Szepesi Attila

ÖREG MESTEREK

1996 január

ÖREG MESTEREK

Nem mindig szerencsés, de néha csábító párhuzamosan olvasni más és más korokból származó könyveket. Az ember hajlamos arra, hogy a két idegen világot akaratlanul egymásra vetítse. Hogy összemosódjék benne a két teremtő és világot fürkésző akarat, melynek a másikhoz semmi köze. Összemosódik ezáltal két – önmagában teljes – látomás, két gondolkodásmód gravitációs tere. Egymáshoz illeszkedik két szemsugár, mely a dolgok fényét és árnyékát másutt látja.

világot teremtő gesztusok

Amikor a kínai Lie ce, a „széllel szálló igaz ember” tűnődött kozmoszról, erkölcsről és természetről, korok változásáról és a változóban tovább élő változatlanról, az emberiség a kamaszkorát élte. A bölcs érzékelte a jelenségek belülről kiáradó fényét, és ezek megnevezéséhez szavakat keresett. Mitikus hajnalfényben látta a hegyeket és a folyókat, az arcokat és a világot teremtő gesztusokat. Szellemek és sárkányok visszfényeként a lélek metafizikai terét és idejét. Az, hogy pontosan mit vetett papírra, nem tudható. Utókora kanonizálta Az elomló üresség igaz könyvét, amit – antik szokás szerint – a nevével jelöltek meg, mert a benne foglalt gondolatok az ő szellemi ujjlenyomatát viselik.

A francia Claude Allègre kortársunk. Geológiatörténész. Ismeri – a maga szűken vett szakterületén kívül – a fizika, a kémia, a matematika legújabb eredményeit. Nyitott szellem és – írástudó, ami nem mindig jár együtt. Könyve, a Bevezetés a természettörténetbe, napjainkig tárgyalja planétánk – és riasztó méretű kozmoszi környezete – históriáját. Gondolatainak tere sokmilliárdszorosa a kínai bölcsének.

Amikor a két könyvet együtt kezdtem olvasni, eszembe sem jutott, hogy eljátszogassak mitikus és természettudományos tér-idejük egymásra vetítésével. Arra számítottam, hogy egy régvolt keleti bölcs meséjét váltakoztatom majd egy mindentudó szakember hűvös és tárgyszerű pontosságával. Ám ahogy előre haladtam, a két történet, a két világ mégis kezdett egymásnak felelni, s mindkettő áttevődött a mese képzetes tartományába.

Mindenekelőtt észre kellett vennem, hogy a két szerző nem föltétlenül azáltal különbözik egymástól, hogy egyikük – az antik bölcselő – gyanútlanabb volna. Erről szó sincs. Konfuciusszal szólva: amit tudnak, tudnak, amit nem, azt nem. Bevallják. Ám ahogy a megfigyeléseik szavakká válnak, mindkettőre rávetül a kételkedés árnyéka. Az egyik tudás befelé figyel, a másik kifelé árad. Két végtelenség találkozik ezáltal bennük, a benti meg a kinti.

kozmikus színpad

Mindkét mű az ember kozmikus helyzetét firtatja. De Lie ce mester a benső világ élményeit vetíti rá a kintire, míg a tudós francia megfordítva cselekszik. Utóbbi imponáló tudása gépek, memóriabázisok, elektronikus távcsövek és matematikai képletsorok egymásra halmozódó és egymással vitatkozó ismeretanyagának teremtő feldolgozására épít. Tudása kollektív – ebben persze nem különbözik Lie ce-től, hisz ő is nemzedékek felhalmozódó tapasztalatát önti formába, csak épp másként –, mely a mai, egymásra torlódó generációk meghosszabbított emlékezetével mondja ki: ,,A fényüzenetek átadásához szükséges időtartam alkotja azt a korokon átívelő tablót, amely nyáreste elbűvöl bennünket. Egyszerre szemlélve az ég csillagait és a hunyorgó távoli galaxisokat, olyan kép tárul a szemünk elé, mintha úgy jelenne meg előttünk az emberiség történelme, hogy a prehistorikus Kína háttere előtt ott a Mohamed Arábiája, közelebb pedig az itáliai reneszánsz s még közelebb a francia XIX. század. Az idő térbeli tágulásának kutatása lehetővé tette a csillagászoknak, hogy megkonstruálják a csillagfejlődés és a galaktikák kialakulásának folyamatát a kezdetektől napjainkig.” A lebilincselő képet meg is festi – Hieronymus Bosch ecsetéhez méltó aprólékossággal. Megmutatja az évmilliárdok kozmikus színpadán lejátszódó eseménysort. A por, a tér, a Nagy Bumm és a Nagy Zutty sejthető históriáját. A kozmikus szerveződések és széthullások, s kihűlő csillagok és a felrobbanó galaktikus atommáglyák színjátékait. Ám egy-egy mondata nyugtalanítóan őszinte és tanácstalan. ,,Nem elegendő, hogy egy elképzelést egy másik váltson fel, hogy egy matematikai bűvészkedés érvénytelenítsen egy korábbi számítást. Az túl könnyű volna. Csak a tények dúcolják szilárdan alá az elméleteket.” Amiből látható, hogy a napról napra születő és meghaladottá váló elméletek aládúcolásra szorulnak. Ennek így is kell lennie. Ha kanonizálódnának, elveszítenék érvényességüket. És az ismertetett elméletek sora sokszor valóban ellentmondó: egy – a tényeket az előre kiszűrt konklúzió alátámasztása érdekében csoportosítható, és az ennek ellentmondó megfigyeléseket negligáló – nézet helyébe új lép, aztán még újabb. És így tovább. Ahány kutató, annyi nézet. Ahány iskola, annyi ölre menő álláspont. És: ,,…egy olyan szakaszba billen át a tudományos esemény, amikor már nem a tudományos igazság rendíthetetlen kutatása irányítja a résztvevőket, hanem a sajtó meg a tudománybürokrácia.”

