ismételgetjük, a vers keletkezése óta: „őrült volt” vagy: „nem volt őrült”. Kényszeresen „reprodukáljuk” azt, aminek már maga a vers is „reprodukciója”, amitől Vörösmarty is a legjobban rettegett, s ami magának a versnek is a legnagyobb tétje és „témája”: lehet-e még itt verset írni egyáltalán, képes vagyok-e én, Vörösmarty Mihály, hajdan jól ismert poéta, még mást is mulattatni, mint önmagamat, érti-e vajon még valaki rajtam kívül, amit mondok? A vén cigánynak már a címe is olyan nem-vörösmartysan személyes lesz; a „nagy gondolati költemények” általános címeivel (Az emberek, Gondolatok a könyvtárban, Előszó) ellentétben egyetlen, határozott névelővel ellátott, minőségjelzős alakot idéz, s a formai szempontból az egész verset szervező második személyű megszólítások-felszólítások („Húzd”, „ne gondolj”, „Tanulj” stb.) is ezt a személyes jelleget erősítik. Hogy itt az „ösztön-én” szólítja-e meg a „felettes-én”-t, ahogy Bíró gondolja, nem tudom, mert nem vagyok képes eldönteni, melyik a „felettesebb”, illetőleg az „ösztönösebb”; a költő-e (az ún. „lírai alany”) vagy a cigány. Látszólag a költő van „felül”, már csak „társadalmilag” is: a cigányok már Vörösmarty korában ismert muzsikusok voltak, de igazán művésznek sohasem ismerték el őket.7 Ugyanakkor a cigány az egész vers során egyetlenegyszer sem szólal meg (a vers a két szereplő jelenléte és minden drámaisága ellenére sem dialógus, hanem monológ), tehát a vén cigány vagy egyszerűen nem engedelmeskedik, vagy éppenhogy mindent előad, természetesen a hegedűjén, az instrukciók szerint. Akkor azonban a költő – nagy zenei hangoltságú, alliterációkkal, hangutánzó-hangfestő szavakkal tűzdelt – rendkívül erőteljes és mély nyelvezete csupán elhaló visszhangja („elfojtott sóhajtás”-a) annak az „üvöltő, síró, dörömbölő, zokogó” rekviemnek vagy rapszódiának, ami a képzelet húrjain zeng fel. S a művészeti ágak közül a nyelvileg legkevésbé „elmondható” a zene; éppen a 19. századi esztétika nagy felfedezése, hogy a maga „hang”-os, de „testetlen”, fogalmilag „tartalmatlan” módján a zene esetleg többet tud kifejezni, mint a beszéd, s éppen azért, mert maga a beszéd is részben az: zene. Akkor pedig melyikük van fölül? Melyik húzat és melyik húzza meg igazán? Melyik cselekszi meg a lehetetlent és milyen áron?
minden rendben lesz
Valóban ez a gond, minden paradoxonával, ahogy Bíró is pontosan levezeti. A költő a költészet-hiány meghaladására csak az egyetlen, de jól bevált módszert alkalmazhatja: arról ír verset, hogy nem tud verset írni, azzal jelent, hogy csődöt jelent. Ez a gond, de ez az élet, maga a lét is: Vörösmarty egy egyszerű mondattani fogással azonosítja őket; egy kötött vonzatba („kenyéren és vízen él”) az él helyére beteszi a gond-ot, mialatt az „élet”, egy másik összefüggésben, a kontextus része marad: „mindig így volt e világi élet”. S ez a másik összefüggés az általánosságok és a közhelyek világa, amiben ugyan – épp a „kenyér” és a „víz” említése miatt – felsejlik egy közvetlenül meg nem nevezett, s egész más értelemben köz-hely: a börtön. Amivel azonban az első versszak még nem csupán buzdítja, hanem vigasztalja is a cigányt („Ne lógasd a lábadat hiába”, illetve „Egyszer fázott, másszor lánggal égett”), annyira a régről ismert, annyira hétköznapi, annyira „mindig így volt…”, hogy még lehetőséget is teremthetne a gonddal való tényleges nem-gondolásra. Egy kis bor az amúgy szintén végtelenül általános tartalmú gond mellé, s minden rendben lesz, ahogy még, 1842-ben, a Fóti dalban zengett:
Hejh barátom, honfi társam,
Bort igyál.
