Handi Péter

ORSZÁGOS BÉCSI SZELET

2010 június

ORSZÁGOS BÉCSI SZELET

A legnehezebb igazán jó szakácsot szerezni. Olyasvalakit, aki a szakmai tudáson felül megbízható is. És nem elegendő, hogy nem visz el semmit a konyháról, meg hogy nem játszik össze a szállítókkal. A jó és megbízható szakács pontos, lelkiismeretes, vagyis számítani lehet rá. És nem iszik. Mert a szakácsok isznak, mint a kefekötők. Persze, nem akarok általánosítani, már meg is bántam, amit mondtam. De sajnos, a gondolatmenetet a vendéglővel együtt nénémtől, néhai Slapkovits Rozáliától, megboldogult anyám nővérétől örököltem. Végrendeletében, mint egyetlen élő családtagjára, azzal a kikötéssel hagyta rám a Pörkölt kakast, hogy tovább vezetem. Bevallom, a temetés után arra gondoltam, jó pénzért inkább túladok az éttermen, és – ahogy mondják – mosom kezeimet. De akkor közbeszólt egy másik végrendelet, anyámé, ő pedig meghagyta, hogy maradéktalanul teljesítsem mindazt, amit szeretett Róza nővére végrendeletbe foglalt… Ki képes harcolni két végakarattal?! Ügyvédem szerint ugyan jogilag megtámadható a végrendelet vonatkozó passzusa, „de hát, nézze csak – lágyult el Dr. Palágyi közvetlenül e kijelentése után –, tulajdonképpen érdekünkben áll elkótyavetyélni egy ilyen jól menő, bevezetett üzletet? Elvégre, a Pörkölt kakas nemcsak egyszerű vállalkozás, hanem a környék becsült… úgy is mondhatom, nemzeti értéke… Slapkovits-hagyomány. Magam is hány szalontüdőt fogyasztottam ott zsemlegombóccal, istenem!… Még a cukorbetegség előtt…”

Dr. Palágyi ernyedten lelógatta karját, és szemét lehunyva hintázni kezdett. Akkor láttam, hogy hintaszékben ül. Majd hirtelen leállította a széket, előrehajolt, s mint akinek eszébe jutott valami fontos és halaszthatatlan, azt kérdezte:

– Mondja, a Surek főz?

– Igen…

Palágyi felállt, arca ismét hivatalosra keményedett. „Ide figyeljen, kedves Mészáros úr. A vendéglőt bűn volna eladni. Ahol Surek Józsi főz, ott a siker. Érti, nem? Vegye át az üzletet, aztán majd meglátjuk… ezt tanácsolom.”

Markus Mainka, adobe.com

Markus Mainka, adobe.com

Így pottyantam az úgynevezett vendéglátóiparba. Addig, egy évtizeden át, állami alkalmazott voltam, írnok a Vízügyi Hivatalban. Nem mondom, főzni mindig szerettem. Érdekelt a konyha. Persze nem nagyban, nem is háziasszony módra. Egy gyors lecsó, kolbásszal, tojásrántotta, sült csirkecomb, ilyesmi. Palágyi szerint azonban az én dolgom nem a konyhában keresendő, mert ott Surek az úr. Nekem mint tulajdonosnak az asztalok között a helyem, felügyelek a dolgok sima menetére, segítek a két kiszolgálónak, alkalmanként tehát rendeléseket is felveszek. Ahogy más vendéglőkben szokás. A legfontosabb: tartani, jól tartani Sureket.
boldog és szerencsés jövő
Amikor kiléptem hivatali állásomból, a kollégák hülyének néztek. – Megőrültél?! – bámultak rám –, kidobod az ablakon a biztos állami nyugdíjat, már tíz éve itt dolgozol, már van tíz éved! – Bevallom, kicsit szégyelltem magam előttük. Elhatározásommal menthetetlenül hűtlenné is lettem… Utolsó munkanapomon mégis megleptek egy igazi ünnepséggel: pezsgőt hoztak, boldog és szerencsés jövőmre koccintottunk, emlékkártyát adtak, aláírásaikkal. A főosztályvezető külön félrevont, és elmondta, igen elégedett a munkámmal, és semmi kétsége, hogy önállóként is boldogulok. – Majd meglátogatom a Pörkölt kakasában mint vendég – tette hozzá –, ugye, ott főz Surek?

