Arne Naess

ÖNMEGVALÓSÍTÁS

avagy a világban-való-lét ökológiai megközelítése [1996 december]

ÖNMEGVALÓSÍTÁS

I.

Az emberiség mintegy kétezerötszáz éve küzd ezekkel az alapvető kérdésekkel: kik vagyunk?, merre tartunk?, miféle valóság vesz körül bennünket? Egy faj életében ez rövid időszaknak számít, a Föld történetében még rövidebbnek. Nem tudok igazán új válaszokat e kérdésekre, de talán bizonyos mértékig új szemszögből szemlélem ezeket, más fogalomkészlet s a szokásostól eltérő képzetek alapján.

Mondanivalómat az alábbi hat pontban tudnám összefoglalni:

1. Alábecsüljük magunkat – és itt hangsúlyoznám, hogy „magunkat”, mivel hajlamosak vagyunk, hogy „magunkat” összetévesszük a szűk értelemben vett egóval.

2. Az emberi természet mindenirányú fejlettsége és alkalmassága következtében azonosulnunk kell minden élőlénnyel, legyenek szépek vagy csúnyák, nagyok vagy kicsinyek, érzékenyek vagy sem.

az ökológiai én

3. A hagyományos felfogás az érett személyiség kifejlődésének három stádiumát különbözteti meg: az egóból kifejlődik a társadalmi én (amely magába foglalja az egót); a társadalmi énből pedig a metafizikai én (amely viszont a társadalmi ént foglalja magába). A Természet nagyjából kimarad a személyiség fejlődésének ebből a felfogásából, nem veszi figyelembe közvetlen környezetünket, otthonunkat (a helyet, amelyhez gyerekként tartoztunk), sem azonosulásunkat a nem-emberi lényekkel. Ezért vezetem be most kísérletképpen az ökológiai én fogalmát.

Úgy mondhatnánk, hogy születésünktől a természetben élünk és a természethez tartozunk. A társadalom és az emberi kapcsolatok ugyan fontosak számunkra, de a személyiségünket alkotó viszonylatok ennél sokkal gazdagabbak: nemcsak emberekkel és nem csupán az emberi társasággal kötnek össze bennünket.

4. Az élet értelme és öröme növekszik a teljesebb önmegvalósítással, vagyis a bennünk rejlő lehetőségek kibontakoztatásával. Ezek a lehetőségek sohasem azonosak két élőlény esetében. Önmegvalósításon a személyiség kitágítását és elmélyítését értjük, túllépve az egyes élőlényeket elválasztó különbségeken.

5. Személyiségünk kitágítása és elmélyítése pedig úgy megy végbe, hogy – számunkra elkerülhetetlenül – azonosulunk másokkal. Másokban „pillantjuk meg” önmagunkat. Saját önmegvalósításunkat korlátozza, ha a másik önmegvalósítása, akivel azonosulunk, korlátozást szenved. Önszeretetünk tehát harcba száll e korlátozásokkal, elősegítve mások önmegvalósítását, az ,,élni és élni hagyni” elve szerint. Ebből következik, hogy mindaz, amit a mások iránti önzetlen odaadás véghezvihet (amikor kötelességszerűen tekintettel vagyunk mások javára), még inkább elérhető személyiségünk tágasabb és mélyebb felfogása alapján. A szó kanti értelmében ez esetben nem erkölcsös vagy erkölcstelen, hanem szép cselekedeteket hajtunk végre.

6. Napjaink egyik legnagyobb kihívása, hogy megmentsük bolygónkat a további ökológiai pusztulástól, amely ugyanúgy erőszakot tesz a felvilágosult emberi lény érdekein, mint más fajokén, és mindannyiunkat megfoszt az örömteli lét lehetőségétől.

naess2 1102 e1603738858102

II.

A fentiek részletes kifejtését az EGO és az ÉN sajátos fogalmaival kezdem.

Arra a kérdésre, hogy ki vagy mi vagyok, legegyszerűbben úgy válaszolhatok, hogy a testemre mutatok. Kétségtelen azonban, hogy nem azonosíthatom sem énemet, sem egómat a testemmel. Vessük csak össze:

(Én) ismerem Mr. Smith-t.
(Én) szeretem a verseket.
Kettőnk között csak az a
különbség, hogy te
presbiteriánus vagy, én pedig baptista.

A testem ismeri Mr. Smith-t.
A testem szereti a verseket.
Kettőnk teste között csak az a
különbség, hogy a te tested
presbiteriánus, az enyém pedig baptista.

