Levendel Júlia

ÖRÜLÖK. ÖRÜLJ!

1993 tavasz

ÖRÜLÖK. ÖRÜLJ!

Tavasszal azért könnyebben örülsz. A kellékek is sürgetőek. A sáros, agyagos földön, a még kopár bokor tövében, fűcsonkok között felfedezel két-három szál tétován bimbózó ibolyát, mintha csak azért: örülj, holott a felszólítást most nem hallod. Odahajolsz, szemeddel, száddal, orroddal még közelebb, előrenyújtod a kezedet anélkül, hogy megérintenéd a rebbenő száracskát; örülsz, hogy vagytok. Akárha először éreznéd így, és mégis a feltámadás jó híre ez, minden újra van, újra lesz. Száracska-ujjongás.

elpárolgott a mérge

Hánykolódva, rosszul aludt, aztán küszködött magával, hogy legalább csukva tartsa a szemét, legalább pihenjen, és egyre keserűbben tört rá, hogy ez már az öregedés, a megalázó tehetetlenségbe taszító romlás. Nem tart otthon altatót, semmiféle enyhe nyugtatót sem, nem, azért sem. A lázongástól mindig éberebb lett; ivott és vizelt, kiöblítette a száját, puha, illatos krémmel bekente a halántékát és nyakát; az öndédelgetés is megvolt, minden, bár sohasem segített. Fél kettő, talán már kettő is lehet, s akkor meglátta, hogy telehold van, a lenge függönyön át is rásütött az egész bolondos fej. Hát ezért. Telehold van. Tavaszi telehold. Ettől elpárolgott a mérge. Tavaszi telehold. És már örült. Oktalanul, a múlt és a jövő nehezékei nélkül örült, ahogy körben a tárgyak is. Mert megindultak, mókáztak, elhagyva saját történetüket, a folytonosság kismesteri építkezését. ,,Örülök. Örülj!” – a varázslathoz ennyi elég, még sok is, a fegyelmezett szavaknak elegendő az árnya, a megmaradt íze. Csupa illanó, repülő, cikázva emelkedő szellemiség, minden a súlytalanság állapotában, s mégis testesen. Folyók áradása, pocsolyák csillogása, rostokban, sejtekben most nedvek duzzadása. Tavaszi telehold.

Az a krémszínű, fényes selyemruha, amelyet felvett, az örömhöz annyira kellett és illett, szinte nyárias. A nyers velúrcipő, meglehet, elázik, de most, a fürdőszobai tükör előtt így jó. Kiskamaszként egy szilveszteri mulatságra fehér batisztruhában ment, s akkor már fehér szandálban. A villamoson is kigombolta a télikabátját, hadd lássák az új ruháját. Új volt, karácsonyra kapta, valami nyugatról jött csomagból vették – nem várhatott fél évet, hogy viselhesse. Látta, mosolyognak rá a villamoson, megnézték a pántos szandált, nejlon harisnyába bújtatott pipaszár lábát, a madeirás, fodros ruhát, de nem kinevették, mosolyogtak – ma visszacsenhet valamit abból az örömből. Festett szőke haja is majdnem természetesnek tűnik, és a szája mentén, a szeme alatt mintha elsimíthatóbbak volnának a ráncok. A fekete szemceruzával, a csillámló zöld szemhéjfestékkel, az alapozó krémmel és az arcpirosítóval nemcsak dacosan munkálkodhat az ember. Gyöngyvirágillatú, könnyű kölni – s nem kérdezi, végtére miért az igyekezet. Keni, óvatosan igazít a vékony vonalon, aprócska vattadarabbal töröl; a nyelvét is kidugja, mustrálgatja a képet; mint a sormintához, a kockából épített kastélyhoz, a gyümölcsökből rakott tálhoz, tesz még valamit. Meg se látszik, de csinálja. Csinálhatja. Amit a tükörben lát: csupa külsőség, s minden anyagba szorított, anyaggal édesgetett-fegyelmezett. Ahogy a lámpafényben élesebbek, csillogóbbak a színek, az is a revű-lét eszköze, de most nem, most a halványsárgák, haj és ruha átszellemülni látszik, szürkéskék szemében meg a metálzöld festékben a lélek mozog, elevenül – szinte anyagtalan szabadságban és örömben. Nincs mivégre, nincs is igyekezet.

