A SZERETET
2001 május
Akkor nyerhetjük meg a fajok és környezetünk megmentéséért vívott csatát, ha érzelmi köteléket alakítunk ki a természettel is, hiszen az ember nem harcol olyan dolgok megmentéséért, amelyeket nem szeret.
(S. J. Gould)
Stephen Jay Gould nézete egy a sok közül, és a legtöbb akadémiai tudományág körében döntően kisebbségi állásfoglalás. Úgy tűnik, a tudósok, akik veszik a fáradságot, hogy elgondolkodjanak a kivesző fajokról és darabjaira hulló környezetünkről, abban hisznek, hogy a hideg racionalitás, a félelmet nem ismerő objektivitás és egy csipet technológia majd megoldja a problémát. Ha csak ennyi volna az egész, a kérdés már évtizedekkel ezelőtt megoldódik. Olyan fogalmak, mint az érzelmi kötelék, a küzdelem és a szeretet nem sűrűn fordulnak elő a természettudományos, illetve társadalomtudományi fejtegetésekben. Sőt, ha valaki túlzott érzelmeket táplál tanulmányának tárgya iránt, bizonyos intézményekben elegendő ok arra, hogy a felforgatót a bizottsági kötelezettségek vagy az adminisztráció sötét zárkájába száműzzék, azzal az indokkal, hogy a jó tudomány nem egyeztethető össze az érzelmekkel, s az illető tudomány-felfogása presbiteriánus.
szeretet és tudás
Gould nézete számos kérdést vet fel. Például hogyan lehetséges összebékíteni a tudomány gyakorlati követelményeit az érzelmi kötődés, az alkotás iránti szeretet kívánalmaival, mely Gould véleménye szerint szükségszerű a fajok és a környezet megóvása érdekében? Egymásnak ellentmondó célkitűzések ezek? Feltétlenül a jelenleg használatostól eltérő tantervet és oktatási módszereket követelnek meg? Szükségszerű, hogy az életben maradás érdekében kíváncsiságunkat érzelmekkel tartsuk kordában? Lehetséges, hogy ez éppúgy igaz a fizikára és a közgazdaságtanra? Ha kielégítően meg tudnánk határozni a szeretet fogalmát, az korlátozná a tudást vagy a tudás megszerzésének módozatait? A szeretet és a tudás követelményeinek bármely ellentmondása esetén melyik élvezzen elsőbbséget? Gould álláspontja ellentmondásos: meg kell tanulnunk önzetlenül cselekedni — amint azt a bölcsek és próféták mindig is hirdették —, de olyan ösztönzésből, mely elválaszthatatlan a túlélésre irányuló önös érdekeinktől.
A fentiek lényeges és összetett kérdések, amelyek a józan gondolkodású embereket is megosztják, ugyanakkor elég nagy a tét ahhoz, hogy komoly és elhúzódó vitákat váltsanak ki a szeretet és a nevelés, illetve a szeretet és a tudás viszonyáról. E vitának azonban halvány jelei sem mutatkoznak. Biológiakönyvek tárgymutatóin végzett felmérésem során például nem találkoztam a szeretet szóval. Hasonlóképp hiányoznak az érzelmi kötődés és a küzdelem tárgyszavak. Ugyanez mondható el a fizika, a kémia, a politológia és a közgazdasági tankönyvek esetében is. Miért olyan nehéz a legmeghatározóbb emberi érzelem, a szeretet és a legmeghatározóbb, legnagyobb horderejű emberi tevékenység, a tudomány viszonyáról beszélni? És miért nem esik szó erről azokban a tankönyvekben sem, melyeket azért írnak, hogy a fiatalokat bevezessék az élet és az életfolyamatok tudományos vizsgálatába? Éppen a bevezetés stádiuma tűnik alkalmasnak, hogy szót ejtsünk a szeretetről, a csodálatról, a titokzatosságról és talán egy-két intelem erejéig a tudással járó felelősségről. E ponton lehetne tárgyalni az intellektus és az érzelmek viszonyát is, illetve annak módját, hogyan kapcsolhatók össze a legelőnyösebben, hiszen valamilyen úton-módon úgyis összekapcsolódnak. Úgy tűnik, mintha szándékosan elhallgatnák a köz elől, mi áll a tudás megszerzésére irányuló erőfeszítéseink mögött. Talán a bennünket mozgató erők keltette szégyenérzet a hallgatás oka.
