fbpx
Kazinczy Gábor

ORFŰ

2005 február

ORFŰ

Jött a jegyző a hírrel: ásatnak a Vízfőnél. A pécsi régészek végre sort kerítettek az orfűi bencés kolostorra. A szóbeszéd szerint a Vízfő mellett, legalábbis a török dúlásig, bencés kolostor állt. A barátok, mint mindig, ennek építésekor is a legjobb helyet nézték ki maguknak. Hisz tapasztalhattuk: a természet szépségeinek gyülekező helyén a történelem is sűrűsödik.

Itt, a Vízfőnél, a meredek fal tövében, a barlang rácsos nyílásán keresztül patak ömlik a felszínre. Tíz perc járásra innen, egykor ez a patak működtette Orfű egyik malmát. Ma ez a muzeális vízimalom főképp villanyárammal őröl, és olykor csupán a látvány kedvéért indítják be vízikerekét. A hely turisztikai értékét pedig tovább növeli a molnárház, a kenyérsütő kemence, a szárazmalom függőleges tengely körül vízszintesen, lóerővel hajtott hatalmas kereke, a kőből faragott kézi malmok, s az olykor nemzetközivé bővülő fafaragó tábor is. Aztán a patak tovasiet és táplálja a völgy hosszában duzzasztott négy tavat, az Orfűit, a Pécsit, a Herman Ottót és a Kovácsszénáit.

kétszintes betontulipán

De időzzünk még a Vízfőnél! A forrás vize eredetileg a nevét feltüntető márványtáblácska alatt, egy szifonon keresztül buggyant ki a föld mélyéből, a karsztbarlang természetes túlfolyójaként. Ez a mélyedés földcsuszamlás következtében betömődött, így mesterséges kaput kellett nyitni a sziklafalon. Ám a helyet nemcsak kőtábla jelöli, hanem egy annál lényegesen fontosabb és tiszteletre méltóbb objektum: a Csete György által megálmodott Forrásház, a magyar organikus építészet első, világszerte ismert építménye. Ez a fölfelé kétszintes betontulipán nem csupán esztétikai élmény, de hőskorában fontos szerepet is betöltött. Innen kapta a húsz kilométerre fekvő bányászváros, Komló az ivóvizet. Mégpedig úgy, hogy a barlang vízének szintjéig, a földbe két emeletnyi mélyen hatoló torony szivattyú-gépházba torkollik, ahonnan a hegy tetejére felnyomott víz szabadesésben jutott el Komlóra. A villamosközpontként rendeltetésszerűen működő emelet fölé még egy hangulatos, pihenést szolgáló, kör alakú, faburkolatos termet is helyezett az alkotó, mely körbe-körbe, ágyakkal, szekrényekkel, világító testekkel folytatja a tulipános stílus diadalútját, és üvegkupolában fejeződik be.

Miután a komlói vízellátást másképp, Duna-vízzel oldották meg, sajnos, ez a műemlék a Mecsek dzsungelének Angkorjaként kezdett feledésbe merülni. Megindult lepusztulása, kupolája alá beköltöztek a denevérek és a hajléktalanok. Igaz, utóbbiak csak gyors felfedezésükig, rövid időre. Legújabban a lakosság úgy értesült, hogy az önkormányzat kézbe vette a felújítás és az értékesítés ügyét.

Helybéli hiedelmek szerint a középkorban Kisorfű még a patakon túli réten, a kolostortól nyugatra helyezkedett el. Akkori temploma harangját, úgy tudni, még ezen a réten ásták el, nehogy a török keze közé kerüljön. Az ugyanitt eredő (mai nevén) Barlangászok forrását pedig a környék régi temetőjének egyik sírköve jelöli. A törökök elvonulása után a falu a mai helyén épült újra, messzebbre a kolostortól, melynek kövei valószínűleg építőanyagát adták. Így aztán, idővel, már csak a romok föld alatti része maradt meg, kialakítva egy kis fennsíkot. Ide, erre a fennsíkra telepedett az utóbbi néhány évtizedre három cigány család. Itt éltek boldogan, amíg meg nem haltak − a szó szoros értelmében. Utolsónak Mari néni maradt. Putrija még azután is ott állt, a vert falába sározott tükrökkel, hogy felépült a Forrásház. A Vízművek Forrásháznál posztoló őr mesélte, hogy Mari néni jól főzött, és többször is meghívta őt ebédre. Miután Mari nénit az önkormányzat leköltöztette a faluba, putrija összeomlott, de kis kertjének virágai és egresbokrai ma is virulnak. A helyet a hóolvadáskor előtűnő bogyókupacok tanúsága szerint téli szállásként birtokba vették az őzek és szarvasok.