A fenti mondatokban ,,a testem” nem helyettesíthető az ,,én”-nel. És nem helyettesíthető ,,az én lelkem”-mel vagy az ,,én testem és lelkem”-mel sem. Az ,,én”-t talán még ,,az én személyem” helyettesíthetné leginkább, de persze ebből sem derül ki, hogy mi az ego vagy az én.

amivel az ember azonosul

A filozófiai, pszichológiai és szociálpszichológiai gondolkodásnak több ezer év alatt sem sikerült kidolgoznia az ,,én”, az ,,ego” megfelelő elméletét. A modern pszichoterápiában ezek a fogalmak ugyan nélkülözhetetlen szerepet játszanak, a terápia gyakorlati célja azonban nem teszi szükségessé e fogalmak filozófiai tisztázását. Feltétlenül emlékeztetnünk kell magunkat, hogy különös és csodálatos jelenségekkel van dolgunk. A gondolkodás és elmélkedés e tárgyainak végtelen közelsége és közvetlensége pedig feltehetően csak gyarapítja nehézségeinket. Én itt csupán egyetlen mondatot ajánlok, amely megközelíti az ,,ökológiai én” definícióját. Az ökológiai én az, amivel az ember azonosul.

Ez a kulcsmondat (nem is annyira definíció) a tisztázás terhét az ,,én” fogalmáról az „azonosulás” vagy még inkább ,,az azonosulás folyamatának” fogalmára helyezi át.

III.

A továbbiakban ,,az én ökológiáját” fejtem ki, előbb azonban néhány szó az azonosulásról.

Mi tekinthető mintaszerű azonosulási helyzetnek? Az a helyzet, amely intenzív empátiát vált ki. Szokásos példámban egy nem-emberi lény szerepel, amellyel negyven évvel ezelőtt találkoztam. Egy régimódi mikroszkópon figyeltem két vegyi anyag egy-egy cseppjének drámai találkozását, amikor is az asztal közelében bóklászó lemmingről egy bolha pattant a savas anyagok kellős közepébe. A bolha menthetetlen volt. Hosszú percekig haldoklott. Mozdulatai iszonyatosan kifejezőek voltak. Én mindeközben természetesen szívbe markoló szánalmat és empátiát éreztem. Ez azonban nem „általános” empátia, hanem az azonosulás folyamata volt: „magamat láttam a bolhában”. Ha előzőleg elidegenedem a bolhától, ha nem látok benne ösztönösen semmit, ami emlékeztet magamra, haláltusája hidegen hagyott volna. Az azonosulás feltétele tehát a részvét, illetve, emberek közt, a szolidaritás.

naess3 1102 e1603738830194

Az én tisztázása terén mások mellett Erich Fromm szerzett múlhatatlan érdemeket. Ezt írja:

,,A teológiai, a filozófiai és a közgondolkodást áthatja az a felfogás, mely szerint önmagunk szeretete azonos az ’önzőséggel’, és ez egyben a mások iránti szeretet alternatívája; ugyane felfogás tudományosan is megfogalmazódott Freud narcizmus-elméletében. Freud elgondolása feltételezi, hogy a libidó mennyisége meghatározott. A gyermek esetében ez a libidó teljes egésze önmagára irányul. Freud ezt nevezi az ’elsődleges narcizmus’ stádiumának. Az egyén fejlődése folyamán a libidó saját személyéről más tárgyak felé mozdul el. Ha a személyt gátolják ’tárgyi kapcsolataiban’, a libidó visszavétetik a tárgyakról, és visszatér saját személyére; ez a ’másodlagos narcizmus’. Freud szerint minél több szeretetet fordítok a külvilágra, annál kevesebb szeretet marad magamnak és fordítva. Freud tehát a szeretet jelenségét úgy jellemzi, mint az ember önszeretetének elszegényedését, mert a libidó egésze valamely az emberen kívüli tárgyra irányul.”

Amit Fromm itt Freudnak tulajdonít, azt mi most az önértékelés beszűkülésének tulajdoníthatjuk, amint ez az önérvényesítés bűvöletében megnyilvánul. Fromm tiltakozik az én efféle beszűkítése ellen. Az alábbi Fromm-idézet az emberek iránti szeretetre vonatkozik, de „ökozófusként” a „törődés, tisztelet, felelősségérzet, ismeret” fogalmait alkalmazhatónak véljük a tág értelemben vett élővilágra.

