Simon Balázs

ÖRÖKSÉGEM

1996 szeptember

ÖRÖKSÉGEM

Ha kacéran lebbent egy
Függöny, vagy ha foncsor-
Szürke ablak-reflex hívott,
Mint egy elhaló, már csak
Kísértő visszhang, majdnem
Láttam mögötte az íróasztalt,
Papírhalmot, néha egy apró
Kézfej csonka ívét –
A növények is mozdulatlanok ott,
Mint egy befagyott akváriumban,
És a fák nemrég kizöldült lombja
Olyan játszin tükröződik, mintha
Ők is benn volnának, táncra kérve
Azt a fagyott növényzetet, ezt a
Datolyapálmát, tamariszkcserjét,
Ezt a korinthoszi arát, ,,hátha
Láng gyúl, szikra hull, engednek
Az istenek”, olykor arany kardjával
Suhint a fény egy becsapódó ablakból
Amit még tőled kapott nagyapám, a
Látcsövön, mintha egy halott képét
Nézném, amit halott festett,
Máshogy néz vissza, máshogy néma
Ez a kép, olyan, mint adamasz-üveg
Alatt a lepkék, a távcsövön, amit
Tőled kapott nagyapám, és most
Az enyém.

kép | Robyn Mackenzie, shutterstock.com