Kezdtem felfigyelni, mennyien emlegetik a szakácsot. Egyszer csak bedobják nevét a társalgás fortyogó fazekába, mint a sót vagy a borsot – hogy a szakmánál maradjunk. Nem Róla beszélnek, mégis valahogyan előkerül a neve. Leginkább az izgatott, miért az ő neve helyettesíthető a Pörkölt kakassal, s miért nem nénémé, Slapkovits Rozáliáé, aki a vendéglő tulajdonosa és – mondhatnám – nagyasszonya volt, s akinek az asztalok között vonuló sudár és tekintélyt árasztó alakja biztonságot és minőséget ígért a vendégeknek. Egyszer meg is kérdeztem egyik törzsvendégünket. – Nézze – emelte fel fejét az illető a levesből –, én Slapkovitsnét látom itt, de Surek Józsit eszem.

Ez, a kannibalisztikus képzetekkel, valamelyest megvilágította a helyzetet, de még mindig rejtély maradt előttem, hogy ők ketten miként jöttek ki egymással a vendéglő födémje alatt, vagyis hogy ez a két, immár mitológiai személyiség hogyan viszonyult egymáshoz munka közben. Mert a társulás ugyancsak jól sikerült, hosszú éveken át megtalálható volt itt számtalan ínyencség, egyformán megbízható minőségben és mennyiségben. A Pörkölt kakasra csakugyan számítani lehetett.

Surek pedig fogalom lett. Szűkszavú, és persze láthatatlan valaki, mondhatnánk a konyha rabja vagy inkább – börtönőre. A húsvágó pult előtt lehajtott fejjel, rosszkedvűen, de nagy koncentrációval végezte munkáját; vagdalt, csapott, reszelt, kavart, öntött és szelt, keze motollaszerűen járt a konyhaeszközök között, a tájékozatlanabb szemlélőben azt a benyomást keltve, hogy valami bonyolult hangszer billentyűin és pedáljain játszik ördöngősen. Holott a gyakorlott szakácsok mutatványát adta elő. Ebből a hagymavágás igazi cirkuszi szám. Ahogy az éles késpenge villámgyorsan követi a hagymafejet rögzítő ujjat, ahogy az hátrább-hátrább csúszik a mind kisebbé töpörödő kupolán – ezt az aktust csak lélegzet-visszafojtva lehet nézni! A titkon ujjlevágást remélő közönség aztán kis csalódással, de mégiscsak fellélegezve tapsol a kést magasba emelő szakácsnak, míg az ördöngősen felszabdalt hagymafej végül is pirításra adja magát.

Richard Oechsner, adobe.com

Richard Oechsner, adobe.com

Amikor átvettem a Pörkölt kakast, mindenekelőtt Surek terveit akartam megismerni – marad-e posztján, elfogad-e felettesének, azaz munkaadójának. Egyenesen megkérdeztem, szándékában áll-e a „folytatás” Slapkovits Róza létesítményében. Meg kell jegyezzem: Surek a maga módján tisztelte nénémet. Megjelent temetésén, és a sír körül állók emlékeztek, hogy amikor a gyászolók a kiosztott virágszálakat a gödörbe eresztett koporsóra hajították, ő virágszál helyett egy darab borjúlábat vett elő kabátzsebéből, és azt dobta a sírgödörbe. A borjúlábból készült kocsonya néném kedvenc étele volt.

Nos, érdeklődésemre Surek kezében megállt a zöldségpucoló. Délelőtt volt, de már előre dolgozott a vacsorához. Szokása szerint fel sem nézett, és azt kérdezte:

– Maga marad? Azonnali válasz helyett a torkomat reszeltem, és emésztettem kérdése lényegét. Milyen választ adhat egy üzlettulajdonos, amikor alkalmazottja visszafordítja kérdését. Diplomatikusan válaszoltam:

