ŐRE REPÜLÉSE

Immár Dala Őre arca hol gyíkszerű, hol meg bolyhos; ha úgy hozza kedve, borotválkozik minden reggel, s csöndesen, csupaszon jön át hozzánk kávét inni és barátkozni; úgy fénylik az arca, mint a balzsamozott bababőr, így ragyogott hajdanán, csecsemőkorában a jóllakott, bomba alakú telihold, ám máskor sokat alszik, későn kel és elhanyagolja magát, lemond önmagáról Immár, és ilyenkor az ádámcsutkájától az alsó szemhéjáig tolla nő. Emberi vonásokkal büszkélkedhet, és az sem kizárt, hogy Őre valóban ember, de szakáll helyett pelyhek sarjadznak rajta, ápolatlansága tollasságba, vonzó s egyszersmind rémisztő bolyhosságba vezeti. Időnként másnapos kakasra emlékeztet, sokszor néz ferdén, mint oldalazó galamb az asztalláb alól kandikáló kalácsra, gyakran tanácstalanul bökdösi üres poharát, akár éhes varjú az aszfalton gördülő diót, Őre szőre néha képtelenül színes tollakból áll, talán festi magát, talán tagadja csak, hogy színezi az arctollait, pedig gyakran hord kéket, főként a piros napokon, s gyakran sárgát a feketéken, hó elején szürke, a végén bagolymintás vagy lappantyúszerű, télen fehér vagy pettyes, tavaszszal barkásat, ősszel gesztenyeszagú tollgallért növeszt, ha pedig összeszedi magát és megborotválkozik újra, olyan csupasz, mint egy szalamandra. Talán tagadja csak, de valószínűleg nem is borotvával csinálja, inkább megtépi, megfosztja magát az őre-szőrtől, és amit az arcáról letép, a párnájába, a kacsatoll helyébe tömködi, Immár Dala álma talán azért olyan messze-földön híres édes, Őre éjszakája talán azért olyan hosszú mindig, mert a paplanját a saját tollával béleli, ágya a fészek, ő ott a tojás és pár nélküli rigó, s így az arcáról lefoszló otthonvágy háncsán aludhat, távol minden testidegen matériától, távol minden idegen test szagától, messze-messze minden távolságtól, önmaga anyagában fekhet, de mintha emlős volna mégis, kölyök nélküli szoptatós anya, aki esténként a melléből fejt tejjel mosdatja együttlétre vágyó, magány alatt görbedő, rég elzsibbadt hátát.

Szeretik a nők Őre szőrét, mert otthonra találnak benne.

a csönd lényege

Immár Dala minden bolyhossága ellenére is férfias, inas és erős, karja hosszú, kézfeje, mint az ágvég, mosolya megnyerő, de zárt, talán mert a metszőfogait vasfogakra cserélte, Őréből voltaképp csak kétféle van, a zárt mosolyú Immár, meg a konok és komor, mosolytalan Dala, ráadásul egyik is, másik is hideg – beszélni egyiknek sem szokása. Őre lénye a csönd lényege, testbeszéde a szoborszerű várakozás, ritmusa a srófolódó folytonosság, ha kérdezik, nem felel, ha ő kérdez, a választ nem várja, semmiről se vélekedik, nem tudakol, Őre még a mi köreinkben is különös embernek számít, abban a brancsban, ahol szép számmal mozognak kígyószerű, sakál alakú férfiak, s a lányok gazellák, őzek, gepárdok; a csótányfélék véleménye is megegyezik abban, hogy Immár különös embernek tűnik: különösen jelentéktelen, s felettébb tollas embernek, aki a többiekkel sosem magyarázott okból találkozgat, aki cél nélkül van ott, ahol épp, aki szándék nélkül jön vagy megy el, épp akkor vagy kissé később, nem kétséges, Immár egyetlen eleven kapcsolata a mi szeles negyedünkkel az élénk déli szél.

A pőre Őre olyan, mint a kő, s annál többet alig ér. A borotvált Immár halott, bármit várni tőle dőreség. Az ápolt Dala üres, levegő se járja. Csak ül, nem mozdul rajta semmi, hallgat a szája, nincs illat vagy érzés, amire az orra kitágulna, nincs ránc a homlokán, nincs zaj, dörej, zene, amire megrezzenne, mint akinek füle sincs, nincs fényjelenség a tekintetében, bármire néz is, nem tükrözi vissza, a szeme semmi, csak lebeg a szemüreg előtt, mint a landolásra váró kontaktlencse. A kopár Őre olyan halott, mint aki a bolyhossággal együtt a létét hagyta el a mosdóban reggel, mint aki belső lényegét kívül hordja, mint aki a fürdőben, néhány mozdulattal az életét borotválta el.

Az ápolatlan Immár viszont nagyon is él. A tollas Dala arca mozog. Jól áll Őrének a bolyhosság és a lődörgés. Olyankor a legkisebb huzatra is meglibbennek az álltollai, lágyan, ahogy a víz sötét áramlásában hajlongnak a ráját rejtő mélytengeri füvek, lassan és könnyedén, mintha elrepülnének Őre arcáról; Őre tolla olyan szellőt is jelez, amit rajta kívül nem érez senki ember fia. Néha úgy hullámzik, mint a gabonamező, és bár nem mond semmit, az arca gránitkemény marad, mégis, a tollak libegése ezer nyelven beszél.

igazi-e?