Tavaly, a huszonöt éves érettségi találkozóján bántotta, hogy megcsodálták, irigyelték, szégyellte, hogy nem az egykori osztálytársnők gyötrelme nyomja; válások, elhagyatások, gyerekelhelyezési perek, betegségek történeteit kenték a nyílhegyekre – neki szánták, a mézes-bókoló megjegyzésekben mérgezett vessző. A fájdalomtól eltorzult az arca, de nem menekült el – „Akkor hát te boldog vagy?”

vágy és hála gomolygásában

„Boldog?” – kérdezett vissza értetlenül, a rosszul választott szónak járó utálkozással. „Boldog? Nem tudom. Képes vagyok örülni.” De az öröm éppen akkor csak ismert szó volt, egy jel, tudás, emlék-absztrakció, élettelen és tompa dolog, akár nyílhegyre tűzhető, gonoszkodásra is alkalmas. Soha, ezek a fáradt, megvastagodott nyakú és csípőjű, időrácsok közé zárt nők sohasem örülnek már vele – de akkor miféle öröm az övé? Örülhet-e nélkülük, ellenükben? Örülhet-e csak azért is, bujkálva és eltökélten? Kivételezett kiközösítettként? Kedvetlenségében kérdést kérdésre hordott, ormótlan moralitás-hegyet növelt, merő csinálmány – ki hinné, hogy aztán ezen is áthatolhat az öröm, hogy a beszakadt bányából, a magmáig hasadó földkéregből és a fölpúpozott szeméthegyből, a gyötrelmek örökké elvenedő-mozgó rétegeiből is felszállhat az öröm, fel, fel, mindig felfelé igyekezve, s mindig fájdalmasan is, hogy áthatolt azokon a rétegeken. A győzelem szomorúságával? Nem, ez is örömgyilkos okoskodás, mert az öröm független a moráltól, a logikától, a győzelemtől – független? Ez talán túlzás. De a szomorúsággal azért elegyedik, mert nincs kiterjedése, s így eleve más, dimenzió nélküli világba hív, el innen, el, noha az öröm hála az itteniekért. Hát hogy van ez? Ki hallott már öröm-történetről? Ne kínlódj és ne félj, merj örülni. Nincs is nagyobb bátorság az örömnél. Mennyi jóízű fricskára emlékszik, hányszor bosszantotta sugárzó mosolyával, nyugodt derűjével az aggodalmaskodókat, a hatalmukat és pozíciójukat féltő, később a divatossá lett önmentő kétségbe-mélységbe zuhantakat, a mindig félreértett mártírokat, üldözöttséget panaszló elnököket. Nevess rájuk – nincs is ennél félelmesebb fegyvered. Csakhogy ez kamasz tréfa, megbotránkoztatás, s az örömnek még csak nem is rokona. „Akkor te boldog vagy?” – hangzott újra, mint talán az utolsó ítéletkor. „Boldog? Nem, nem vagyok boldog, nyugtalan vagyok.” Boldogok csak a lelki szegények, a megtértek, a megváltottak, a megérkezettek, az állapotot találtak, boldogok az alázatos lelkűek, de a hálásak nem boldogok. Ez más. Ott, ahol a szomorúságtól máskor gombócot érez az ember, s az nyomja, nyomja, fullasztja, ugyanott, a szegycsont mögött és fölött, már-már a torok tájékán mintha kitárulna valami, s éppen az anyaghiány, a szellősség húzna föl, jobbik énünk most külön, vágy és hála gomolygásában, föl, s ha mégis értelmes szavak kellenek, hát: örülök, örülj. És érzi, hogy felszállhat, fel az öröm.

Amíg állt a fürdőszobai tükör előtt és sminkelt, ahogy karácsonyfadíszt rajzol és vág az ember, ahogy marcipánfigurákat formál vagy éppen óvodai jelet hímez nadrágra, pulóverre, ahogy nézte magát nyugodtan, tárgyilagosan, s itt-ott igazított, kihúzott egy-két szemöldökszálat, úgy látta, az örömtől elevenebb a tekintete, sugárzóbb a szeme, mint az utóbbi években – szinte gyerekfrissességű. Valami a rácsodálkozós-ámulós örömből is megmarad talán, ahogy a kamasz kaján-mókázó öröméből, s persze a felnőtti elégedettségből is, ami tárgyakhoz kötöz, új ruhához, új fotelhoz, egy szép formájú tálhoz, gyapjúszagú szőtteshez, vagy tisztább levegőjű napokon a városhoz, ahol él. Öröm ez is, s nem igaz, hogy a tulajdonos mohóságának kielégülése, hisz megsimítja a tárgyakat, nézi a városát, ,,szép”, ezek is ő, megmondják, kicsoda – örül az összetartozásnak, jó így. Még jó, hogy ezeknek is örül, mert az anyagtalan öröm önmagában megriaszt, el, el, fel, telehold idején vagy a nagyon magas, mélykék eget látva, párákhoz hasonulva; ez az öröm csak jó erős kötelékkel elviselhető, csak úgy, ha összekeveredik a gyapjúból és kövekből, gyalult deszkából és üvegből, sejtekből és nedvekből előcsalogatható örömmel, a kaján és ámulós örömmel, nem rétegre réteg, átjárhatatlanul, a fejlődés hierarchikus elképzelése szerint, hanem kevert és mozgó-mocorgó egészben, bár ez az utolsó időkben érzett, annyira váratlanul felfakadó, se tárgyhoz, se eseményhez nem simuló, oly nehezen bekeríthető, értelmezhető öröm más. A nyugtalanság is más – mint ahogy a szomorúság és öröm is hajlamosabb keveredni anélkül, hogy elveszítenék tartományaik szigorú határait. De a metróban síró nő érintése – tésztás, rücskös arcán elkente könnyeit, és nedves tenyerével bele-beletúrt fakóősz hajába, a száját gyötrődve beszívta, vaskos orra olyankor remegett, a fejét ingatta, nem a közönségnek sírt, de nem is igyekezett elfojtani, leplezni bánatát, jól láthatóan nem volt őrült, s nem is a metafizikai reménytelenség nyomta; ő állt az ajtónál, a nő a pad szélén, mellette ült, csak a fejét rázta, az arca vonaglott, széles válla, törzse a bélelt ballonkabátban tömbszerű, mozdulatlan, felülről a szemét sem látta, csak súlyos, kőszerű szemhéját, hangtalanul, de vadul sírt, ő nézte, az Astoriától a Deák térig nézte, s a keze önkéntelenül nyúlt a nő felé. Látta, hogy csúnya és durva, a nagy test, a zsírosodó bőr szagát is érezte, bár a nedves kabátok, a többi nyomakodó test és a mindenen uralkodni vágyó dezodorok szagától alig megkülönböztethető, de nyúlt a válla felé, ahogy kinyújtja kezét a fűcsonkok között bimbózó ibolya felé – ez is örömből eredő? Furcsa öröm, de bizonyára az. Mert nem szánakozás és nem prófétai gyógyító akarat, nem volt a mozdulatban semmi eltökélt és tervszerű, talán ezért is akadt meg olyan sután. Tenyere, ujjhegye nem érintette a ballonkabátot, jóllehet milliméterek választották el, és a nő semmit sem vett észre, nem fordult felé, nem nézett rá, nem kapott a közelítő kézhez, de ahogy a megállóhoz értek, feleszmélve, kapkodva és mégis nehézkesen leszállt. Váratlan mozdulatával sem lökte meg az ő előrenyúló kezét; sem koccanás, sem érintés, de ő visszarántotta, zsebébe süllyesztette a kezét, s mintha azt kellene motyognia, bocsánat. Nem is volt érintés.