– Minden úgy marad, mint eddig volt. – Surek lehajtott fejével mintha bólintott volna, és dolgozott tovább.
nekem nincs ízlelőérzékem
Ez jelentette az új munkaszerződést, akárcsak a New York-i gyémántkereskedők kézfogása az üzlet megkötésekor. Mondhatom, aztán aránylag zökkenőmentesen alakult minden. Belejöttem a vendéglői üzletvezetésbe. A séf keze alól ízletes ételek kerülhettek az asztalokra, mert a Pörkölt kakas úgyszólván állandóan tele volt, a vendégek hálás tekintettel fizették ki az ételüket, és ahogy mondják, mosolyogva távoztak. Azért mondtam, hogy „kerülhettek az asztalokra”, mert nekem nincs ízlelőérzékem, állítólag egy gyerekkori diftéria szövődménye miatt. Ezt persze nem közöltem sem Surekkal, sem a személyzet másik négy tagjával; a két konyhai segítővel és a két felszolgálóval. Időnként beleszagoltam néhány gőzölgő fazékba a konyhán, és elismerőleg csettintettem, mint aki már az illatból értékelni képes. Surek ilyenkor fel sem nézve a deszkáról csak ennyit mondott:

– Kifelé.

Hallgatólagosan beleegyeztem, hogy Sureké a konyha. Nem is tehettem mást. Az abroszos asztalok világától csak egy kétszárnyú lengőajtó választotta el a konyhát – két külön világ, két jogterület. Kezdetben szerettem volna valahogy közel kerülni Surekhoz, megfejteni magába zárkózottságának titkát, kulcsot találni hozzá. Hogyan lehet egy ember napi nyolc-tíz órán át szótlan, csak lefelé néző, a húsok, zöldséghalmok, mártások, kések, kanalak, keverőtálak rabja? Nyilvánvalóan ügyetlen közeledési kísérleteim rendre kudarcba fulladtak, a szakács kurtán visszautasította feltálalt barátságomat. Nagynéha meghallgatott, aztán azt mondta:

– Menjen a dógára.

És mentem. Végül elintéztem magamban, hogy ennek így kell lenni. Fő a jó üzletmenet, és punktum. Ha így, hát így. Talán éppen ez a Slapkovits-titok, főszakács és vendéglős szellemi vérszerződése a Pörkölt kakas sikerének alapja. Még azt sem tudtam kipuhatolni, miként képes a főszakács körül működő két kukta együtt dolgozni vele. A pincérek céduláikon beadták a rendeléseket, és elvették a kiszolgáló pultra helyezett teli tányérokat. Surek magánya egy gályarab és egy remete amalgámja volt.

M. Schuppich, adobe.com

M. Schuppich, adobe.com

A Vendég zárás előtt körülbelül egy órával érkezett. Viseltes fekete zakóban, kalapját a szék támlájának kiugró szélére akasztotta. A zakó alatt kigombolt nyakú inget viselt, egyszer fehéret, egyszer világoskéket. Ugyanis immár harmadik este jött vacsorázni a Pörkölt kakasba, feltehetőleg törzsvendégi pozícióra pályázott. Lassanként megismertem a vendégeknek ezt vágyát is, hogy rendszeres megjelenésükkel valamilyen elismerést szerezzenek, leginkább egy számukra fenntartott asztalt, néhány barátságosan cinkos szót részemről vagy a felszolgálóktól – vagyis hogy megismerjék őket, hogy ide tartoznak.
a várakozás fénye
Ez a vendég eléggé testes, kerek arcú, élénk szemű férfi volt, joviálisként is lehetne jellemezni, ha ezt a jelzőt nem koptatták volna el a regény- és tárcaírók. Amint leült az asztalhoz, megdörzsölte kezét, és arcára a várakozás fénye ült. Jól ismertem a vendégek átszellemülését, amint az étlapért nyúltak, s már-már fogyasztották is képzeletben a kiszemelt ételt. A Vendég első este bécsi szeletet rendelt a hozzávaló kétfajta körítéssel. Amint a cédulára firkantottam a rendelést, karomra tette kezét:

– Kérem, ugye, nem rántott sertésborda?…

– Nem, uram. Nálunk a bécsi szelet – az bécsi szelet. Borjúból.

Megkönnyebbülten felsóhajtott és utamra engedett a konyha felé.

Második alkalommal hellyel kínáltam ugyanannál az asztalnál. Elismerően bólintott, s miközben az étlapot tanulmányozta, dicsérően morgott felém:

– Nagyon finom volt tegnap a rántott hús… talán ismét…

– Igazán örülök – hajlongtam. Visszaadta az étlapot.

– Hozza megint. De megkérhetem, hogy csont nélkül. Azaz nem karaj-formában…

– Kérem – mondtam –, ahogy parancsolja. Szín szelet lesz.