Hogy milliószor többet tud az antik mestereknél, vitathatatlan. De amikor Lie ce mester elmondja kis – és lélegzetet elállító – történetét a fejszetolvajról, mintha a modern, külterjes, lélekben kevéssé megalapozott és ezért egzisztenciálisan örökké veszélyeztetett újkori tudás természetéről szólna. Arról az ezredvégi gyanútlanságról, ami hajlamossá válhatik a bűvészmutatványra, hogy a megrendelő és a pénzeszsákot markoló akarathoz igazodva azt lássa, amit látni akar.

,,Volt egyszer egy ember, aki elvesztette a fejszéjét. Arra gyanakodott, hogy a szomszéd fia lopta el tőle, és ahogy elnézte, a járása tényleg olyan volt, mint egy fejszetolvajé. De az arcvonásai és a beszéde is olyanok voltak, mint aki fejszét lopott. Sőt: egész magaviselete, minden mozdulata arról árulkodott, hogy nem lehet egyéb, csak fejszetolvaj. Nem sokra rá aztán kútásás közben előkerült a fejsze. Másnap, amikor meglátta a szomszéd fiút, nem volt annak egyetlen vonása sem a fejszetolvajokéhoz hasonló.”

A tudomány halad. Utóbbi szó ugyan már sok visszaélésre adott alkalmat az idők során, itt tán mégis helyénvaló. Einstein klasszikus mondását – Isten nem szerencsejátékos – ma már nem tekinti érvényesnek a tudomány. ,,Isten mintha mégis szerencsejátékos volna” – mondja Claude Allègre, és igaza lehet. A teremtés rejtélyekkel és felismert törvényszerűségekkel átszőtt szeszélye olykor meghökkentően iránytalan.

kétféle tudás

Az egyik tudás a maga benső terének végtelenjét fürkészi, és kevés szava jut a messzeségre. A másik a horror infiniti élményével terhesen vizsgálódik és lép fokról fokra tovább. És ezt kell tennie, kilépni a hideg űrbe, az ismeretlen tartományba, a bizonytalanba. Ha ennek a megroppanó és önbecsülését veszítő emberi élet és lét az ára, ám legyen. Az ember – kétségbeesett kísérlet – a kétféle tudást mégis megpróbálja összekötni. A benső megvilágosodásét a halmozódó ismeretek sokaságával, miközben a tudomány – lehetőségei, gondolkodásának szűkös dimenziói és gravitációs tere határai között – újabb igazságokat keres. Olymódon, ahogy azt egy másik öreg kínai mester, Kuan Jin Ce mondotta: ,,A Tao nélkül nem tudunk beszélni, ám amiről nem tudunk beszélni, az épp a Tao.” Az antik gondolat, a modern felismerés, a sárkánygyík és a galaxis így körbe ér. A kör bezárul.

Skizofrének vagyunk. Értelmünk és rokonszenvünk a modern francia földtörténészé, de szellemünk csücskében fenntartunk egy parányi helyet a kínai mesternek. Aki egyik tanítóját idézve írta le: „Az Ég és a Föld az űrben csak apró porszemek, de mert a mi világunkban hatalmasak, bizonyos, hogy nehéz felmérni és megismerni őket. Aki elmúltukon kesereg, távol jár az igazságtól, de aki azt mondja, hogy nem pusztulnak el, annak sincs igaza.” Az antik bölcs szavai itt-ott tán – mai igényeinkhez szabva – szakszerűtlenek. Pedig egy másik nézőpont felől ugyanazt mondja, mint Claude Allègre: ,,Az univerzumba szertelövellt anyag imitt-amott megszerveződik, és az időben és a térben elszórva galaxisokat hoz létre, a galaxisokban pedig csillagokat. Ők a világegyetem alapegységei. Megszületnek. Ragyognak. Meghalnak. Élettel töltik meg az eget…”

Azt a tablóképet, amit az ember nyári éjszakákon elámulva figyel, sejtve egyet-mást a mélységről és titkos törvényeiről, miközben – szeme sarkából – figyelemmel kíséri szomszédját, a fejszetolvajt.

kép | shutterstock.com