,,A mások iránti szeretet és önmagunk szeretete nem egymás alternatívái. Éppen ellenkezőleg, az önszeretet minden olyan emberre jellemző, aki képes másokat szeretni. A ’tárgyak’ és az ember énje közti kapcsolatban a szeretet, elvileg, oszthatatlan. Az igazi szeretet tevékenység, amely magában foglalja a törődést, a tiszteletet, a felelősségérzetet és az ismeretet. Nem ’hatás’ abban az értelemben, hogy valaki hat ránk, hanem aktív törekvés a szeretett személy gazdagodására s boldogságára, mely az egyén önmaga iránti szeretetének képességében gyökerezik.”

szűkös önértékelés

Roppant tanulságos, amit Fromm mond az önzetlenségről: szöges ellentétben áll az önzéssel, ám ugyanúgy az elidegenedésen és a szűkös önértékelésen alapul. Hozzátehetjük még, hogy ez azokra is vonatkozik, akik úgy érzik, feláldozzák magukat:

,,Az önzetlenség természete elsősorban másokra gyakorolt hatásában nyilatkozik meg, leggyakrabban pedig – a mi kultúránkban – abban a hatásban, amelyet az ’önzetlen’ anya gyakorol gyermekeire. Az anya meg van győződve róla, hogy önzetlenségéből gyermekei megtapasztalják, mit jelent az, ha szeretnek bennünket, és ebből aztán megtanulják azt is, mit jelent másokat szeretni. Önzetlenségének hatása azonban egyáltalán nem felel meg várakozásának. Gyermekein korántsem mutatkozik azoknak a boldogsága, akik meg vannak győződve róla, hogy szeretik őket; szoronganak, görcsösek, félnek az anya rosszallásától, és görcsösen igyekeznek megfelelni elvárásainak. Rendszerint nyomot hagy rajtuk anyjuk rejtett ellenszenve az élettel szemben, amit inkább érzékelnek, mintsem felismernének, és végül őket is hatalmába keríti…

… a gyerek mindenekelőtt azzal tapasztalja meg, mi a szeretet, az öröm és a boldogság, ha olyan anya szereti őt, aki magát is szereti.”

Környezeti etikára szükségünk van, ám ha az emberek úgy érzik, hogy önzetlenül feladják, netán feláldozzák önérdekeiket a természet iránti szeretet jegyében, ez hosszú távon valószínűleg ingatag alap a természetvédelemhez. Az azonosulás ezzel szemben elősegíti, hogy felismerjék: az igazi önszeretet, a tágabban és mélyebben értelmezett én szeretete értelmében a természetvédelem saját érdekeit is szolgálja.

naess4 1102

Egy élőlény érdekeinek fogalmát egyfajta hídnak tekinthetjük, mely az önszeretettől az önmegvalósításhoz vezet bennünket. Legkevésbé sem meglepő, hogy Fromm – Spinoza és William James hatására – alkalmazza ezt a hidat. „Milyen összetevői vannak az önérdeknek?”, kérdezi Fromm. Válasza pedig így hangzik:

,,E problémának két, alapjaiban különböző megközelítése létezik. Az egyik az objektivisztikus megközelítés, amelyet Spinoza fogalmazott meg legvilágosabban. Számára az önérdek vagy az ’önnön haszon keresésének’ érdeke azonos az erénnyel.

’Minél inkább törekszik és képes az ember’, írja Spinoza, ’önnön hasznának keresésére, másként fogalmazva: létének megőrzésére, annál több erénnyel rendelkezik; másfelől aki figyelmen kívül hagyja önnön hasznát, erőtlen.’ E nézet szerint az emberi lény érdeke saját létének megőrzése, ami azonos a benne rejlő lehetőségek kibontakoztatásával. Az önérdek e felfogása annyiban tárgyias, amennyiben az ’érdek’ értelmezése nem az ember szubjektív érdek-érzésének, hanem annak a függvénye, hogy milyen az emberi természet, ’objektíve’.”

