Kapitány Máté

ŐRNAGY ÚR

2009 október

ŐRNAGY ÚR

A magas fal mögött házak épültek, a gerendákon melósok lógtak, behajlított karral, egymásnak kérkedve, orrukon, szájukon dőlt a füst. Lehet majd nyavalyogni, hogy megint vágják a fákat. Én közben mentem az utcán, egyik kezemmel a zsebem alján lévő aprópénzeket csörögtetve, másikkal meg igyekeztem félretolni az elém botló iskolásokat, akik iszonytató méretű táskáik súlyától jobbra-balra dőltek. Már jó ideje kint voltam, a fények mégsem változtak, pontosan olyan szutykos volt az a gyenge napsütés, mint három-négy órával korábban, mintha északi országban lennék. Az egyik kapualjba széket tett egy öregasszony és azon kuporogva nézte az elhaladókat, közben szatyorfélét gyűrögetett, lehet, magokat szórt belőle a galamboknak. Mikor elhaladtam mellette, felém köpött, valamit mormogott is hozzá. Bűnbocsánatot osztva mosolyogtam, mint a szentképeken, de a kezem azért ökölbe szorult, és átvillant rajtam, hogy de jó volna baltát vágni ebbe az elkorhadt asszonyba. Megvakartam az államat, igen borostás volt már.

üvegek törnek össze

Hamarosan kiértem a körútra, az autók itt egymáshoz ragadva, láncba csatlakozva kúsztak előre, sarokról sarokra, mint egy lomha hüllő. Be kellene menni egy éjjel-nappaliba, fordult meg a fejemben, venni kéne neki valamit. Szerencsémre volt is a közelben nonstop bolt, az a fajta, ami előtt éjjel üvegek törnek össze, meg okádékfoltok születnek, csókok csattannak, csöveseket vernek. Nappal semmi különös, nappal csak álmosabb és nyugodtabb a szeme az eladónak.

Odabent az üzletben aztán ötletem sem maradt, minek örülne. Mit szokás ilyenkor adni, egyáltalán kell-e adni valamit, tűnődtem a pultokat nézegetve, miközben zsebre vágtam egy rágót, csak hogy kiderítsem, észreveszik-e. Nem vették észre, ettől kissé csalódott lettem. Egy idő után beláttam, hogy hiába toporgok az áruk előtt akár órákig, akkor sem fogok rájönni, mivel lephetem meg, így végül leemeltem valami olcsóbb bort a még olcsóbbak közül, és azt vettem meg neki. A rágót majd csak az utcán bontom ki, döntöttem, mert az eladó így is gyanakodva mustrálgatta a szemem.

Of Shadows and Lights: Empty, flickr.com

Utoljára négy éve láttam őt, akkor szabadult, és ennek örömére nyomban visszautazott külföldre, Afrikába, ahol volt neki egy néger nője, valami ócska, helyi kis énekesnő. Ezen nem lepődött meg senki, és nem is rázott meg túlzottan senkit, végül is nagy különbség nincs aközött, hogy lesittelve nem látjuk vagy elutazva. Nemrégiben térhetett vissza, pontosan nem tudom, mikor, de két napja írt nekem, hogy látogassam meg. Nem lettem akkor sem dühös, sem kíváncsi, sem boldog, hogy újra látni fogom. Természetesnek tűnt az egész helyzet. Visszajött, írt, megyek. Azt se tudtam, hány éves, ezt se éreztem tragédiának. Biztos voltam benne, hogy ő sem gyújtott gyertyát minden születésnapomon.

Azt hiszem, mostanában melósként keresi a pénzt. Valószínűleg ő is valamelyik építkezésen fújja ki orrából, szájából a fekete füstöt. Majd megtudom, ha odaértem hozzá. A bort úgy kézben vittem az utcán, nem csomagoltam be semmibe, gondoltam, nem azon múlik.

hozzászokott az utasításokhoz

Kicsit hamarabb értem a házhoz, mint megbeszéltük, úgyhogy leültem a lépcsőre. Fázott a seggem, de legalább le tudtam tenni magam mellé az üveget, a számba meg a cigit. Négy éve már szinte teljesen ősz volt a haja, most is ősz lesz tehát, nem az a fajta, aki aggkori hiúságból sötétre festi. Sokáig volt hivatásos katona, talán húsz éven át az őrnagy úr, hozzászokott az utasításokhoz, meg hogy másokat utasítson, ahhoz is. Egyenesen járt, de ferdén beszélt. Sokakat becsapott, azt tudom, börtönbe is okirathamisítás miatt került. Nem haragudtam rá emiatt sem, csak nem érdekelt különösebben. Felőlem aztán lophatott volna, én is lopok időnként ezt-azt.