Ezt a fennsíkot kezdték most ásni. Száz négyzetméter átvizsgálása után az eredmény egy Árpád-kori, és ráépítve két XIV. századi rom. A két utóbbi épület egyikének a járószintje is megmaradt, míg a másiknak küszöbkövét és alapfalait tárták fel. A régészek óvatosak, egyelőre nem állítják határozottan, hogy templom, kolostor vagy vár maradványai kerültek-e napvilágra, annyit viszont megtudtak, hogy az épületegyüttes és a kerítőfal a feltártnál még huszonötször nagyobb területen folytatódik. A környező erdőben itt-ott elő is bukkannak a több évszázados építmény-maradványok. A vár-változat valószínűtlennek tűnik, jelenléte ezen a helyen nemigen indokolt. Vagy mégis? … Ez magyarázná a helység eredeti nevét, a Vízfő-analógia alapján az Őrfőt? De mit őrizhetett? Hisz fontosabb út nem vezetett erre.

a hegy sebei

Arra viszont már most jók ezek a kutatások, hogy beindítsák a múltat rekonstruáló kreatív gondolatokat. Egy nemrég megrendezett képzőművészeti kiállítás témája, A töredék metaforái itt is érvényes. A töredék olykor szebb, mint a hibátlan egész, szabad teret nyit a képzeletnek. A földből kihámozott alapokra építhetjük képzeletbeli kolostorunkat, mint ahogy néhány kilométerrel odébb, a Jakabhegy tetején, az illír-kelta földvár − „avar gyűrű” − közepén álló pálos kolostor még magasodó falai közé-köré a középkori élet képeit gondolhatjuk. A hegy sebeire, az itt-ott előtűnő vörös homokkőre pedig, (Zsongorkő, Babás szerkövek stb.) lokálpatriotizmusunk nagyítóján keresztül a roussilloni okkerbányák gazdag színskáláját képzelhetjük.

Orfű öt településből, hajdan önálló falvakból áll: Kisorfű (az ős Orfű), Mecsekrákos, Mecsekszakál, Bános, Tekeres. Természetesen mindegyiknek megvan a saját története. Nevük eredete is érdekes, mert többféleképpen értelmezhető. (Orfű nevének megfejtésével már az előbb próbálkoztam). Felülről, az Orfű-hegyi kilátóból letekintve, a környék térképszerűen terül el alattunk. Déli irányból Kisorfű fogadja a Pécs felől érkezőt, majd a hozzávetőlegesen keletnyugat irányban húzódó széles völgy következik, melyben egykor csupán a Vízfő patak folydogált. Ezt a völgyet ma gátakkal tagoltan a négy tó foglalja el, és partján helyezkednek el a településrészek. Északi irányban leágazik a Toplica völgyébe telepedett Mecsekrákos, a mai faluközpont. Nevét a települést kettészelő, hol ér, hol patak rákjairól kapta, no meg hogy a Mecsek tövében fekszik. Három éve szinte teljesen kiszáradt az egykor helytállóan Toplicának nevezett patak, s ezzel a rákok is eltűntek medréből. Az esős 2004-nek hála, újból folyik, nem éppen régi bőségével és vidámságával, de legalább életjelt ad magáról. Hogy ma már nem helyénvaló a szláv lakosság egykori jelenlétéről tanúskodó pataknév (Toplica = Hévíz), az az ötvenes évek uránkutatásainak köszönhető. Ezek okozták a település szélén fakadó és a patak partjait ősidők óta télikertté varázsoló termálvizű forrás hirtelen elapadását.

A Pécsi-tó irányát, azaz a völgy tengelyének irányát tartva, nyugat felé a következő leágazás, Mecsekszakál, feltehetően a terebélyes völgy szakállszerű mellékágaként viseli nevét, ugyancsak Mecsek előnévvel. Mecsekrákostól északkelet felé, egy mély szurdokvölgy északi partján terül el Bános. Neve eredetileg Bálványos volt. A szurdokvölgyben Toplica vízfolyása csörgedezik a faluközpont felé; manapság találóbb volna forráshelyéről inkább Lóri-pataknak nevezni.