Vannak további okai is annak, hogy elmulasztottuk végiggondolni a szeretet tudományhoz és neveléshez fűződő viszonyát. Az ilyen témájú megbeszélések útjába kétségtelenül a tudósok rigorózus csoportja gördíti majd a legtöbb akadályt, a fundamentalisták tudós társai, akik azzal érvelnek, hogy dacára az ő erkölcsi tisztaság iránti elkötelezettségüknek, a tudomány és az érzelmek kizárják egymást. Tudásuk azonban Abraham Maslow szavaival élve „az eltorzult, beszűkült, kedélytelen, erotika- és érzelemmentes, deszakralizált és szentségeitől megfosztott világnézet szolgálatába állítható. Ez a deszakralizáció védekezésül szolgálhat az érzelmek befolyása ellen, különösen olyan érzelmek esetében, mint az alázat, a tisztelet, a misztikum, a rácsodálkozás és a csodálat.” A fundamentalisták tévesen ítélik meg az odaadás, az érzelem és a jó tudomány kapcsolatát. Ezek nem zárják ki egymást, hanem kölcsönösen függnek egymástól. A tudományt, ha jól művelik, az odaadás és az érzelmek ösztönzik. Ugyanazon oknál fogva vannak érzelmeink, mint karunk és lábunk: mind hasznosnak bizonyultak fejlődésünk során. A megoldás semelyik esetben sem a különböző végtagok, illetve részek eltávolításában, hanem összehangolásuk és hasznossá alakításuk elsajátításában rejlik.
beszűkült szemlélet
A tudományos fundamentalizmussal az a baj, hogy nem elég tudományos. Sokkal inkább olyan beszűkült szemlélet, amelyik ironikus módon nem eléggé szkeptikus a tudománnyal, vagyis tudománytalan és közömbös a tágabb körű társadalmi, politikai, gazdasági és ökológiai feltételek iránt, melyek lehetővé teszik a tudomány virágzását.
Másodsorban minden informatikai és kommunikációs bravúrunk ellenére túlságosan kevés szó esik a tetteink és hivatásunk hátterében álló indíttatásokról, illetve érzelmeinkről. Emlékszem például egy beszélgetésre, ahol egy csoport kiváló ökológust és környezetvédőt kérdeztek arról, miből táplálkozik hitük. Miközben legmélyebb érzéseikről igyekeztek beszámolni — mintha azok gondosan előkészített pályafutásuk gyümölcsei volnának, ezek a máskor szabatosan fogalmazó emberek a kusza, összefüggéstelen beszéd szintjére süllyedtek. De ahogy a beszélgetés folytatódott, megindító történeteket meséltek legszemélyesebb élményeikről. Legtöbbünk megélt hasonlókat. Hajlamosak vagyunk azonban „szakmai döntésekről” beszélni, mintha racionálisan megterveznénk életünket, s az nem a kedvteléseink, a bűvölet, a képzeletbeli események, a képzettársítások, az inspirációk és a gyermekkori vagy a kora felnőttkori emlékek sajátos szenzoros tapasztalatainak eredménye volna. Véleményem szerint amit környezetvédőkként cselekszünk és ami mellett tanárokként hitet teszünk, azt egy korai, mélyről fakadó és eleven harmónia hatására tesszük, amely az ember és természet között fennáll. Szókimondóbbnak kell lennünk magunkkal és azokkal a diákokkal, akik hasonló ‘rezonancia’ nyomán választották a biológia vagy az ember környezetünkben elfoglalt helyének tanulmányozását.