Sign-Z: Empty, flickr.com

Felcsengettem, a telefonba szólt, hogy igen, kérem, ki az, én meg mondtam a nevem, ő erre beengedett, felfelé a lépcsőn azon rágódtam, hogy mi a fasznak kell neki mindenhez odamondania, hogy kérem. Mikor katonatiszt volt, biztos nem használta ennyit ezt az idióta szót.

Bekopogtam az ajtaján, és vártam. Megvakartam az állam megint, lehet, hogy illendő lett volna előbb megborotválkozni, de most már mindegy. Ettől még be fog engedni. Beszélünk kicsit, aztán lelépek, vissza a csajomhoz, aki a múltkor kisírt szemmel, de mosolyogva fogadott, az se normális teljesen.

mintha pornóújságot rejtegetnék

Végre lépteket hallottam, papucs volt rajta, mert puhán lépett, de nem csoszogott, arra odafigyelt. Nem akart öreguras lenni, nekifeszült vállal a saját korának. Zörgött a kulcs, kattant a zár, nyílt az ajtó, ő meg ott állt hirtelen előttem, a szemem és az orrom közé bámulva, mint a vakok, borostásabban, mint én, paplanfehér hajjal és lógó tokával. Egy ideje már alacsonyabb volt nálam, de arra nem emlékeztem, hogy ennyivel, mint valami elhanyagolt, zömök manó, úgy nézett ki. A füle is szőrös volt, az is stimmelt, mondom. Szevasz, köszöntem, szervusz, mondta, és intett a kezével, hogy fáradjak beljebb, kérem. A bort még rejtegettem előle, bedugtam bénán az ingem alá, mintha pornóújságot rejtegetnék, vagy mittudomén mit. Maga előtt terelt, befelé a lakásába, hallottam magam mögött visszafogott szuszogását, papucsos lábának döcögését. Megszemléltem a lakást, nem különösebben nagy, és elég sötét is, de azért rendben tartotta az öreg. Néhány könyv a polcokon, érmegyűjtemény, egyenruha, érdemrend a vitrinben, a konyhában parketta, a falak bordóra festve, a wc-ben húgyszag, na és. Volt egy régimódi csillár is a nappaliban, gyertyákat utánzó égőkkel, az még úgy ahogy tetszett is. A sarokban ment a tévé, valami szart reklámoztak.

Suzanne Raffler: Empty Places, flickr.com

Megálltam kicsit, aztán feléje fordultam, hogy megint megnézzem magamnak, és hogy a bort is odaadjam végre. Furcsa, ködös volt a tekintete, mintha Afrikában még arra is szúnyoghálót varrt volna, a szája széle meg röhejesen, kutyamódra lefittyent. A vállát magasabbra húzta a kelleténél, mintha így próbálná a levegőben tartani összeesni kész testét. A bőre lesült, ha hozzáérek, biztosan érzem is a hőt, amit sugároz. Tessék, mondtam, hoztam neked egy kis ajándékot, azzal kezébe nyomtam az üveget. Átvette, megforgatta, leolvasta a címkéjét, ő is jól tudta, milyen szemét bort kapott, így aztán nem is örült, mondjuk éppenséggel szóvá se tette a dolgot. Köszönöm, szólalt meg rövidesen, jó lesz ez még, tette hozzá, kilépdelt papucsosan a konyhába és az egyik pult hátsó végébe csúsztatta a középszar italt. Jó lesz az még, csak nem neki. Mindig lesznek hívatlan vendégek, akiknek nem örül az ember, de azért vendégül lát. Visszatért a nappaliba hozzám, rábökött az egyik fotelre, hogy foglaljak helyet, érezzem magam otthon, ő is leereszkedett az egyik székbe, vigyázva, hogy ne görnyedjen meg ültében sem. Kettőnk között volt egy üvegasztal, arra rátett egy hamutálat, aztán szólt, hogy gyújtsak csak rá nyugodtan, ha úgy tartja a kedvem. Úgy tartotta. Ő is elővett egy dobozt, és rákapcsolt egy cigire. Nem nagyon néztünk egymásra, én még a szobát fürkésztem, ő meg bámult ki az ablakon. Kintről bekapart hozzánk a reszelős városzaj. Mesélj valamit, mi van veled, kérdezte aztán, most már énrám nézve. Vállat vontam, mi lenne, megvagyok, köszönöm. Iskolába jársz, tudakolta, én meg mondtam, hogy mikor hogy. És az érettségi, faggatott, lesz az is valamikor, feleltem, na és aztán, az iskola után, kérdezte, mi lenne, mondtam, melózok majd, vagy valami. Én most azon az építkezésen vagyok ott, szólt, és kimutatott az ablakon, a távoli daruk nyújtózkodó nyakára. Bólintottam, hát mi az istent lehet ilyesmire reagálni, ott van azon az építkezésen. Afrikával mi a helyzet, tettem fel a kérdést, mire ő legyintett egyet, a kutyaszáját is félrehúzta, hogy eleget süttette már ő a farkát a majmok között, a nője is, az a néger nő, az is lelépett, valami öltönyös fickóval. Nagy ügy, mormogta, két csöccsel kevesebb. Két barna csöccsel. Azt hiszem, még mosolygott is, mikor ezt mondta. Csendben voltunk, csak a cigikkel szörcsögtünk egy darabig. Na és neked, neked van valami csajod, kacsintott hozzá, én meg válaszoltam őszintén, hogy van egy csajom, csak hülye, mint a segg. Láttam, hogy ez tetszik neki, úgyhogy még egy kicsit beszéltem neki a barátnőmről. Van, hogy annyit iszik a csaj, hogy bepisil, én meg arra érkezem haza, hogy ott ül a saját vizeletében, és szégyenkezve sírdogál. Mint valami fogyatékos, de azért ügyes kis teste van, meg szép hangja. Találj magadnak rendes nőt, azt mondja, az se baj, ha rusnya, mint az ördög fasza, csak rendes legyen, meg eszes. Ezzel kicsit felbosszantott. Mit papol, mit magyaráz nekem, mi köze van hozzá, hogy milyen nőt választok. Ő beszél a néger nőjével. Gondoltam inkább váltsunk témát, szóval másról kezdtem beszélni. Beszéltem neki egy közös ismerősünkről, egy orvosról, aki mindkettőnket kezelt már, a Sándor doktorról, hogy milyen kocsija van annak a mázlista uborkafejűnek. Sándor doktor akkor kezelte őt, mikor még rá volt állva a heroinra. Korosodó katonaként ez sehogysem volt szerencsés szokás, leállnia sem volt egyszerű. Előttem, az én szemem láttára sose szúrt, ennek, ha belegondolok, azért eléggé örülök.

