„ŐRÜLT BESZÉD, DE VAN BENNE RENDSZER”

Valamikor a múlt század elején színészek látogatták meg a híres-hírhedt lipótmezei elmegyógyintézetet. Edgar Allan Poe egyik darabjának premierjére készültek – a történet szerint egy érdeklődő újságírót az elmeszanatóriumban magukat orvosoknak kiadó betegek kísérnek körbe, majd amikor vihar tör ki, dühöngenek, végül megölik a szerencsétlen zsurnalisztát. Rémisztő viktoriánus történet, és hogy minél hitelesebb legyen az előadás, a színészek saját szemükkel is látni akarták a veszélyes őrülteket. Weissmann doktor kalauzolta őket végig, részletesen bemutatta az intézetet, mesélt a betegekről és a kezelésekről – az elmondottakban és a látottakban nem sok ijesztőt találhattak a látogatók. Valamivel később csatlakozott hozzájuk Hollós doktor is. „Bevallom, hogy körülbelül abban a helyzetben voltak most, mint az a bizonyos újságíró Poe darabjában. Az orvos ugyanis, aki önöknek előadást tartott, nemcsak nem épelméjű, hanem még csak nem is orvos” – mondta a rá jellemző, legendásan fanyar humorral. A színészek azonban egyáltalán nem nevettek, hanem előbb megdöbbentek, majd felháborodtak: úgy vélték, Hollós doktor komoly veszélynek tette ki őket, hiszen semmi nem garantálta, hogy nem tör ki itt is egy végzetes vihar a mutatvány közben. A színdarab végül hatalmas sikert aratott a közönség és a kritikusok körében egyaránt. Éppen olyan bestiálisnak ábrázolták az elmebetegeket, mint ahogyan Poe lefestette őket.^[1]

természetes ellenreakció

Az elmeosztályok elődjei, a börtönszerű tébolydák évszázadokon keresztül valóban hátborzongató körülmények között tartották fogva az elmebetegségben szenvedőket, sötét, nyirkos, koszos cellákban, gyakran láncra verve, testi-lelki bántalmazásoknak kitéve őket. Az abnormalitás múzeumaiként funkcionáltak, nemegyszer a szó legszorosabb értelmében, hiszen a művelt polgárság több városban is belépőjegyet váltva látogathatta ezeket a tébolydákat mintegy szórakozás céljából, egyszersmind újra és újra meggyőzve magát világa kikezdhetetlen normalitásáról. Azóta viszont, hogy a 18. század végén, a 19. század elején néhány felvilágosult, humanista orvos ráeszmélt, hogy a megkínzott és fogságban tartott ember erőszakos viselkedése nagyon is természetes ellenreakció, és nyugodt, humánus és szabadabb környezetben nem sokban különböznek másoktól, Európában sorra megszabadították láncaiktól a betegeket, az azilumok komor és embertelen világa egyre inkább csupán a fikciós rémtörténetekben köszön vissza. Ezekben viszont minduntalan, a könyvektől a filmekig, az esti híradásoktól a videójátékokig – nem meglepő, hogy még ma is félelemmel vegyes kíváncsiság tölti el a látogatókat a pszichiátrián egy-egy tanulmányi célú körbevezetés alkalmával.

Ezért is üdítő élmény olvasni Ács József Összeesküvések című darabját, melynek elmeosztálya nagyon is hétköznapi, konfliktushelyzetei fájóan ismerősek, betegei és dolgozói pedig a legkevésbé sem tűnnek másoknak. Elvégre hol végződik a sajátos, egyedi látásmód, és mikor mondhatjuk valakire, hogy a vélt „általánostól” már oly mértékben eltérő a viselkedése és a gondolkodása, hogy az diszfunkcionális, kóros vagy patologikus?

„azt hiszi magáról hogy
mániás depresszióban szenved
és mi meghagyjuk ebben a hitében”

Kik a főhőseink? A magányos, elfáradt, negyvenéves férfi, A, akinek ugyan van hol laknia és dolgoznia, mégsem lel a kinti világban nyugalomra, mert úgy érzi, beteg az egész társadalom, amely önmagát bilincsbe verve, a folytonos manipulációba beletörődve tűri sorsának további, elkerülhetetlen romlását. A munkáját és párkapcsolatát elveszítő B, aki véres forradalom útján szeretné megtorolni vélt vagy valós személyes sérelmeit a hatalmasokon, kiknek személyazonosságát kétségbeesve keresi-kutatja, valamint a mindenben és mindenkiben konspirációt, összeesküvést, besúgókat, ügynököket sejtő, örökké gyanakvó C. A központilag előirányzott takarékossági és költségcsökkentési programot végrehajtó, szűklátókörű F főorvos és beosztottja, G, aki éppen csak elkezdte orvosi pályáját, máris kiégett. Az éjjel-nappal az osztályon robotoló N nővér, aki talán már el is felejtette, milyen a kinti világ, végül a minderre naivan rácsodálkozó, de legalább a betegek és a helyzetük iránt érdeklődést mutató pszichológus doktorjelölt, H. Mindannyian egy-egy betűi ugyanannak az ABC-nek – vagy ahogy A mondja:

„valami bűzlik Dániában
de kiderül hogy csak halszag van
ahogy mindig is halszag volt
mert legtöbben a halból élnek
s csak kevesen a halban
miként Jónás”

Ács József 2004-ben írta a drámát, de mi sem mutatja jobban időtállóságát, mint hogy ma aktuálisabb, mint valaha. A darabbéli és a mindenkori valóságos elmeosztály ugyanis nem a válogatott borzalmak panoptikuma, hanem társadalmunk görbe tükre. „Kabarétéma” – mondja G orvos páciense klasszikus téveseszméire, de egy jó kabaré az abszurditás köntösébe bújva fogalmaz meg kíméletlen társadalomkritikát. A téveseszme mint pszichotikus tünet mindig magában rejti a valóság magvát. Kérdés, van-e szemünk és fülünk, hogy észrevegyük ezt? Vagy egyáltalán vesszük-e a fáradságot, hogy megpróbáljuk megérteni a téveseszme származását vagy okát – ellentétben G doktorral?

Az előző századfordulón sokan azt képzelték, arisztokrata származásúak (származtatásos téveseszme), miközben nem nehéz belátni, milyen tényleges előnyök jártak az előkelő származással az akkori hierarchikus, statikus társadalmi szerkezetben. A 20. század második felében titkosügynökök követték minden mozdulatukat (üldöztetéses téveseszme), egyúttal Európa ezen részén ténylegesen létrejött a besúgórendszer és a politikai pszichiátria intézménye. Az ezredfordulóra pedig sokan kezdték úgy érezni, az egész életünket behálózó mesterséges intelligencia vette át az uralmat felettük (gondolatelvonásos téveseszme), majd mindennapjaink meghatározó részévé váltak a közösségi platformok és az ezeket irányító számítógépes algoritmusok.

Napjaink nyilvánosságát talán minden eddiginél jobban átszövik a világméretű összeesküvésekről alkotott elméletek, a mély bizalmatlanság a politikusok, a vállalatok és egymás irányába, a tények gátlástalan megkérdőjelezése, a hazugságok igazságként való elfogad(tat)ása – ami tizenöt éve még egyéni patológiának látszott, az ma már kollektív téboly, az abszurd^[2] normalitása.

„nevezheted hipnózisnak de mondd azt hogy társadalom
beléd ivódik az úgynevezett közvélemény
az agyad döglött szivacs lesz
ami tocsog a közvéleményben”

Mindeközben társadalmunk egyre közönyösebbé válik a kiszolgáltatott emberek sorsa iránt, némán tűri, de még inkább tevőlegesen segédkezik az elnyomásukhoz, legyen szó hajléktalanokról, pszichiátriai betegekről, bármilyen kisebbséghez tartozó csoportról – az Összeesküvések pedig erre is érzékenyen reflektál. Hogy a színdarab elmeosztálya munkaerő- és forráshiánnyal küzd, melyre a központból érkező automatikus válasz a takarékosság és a költségcsökkentés, emberek utcára tétele és a még maradék, hivatástudattal rendelkező dolgozó elküldése – ez jelenleg a mindennapok valósága, a megszokott ügymenet.

kényelmetlenség-érzet

Ács József Összeesküvések című műve első olvasatra kétségkívül szórakoztató, mindaddig, amíg nem ismerünk rá magunkra és arra a társadalomra, amelyben élünk – onnantól némi kényelmetlenség-érzet is társulhat a derű mellé. De éppen ettől működik olyan jól, ne a szerzőt hibáztassuk, ha esetleg nem tetszik, amit a tükörben látunk. Mert igazat kell adnom N nővérnek: „az elmeosztály nem való mindenkinek.”

1. Hollós István: Búcsúm a Sárga Háztól. Budapest: Cserépfalvi Kiadó, 1990 [1927]. p. 19–21. ↑

2. A latin eredetű absurdus szóból ered, melynek jelentése balga. ↑

kép | shutterstock.com

Ács József: Összeesküvések

Lipták Ildikó: Rosszabb is lehetett volna