Harmadszor: úgy látom, hogy a tagadás ereje a világméretű változások időszakában háttérbe szorítja a lényeges dolgokról folytatott párbeszédet. Van egy jelenet a Másnap című filmben, amelyben egy nő, tudván, hogy hidrogénbomba fog robbani, sietve takarítani kezd. Nagy része annak, ami ma a modern egyetemeken folyik, hasonlít erre a katasztrófa előtti takarításra. Persze a katasztrófa már közeli, de a bajok nagyja még hátravan. A huszadik század a világháborúk, az atombombák, a gulágok, a totalitarianizmus, a halálszázadok és az etnikai tisztogatások kora. Előre tekintve azt látjuk, hogy a természeti világ elszegényedése, a változó éghajlat és a túlnépesedés vetik árnyékukat jövőnkre. Ilyen kilátások mellett érthető, hogy sokak számára egyszerűbb és biztonságosabb nekiállni takarítani, semmint felgyűrni a ruhaujjakat és visszájára fordítani a fennálló trendet.
a biofilia
Negyedszer: a szeretetről nehéz beszélni, mert keveset tudunk arról, milyen részét képezi legmélyebb érzéseinknek és hogyan jelenik meg viselkedésünkben. Jó okunk van azonban feltételezni, hogy amit E. O. Wilson „biofiliának” (életszeretet) nevezett, vagyis azon „kapcsolatok összessége, melyeket az egyén tudat alatt keres az élet egyéb megnyilvánulási formáival”, velünk született tulajdonságunk. Igen meglepő volna, ha több millió éves fejlődésünk nem eredményezne ilyen vonzódást. De még ha nyoma sem lenne a tudat alatti biofiliának, életbenmaradásunk fontossága ösztönözne minket kialakítására ugyanazon oknál fogva, amit Gould így fogalmazott meg: „hiszen az ember nem harcol olyan dolgok megmentéséért, melyeket nem szeret.” Ez azt jelenti, hogy a biofilia tudatos részévé kell válljon tetteinknek és gondolkodásunknak, beleértve azt is, ahogy a tudományt műveljük és ahogy ráneveljük az embereket, hogy gondolkodásukat kiterjesszék az élet összes területére. Mit jelent ez a tanárok és tudósok számára?
Egyrészt azt, hogy — legyen tudatos vagy tudat alatti — jogos helyet érdemel beszélgetésünkben és kutatásainkban. Tanulmányoznunk kell a biofiliát, hogy teljesebb képet nyerjünk kialakulásáról, fejlődéséről, és hogy mit követel meg tőlünk. Másrészt megkívánja, hogy nagyobb figyelmet fordítsunk arra, hogyan idegeníthet el a nyelv, a minták, az elméletek és a tanterv tevékenységünk tárgyától. A szavak, melyek a természetet olyan elvont fogalmakkal írják le, mint a faanyag mennyiségi mutatói, a különböző mértékegységek, a fenntartható hozam és a források, kiűzhetik a bensőnk mélyében lakozó érzéseket és vonzalmakat. Alkalmasabb eszközökre, mintákra és elméletekre van szükségünk, melyek összhangban állnak velünk született kötődéseinkkel — olyanokra, melyek kevesebb viszályt teremtenek a megélhetésünkért folytatott tevékenység, gondolkodásmódunk és érzéseink között, melyeket több millió éves fejlődés után kialakult élőlényekként tapasztalunk meg.
a szeretet művészet
Végül a neheze. Más területek igazolták, hogy a szeretet határt szab tetteinknek és cselekvésformáinknak. A szeretet művészet, mely Erich Fromm megfogalmazásában „fegyelmet, összpontosítást és türelmet” követel. Mi köze van a szeretet művészetének a tudomány fegyelmezettségéhez? Egyrészt a szeretet nem helyettesíti a körültekintő gondolkodást. Másrészt amikor az értelem, Abraham Heschelt idézve, „uralkodási vágyunk zsoldosává” szegődik, „melyet arra képeztek ki, hogy fosztogatás céljából raboljon ahelyett, hogy közösséget vállalna, s ezáltal szeretetet szülne”, a pusztulás a logikus eredmény. Mindkét esetben nyilvánvaló, hogy az egyén motivációi számítanak, és a különböző indíttatások más és más tudásfajtához és teljesen eltérő ökológiai eredményekhez vezetnek.
A környezetvédő biológusok egyik nemrégiben tartott megbeszélésén néhány résztvevő hangosan tűnődött, miért olyan csekély azoknak a kollégáknak a száma, akik tenni kívánnak a biológiai sokféleség megőrzéséért. Nem érkezett kielégítő válasz. Úgy vélem, az ok abban rejlik, hogy nehéz a tudományt összeegyeztetni életszeretetünkkel és mindazzal, ami a jelenlegi és a leendő biológusokat leginkább vonzza a tudományos pályára.
TÓTH GABRIELLA fordítása