Ekkor feltűnt nekem, hogy hosszasan tanulmányozza a kihozott ételt, forgatja a tányért, a hússzelet fölé hajol, mint a tudós a vizsgálandó szövetminta fölé. Aztán furcsamód a körítést fogyasztotta el előbb. Amíg az tartott, nem nyúlt a hússzelethez. Átvillant az agyamon, hogy a férfi talán ellenőr az élelmezésügytől, de az ilyeneket elsősorban a konyha érdekli, rögtön oda mennek és a tisztaságot vizsgálják, meg a maradékok sorsát. Vagy talán étterem-kritikus egy laptól?… Akkor viszont nem jön másnap is, vagy ha jön, éppenséggel mást rendel, mint az előző este.

Harmadik alkalommal már határozott léptekkel ment ugyanahhoz az asztalhoz, leült. Siettem hozzá az étlappal. Kezével azonban elhárító mozdulatot tett, jelezve, nincs szüksége rá.

– Hozzon egy bécsi szeletet – mondta kurtán.

Eléggé késő volt, már csak néhány asztalnál ültek. A konyhában felakasztottam a Surek feje fölötti kampóra a cédulát. Ő rögtön letépte anélkül, hogy felnézett volna, egy tojásos tál fölött beleolvasott. Szokásos rosszkedvével hümmögött, és a bárddal máris csapkodni kezdett egy hússzeletet.

juefraphoto.adobe.com

juefraphoto.adobe.com

Tizenöt perccel később már tálaltam a Vendég elé. Láttam, hogy a férfi nekifogott az ételnek, aztán két utolsó asztalom vendégei fizetni akartak, így hozzájuk fordultam. Ahogy távoztak, az ajtónál kétrét hajoltam, becsuktam utánuk, és az egyik asztal takarításásához fogtam. A Vendég magához intett.

– Kérem, ha jól megnézi a tányéromon ezt a bécsi szeletet… látja?…

A tányérja fölé hajoltam, ami nem volt különösebben nehéz az iménti gyakorlat után. A tányéron ott párállott egy jól megtermett, prézlibe forgatott, szépen sült, szabályos borjúszelet. Szinte ráéheztem, olyan gusztusos volt.

– Mit szól? – érdeklődött a Vendég. Még jobban megnéztem az ételt, úgy tettem, mintha megszagolnám. Nem értettem, mit akarhat.

– Megtudhatnám, uram, mi a kifogása? Természetesen mindent megteszek annak érdekében, hogy elégedetten hagyja el vendéglőnket … Talán a húsétel…

A Vendég közbevágott.

– Semmi baj, éppen az! Csodálom, hogy nem vette észre. – Villájával a bécsi szeletre mutatott. – Ez Észak-Amerika! Nemde?

Fejemet félrehajtva, ferdén néztem a tányérra. A képzelet enyhe megerőltetésével valóban olyanná pirult a szelet a forró olajban, mint térképeken az USA. Mosolyogva bólintottam. A Vendég a hússzelet alsó szélén lévő dudorra mutatott:

– Ez itt Florida. A félsziget. Ne mondja, hogy véletlen…

Meglepett. A férfi észrevehette arcomon a kételyt, amely az ő lelki-szellemi egyensúlyára vonatkozott.
merő véletlenség
– Már tegnap észrevettem, amikor kihozta az ausztráliai kontinenst… Az előző este még azt hittem, hogy az Ibériai-félsziget merő véletlenség… zseniális! – lelkendezett, és a székből, így alulnézetből hosszan arcomba nézett, feje mint valami kerek bolygó, a fejem elé került – teljes volt a vendéglői napfogyatkozás. Egyszer csak megragadta karomat: – Uram … miért? Ki teszi ezt velem?! – kérdezte hevülten.

– Surek – feleltem röviden, mivel Sureket nehéz hosszan mondani.

A Vendég – akárcsak Rózsa Sándor – összevonta szemöldökét.

– Surek?

– Az. Ő főz…

A Vendég lehunyta szemét, nyelt egyet, ádámcsutkája elárulta. Láthatóan küszködött feltörő indulataival.

