Hajnal Géza

ÖRÖKKÉ TART A BUDAI VÉSZ?

1996 június

ÖRÖKKÉ TART A BUDAI VÉSZ?

A Várheggyel eredetileg mint a természet különlegesen érdekes alkotásával foglalkoztam. Vizsgáltam hidrológiai tulajdonságait, a víz szerepét a Várhegy „születésében” és „életében”, de közben számtalan társadalmi és jogi problémába ütköztem.

A hegy fő tömegét a budai márga képezi, melynek ellenállóképessége víz hatására egyharmadára csökken. A márgaösszlet padjai uralkodóan déli, ill. délnyugati dőlésűek, így a felszín alatti szivárgóvizek az 5–30 fok között változó dőlési síkok mentén a polgárváros (Bécsi kapu tértől a Dísz térig húzódó terület) felől az Alagút felé áramlanak. Ezért tapasztalható rendszeres vizesedés az Alagút oldalvágataiban. A budai márgára az Ördögárok hordaléka települt, homokos kavics és kavicsos agyag formájában. A tektonikai adottságokon kívül az Ördögárok bevágódása és eróziós tevékenysége révén meleg hévforrások törnek a felszínre, és megindult az édesvízi mészkő lerakódása. A főfeltörés helye a mai Szentháromság téren lehetett, itt éri el a legvastagabb kifejlődést a mészkő, mely átlagosan tíz méter vastagságban sapkaként borítja a Várhegyet. A forrástevékenység hatására természetes üregek képződtek a mészkőben, ezek eredetileg embernek nem járható méretűek voltak.

ötszázezer évvel ezelőtt

Az üregekben jó minőségű ivóvíz tározódott, ami lehetővé tette, hogy az ember birtokba vegye a Várat. Ez pedig Kadic Ottokár neves természettudós szerint ötszázezer évvel ezelőtt meg is történt, amire a barlangok mélyén talált kavicseszközökből következtetett. A kelták és a rómaiak is hagytak nyomokat maguk után. Többször fölvetették már, hogy vajon IV. Béla miért éppen itt építtetett palotát, miért nem a tatárok ellen sokkal jobban védhető Gellért-hegyen. Az egyik ok bizonyára a könnyen hozzáférhető ivóvíz volt. A pincerendszer csak a polgárváros alatt húzódik, a Palota később épült. Evlija Cselebi török világutazó 1660 körül feljegyezte, hogy a Várnegyedben 75 közkutat, 40 házi sziklába vájt kutat, illetve 170 pincei ciszternát látott. A mélypincék a 150 éves török uralom emlékét is őrzik, ezért hívják ezeket törökpincéknek is. 1857-ben Reinhold von Lubenau útinaplója említi, hogy a török Budán a barlangi pincéket szeméttel tölti meg. A középkori városlakók több irányban tágították a járatokat, a sziklákba lépcsőket, szellőző kútaknákat építettek. (1908-ban 28 ép kútról tudtak, míg 1920-ban már csak 13-ról.) Zolnay László szerint minden a felszínről szellőzőaknának kinéző akna alatt víz- és kútfoglalás lehetett. A pincerendszert már 1723-ban a nagy tűzvész idején óvóhelynek használták. A két világháború között kibővítették, külön víz- és csatornahálózatot vezettek be. Az akkori Pénzügyminisztérium óvóhelyét 1936-tól 1939-ig építették. Az 1944–45-ös ostrom alatt legalább 10 000-en találtak itt menedéket. A Nagy Labirintushoz (az összefüggő pincerendszert nevezik így) csatlakozva polgári védelmi kórházat építettek, melynek egyik bejárata a Lovas úton található. A barlangok egy részét többször megnyitották a nagyközönség előtt, kiállításokat rendeztek bennük, de csak rövid ideig tudták fedezni a nyitvatartás költségeit. Ma a pincerendszer kis részében panoptikum látható.

A barlangpincéknél három szint különíthető el. A legfelső szint 2–3 m mélyen található a felszín alatt, ezek az épületek mesterségesen kialakított pincéi. A középső szintet 5–8 m mélyen vájták az édesvízi mészkőbe, kibővítve a természetes eredetű üregeket. A harmadik szinten az úgynevezett mélypincék húzódnak, amelyekből ismerünk egyedieket és a Nagy Labirintust. Ennek alapterülete 1,8 ha, az egyedi mélypincéké 0,4 ha.

elöregedett közműrendszer

A Várhegy természetes vízkészletét a csapadékból kapott vizek pótolják. A csapadékmennyiség ismeretében hidrológiai modellek segítségével előállítható a vízmérleg, ami megmutatja, hogy az adott területre hulló csapadékból hány százalék párolog el, folyik le illetve szivárog be a talajba. A Várhegy szinte teljesen fedett házakkal, utcái burkoltak, így a természetes beszivárgás minimális. Ennek ellenére az üregrendszer egyes részei újból és újból elvizesednek, gyakoriak az elöntések és a különböző hozamú csepegési és vízbetörési helyek. Ezt a rossz állapotú, elöregedett közműrendszer okozza. Jelentős részét a múlt században építették.