Christikren: Empty Seats, flickr.com

Kicsivel később a konyhában ültem az asztal mellett, ő meg a gáztűzhelynél ácsorgott, valami lestrapált edényben forralt teának való vizet. Utálom a teát, de nem volt jobb ötletem. Üresnek éreztem a gyomrom, és a szegycsontom is valami hiánytól feszült. De nem éhes voltam. Mégiscsak jó lenne vele jobban megismerkedni, vagy én nem is tudom. Lehet, hogy jobb, ha hagyjuk a picsába. Nekem háttal állt most, a teavizet nézte, hogy forr-e már, közben meg váratlanul megkérdezte, mintha ez olyan magától értetődő dolog volna, hogy nem akarok-e kimenni vele külföldre, mondjuk Németországba. Melózhatnánk együtt, azt mondja, esténként sörözhetnénk, évente egyszer pedig meghívnálak kurvázni, tette hozzá viccelődve. De felém fordult, és várta a választ, komolyan kérdezte, amit kérdezett. Egészen meghökkentem, mondjuk, nem erre számítottam. Még el is képzeltem, milyen volna vele élni, együtt izzadni, meg cipekedni vele, hasonló testszaggal, mert ugye mégiscsak a közös vér, aztán egy lakásban élni, késő este lámpát oltani, és szuszogni. Amúgy nem is tud németül az öreg. Csak úgy gondolt egyet. Nem normális. A válaszom nem sokat késett, mondtam neki, hogy ez nem fog összejönni, sajnos, mert én ki nem mozdulok ebből az országból, az egészen biztos. Biccentett egyet, a száját meghúzta kicsit, de nem akadt ki túlzottan. Gondolom, számított erre. Kitöltötte nekem az orvosság ízű teát, magának kávét csurgatott. Olyan csend lett, mint a hajnali buszpályaudvaron, amikor még a szemetes zacskók zörgésére is kést ránt az ember. Leült mellém az asztalhoz, és nézegette az arcomat. Ettől valahogyan zavarba jöttem, időnként lopva kilestem rá, olyankor láthattam jól a szűk szemét, a párás, bűnbánó szemet. De szerencsére nem kezdett elcsukló hangon magyarázkodni, hogy sajnálja az egészet, sajnálja, hogy otthagyott minket, hogy nem jött el a ballagásomra, meg miafasz, mert ez nagyon nem hiányzott most nekem. Van elég lóvéd, kérdezte, ha szükséged van valamennyire, csak szólj, kisegítelek. Nem kell, kösz, mondtam neki, megvagyok. Focizni szoktál, érdeklődött, kábé olyan hangon, mintha kvízkérdéseket tenne fel, azért csak válaszoltam erre is, hogy néha szoktam, de nem vagyok oda a sportokért. Hümmögött, vagy mit csinált, kezdett bosszantani minden reakciója, főleg mikor esetlenül megsimogatta a combom, akkor már el is húztam magam. Dobolgatott az ujjával az asztalon, talán hogy megcáfolja kezének iménti, félresikerült mozdulatát, szívogatta a fogát. Lapos pillantásokkal kereste a szememet, arcán egy kazánház melege égett, de hiába. Hiába igyekezett hullámként érkező szeretettel elönteni és hiába próbált visszaszerezni, mert én nem a nője voltam, rólam már régesrég lecsúszott. Mintha megsértődött volna, vonásai megnyúltak, hideg lett még a tokája is, mikor hátradőlt a székében és idegenül mért végig. Ez furcsamód mégis kellemesebb helyzet volt, így nem