A „bennünk rejlő lehetőségek kibontakoztatása” – ez az „önmegvalósítás” egyik tömör és találó definíciója. A két kérdés: „Melyek X faj egyedeinek benne rejlő lehetőségei?”, és „melyek Y fajta ezen X példányának benne rejlő lehetőségei?”, nyilvánvalóan az X-ről és Y-ról gondolkodáshoz, azok tanulmányozása vezet.

a nem-emberi fajok

Emberi lényként nem követhetjük egyszerűen a pillanat impulzusait, amikor feltesszük a bennünk rejlő lehetőségekre vonatkozó kérdést. Valami ilyesmire gondol Fromm, amikor egy megközelítést ,,eltárgyiasítónak” nevez, szemben a „szubjektív érzés” felőli megközelítéssel. Mivel a mélyökológia nagy becsben tartja az érzést, és ennek megfelelően kevéssé méltányolja az úgynevezett eltárgyiasítást (VERDINGLICHUNG), Fromm terminológiája számunkra nem megfelelő, de amit mond, az helytálló. És természetesen a nem-emberi fajokra is érvényes: az állatoknak és a növényeknek is vannak érdekeik: a bennük rejlő lehetőségek kibontakozása többféleképpen végbemehet. Ezeket azonban csak akkor tanulmányozhatjuk, ha kölcsönhatás van közöttünk. Nem támaszkodhatunk pusztán a pillanatnyi impulzusainkra, bármily fontosak is azok úgy általában.

A „megőrizni létét” kifejezés a Spinoza-idézetben jobb, mint a „megőrizni létezését”, mivel az utóbbit gyakran kapcsolják össze a fizikai fennmaradással és a „fennmaradásért folytatott küzdelemmel.” Még talán ennél is jobb a „kitartani léte mellett” fordítás (PERSEVERARE IN SUO ESSE). Ez a lény természetéből fakadó cselekvésre utal. A fennmaradás az önmegvalósításnak csak szükséges, ám nem elégséges feltétele.

Az önmegvalósítás fogalma, mely saját lehetőségeink ismeretének függvénye, rávilágít lehetőségeink mibenlétének oly gyakori elhanyagolására és félreértésére. Az ember lehetőségeinek „önérvényesítéskénti” értelmezése nem egyéb lehetőségeink gazdagságának és tágasságának jelentős alábecslésénél. Ahogyan Fromm fogalmaz: ,,ha az ember nem ismeri énjét és igazi szükségleteit, könnyen becsaphatja magát igazi önérdekeit illetően.”

Az ökológia „minden összetartozik” (vagy „minden mindennel kapcsolatban áll”) tétele az énre és az én más élőlényekhez, ökoszisztémákhoz, az ökoszférához és magához a Földhöz, annak hosszú-hosszú történetéhez való viszonyára vonatkozik.

IV.

Az „ökológiai én” léte és jelentősége könnyen szemléltethető a hazámban, Norvégiában történtek példájával.

Norvégia sarki partvidékeinek szórványos települései jóléti gazdaságunk szemszögéből gazdaságtalanok és nem jövedelmezőek. A jóléti normák megkövetelik, hogy minden családban legyen telefon (arra az esetre, ha valaki megbetegedne); ez tetemes összegbe kerül. Akárcsak a postai és egyéb szolgáltatások. Továbbmenve, a helyi halászat túlnyomórészt gazdaságtalan, talán mert roppant kapacitású külföldi, nagy halászhajók armadája halászik a fjordok közelében. Így hát a munkalehetőségek egyre fogyatkoznak.

A kormány ezért komoly támogatást nyújtott a sarkvidéki „pusztában” élők áttelepítéséhez, úgynevezett fejlesztési központokba (egy kisváros köré szerveződő apró területekre) terelve össze őket. Az egyes emberek azonban nyilvánvalóan nem maradnak ugyanazok, ha testüket elmozdítják. Társadalmi, gazdasági és természeti környezetük gyökeresen megváltozik.

naess5 1102 1 e1603738634551

Egészen mások lesznek a tárgyak, amelyekkel dolgoznak, amelyek között élnek. Ennek következtében elveszítik identitásukat. „Ki vagyok én?” – kérdezik most maguktól. Önbecsülésük és önérzetük megrendül. Egészen más volt helyénvaló az ország úgynevezett peremvidékén, és egészen más fontos az úgynevezett központokban.

Ha az embert áthelyezik, vagy inkább átültetik a magas hegyek közül a síkságra, felismeri (de túl későn), hogy szűkebb hazája lényének része volt, és hogy AZONOSULT annak a helynek a sajátosságaival. Az apró helység életmódja, a társadalmi kapcsolatok ottani intenzitása alakította személyiségét. Ismétlem: „többé nem ugyanazok, akik voltak.”