A barlangpincékről mindig rengeteg anekdota keringett és kering ma is a köztudatban, aminek három tényező adhatott tápot.

1.    Annak ellenére, hogy valamilyen aktuális probléma (vizesedés, állékonyság, régészeti kutatás, építkezés) kapcsán számos nagyhírű kutató és tudós foglalkozott a „föld alatti Budával”, a mai napig nem tárták fel az egész pincerendszert, precíz térkép sincs a területről. A legrészletesebb térképet 1882-ben készítették, ám ennek nyoma veszett.

2.    A barlangokat hadi és polgári védelmi célokra is felhasználták, egyes részei még ma is a honvédség tulajdonában vannak, s a rajzokat (térképeket) titkosították.

3.    Sohasem tisztázták, hogy ki az igazi tulajdonosa a sziklapincéknek. 1873-ban Házmán Ferenc, Buda akkori polgármestere a következőképpen nyilatkozott: ,,Én csak Budának vagyok a polgármestere! Nem annak a városnak, ami a budai hegy hasában van.” A mai jogviszonyok szerint egy-egy pincének az a tulajdonosa, akinek a telkéről az hozzáférhető. Ám ez a meghatározás használhatatlan, mivel a pincék egyszerre több ház és közterület alatt húzódnak, rengeteg lejárattal. És sajnos, sokan gondolkodnak Házmánhoz hasonlóan, mivel csak a vári épületegyüttest nyilvánították világörökségnek, pedig az egész Várhegyet kellett volna. A Várat fel szokták osztani platóra (a falakkal körülvett óváros) és lejtőre. Ez a szétválasztás azonban csak az Embernek sikerül, a Természetnek kevésbé. Az a víz, ami megjelenik az üregekben és a kutakban, megjelenhet a Vár lejtőin is. Mint ahogy fel is bukkant 1936-ban, óriási károkat okozva, mikor egy Logodi utcai háztömb az Attila út felé vette az irányt. És előfordult ez 1995-ben, mikor a Tábor utcai támfalat „alapjaiban rengette meg”.

A pincebarlangok állékonysági, vizesedési és hasznosítási problémáira a századfordulótól napjainkig számos irodalmi forrás hivatkozik, a napi sajtótól a tudományos értekezésekig. A legmegnyugtatóbb a terület hasznosítása volna. A „használóknak” ugyanis elemi érdekük, hogy ne érjen térdig a víz, és ne potyogjanak mázsás sziklatömbök látogatóik nyakába. De amíg nincs tulajdonos, ki döntheti el, hogy ki és mire használja a pincéket? Ugyanakkor a sok független hasznosító nem tudná a Várhegyet egy és oszthatatlan egészként szemlélni, és ez sok megoldandó feladatot elodázna.

mindenki mindenkit ismer

A fejlett országokban gyakorlattá vált, hogy a közvéleményt bevonják a döntéselőkészítésbe egy-egy nagyberuházásnál vagy jelentősebb telekhasznosításnál. Erre az egészen egyszerű kérdőívektől a napokig tartó szimulációs játékokig többféle eljárás ismert. De ahogy nincs igazán gazdája a sziklapincéknek, ugyanúgy nehéz eldönteni, hasznosításuk esetén ki tekinthető közvéleménynek. A lakásoknak csak elenyésző része van magántulajdonban. Vannak a területen állami, önkormányzati, egyházi és külföldi tulajdonú ingatlanok is. Ugyanakkor a vári őslakosok sok szempontból szubkultúrát képeznek. 1991-ben kérdőívet készítettem, melyben a vári családok életmódjáról kérdeztem. Amennyire a kis számú minta (30 db) alapján megítélhető, több család legalább 3–4 generáció óta él a Várban, és szeretnék, ha utódaik is ott élnének. Vagyis jóval erősebb a kötődésük, mint a Budapest egyéb területein élő bérlőké. Jó értelemben vett lokálpatrióták. A Várban mindenki mindenkit ismer, s ebben több tényező is szerepet játszik. A csecsemőt szülei a „sétányra” viszik először levegőzni, itt játszanak aztán háborúsdit a Hadtörténeti Múzeum ágyúin a már járni tudók. A gyermekeiket figyelő szülők együtt levegőznek a szomszéd nagypapával. Ha a nebuló óvodás-, majd iskoláskorúvá serdül, nagy valószínűséggel ugyanabba az intézménybe kerül, mint a többi vári gyerek, miután óvodából és iskolából is csak egy van a várfalon belül. A tömegközlekedők csak két irányból mehetnek haza 1-1 busszal, s ez újabb találkozási lehetőség. Csakúgy, mint az egyetlen nagy ABC, posta és a templom. Ezzel a felsorolással csak azt akartam érzékeltetni, hogy bár jogi szempontból nem kellene a vári lakókat bevonni a pincebarlangok hasznosításának döntéshozatalába, de mivel többek egyszerű bérlőknél, nem lenne ildomos a véleményüket figyelmen kívül hagyni. Annál is inkább, mert a Várban működő civil szervezetek is igénylik a meghallgatást, hogy mire használják az üregeket.