– Kérem, mondja meg Surek művész úrnak, hogy gratulálok! Most, ha lehet…

Markus Mainka, adobe.com

Markus Mainka, adobe.com

A konyhában átadtam Sureknek a gratulációt. Közömbösen fogadta. Megszokhatta, hogy főztjéért jönnek a Pörkölt kakasba. Szükségesnek tartottam némi magyarázatot, talán kiugrathatom a nyulat a bokorból – ahogy mondják:

– Az úrnak nagyon tetszett a maga Amerikája. Floridával … Csak így tovább, Józsi! – merészkedtem.

Surek fél arca felém fordult, pillanatra megállt az éppen kezében lévő kés. – Mit gagyog? – kérdezte. – Tegye le azt a kést – figyelmeztettem. – Ez a vendég azt hiszi, hogy maga szándékosan földrészekre formálja a rántott húst. Mit szól ehhez?…

– A spanyol félsziget nem földrész, hanem ország, Portugáliával. De ez tegnapelőtt volt… – mondta Surek. Ahogy így néztem a fél arcot, szokatlan csillogást véltem felfedezni rám irányított fél szemében, s homloka is valahogy fényesebb lett a szokottnál. Aztán hirtelen és meglepően vállamra tette kezét:

– Vezessen hozzá!

Kivonultunk a Vendég asztalához. Surek csíkos kötényben, fején szakácssüveggel. Ahogy odaértünk, a Vendég felemelkedett székéből, széles mosollyal készítette a kézfogást.

– Palicskó – mutatkozott be, majd hozzátette: – Kötél és zsineg. – Kezet ráztak. Surek leereszkedett a szemben lévő székre, előrehajolt. – Hát észrevette?… – Hangja lágy volt, amilyennek még nem hallottam. – Surek úr, kedves mester… – hebegett Palicskó. – Nem, inkább művész, egy … egy zseni! – tette hozzá, és valósággal elfolyt az abroszon, arrább sodorva tányérját, melyről már néhány déli állam hiányzott. – Kissé túloz – szerénykedett Surek. – Tudja, néha melléfogok… valamelyik nap Skandinávia sehogy sem jött be… ahogy elgörbül felfelé. Pedig marhafelsált használtam…
a vendégek rigolyái
Elléptem az asztal mellől, mert éreztem, hogy fölösleges vagyok. Fejem is megfájdult, olyanfajta fájdalom volt, mint amit az iskolában a fekete tábla előtt éreztem, amikor nem tudtam megoldani egy számtanfeladatot. Elismertem, hogy mint kívülálló sok mindent nem tudok a szakácsmesterségről, szemben a vendégek rigolyáival, de hát… Két kézzel egy asztalra támaszkodtam, mintegy megemészteni a néhány asztallal odébb alakuló ismeretséget. Néném, Slapkovits Róza vajon ismerte Sureket – így? Meglehet, hogy éppen ez a Pörkölt kakas mélyebb titka? valamilyen kölcsönös, hallgatólagos megállapodás tulajdonos és alkalmazott között egy magasabb szférában, s ebben az esetben Surek is egy titok tudója, Róza nénémé…

Fejfájásos morfondírozásomból Surek búcsúszavai rezzentettek fel Palicskó felé:

– Akkor holnap este… nem mondhatom meg… attól függ, milyen a nyersanyag. Nem fog csalódni. Örülök, hogy ismét megtisztel… viszontlátásra.

Mondjam-e, hogy Palicskó állandó törzsvendéggé vált. Surek utasítására a 2. számú asztalt kapta, kissé elkülönítve a többitől, a konyhabejárathoz közel. Már nem is kérte az étlapot, csak fejével intett. Ilyenkor beszóltam a konyhába: – A kettes asztal! – és Surek tudta, mi a teendője. Magam is úgyszólván megigézve figyeltem, ahogy a Vendég alig leplezett izgalommal, arcán elomló mosollyal várta, mit kap Surektól.

Egy alkalommal, amikor elébe tettem a bécsit, felugrott, összecsapta tenyerét és felkiáltott:

– Az olasz csizma! Istenem…!