Ennek tragikus példái a sarkvidék egyéb helyein is láthatók. Sajnálkozunk, hogy milyen sorsra jutottak az eszkimók; látjuk, mekkora nehézséget okoz nekik egy új identitás, egy új társadalmi én és egy új, átfogóbb ökológiai én megtalálása. A villamosenergia-termelés bővítése érdekében a sarkvidéki Norvégia lappjait is megbolygatták egy folyó szabályozásával. Egy lapp, akit azzal vádoltak, hogy törvénybe ütközően tiltakozott a folyónál, a bíróságon kijelentette, hogy a folyó érintett szakasza ,,az ő lényének része volt.”

V.

,,Ez a hely lényem része” – a mondatot átfogalmazva megpróbálhatjuk intellektuálisan hozzáférhetőbbé tenni. Például: ,,Viszonyom e helyhez a részem”; ,,Ha ezt a helyet elpusztítják, bennem is elpusztítanak valamit”; ,,Viszonyom e helyhez olyan, hogy ha ezt a helyet megváltoztatják, engem is megváltoztatnak”…

az én és a hely

Az iménti újrafogalmazások egyik hátulütője, hogy továbbra is két teljesen különválasztható, valóságos entitást sugallnak: az én és a hely, melyeket külső reláció kapcsol össze. Az eredeti mondat inkább azt a benyomást kelti, hogy valamiféle belső viszonyról van szó. „Valamiféle”, mondom, mert tekintetbe kell vennünk, hogy a kapcsolat nem feltétlenül kölcsönös. Ha engem megváltoztatnak, sőt esetleg elpusztítanak, a „belső kapcsolat” egyik szokásos értelmezése szerint a helyet is elpusztítják. A fenomenológia és a „konkrét tartalmak” szemszögéből a kölcsönösség fennáll, de ez speciális értelmezés. Alkalmazhatunk olyan értelmezést, mely szerint: ha bennünket megváltoztatnak, attól a folyó még nem feltétlenül változik meg.

Az újszülött, ugye, a legkezdetlegesebb fogalommal sem rendelkezik a hármas – szubjektumra, objektumra és médiumra – tagolásról. Az ember éntudata feltehetően eléggé későn alakul ki, mondjuk az első életév után. Eleinte csak a kapcsolatok bizonytalan szövevénye létezik. Az észlelt és értett kapcsolatok e hálózata semleges, olyasformán, amit a brit filozófiában „semleges monizmusnak” neveztek. Bizonyos értelemben e kezdeti, egyfajta alapmonizmust igyekszünk kialakítani újra, nem olyan értelemben, hogy megpróbálunk csecsemővé válni, hanem hogy igyekszünk jobban megérteni ökológiai énünket. A fejlődés ez idáig nem kedvezett e megértés feltételeinek, mivel a reneszánsz óta az egót úgy hangsúlyozzák, hogy szembehelyezik a valóság többi részével.

naess6 1102

Mi a gyakorlati jelentősége a mélyökológiai én e felfogásának? Amikor dúskáló ipari társadalmunkban megkíséreljük megvédeni a Természetet, ellenfeleink vissza-visszatérő érve: ezt csupán azért tesszük, hogy biztosítsuk a magunk számára a gyönyörködést, a felüdülést, és egyéb, nem létfontosságú érdekeinket. Álláspontunkat megerősíti, ha felismerjük, hogy a Természet (a hely, ahol élünk) pusztítása legbensőbb énünkben fenyeget bennünket. Önvédelemről van tehát szó. És az alapvető emberi jogok védelme létfontosságú önvédelem.

Az én pszichológiájáról mind a mai napig nem született jobb munka William James kiváló és roppant olvasmányos The principles of psychology (1890) című művénél. Az éntudatról szóló fejezet a komplex entitásként értelmezett tág és mély én összetevőinek pluralitását hangsúlyozza. (Sajnálatos módon James inkább az én-ek pluralitásáról beszél. Szerintem helyesebb a tágabb én összetevőinek pluralitásáról beszélni.)

Amikor valakiről azt mondjuk, hogy ma nem önmaga, az emberekhez, anyagi dolgokhoz és, kétségkívül – fenntartom – úgynevezett környezetéhez – az otthonhoz, a kerthez, a lakókörnyékhez stb.– való kapcsolatainak sokaságára utalunk.