A nők szeretnek Őre szőrében turkálni, odasimítják az arcukat, tollászkodnak benne, különösen keddi szerdán, hétfői vasárnapokon, vagy ha fekete napon Őre tolla rózsaszín. A pőre Immár viszont mindig magányosan üldögél. Zárt mosolya, hallgatása, márványos csupaszsága nemigen kell senkinek, férfinak túl szép, nőnek csúnya, ám ha újra bolyhossá válik, akkor is csak eljátszanak vele. Turkálják az állát. Simogatják az arcát. Tépdesik a tollát, hogy megtudják, igazi-e? Álszakáll, áltoll-e vajon? És néha kitépik a fehér tollát piros napon, pirosat a feketén, néha folt lesz az arcában, néha csomókban hullik belőle a toll, és ilyenkor ismét pőre lesz egy időre.

Immárt kedvelik a szárnyasok, múlt év óta kiváltképp, bár azt beszélik, hogy csapatosan követték őt a varjak gyerekkorában is, Őre női meg úgy tudják, hogy az anyja perverz lélek, apja pedig eltévedt hattyú volt. Gyakran szállnak Dala térdére a madarak, szedegetnek a lába körül, csipegik a cipőorrát, ezen sokan és sokszor csodálkoznak, csak Őre nem, ő észre sem veszi őket, rendszerint az égre néz, a felhőket kémleli, míg lobog a tolla, vagy lehunyja a szemét, és hagyja, hogy a szél olyan szabadon járja az arcát, mint sárló kanca a ménszagú legelőt, borzolja pelyheit, borzolja az Őre-bőr fölötti tollmezőt, hagyja, hogy bolyhossága hullámokat vessen, s még azt is, hogy a verebek az álláról gyűjtsenek fészekbélésnek valót. De Immár Dala tollszakálla gyakran volt sok mindennek akadálya. Nem engedik be Őrét a vendéglőbe, míg a maskaráját le nem veszi, nemegyszer verték meg őt rendes, durva szakállasok, és amikor munkát vállalt, letépették vele az arctollait többször is.

Őre is szereti és szedi a nőket nyakra-főre, s nemigen válogat. Akadt szép nője és rút, feküdt a tollában család- és lányanya, Vesta-szűz és vén matróna, démon-, angyal-, és embernő, sima szőke, szőrös kőtelki lotyó, frigid prosti és komisz diakonissza, magas, közepes, valamivel kisebb és kimondottan alacsony, első-menstruáló csakúgy, mint elsőáldozó. A nők se válogatnak, latolgatnak, ha egyszer Őréről van szó, szívesen mennek hozzá többesével, s töltik az éjt Immár tollában ketten-hárman, akár az alkonyi homálykor zsuppba bújó édes kicsi verebek, mint a hodálynádba behúzódó pásztormadarak, szívesen fészkelődnek Őre kazalnyi érzésében, és örömmel keresgélnek férfiasság után Őre ölében perverz sziszterek.

De Immárral menni kinn az úton egy nő sem szeret.

bolyhosság és túlvilági meleg

A fátyol-tiszta, ápolt Őre osonó zombinak hat a fény közepén, a kígyók, sáskák tömegében, a tollas Immár pedig feltűnést kelt, jó esetben derűt, de inkább gúnyt fakaszt. Se az arca, se a tollassága, bolyhossága és túlvilági melege se illik e világi nő oldalára, se jobbjára, se baljára, legyen az Virgília vagy bajadér, így Őrét reggel a melegéből kilépő lány otthagyja mindig, azzal, hogy majd este megint jön, magában vagy többesével, így hát Dala nappal egyedül van, hacsak nem ül közénk hallgatni nagyot, várni az estét, az este nőit, az éj lányait, hagyni a térdére szálló verebet, a tollát tépő rigót, a feje körül cikázó fecskepárt, vagy az élénk déli szellőt, hadd járja arcát úgy, amilyen szabadon a téren, a nők oldalán, balján-jobbján Őre csak álmában jár.

Őrének elég már a délelőttből, torkig van a hosszú délutánnal, nem tűri többé jól, hogy az estek mindig késnek és a napok végtelenbe nyúlnak, így hát minden korábbinál jobban elhanyagolja magát. Tolla nőttön-nő. Mint kiderül, nemcsak az állán, az arccsontjai fölött, hanem az inge alatt, a hátán, a vállán, karján és lábán is. Immár alig fér el a ruhában, végül nem is öltözködik, hisz a toll mindent eltakar, köldököt és szemérmet, még a néma szájat is. Dala hatalmas gomolyaggá alakul, hogy egyre több és több nő szállhasson be esténként a zsuppjába. És Őre hagyja, hogy jöjjenek, és azt is, hogy menjenek.

Végül Immár Dala Őre azon az órán, amikor a legtöbben alszanak benne, elrepül és magával viszi, fel az égbe, a rettegett kékbe az összes olyan nőt, akik a szépérzékre hagyatkozva, meleg-vágyuk lajtorjáján az ő szőrébe másztak, akik eltévedtek a zsuppban, akik nem találtak ki soha többé Immár Dalából, se a szerelméből, se a tollruhából. Ott repül valahol Őre most, Immár az irdatlan nagy, tükörsima vizek felett; boldogsága, búja-bája, vízre vetülő lomha árnya nagyobb a viharfelhőknél is, vasfoga pedig, mint a haldoklás napján delelő Nap, úgy ragyog, nem száll már közénk, nem tér vissza, nem akar már farkasok, ebek harmincadján, gyíkok, kígyók között néma dráma, a madár anagrammája lenni; nem, nem adhatunk neki barátságot, inkább hagyjuk, igen, ráhagyjuk az idétlen és időtlen, dőre Őrét az időleges nőkre, ő pedig a tollába rejtve elviszi őket tőlünk ezen az órán – mindegyiket örömmel s mindörökre.

kép | shutterstock.com