Az összes kérdés közül az a legnehezebb, hogyan hasznosítsák a barlangokat, s a legkülönfélébb szakágak képviselőinek összehangolt állásfoglalása adhatna csak elfogadható választ. A történelem folyamán volt vízgyűjtő terület, óvóhely, borospince, gombatenyészhely, kórház, múzeum, színház, idegenforgalmi látványosság, polgári védelmi központ. A majdani döntéshozókat talán segítheti annak az ötletbörzének az eredménye, melyet közel harminc egyetemistával készítettünk. (Az ötletbörzék nagy előnye, hogy az embereknek nem kell megzabolázniuk a fantáziájukat, és elmondhatják őrültnek tűnő gondolataikat is.) A leggyakoribb javaslat, hogy valamilyen ,,vendéglátóipari egység” működjék a pincékben,, úgymint: kaszinó, kocsma, étterem, söröző, borozó, játékterem, biliárdszalon, nyilvánosház, szálloda, bár vagy pizzéria. Sokan szánnának kulturális feladatot a területnek: legyenek színházak, múzeumok, kiállítótermek, hangversenytermek, mozi, rockklub. Egyéb „szabadidős” tevékenységet kiszolgáló objektumokra is érkeztek ötletek: uszoda, szolárium, vidámpark (szellemvasút és elvarázsolt kastély), tekepálya, görkori pálya, csónakázótó, tavas barlang, gőzfürdő, szauna, focipálya. Az oktatásra és a kutatásra is többen gondoltak iskolák, kiképzőközpontok (civil és katonai), kutatólaboratóriumok keretében. Volt, aki érdekes asszociációjával magáról is képet adott, mikor azt írta: börtön vagy iskola működjék a barlangokban. Jó néhányan üzemeltetnének hajléktalanszállást vagy szociális otthont, illetve a legkülönfélébb raktárakat. Szinte mindenki említette a mélygarázst, mint lehetséges hasznosítási verziót. Következzenek a sehova nem sorolható szokatlan ötletek: roncstemető, sintértelep, idegklinika, szeméttelep (talán egy török leszármazott ötlete?), akvárium, maffia-központ, „közlekedési útvonal”, „ki talál ki hamarabb vetélkedő” helyszíne, meg nem értett alternatív művészek klubja… Szóba jött még üzletsor létesítése is.

Nyilván nem okoz majd gondot öt–hét ötlet kiválasztása, csakhogy színház és színház, vendéglő és vendéglő között is óriási különbségek vannak, és a helyszínből adódó építési nehézségek miatt jó előre ki kell találni, hogy melyikből milyen típusút kívánnak létesíteni. Ismerek olyan vendéglőt, amelyik kb. a huszadik tulaj keze alatt virágzott fel, mert csak ő volt képes felismerni, milyen igényeknek kell megfelelni azon a környéken.

Szükség lenne tehát tudósokra, tulajdonosokra, bérlőkre, törvényekre, hogy a következő évezred elején élő honpolgárok a napilapok hasábjait böngészve ne találjanak ilyen címeket: Ha egyszer rendbehoznák a Várhegy barlangjait és török pincéit… (1933), Sürgősen meg kell menteni a Várat az összeomlástól (1934), Súlyos baleset a Várhegy gyomrában. Sok mázsás kőtömb zuhant a tisztogató munkásokra (1937), Veszélyeztetett világörökség (1993), Kritikus állapotban a vári barlangrendszer (1993)…

kép | shutterstock.com