Víg, komor, vagy csüggeteg vagy,
Csak igyál.
Borban a gond megbetegszik,
Él a kedv.
Nincs a földön gyógyerőre
Több ily nedv.
Az Erkel-féle Bánk bánból (illetőleg a Czilley és a Hunyadiakból) még ismerősebb Keserű pohárban pedig nemcsak a gond és a bor, hanem a bor és a gondolat is többször összekapcsolódik:
Ha szent gondok között
Fáradtál honodért…
[…]
Ha fájó kebleden
A gondok férge rág…
[…]
S ha bánat és a bor
Agyadban frigyre lép,
S lassanként földérűl
Az életpuszta kép,
Gondolj merészet és nagyot,
És tedd rá éltedet:
Nincs veszve bármi sors alatt
Ki el nem csüggedett.
Gondold meg és igyál:
Örökké a világ sem áll;
De amíg áll, és amíg él,
Ront vagy javít, de nem henyél.
Vagy ahogyan Petőfi legelső publikált versében, A borozóban énekelte (ami egyébként éppen a Vörösmarty-szerkesztette Athenaeumban jelent meg):
Gondüző borocska mellett
Vígan illan életem…
Gond és bor együtt a korszak egyik legnagyobb – de egyáltalán nem tartalmatlan – közhelye. Ahogy azonban Petőfi legeslegutolsó verse, a Mezőberényben 1849. július közepe táján papírra vetett Szörnyű idő… így végződik:
Akad-e majd,
Ki ennyi bajt
Higgyen, hogy ez történet?
És e beszédet nem veszi
Egy őrült, rémülésteli,
Zavart ész meséjének?
– ugyanúgy A vén cigány szerzője is érzi, hogy valamiféle, a Petőfire jellemző zsenialitással megsejtett őrület fogja átértékelni, más jelentéssel megtölteni – ahogy a bor a poháron át a szívet s szíven át a bú a poharat – ezeket a közhelyeket. Aki a börtön kenyerét és vizét az Úr asztalának kenyerére és borára cseréli, nem töltheti az új bort régi tömlőbe. S vízből is, már a következő versszak első sorában, az „örvény árja” lesz.
5.
Azaz megkezdődik a metamorfózis. Nem véletlen, hogy – amint azt Bíró is hangsúlyozza – a refrén szüntelenül éppen a vonó bottá alakulásának rettenetét emlegeti.8 A katasztrófa – a teljes, az országos, a világméretű (a ‘világ-os’ és a ‘világos-i’) s a személyes – kiparancsolja egy új hang, egy új zene, egy új költészet megjelenését. Az ár talán túlságosan nagy, de most már mindegy, már minden keserű poharat kiittunk érte, amit kell, most már változtatni úgysem lehet rajta, most már ár jön, az örvény árja. Hogy a két „ár”-nak nincs köze egymáshoz? Hogy homonímák? Persze, hogy azok, de a Vörösmarty-féle metamorfózis egyik módszereként épp a groteszk, shakespeare-i, már-már becketti szójátékot szeretném azonosítani.