jobb sorsra érdemes

Egykor pásztorok tanyája volt a falu Szálás nevű része. A kirándulók képzeletét borzongatja a vele egyvonalban húzódó meredek sziklafal. A térképen Nagy kő oldal néven található. Népi hiedelem szerint lóáldozat bemutatására alkalmas hely, legalábbis a helyi hagyomány úgy tudja, hogy a honfoglalás korában erre használták. Innen, ettől a pogány időkben valószínűleg bálvánnyal jelölt helytől származhat a helység neve. Ez a falu is elköltözött a törökdúlás után. Eredetileg a Szőlőhegy alján feküdt. Egykori templomának helye enyhe domborulatként, ámbár mind kevésbé látszik. Néhány éve még kiállt a földből alapjainak néhány köve. Először az akkori téesz idején gyalulták le a bokros dombocskát. Azóta az évről-évre ismétlődő szántás következtében lassan az alapkövek is eltünedeznek. Csak a számtalan fehérlő csont, amit az eke kifordít a földből és közönnyel szétszór, jelzi, hogy a domb a templom körüli jobb sorsra érdemes cinterem helye. Helybéliek felhívására ide is kiszálltak a régészek, de pénz és energia hiányában még csak a legegyszerűbb tájékozódó ásatást, leletmentést sem kezdeményezték, mint a szomszédos Kovácsszénáján. Pedig feltehetően ez a templom is a Szent István-i rendelet következtében épült. Egy időben szó volt, igaz, elég halkan, egy magánkezdeményezésű régészeti park létesítéséről, de rövid idő alatt ez a hang is elnémult.

A XVIII. században a falu lejjebb költözött, közelebb Mecsekrákoshoz, és csupán a régi szőlők borospincéi és a szekerek által löszbe vágott mélyutak sejtetik még az egykor itt virágzó kultúrát. De a múltnak, a még régebbi múltnak egyéb nyomai is felbukkannak időnként. Így a két helységet összekötő út mentén, a vízvezeték számára ásott árokban vaskori cserepek kerültek elő, és a szántóföld rőt foltjai alapján itt fazekas központot sejthetünk.

Az ötödik falurész Tekeres. Jelenleg az orfűi tavak legnagyobbika, a Pécsi-tó és a Herman Ottó-tó közé ékelődik. De bizonyos, hogy a Vízfőtől induló, a széles völgyben folydogáló, újabb vízimalmot hajtó, és a gátak emelése előtt tekergő, kanyarulatokban gazdag patak adta a nevét. Annak idején a kocsiúton tizenkétszer kígyózott keresztül. És úgy tudni, volt a közelben még egy település, Egrestó, ott, ahol a Kisorfűről kivezető út az Abaligetről Pécs felé vezető úttal találkozik. Itt egy vizes mélyedésben néhány fa, köztük egy égerfa áll a sás között. Valamikor tó lehetett itt is, égerfákkal.

az életet jelenti

Orfű tehát a vizeknek köszönheti jelentőségét. Az egykor három malmot működtető Vízfő pataknak, a Baranya megyei tanácselnök, Palkó Sándor által az ötvenes években létesített mesterséges tavaknak, az egykor jobb napokat látott Toplicának, és a lépten-nyomon fel-feltörő karsztvíznek. Jómagam a bővizű erdélyi patakok nosztalgiájával élek itt. Gondolom, minél magasabbak a hegyek, annál bővizűbbek a patakok, hiszen a havasok havának nyáron is csak egy része olvad el, és a víz utánpótlása így folyamatos. Ezért nem kérem számon az alig hatszáz méter körüli maximális magasságú hegyektől a gazdagabb vízáldást. Ámbár, ha a Mecsek feltételezett víztartalékának tömegére gondolok, talán elvárhatnám a fokozottabb termelést. Merthogy életem vágya a víz közelségében lakni. Ha lehet, egy hallhatóan csörgedező patak partján, de kiegyeznék egy feszített tükrű tóval, tavacskával is. Pontosan nem is tudom megindokolni vágyamat. Lehet, hogy azért, mert a folyó víz az életet jelenti. Úgy érzem, a haragosan hömpölygő, köveket görgető víztömegtől a napban vidáman csillogó-villogó erecskéig, a tükörsima felülettől, a szelíden fodrozódó, vagy a mélyben mozgó áramlatok által árnyalt síkú tóig bármilyen élővíz nagy szellemi energiákkal töltene meg és lényegesen gazdagítaná benső világomat, fokozná alkotói erőmet. Lehet, hogy land art-szerűen beleavatkoznék a víz életébe, hacsak látványértékkel is; kiaknáznám fizikai energiáit, mondjuk egy forgó kerék erejéig, vagy meditációs eszközként használnám. Mindenképpen nagyon megbecsülném.

