A LÁNY, A FIÚ

A lány szép, egészségtől kicsattanóan szép. Olyan, aki után megfordulnak a strandon. De nemcsak a feleségük öregedő testéből rég kiábrándult, szőrös hátú vének. A vele egykorú fiatalok, a nimfatestű lányok is.

A folyton röplabdázó kamaszfiúk pontosan tudják, délután fél négykor ér­kezik a strandra, és a meccset félbehagyva a bejáratnál várják.

A pult mögött keresztrejtvényt fejtő kabinos pontosan számon tartja, a nyolcvanhatos a kedvenc szekrénye, mert az van a tükrökhöz legközelebb.

A világért nem adná ki másnak.

A napolajtól fénylő lányok csillogó szemmel faggatják, hol vette ezt a cso­daszép fürdőruhát, amelyen a fekete keresztcsíkok oly tökéletesen rajzolják ki karcsú derekát.

A megpocakosodott aggastyánok akár a bajszukat is összeakasztják, hogy melyikük hívja meg egy pohár jeges teára, melybe a színes szívószál mellé mentalevelet is tesz a pincér.

Az izmos nyakú úszók, akiknek még a pillangózás is jól áll, szemük sar­ká­ból mindig azt figyelik, mikor indul a szaunába, és sietnek utána a zavarba ejtően szűkös, izzasztó szobácskába.

Borzos kontya kibomlik, amikor az élménymedence partján hintázik, és a derékig érő, hollófekete hajon megcsillanó napsugarak a játszótér korlátjának dőlő kisgyerekes apukák szemébe döfnek. Elfordulni egy sem képes.

És ott van ő, a fiú, a széles vállú, a megbízható, az okos tekintetű, akivel bár­mikor feleleveníthető, ríkatva kacagtató közös emlékeik vannak, és aki miatt ez a sok ámulás-bámulás, szemmel követés, simogatás, vetkőztetés mégiscsak hidegen hagyja – de persze titkon örül neki, hogy őt, a számára leg­kedvesebb embert saját magával, a strand kicsattanó szépségével aján­dé­kozhatja meg.

A lány sokszor képzeli el, milyen lenne, ha napi kétszer (reggeli előtt és ebéd után) nyakba akasztható, nagyszirmú virágmintás nyári ruhájában, amiben a combja oly hosszúnak tűnik, inkább a „Fürdőzők részére” feliratú bejáraton mehetne be, ahol ott várnák a hangos kamaszfiúk, a figyelmes. rejtvényfejtő ka­binos, a jeges italt szopogató öregurak, a szemmel vetkőztető apukák.

A vasgyúró karú masszőrnő alatt fekve, csontjai ropogását hallgatva szám­talanszor gondol arra, milyen lenne, ha kimehetne a strandolók közé, ahol a fiú már várná a félig árnyékba terített lepedőn, és megkérhetné, hogy kenje be olajjal azt az ovális formát, melyet a fekete csíkokkal szabdalt fehér fürdődressz szabadon hagy a hátából.

Az orvosi előírás szerint negyvenkét fokosra melegített, csípős kénszagú víz­zel töltött kádban magányosan üldögélve sokszor vetíti a vele szemben lévő, lepergő páracseppekkel erezett penészes csempefalra, milyen lenne oda­kint, a feszített tükrű medence finom homokkal felszórt szélén gyanta illa­tú napolajjal bekenni a lábát, a combját, a karját, a nyakát, a mellkasát és, a fürdőruha pántot félrehúzva, a vállát.

A lány sokszor álmodik arról, milyen lenne, ha ő nem is ő lenne.

A fiú magas, kedves arcú, udvarias. Olyan, akitől elámulnak a fürdőzők. De nem ám csak a fonnyadt, émelyítő parfümillatot árasztó asszonyok, akiket év­tizedek óta elhanyagolnak a löttyedt hasat eresztett férjek. Hanem a fiata­lok, a lányok, a deltás fiúk is akár.
Délelőttönként barátaival a városközpontban egy divatos kávézó teraszán villásreggelizik, ahol erős a presszókávé, és a pincér név szerint veszi fel a ren­delést.

A délutánokat a városi fürdőben tölti – évközben amúgy egyetemre jár, jogász lesz. Amikor belép a fürdő bejáratán, a testes kabinos néni mindig el­pirul, a keresztnevén szólítja és megkínálja a tegnap sütött diós süte­mé­nyé­ből, ő pedig az első falatnál véletlenül ráharapott dióhéjat illedelmesen majd csak az öltözőben köpi ki.

A folyton röhigcsélő, fonott hajú, szeplős bakfisok az élményfürdő part­ján még csilingelőbben kacagnak fel, amikor elmegy mellettük, hogy észre­ve­gye őket.

A medencénél, az ötvenesnél, a férfiak a víz felé fordítják a napozóágyu­kat, amikor a fiú startfejessel kezd bele a napi száz hosszba, amit felváltva mellben, háton, gyorsban és igen, pillangóban úszik le, mert ő úgy is tud, és persze bukófordulózik is.

A hosszokat letudva, mivel annyira szeretnék, még beáll a hámló vállú gimnazistákhoz lábtengózni, az ő térfelén sosem esik le a labda.

És fél négykor érkezik ő is, a lány, a gömbölyű vállú, a szép köldökű, a pely­hes combú, aki tele van élettel, gurgulázó nevetéssel, és aki alkalom­ad­tán még sört is iszik. Aki nemcsak a bőrüléses, nyitott tetejű piros sportko­csi, az elegáns vacsorák, a luxus mulatók miatt van vele, hanem mert ő tényleg bármikor meg tudja nevettetni, mert vele még a legunalmasabb proto­kollvendégség is olyan vidám emlék, amin utána évekig könnycsordulásig röhöghetnek. Mert ha tükörbe néznek, olyan jól, olyan igazán jól mutatnak egy­más mellett, hogy azt legjobb lenne azonnal lefényképezni.

A fiú sokszor képzeli el, milyen lenne, ha inkább a „Fürdőző vendégek” felira­tú kapun léphetne be, és ott várnák őt a fülig piruló kabinos néni, a vihogó szeplős bakfisok, a száz hossz, a pillangózás, a bukófordulók.

Bérelt külvárosi földszinti szobácskájában hajnali ötkor a rekedt hangú vek­kerre ébredve sokszor gondol arra, milyen lenne délig ágyban maradni, és felkelve azt a jó erős kávét felhörpinteni a villásreggeli után.

Nyitás előtt a keringetőrendszer szűrőjén fennakadt nyálkás, habos szőr­csomókat kibányászva sokszor képzeli el, milyen mesés íze lehet annak a palacsintának, amibe fokhagymás feketekaviárt és olívabogyót göngyölnek.

A víztisztaságmérő mutatóinak állását óránként lejegyezve, s a keringető szabályzóját ellenőrizve számtalanszor gondolt arra, ha erős lenne, mekkora súlyt tudna akár félkézzel is felemelni. Biztos csodájára járna az egész strand.

A fiú sokszor képzeli el, ki is lenne ő, ha valaki más lenne.

kép | Hórusz Archívum