ne törődj vele
A gond és a gondolat szójátéka valóban a refrén – s ezáltal az egész vers – retorikai kulcs-alakzata, ahogyan Bíró értelmezi9 . Ez a figura etimologicai páros egyszerre összegzi és elemzi a léthelyzetet: a „ne gondolj”, mivel épp a „gond”-tól kívánna megszabadítani, puszta kimondásával visz mélyebbre benne. Ha pedig azt is elfogadjuk, hogy e sor kimondásának puszta előfeltétele is valamiféle gondolat, akkor a figura etimologica nemcsak összegzi és elemzi, hanem teremti is a létet, azaz végképp a descartes-i paradoxonhoz jutunk: a gondolat – közvetlen vagy közvetett – tagadása is mindig magát a gond-ol-ást mint cselekvést, mint mentális tevékenységet tudja csak felmutatni; ha például arra gondolok, hogy nem gondolok a gondra, akkor is gondolok, azaz gond-olok, hiszen a gondolás saját előfeltételeként is csak önmagát képes megjelölni, vagyis még nemlétében is önmagát hozza létre. Csakhogy Vörösmarty még ezt is többértelművé teszi: nem azt mondja: ‘ne gondolj a gondra’, hanem: „ne gondolj a gonddal”, s az (állandó határozói) vonzat, különösen majd a vers legvégén, amikor már valami közhelyszerű, de megfoghatóbb „gond”-dal, a „világ gondjával” nem kell vagy szabad gondolni, felveti a legyintés, a „ne törődj vele”, s így valamiféle túl vagy meghaladás gondolatát is, azaz megengedi, hogy vannak a gondolásnál magasabb vagy alacsonyabb, de azt mindenképpen maguk mögött hagyó emberi – mentális vagy nem mentális – viselkedési formák. Például a mámor vagy az eksztázis. S hogy azt isteni látomás, prófétai ihlet, elmét elborító őrület vagy éppen bú és bor hozta-e létre, csak az tudhatja, aki részegen nem tud jó verset írni.10 Vörösmarty tudott. S hevületében már-már azokat a figura etimologicákat előlegezi, amiket – a romantikus költészettől és különösen az ‘őrült’ (vagy valóban őrült) Hölderlintől egyáltalán nem függetlenül – Martin Heidegger használ, jó hetven év múlva, egy új filozófiai nyelv („logosz”) kimunkálásán fáradozva. Heidegger például a denken-t, a gondolni-t – többek között – a danken-nel, a megköszönni-vel hozza Vörösmartyhoz hasonló kapcsolatba, amivel arra igyekszik figyelmeztetni, hogy a gondolkodás puszta lehetősége is ünnep (a világon): hogy a gondolatra gondolattal tudunk reflektálni, éppen maga a filozófia, tehát éppen elég gond a filozófusnak, mégis csak az emberi ‘itt-lét’ rendelkezik ezzel a képességgel, s ezért még hálásak is lehetünk érte. Vajon milyen irányt vett volna a gondolatait oly gyakran etimológiák és (ős)metaforák mentén kibomlani engedő Heidegger filozófiája, ha tudja, hogy az ő számára is oly központi jelentőségű gond (Sorge) a magyar nyelvben épp a gondolat-tal rokon?
6.
Vörösmarty a gondot tehát a gondolattal köti össze; nem először – mint a Keserű pohárban is láttuk –, de most legnyilvánvalóbban. De nem csak ezt a kettőt. Nem lehetetlen – mert a két jelentés Vörösmarty korában már megvan –, hogy rájátszik a húz két értelmére is (egymásra húzza őket), ezzel éppen a „gond” és a „gondol” összeköthetőségét készítve elő. Mert a „húzd, ki tudja, meddig húzhatod” nemcsak azt jelentheti, amit a következő sor mond a bottá tompuló vonóról, hanem azt is, amit az utolsó fennmaradt Vörösmarty-töredék kegyetlen egyszerűséggel közöl:
Fogytán van a napod
[…]
Véred megsürüdött,
Agyvelőd kiapadt,
Fáradt vállaidról
Vén gúnyád leszakadt.
Fogytán van erszényed,
Fogytán van a borod…
azaz: ‘ki tudja, meddig élsz, meddig húzod még?’ (‘no, ez már nem sokáig húzza!’).
