CSUKÁS ISTVÁN VERSÉRŐL
1994 július
Szavakkal szólni nehéz róla
Szavakkal szólni nehéz róla,
nem érzi Őt a kutya orra.
Nem fogja meg semmilyen háló,
nem találja el késdobáló.
Nincs árnyéka és nincsen teste,
nem ő van a képekre festve.
Nincs a vízben és nincs a földben,
és nem születik anyaölben.
Nem kiabál és nem is hallgat,
nem kér és nem is ad irgalmat,
nem fáj, nem szenved és nem örül,
nincsen társa és nincs egyedül.
Mégis elmém s szívem kívánja,
bár mindennek csak a hiánya,
semmibe nyúló libigóga,
s jaj lenne, ha lemászna róla.
A jól tájékozott hazai irodalmár tudja, hogy Csukás István egy másodosztályú népies költő. Népies, mi más, hiszen Kisújszálláson született, és vasúton érkezett Budapestre. Másodosztályúnak is nyilvánvalóan másodosztályú, hisz az elsőosztályú minősítésnek megvannak a szigorú kritériumai, úgymint Dózsa az izzó vastrónuson, a sorskérdések, Erdély, illetve ezek bizonyos számú előfordulása egy versen belül. Megfelel-e Csukás ezeknek a követelményeknek? Na ugye. Egy léha alak. Agyonüt egy szúnyogot, és ettől támadt lelkifurdalását, hogy Isten egy törpe remekművét pusztította el, versben kürtöli világgá. Miféle ember az ilyen? Egy Gombóc Artúr, aki már mindenről lemondott, csak a csokoládéról nem, és mégis hízik! Persze rátör a Lesből Támadó Ruhaszárító Kötél, a lelkifurdalás. Mégsem azért választottam Csukásnak ezt a versét, hogy arra mutassak rá: megint egy gyereklelkű költő, akit ostobán lenézünk, mint annak idején tettük ezt Szép Ernővel, Berdával s némiképp Zelkkel, jó esetben az ifjúsági szerzőt becsülve bennük… Csukásnak ebből a verséből, mint abból a másikból is, melyben így szól Istenhez, aki megnyomta „a tavasz-gombot”: „Jól van, Isten, kapsz egy libacombot”, valami reményféle fényesség is sugárzik felém, hogy a vers Auschwitz és mindaz után, amit ezzel a szóval jelölünk, még mindig rá tud csodálkozni a világra. Még mindig ki tudja mondani azt, amit Weöres Sándor Kisfiúk témáiból című versfüzérének hőse mond, amikor látja, hogy a papája építette ház falai végre leérnek a földig. A posztmodern és szoftver korában azt, hogy „Ujjé!, már megint a teremtés titkán töprengünk, már megint rajzoltunk egy tavaszt!”