Ezek az újabb, áttetsző örömök már alig tolakodóak, noha éppen mert örömök, lepkeigyekvésük mindig megszólít: örülök, örülj. De nincs már az a sugárzó tekintet, ami kikerülhetetlen, s meghódoltat: neked is, neked is örülni kell velem, nincs már – még tavasszal, a rügyek, bimbók duzzadásakor sem – az a robbanó, tapintatlan erő, amely másokat is elragad, körülölel, másokat is felemel, az az öröm, amely a felkiáltásban ölt alakot: testvérem van millió! Ez más, csendesebb öröm, bár nem erőtlenebb és nem kevésbé ujjongós. Néha úgy tűnik, csendből van, tömör, tömény, ragyogó csendből. Csend – a ,,d” még visszhangzik, a szó is, minden zöngés porcikája örömöt jelent, s hogy a teleholdat, az ibolyaszárat vagy bármi mást bámulva egyedül örül, s más nélkül, teljesen egyedül mégsem örülhetne soha – ez, mint a lényeg és az esetleges meg az alkat ,,egy-fénynek, egy-valónak lehelve elemmé s eleggyé”, ez is, hisz öröm, az istenlátás fajtája. Istenlátás, mint amikor sok évvel ezelőtt, a nagymamája temetésén ő kísérte, karolta a halott nővérét, s a nyolcvanhárom éves, régen özvegy, gyerektelen nagynéni reszketett, a saját halálát félte. Hideg szél fújt, nagy szemű, jeges esőt csapott az arcukba, nem lehetett eléggé összehúzódni, a sírok közt botladozva meg-megsüllyedtek a sárga agyagban, vacogott ő is, de az öregasszony nem fázott – rettenetesen félt, és alig érthetően, mert remegett a szája – soha még ilyen elszabadult félelmet nem látott –, azt mondogatta: ,,miért ő?, miért előbb ő?”, és a megásott sírba meredt. Kutyakölyök-vonítás. Milyen erős volt az a rettenet, még több mint hét esztendeig életben tartotta, csak lassan szelídült, simult el, s akkor csöndesen, éppoly megalázó jelentéktelenséggel halt meg, mint ahogy élt. Se öröm, se kétségbeesés, de azon a temetésen úgy reszketett, nemcsak a fonnyadt húsa, ina, csontja, nemcsak száj és térd, orr és kéz, az egész eleggyé lehelt asszony vonaglott a rémülettől, a teremtményi lét kiszolgáltatottságától, a maga istenlátásától. Kinek ez, kinek az adatik? Hát lehet fennkölten kegyelemnek mondani bármit is?

Most leguggolsz, előrenyújtod a kezed, csak közelítesz az ibolyabimbóhoz, a fölfelé repeső szárhoz, valami lánghoz, most mintha hátadon – a kabát, a selyemruha sem fogja el –, rövidre vágott, szőke hajadon érzed a nap erejét, képzeled?, most, most így érzed, most, és meg sem gondolod, hogy felesleges, mert most is ugyanazok a szavak: örülök, örülj.

kép | shutterstock.com