Vörösmarty – s itt érhető tetten a már-már becketti szójáték – vagy a szó szerinti jelentést fordítja groteszk metaforába (mint, azt hiszem, a húzd esetében), vagy éppen a „bot”-tá válással fenyegető „vonót” mitologizálja át „Gyilkos testvér botjá”-vá. Máshol egy megszokottabb metaforikus jelentést ‘szószerintesít’ hirtelen („Egyszer fázott, másszor lánggal égett” – „Szemed égjen, mint az üstökös láng’; „e világi élet” – „Háború van most a nagy világban”, „Mely egy új világot zár magába”, „Lesz még egyszer ünnep a világon”), vagy egy összetételben, képzett alakban megkopott (el-„nyűtt”) metaforát idéz vissza más metaforaként („vakmerő remények” – „A vak csillag, ez a nyomorú föld”; „És keményen mint a jég verése” – „Vert hadak”; „Fákat tép ki és hajókat tördel” – „Hulló angyal tört szív, őrült lélek”; „Életet fojt, vadat és embert öl” – „Mi üvölt, sír e vad rohanatban”), vagy egyenesen homonímák szólítgatják egymást („másszor lánggal égett” – „Ki dörömböl az ég boltozatján”; „Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl” – „S az első árvák sírbeszédeit”), mint a fent említett ár esetében is. Hogy ez – különösen a homonímák megjelenésekor – mennyire ‘tudatos’, aligha dönthető el. De ahogyan Shakespeare tragédiáiban – és különösen a Lear királyban – a dráma egyik legfőbb jellegzetessége, hogy egy-egy jelenet ‘kicsinyítve’, ‘mikrorendszerként’ újra meg újra ugyanannak a hatalmas tragédiaívnek a vonalát játssza el, úgy mondható A vén cigányról, hogy a fenti retorikai alakzatok, ‘jelentéstranszformációk’ – s persze legfőképpen a gond – mikroszinten mind ugyanazt jelenítik meg, amiről az egész vers szól: a metamorfózist. Az itt-ott felbukkanó ‘jelentésrendülések’ nemcsak építik és közvetlenül munkálják, hanem – önmagukon át – kivetítik, ábrázolják, el is ‘játsszák’ előttünk, hogy mit jelent a teljes személyiség- és léttranszformáció, a velő megrendülése az agyban, a tanulás a zengő zivatartól.
hogyan kell húzni
A nyelvi mikrorendszer visszatükröződő és a benne közvetlenül is sajátosan megvalósuló makrorendszer kettősében látom A vén cigány ‘modernségének’, ama bizonyos ‘új költészet’-ének egyik bizonyítékát. A másik bizonyíték a sokszor említett bezártsággal11 , „őrület”-tel, és az abból szüntelenül kitörni készülő és abba visszahulló indulattal, tehát éppen a vers maga-kijelölte határaival kapcsolatos. A metamorfózis ugyanis „prometheuszi”, azaz „szisziphuszi”12, vagyis eleve hiábavaló és csupán rögeszmésen és reményvesztetten ismételhető abban az értelemben, hogy a második és a harmadik versszakban mindvégig csak arról hallunk, hogy hogyan kell húzni, arról nem, hogy mit, s a későbbiekben az idő- és tér kezelésében valóban ott kísért a körkörösség, az önmagába visszatérés, ahogyan Bíró Béla és Levendel Júlia látják. Azt hiszem, ebben a prométheuszi metamorfózisban, tulajdonképpen a vers mindig újabb és újabb határokat kikutató modalitásában rejlik A vén cigány halhatatlansága (egyben „halhatatlan kínja”) és hihetetlen vonzereje: a létet sohasem valamiféle ‘szubsztancia’ (‘lényeg’, ’állandó és körülhatárolható dolog’) megértésén vagy megfogalmazásán át véli megragadhatónak, hanem a (megfoghatatlan és megfogalmazhatatlan, tulajdonképpen a nem-létben létező) szubsztancia helyének, helyzetének, állapotának, cselekvési módjának megjelenítése szolgáltatja (mégis és mindenek ellenére) a léthez való közeledést. Azaz A vén cigány azon ritka költemények közé tartozik, ahol a vers keletkezésének – megírás közben mintegy önmagával ‘egyeztetett’ –, menet közben kidolgozott és állandóan módosuló határai egybeesnek a hely- és az időkoordináták, és végső soron a költői emberi léthelyzet átalakításának folyamatával.
Az első versszakban van – a már megjelenő, mindig sor elején található felszólító módú igék („Húzd”, „Ne lógasd”, „Tölts”) mellett – a legtöbb leíró, kijelentő módú és múlt idejű ige („megittad”, „volt”, „fázott’, „égett”), de már itt is kétszer mód-, illetve állapothatározóval („így volt”, ,,lánggal égett”) bővítve. Az általános tartalmú időhatározók („mindig”, „egyszer … másszor”) a későbbi ‘időtlenítés’ és ‘univerzális jelen’ temporális perspektíváját készítik elő, s a második versszakban a múltat mégiscsak visszaidéző, okadó-magyarázó sor („Odalett az emberek vetése”) kivételével a kizárólag felszólító módú igealakok révén egy ‘abszolút jelen’-ben találjuk magunkat, ahol a romantika antropológiájának-anatómiájának legértékesebb ‘szervezetalkotóit’, a „vér”-t, a ,,velő”-t és a „szem”-et nyisszantja ki a metonímia kérlelhetetlen bonckése. A harmadik versszak ugyanezt a felépítést követi, itt azonban a felszólítás („Tanulj”) és az immár jelen idejű okadás-magyarázás („Háború van most a nagyvilágban, / Isten sírja reszket a szent honban”) közé a „zengő zivatar” egyre táguló metaforája ékelődik.