A vendégek riadtan néztek a kettes asztal felé. Nyugodtan mondhatom, hogy Palicskó pár hét alatt felzabálta a fél világot. A későbbiekben azonban válogatósabb lett, szeretett volna ő maga rendelni a térképről, de Surek makacsul ragaszkodott ahhoz a „jogához”, hogy eldöntse, milyen országot kreál. Közben továbbra is elzárkózott előlem, továbbra sem tudtam megközelíteni a lelkét. Azzal nyugtattam magam, hogy végeredményben mindez a vendég érdekében történik, mi több: a vendéglátás legfelső fokán, mindkét fél legnagyobb megelégedésére. Utóbb azonban – mint említettem – Palicskó követelődző lett: hogyhogy nem rendelhet ő?, hiszen rendesen megfizeti az ételt, sőt, néha a csöppnyi Írországért és Madagaszkárért ugyanannyit fizet, mint Afrikáért. Elismertem, hogy ebben igaza van. Már szinte provokálta Sureket. Kért, hogy küldjem asztalához. Surek otthagyott két sürgős rendelést, és a kettes asztalhoz vonult. Mivel a szakács nem ült le mellé, Palicskó felállt:

– Engedje meg, hogy ismét gratuláljak; de meg kell, hogy mondjam, a mai Ausztriának jobb volt az íze, mint a formája…

Richard Oechsner, adobe.com

Richard Oechsner, adobe.com

Surek a Vendég felé hajolt, úgy láttam, fenyegetően.

– Mire gondol?

– Nem lehetett kivenni, hol határos Olaszországgal.

– Tudom – bólintott Surek, és mereven Palicskó szemébe nézett. – Még nem döntöttek a határvonal felől, régi disputa.

– Az az érzésem, mégsem képes mindenre, kedves művészem – ereszkedett vissza székébe Palicskó. Surek hátrahőkölt, szeme villámlott, arca még vörösebbé vált: – Mit akar? – bökte ki.

– Görög szigetvilág! – Palicskó kényelmesen hátradőlt a székben és várt.

– Rendben! – sziszegte a Pörkölt kakas főszakácsa, sarkon fodult, és karomat megragadva engem is bevonszolt a konyhába.

– Ide figyeljen, főnök – szólt hozzám másnap délután Surek, szokatlan közvetlenséggel. – Hozza be hozzám Palicskót… leszúrjuk … Itt ez a kés…

– Megőrült, Józsi! – hebegtem, és gyorsan arrébb löktem a közelében lévő csontozókéseket – Miket beszél!?
mint egy rongybábu
A főszakács ott előttem összeroppant. Eddig fegyelmezett, kemény alakja hirtelen öreges lett, karja erőtlenül lógott torzója mellett, nyaka megbicsaklott. Olyanná vált, mint egy rongybábu.

– Nem tudom … nem tudom – ismételgette sírós hangon. – A görög szigetvilág…

– Szedje össze magát – biztattam, és kis híján átöleltem, de még idejében hátralépett.

– Látta már a térképen a görög szigetvilágot? – kérdezte, és rám emelte nedves tekintetét (ahogy az romantikus regényekben írva vagyon).

– Nem, de majd megnézem – nyugtattam.

– Több száz apró sziget az Égei-tengerben… Szamosz, Leszbosz, Kréta, Rodosz, Délosz… és mindegyiknek más az alakja! Még töpörtyűből sem tudom összehozni!

photocrew, adobe.com

photocrew, adobe.com

Átláttam a problémát. Magam is tanácstalanná váltam.

– Nézze, Józsi – próbáltam lelket önteni belé –, maga már bizonyított! Kirántotta az egész világot olajban… Nem kell szégyenkeznie!

– Fenét a világot! – hajtotta le fejét, mint egy kipontozott bokszoló. – Azt hiszi, mindent tudok?! Egy nyavalyát! Behajítom a panírt az olajba, aztán úgy jön ki, hogy hasonlít valamire a térképen. Az ürge meg bebeszéli magának, hogy az olyan, mint … mint Dél-Amerika. Mit gondol, miért nem akartam rendelést elfogadni?!…
összeomlott a világ
Délután volt, nyitás előtt. Nyilvánvalóvá vált, hogy valamiképpen mindhármunk számára összeomlott a világ: a térképek összemosódtak, még a prézlihalom is csüggedten púposodott egy deszkán, a borjúhúsról nem is beszélve.

Merem állítani, hogy határozott léptekkel mentem a bejárati ajtóhoz, s kiakasztottam belső üveglapjára a táblát:

Éttermünk átalakítás miatt bizonytalan időre zárva.

S ráfordítottam a kulcsot.

felső kép | VRD, adobe.com