Amikor először jártam Orfűn, május volt, és javában virágzott a medvehagyma. Az erdőket belengte a hagymaillat. A tavaszi erdő itt nem olyan, mint másutt. A hideg-szürke, izmos bükkfatörzsek nem az őszről maradt fáradt-okker színű avarból, hanem a dimbes-dombos oldalakat beborító, sűrű és szemet vidító gyöngyvirág-levelű zöld medvehagyma-szőnyegből emelkednek a magasba. Ez annál is megkapóbb, mivel a domborzat rendkívül változatos, formailag feldúlt. Előbb arra gondoltam, hogy kemény harcok folyhattak itt a Mecsekben, amiért ilyen sok a gránáttölcsér. Aztán megtudtam: ezek mind a karsztvidékre jellemző víznyelők, szláv szóval dolinák. Az egyik ilyen dolinában egy barlangász mamut őrlőfogat és egy római lacrimariumot talált, békés egymásmellettiségben. Nyilván egy hevesebb esőzés moshatta e tárgyakat a víznyelőbe, de vajon honnan? Mert hasonló olyan őskori lelet, mint a mamutcsont eddig még nem került elő a környékről. A lacrimarium jelenléte viszont már szinte természetes, hisz a rómaiak időszámításunk IV. századáig jelen voltak e tájakon. Magam is találtam egy sestertiust a Herman Ottó-tó Kovácsszénája felé eső vége fölötti Füstös lyuknál, ahová a vásznak alapozásához szükséges, finom fehér hegyi krétáért jártam, amit a francia blanc de Meudon mintájára elneveztem tekeresi fehérnek. Azt hiszem, ennyi volt errefelé a római jelenlétre utaló lelet, de ha a Toplica abban az időben is termálvízzel vegyesen csordogált, bizonyára több fáradt légionárius is megfordult itt. Más a helyzet a szomszédos Abaligettel. Irigykedve gondolok a csupán tizenkét centis Abaligeti Vénusznak becézett ezüst szobrocskára, a bronz obsitos-levélre, és a nyomaikat egyelőre szemérmesen rejtegető vidéki villákra, udvarházakra.

Ez az emlékekben gazdag vidék, választott pátriám, úgy is mint pars pro toto, számomra maga a természet. És a romlását nagyon sajnálom. Mert mint mindenütt a világon, ott is fogy, ahol aggályosán vigyáznak rá, hát még ott, ahol egyelőre nem fejlődött ki a kultúrája, vagy éppenséggel a kultusza a természetőrzésnek, -óvásnak. Ha valaki Pécs és Orfű között busszal utazik, tehát magasabban ül, mint a személygépkocsiban, jól láthatja a szerpentin oldalába legurított foszlott díványt, fotelt, rozsdás hűtőszekrényt. Az utak mentén általános az elhajított sörös- vagy üdítősdoboz és nem kell hosszú utat megtennie az erdőben, hogy szemétkupacokkal többször is találkozzon. Orfű településein, kertek mögött, de olykor kertek helyett is roncstelepek éktelenkednek. Az indok: hogy a sok lerobbant gépkocsi alkatrész-forrás. Kíváncsi lennék, hányszor volt rászorulva a tulajdonos, hogy ezekből a rozsdás roncsokból bányássza ki a hiányzó alkatrészt. Aztán meg itt van évente kétszer a Mecsek-rali. Kérdem én: megéri-e az embernek az a szennyezés, amit kénytelen eltűrni egy-egy ilyen sportnak nem, csupán idegfeszítésnek, stressz-halmozásnak nevezhető viadalon? De hogy ki ne essünk a gyakorlatból, itt vannak a hétvégi motorozások, faluhosszat, az erdei ösvényeken és domboldalakon. És hiába „szelídek” a motorosok, a két és immár négykerekű (quad) motorok nem azok, mert könyörtelenül eltaposnak mindent, ami az útjukba esik. Az idegroncsoló decibelekről nem is beszélek.

majd ő rendet csinál

Úgy látszik, a természet szeretete a génekbe táplált. Vannak természetszerető, természetért aggódó emberek, és vannak a természetet semmibe vevő, csupán a rögtöni haszonért élők, akik fizikai jólétükért gondtalanul feláldozzák a természet egy-egy szegmensét. Ha egy külföldi telket, házat vesz Orfűn, márpedig elég sokan vesznek, fogadni lehet rá, hogy első dolga válogatás nélkül kivágni a fákat. Merthogy majd ő rendet csinál sajátos tabula rasa-jával, és saját borotvált képére alakítja környezetét. Igaz, csemetéket is telepít, de hát nem mindegy, hogy egyébként jó egészségnek örvendő, több évtizedes fák, vagy épp csak a földből kilátszó csemeték alakítják-e a falu képét. Néha sajnálom, hogy városi gyerek létemre a természet szeretetében élek, mert szenvedés látni a pusztítását, és sokszor hiábavalónak tűnik a küzdelem a pusztítók ellen.

kép |  Elentir, flickr.com