Itt térhetünk vissza a tematizált, tanulságként megfogalmazott metamorfózis kérdéséhez. A sorok, a második és a harmadik versszakban egyaránt, pontosan előírják, minek mivé kell válnia. De az ár, az üstökös láng, a vész (aminek „Vér-fagylaló keze” az Előszóban „Emberfejekkel labdázott az égre”) és a zivatar mind a pusztítás, a tombolva rombolás mesteri képei. A gond meghaladásának első lépcsőfokán tehát nem csupán a leari vihar hajszol bennünket kérlelhetetlenül a „nagyvilág” felé, nem csupán a csapszék, a kocsma múltja tágul egyre ‘világidejűbb’ jelenné, hanem a metamorfózis éppen azt lényegítené emberi testté, húrrá és zenévé, amit legyőzni, meghaladni kíván. A követelmény már-már nem is annyira Learé mint Macbethé: értelmetlenül és kiszámíthatatlanul pusztító, gonosz és gyilkos erővé válva kell ismerkedni a léttel; a létet, a gondot a nem-lét zsoldjában állva kell kikutatni.
Ennél messzebbre, ennél feljebb, illetve lejjebb nehéz merészkedni, s a költemény egyik legfőbb erénye, hogy Vörösmarty még innen is folytatni, sőt fokozni tudja, ahogyan Shakespeare sem hagyta abba a Lear királyt a harmadik felvonás viharjeleneténél. Vagy inkább végképp macbeth-i, illetve A játszma végének módján becketti a helyzet: nem az a kérdés immár, hogy miképpen lehet valamit kibillenteni a holtpontról, hanem hogy miként lehetne egyáltalán abbahagyni, és hogy már nem lehet többé abbahagyni. Mert – a refrénen kívül – a cigány közvetlen képétől hosszú időre elszakadó „vad rohanat” következik, amit talán éppen az idéz elő, hogy olyan sikeres volt a vésszé, a jég verésévé, a viharrá lényegülés. S akkor a látványt felváltó hangokról (a végképp ‘új muzsikáról’?) nehezen dönthető el, kintről vagy bentről származnak-e, és hogy egyáltalán honnan származnak és ki a szerzőjük – ahogyan a versszak refrénig tartó, kizárólagosan kérdő modalitása, a múlt időt („volt”) és a jelen időt („üvölt”, „sír”, „dörömböl”, „zokog”) egyaránt valamiféle idő nélküliségbe vagy horrorisztikus ‘abszolút jelenbe’ fordító temporalitása, és türelmetlen, találgató, s egyre hatalmasabb vertikális és horizontális köríveken kirajzolódó, az igéket is kiirtó lajstroma mutatja, a „hulló angyal”-tól a „vakmerő remények”-ig.
lét- és gondvizsgálat
A lét- és gondvizsgálat eddig tehát a költői-emberi létmódot és a lét helyét kutatta; most végre létezőket nevez meg és a tér még a kocsma-börtönnél, a jégverte szántónál, a felkorbácsolt tengernél és a háború dúlta nagyvilágnál is lakhatatlanabb: csupán maga a menny és maga a pokol jelent neki határt. De – az előző szakaszok ‘hogyan’-ra válaszoló állapot- és módhatározói után – hiába lesz a versszak sorkezdő kulcsszava a ,,Ki(é)” és „Mi”: éppen a pillanatnyi szünetet sem engedő kérdő mód teszi lehetetlenné, hogy a mindig szubsztanciára, valakire vagy valamire vonatkozó kérdő névmások a felsorolt létezők valamelyikében nyerjenek kielégülést. Ha van valami, akkor csupán hogyan van, abszurd-látomásos-jelenéses-bibliai valamiként, ,,mint malom a pokolban”, mi vagy ki nincs. Vagy éppen hogy minden megnevezett van, de akkor viszont hol? Vörösmarty hol a hogyan-ból veszi ki azt, hogy mit és hagyja benne magára a ki-t, hol a hol-ból veszi ki a mi-t vagy a ki-t, de sohasem engedi – még az utolsó, a legtöbb ‘feloldást’ tartogató versszakban sem –, hogy alany-szubsztancia, tárgy-szubsztancia, mód, hely és idő találkozzanak. Ez, azt hiszem, A vén cigány egyik legfőbb retorikai leleménye, ezért hagyja a vers a századik újraolvasás után is (termékeny) kielégítetlenségben az olvasót.