feszengtem annyira, ez sokkal ismerősebb. Anyád mondta, hogy a múltkor kitágult pupillákkal mentél haza hajnalban, jegyezte meg őrnagy hangon. Na, bazdmeg, ez igen, gondoltam. Igaz ez, fiam, kérdezte, jó erősen megnyomva a szót, hogy tényleg a fia vagyok. Hát aztán, vontam meg a vállamat, mi bajod van ezzel, néztem rá. Ne szemtelenkedj, szólt rám halkan, de erősen, miért csinálsz ilyesmiket? Mert jó, vágtam rá, te is tudod, milyen jó, akkor meg nem tudom, mit okoskodsz itt nekem. Most összenéztünk, most igazán, lassan száradó harag volt a szemünkben, az övé párás és szégyennel teli, az enyém csalódott és gúnyos. Aztán félrenéztünk. És hagytuk mindketten. Mindketten tudtuk, hogy teljesen felesleges az igyekezet, bár szép dolog, persze, szép. Még egy cigire rágyújtott, megsimogatta a ritkás szemöldökét, és azt mondta, hogy bizony, ilyen hely ez a világ, fiam, még a papok segglukából is kóláspalackok meredeznek, édes fiam. Erre nem tudtam mit mondani. Valószínűleg ő sem várta, hogy bármit is mondjak. Lassan körbenéztem inkább még egyszer, végigtapogattam a konyha csempéjét, a foltos plafont, a mosásra váró tányérokat, a halomba szórt evőeszközöket, és apám arcát. És hirtelen felálltam, rámeredtem az órámra, de nem azért, hogy az időt lássam, nem azért, és azt mondtam neki, hogy mennem kell, vár a barátnőm. Megint csak bólintott, de most sokkal keserűbben húzta el a kutyaszáját, és a szúnyoghálós szeme is áteresztette a szomorúságot, amit valószínűleg érzett, lehet, hogy beteg, lehet hogy már nincs neki sok hátra, de én azért csak lelépek, nem maradok itt tovább, minek. Ülve maradt, nem kísért ki, ott maradt a konyhában, kávészagban. Talán azt várta, hogy így majd megsajnálom, hogy csak úgy magányosan ücsörög. Majd hívlak, morgott utánam, én viszont becsuktam az ajtót magam mögött, hangosan, és úgy tettem, mintha nem is hallottam volna.

Chris Moore: Empty, flickr.com

Kint az utcán talpaltam, még nem messze a lakásától, az összeszorított szájú embereket kerülgetve, amikor eszembe jutott, hogy alighanem most kellene pisztolylövést hallanom az ablaka felől, és megtorpannom, hogy atyaúristen, papa, mit tettél, és ezen aztán végre elkezdtem röhögni, csodálkoztak is a járókelők. Még akkor sem tudtam abbahagyni a vigyorgást, mikor megérkeztem kisírt szemű barátnőmhöz, beleharaptam a nyakába, és mondtam neki, hogy minek sírsz te annyit, mikor szeretlek, mi?

felső kép | Ippicture, pixabay.com

Megosztás közösségi médián

1986-ban született Budapesten, iskoláit is itt végezte. 2004-ben a Bálint György Újságíró Akadémián szerzett újságíró képesítést. Sokáig online lapoknál dolgozott mint újságíró. Tizenéves kora óta ír novellákat, meséket, 2008 óta folyamatosan jelennek meg írásai. 2014-ben jelent meg első önálló novelláskötete a Liget gondozásában, Kentaur a terminálban címmel. Tudományos szakcikkeket, ismeretterjesztő tanulmányokat,...

Tovább a szerző oldalára