Azt gondolhatnánk, hogy a vers most már végképp holtpontra jutott: a mi és ki makacs kérdő módba függesztésével a költemény egy már-már megfogható témától, valamitől vagy valakitől fosztotta meg magát. Van azonban továbblépés, de immár végképp csak a modalitás útján: a feltételes módot a vers még nem használta ki, ez még mindig rendelkezésre áll a felszólító, kijelentő, kérdő és cselekvésmódokat felsorakoztató viszonyulásformák után.
„Mintha újra hallanék a pusztán” – kezdődik az ötödik versszak; az igealak jellegzetesen többes szám első személyű (először és utoljára a versben), hiszen a tér és az idő az európai ember közös mitológiai múltja, köz-tudata, ahol, mint egy görög tragédia színpadán, újra megelevenednek az ősbűn jelenetei. Ha van jellegzetesen 19. századi versszak A vén cigányban, akkor ez az ötödik az: a múltban, a történetben, sőt, az őstörténetben, a forrás, az eredet mentén kutatja a létetés a gondot, ahogyan a Grimm testvérek a mesékben a germán őstörténetet, a német és az angol nyelvtörténészek a kivételek magyarázatát az indoeurópai nyelvek családfáján, Hegel a szellem „fenomenológiáját” a filozófia történetében, vagy ahogyan még Tolsztoj Kreutzer-szonátájának hőse is gondolja: a személyes tragédia, a feleséggyilkosság magyarázata is a történetben, egész életének történetében van. És persze még sorolhatnám a példákat.
halhatatlan kínt
Vörösmarty itt már valóban bátran megállhatna, épp a 19. század jellegzetesen történeti szemlélete miatt, ami paradigma-értékű tulajdonképpen Ferdinand de Saussure „szinkróniá”-jáig és az angolszászok és a bécsiek (Russell, Moore, ill. Schlick, Carnap) jellegzetesen időtlen logikai megközelítéséig, tehát egészen az 1920-as évekig. Vörösmartynál nem kisebb elmék (például a vers keletkezési évében, 1854-ben elhunyt Schelling vagy a Vörösmartyval egy évben, 1855-ben sírba szálló Kierkegaard) gondolták úgy, és jelenítették meg, hogy a lét megértésén keletkező repedések nem pusztán „lapszusok”, emberi tévedések vagy figyelmetlenségek következményei – ahogyan ezt még a felvilágosodás nemegyszer értelmezte –, hanem magából a bűnből mint emberi „sorsesemény”13-ből eredeztethetők. Az ember fellázadt Istene-istenei ellen, mint Ádám és Prométheusz, és ettől kezdve a végső létállapot – ami, mint mondom, bátran a vers végső felismerése lehetne – az ember elszakítottsága a transzcendens Létezőtől, magától a Léttől, ami éppúgy magában hordozza a további bűnöket, például az egyik legszörnyűbbet, a testvérgyilkosságot, mint önnön büntetését is: a tehetetlen „vad keserveket” s a „halhatatlan kínt”.
Vörösmarty azonban ebbe a teológiai-filozófiai magyarázatba sem nyugszik bele, s ehhez fogható makacsságot és létet-faggató „nagyravágyást” (hübriszt) megint csak a tragédiából, méghozzá főképp a shakespeare-iből ismerek. Ezért talán ebben a versszakban érhető tetten leginkább az egész versen végigvonuló küzdelem és versengés a líraiság és a drámaiság között: a megszólító felszólítások, a kérdések, az ellentétek, a szemnek és fülnek szinte egyenlő mennyiségben címzett jelenségek, ‘érzet-adatok’ után egyszerre az emberrel és a világgal is szembetaláljuk magunkat, de felülről, egy végső, isteni nézőpontból.
A hely, a megszólalás helye végképp az univerzumba transzponált és transzcendált megnevezhetetlen pont, végtelen, vagy ha tetszik, időn kívüli, ezért az idősíkok közül a cselekvésmódokat latolgató-előíró jelen és történelmi-mitológiai múlt után most belépő jövő csupán a kozmikus látásmód függvényeként ‘ígér egy jobb jövőt’. Azaz a ‘jobb jövő’ egy lehetetlen feltételen múlik, ami az emberi történelemben, időn és helyen végképp kívül esik. Az ‘isteni’ perspektívára, beszédmódra térés pedig ismét csak modalitásváltáson át történhet: a feltételes után óhajtó, tulajdonképpen optativusi-subjunctivusi igemód következik, ami az indoeurópai nyelvekben már eleve az áldás és az átok jellegzetes beszédmódja, s leginkább azzal az óhajtó-felszólító „legyen”-nel (JEHI) rokon, amivel az Isten teremti a világot a Genezis elején, s amivel – egy időre – elpusztítja Noé idejében. Ez a mód – ismét beszéd- és létmód – valóban egyszerre átok és áldás, valóban egyszerre az ószövetségi, rettenetes és bosszúálló Isten és az emberen megkönyörülő és őt mégis – bárkán vagy bármi más áron – átmentő Teremtő és Fenntartó eljárásmódja. S ez a pillanat, ez a pont ugyanakkor valóban könnyen egybeeshet a végső mámor, a teljes lerészegedés profán és már-már szó szerint földhözragadt másodperceivel, amikor az ember kirúgja maga alól a széket és öklével az asztalt verve, minden korlátot feledve, rekedten és végképp nekikeseredve kezdi üvölteni (ahogyan ezt Latinovits Zoltán egyik szavalatában mesterien meg is valósította):
A vak csillag, ez a nyomorú föld
Hadd forogjon keserű levében…
7.
Az utolsó versszak valóban a kezdőpontra tér vissza, ahogyan Bíró Béla is hangsúlyozza, s a „körkörös”14 szerkezetben – amit a visszatérő refrén természetesen az egész vers folyamán erősített – tényleg ott lappang a linearitás elutasítása s a ciklikus idő rehabilitálása, amellyel Vörösmarty „a verset a magyar univerzumból az egyetemes történetfilozófiai és metafizikai összefüggések világába emeli”.15
A ciklikus időszemlélet és a Vörösmarty által itt felelevenített ógörög „körkörös világ” azonban nem csupán a harmónia reményét vagy bizonyosságát16, nem csupán a „vers alapjául szolgáló formállogikai paradoxon logikai-esztétikai értelmű ’feloldásá’-t”17 sugallhatja – habár szemináriumi dolgozatom végén magam is ezt írtam: „A feloldás azon a síkon történik meg, ahol már a világ számára megtörtént: az idő síkján. Mert a didaxis változatlan: Húzd! De immár nem a hogyan, hanem a mikor jelenti azt a – most már végleges – költői attitűdöt, mely a válságon való túllépést lehetővé teszi. Húzd! – szólítja meg a költő most is a vén cigányt, mint a vers legelején, vagy mint minden egyes versszak végén a refrénben. De: ne most. Hanem: amikor ünnep lesz a világon. Amikor eltűnik a „kenyér és víz” börtön-világa, a bűn, a pusztulás, a szenvedés birodalma.
Feltételes mellékmondatok függőségében, melyek rendre az előző versszakok szörnyűségeinek megsemmisülését remélik, hangzik föl a biztatás:,,akkor húzd meg”, „akkor vedd fel”.
Nem most, hanem majd.
minden sorban ott zakatol
Eddig: a búval teli szív, s a gond, amellyel nem szabad gondolni, s mégis minden sorban ott zakatol. A majd: a jövő perspektívája, itt a szű telik meg az öröm borával, s visszaáll a harmónia. Akkor a válság végképp megszűnik, akkor legmélyebb oka is semmivé lesz.
S addig a most: a várakozás megtalált, emberi továbblépést lehetővé tévő magatartása. Csupán didaxis, tanulság: nem tézisszerű, hanem irányelvszerű. A magatartásnak csupán jellegét, megokoltnak hitt (hinni akart) bizalmát érezteti; nem pontos, tételekre bontott tervezet. De mégis: életet jelent. Mert ha csupán az akarás szintjén is, de van még távlat az egészemberiség, s azzal együtt az egyéni élet számára is.”
Ma már fontosabbnak érzem az akarást, a feltételes mellékmondatokat, amelyek ráadásul nem Petőfi sokkal több bizonyosságot hordozó, híres „ha majd”-jaival („Ha majd a bőség kosarából / Mindenki egyaránt vehet…”)18, hanem a jóval óvatosabb és bizonytalanabb, inkább vörösmartys „majd ha”-kkal vannak bevezetve. A jelen számára fennmaradó várakozást („hagyj békét a húrnak”) is inkább a becketti Godot-ra várakozásként értelmezem. Hiszen az ünnep egy bizonytalan jövő időbe kerül, s a bizonytalanság bizonyítéka éppen az, hogy itt ismét a kezdőpont perspektívája éled újra, ismét az ember számára, és nem az időtlen, végtelen isteni, teremtő nézőpont felől mérettetik meg a világ; ember és Isten ismét szemben áll: „Akkor húzd meg újra lelkesedve, / Isteneknek teljék benne kedve”. S hogy a gond immár a világé lesz, az sem vigasztalhat különösebben: éppen a ciklikusság, az „örök visszatérés” eddigi, kérlelhetetlenül következetes, rögeszmés logikája miatt nem tudom elhinni, hogy a cigány akár most, akár akkor képes nem gondolni a „világ gondjával”. Hiszen nem csupán része lett a világnak, hanem (pusztító, szennyes, bűnös) világgá is vált, sőt az előző versszakban valamiféle világ fölötti, transzcendentális szubjektummá is átalakult.
Nem hiszem, hogy az utolsó versszak visszavonná vagy megtagadná az eddig a lehető legnagyobb kíméletlenséggel követelt metamorfózist. Inkább visszavezeti a „cigányát a kiindulópontra, aki azonban a metamorfózis után már nem dologtalan, hanem vár – de a várakozás sem igazi cselekvés, hanem állapot. S ez az állapot – ahogy Beckettől is tudjuk – még ki is hívja az ismétlés, az önmaga körül forgó befejezhetetlenség megannyi kényszeres megnyilvánulását, és maga a vers egész építkezését megszabó ciklikusság, a zárt, bezárt univerzum, az önmagába-térés veti fel a szörnyű lehetőséget, hogy a magunkba-zártságot, a teljes különválást a Másiktól éppen a mindezek meghaladására, a kitörésre szánt vers igazolja. Mert (testvér)gyilkolás, a vész, a viszály legfőbb előfeltétele pontosan az (ahogyan Wittgenstein is sejtette), hogy a Másikat – miként magunkat és fogalmainkat – jól elkülönülő és elkülöníthető dologként kezeljük, hogy a Világra és az elménkre puszta tárgyak halmazaként tekintünk.
Éppen a körkörösség miatt kísért tehát tovább a wittgensteini teljes különválás, az abszolút szeparáció, azaz az őrület démona. S az ünnep csak lesz, egyszer, majd ha (‘majd ha fagy?’). Mert mikor „fárad el a vész haragja”, mikor„vérzik el a viszály a csatákon”? Volt az emberi történelemnek akár csak egyetlen pillanata is, amikor valaki éppen nem szaladgált fegyverrel a kezében? S ha nem volt, mint ahogy nem volt, akkor újra kezdődhet, ahogy végződött: „Húzd rá cigány!” S hogy lesz-e „vésztelen”, „viszálytalan” pillanat? Várunk. Várjuk Wittgenstein, Heidegger és Beckett századában is. És addig akár még a saját szemináriumi dolgozatunkat is – átalakítva – ismételhetjük. És örülünk a mindennek ellenére talán mégis meglévő, megtalált szellemi közösségnek.