ösztönösen értjük

Amikor James azt mondja, hogy ezek a relációk az énhez TARTOZNAK, természetesen nem olyan értelemben mondja, hogy az én bekebelezte az otthont, a környezetet, és így tovább. Ez az értelmezés azt jelentené, hogy az én-t ismét csak a testtel azonosítjuk. Nem is azt jelenti, hogy a ház képe tartozik az énhez az ember tudatában. Amikor egy folyó és vidéke valamely részéről valaki azt mondja, hogy az ő része, ösztönösen értjük, mit mond ezzel. Való igaz: ugyanezt filozófiai vagy pszichológiai terminológiával nehéz megmagyarázni.

Az utolsó példa William Jamestől: tudjuk, hogyan értendő, ha valaki azt mondja: „Magánemberként sajnállak, de hivatalomnál fogva nem könyörülhetek rajtad.” Nyilvánvaló, hogy egy hivatalos személy én-je empirikusan csakis egy komplex társadalmi környezet kapcsolataiként definiálható. Így az én semmiféleképpen nem lehet a testen vagy a tudaton belül.

Elég! A lényeg az, hogy ma már áthatva a Természethez fűződő bensőséges kapcsolat megújult, ökológiai tudatától, habozás nélkül elismerhetjük és jó szívvel elfogadhatjuk ökológiai énünket.

VI.

Az itt következő rész meglehetősen metafizikus lesz. Nem védelmezem az összes felvonultatott nézetet; elsősorban ismertetni szeretnék. Diákként és Gandhi véres konfliktusokban tanúsított erőszakmentes megnyilvánulásainak csodálójaként sorsszerűen hatott rám metafizikája, mely őt magát roppant erősen ösztönözte és hozzásegítette, hogy haláláig rendíthetetlen maradjon. Gandhi végső célja nem India politikai felszabadulása volt. Kétségtelen, hogy az óriási szegénység, az elnyomó kasztrendszer és a vallás nevében folytatott terror ellen hirdetett kereszteshadjáratot. Ez a kereszteshadjárat a szükséges eszköz; Gandhi legfőbb célja azonban az individuális emberi lény felszabadítása volt. Sokan furcsállják, mit mondott Gandhi végső céljáról: „Amit el akarok érni – aminek eléréséért immár harminc éve küzdök és gyötrődöm –, az az önmegvalósítás, hogy szemtől szemben lássam Istent, elérjem a MOKSHA-t (felszabadulást). E célért élek, mozgok, ennek szentelem egész lényem. Mindaz, amit beszédeimmel, írásaimmal és a politikai színtérre merészkedve teszek, mind ezt a célt szolgálja.”

A nyugati gondolkodás számára ez individualisztikusnak hangzik – ami közönséges félreértés. Ha az az én, amelyről Gandhi beszél az egocentrikus önérdek („önérvényesítés”) egója vagy „szűk” énje (jiva) volna, ugyan miért fáradozna a szegényekért? Gandhi számára a legfőbb vagy univerzális Én – az atman – az, amelyet meg kell valósítani. Paradox módon, látszólag, Gandhi az önmegvalósítást „önzetlen cselekedettel” igyekszik elérni; a szűk én vagy ego uralmának csökkentése révén. A tágabb Én által minden élőlény bensőségesen összekapcsolódik, és ebből a bensőségességből következik az azonosulás képessége, ennek természetes következményeként pedig az erőszakmentesség gyakorlata. Nincs szükség moralizálásra, mint ahogy nincs szükségünk erkölcsre a légzéshez sem. Ehelyett inkább tudásunkat kell ápolnunk: „A sziklaszilárd alap, amelyen az erőszak-mentesség ereje nyugszik: a meggyőződés minden élet alapvető egysége felől.”

naess7 1102

Történetileg igazolható, hogy a természetvédelem lényegét tekintve erőszakmentes. Gandhi így fogalmaz: „Hiszek az advaita-ban (nem-kettőség). Hiszek az ember, sőt, minden élő alapvető egységében. Ezért hiszem, hogy ha az ember szellemi lénnyé válik, vele együtt az egész világ átszellemül, és ha egy ember kudarcot vall, az egész világ ugyanolyan mértékben kudarcot vall.”

bioszférikus egyenlőség

Elég meglepő, hogy Gandhi milyen szélsőségesen vélekedett a nem-emberi élőlények önmegvalósítását illetően. Útjaira kecskét vitt magával, hogy kielégítse tejszükségletét. Ez bizonyos durva hindu tehénfejési módszerek elleni erőszakmentes tiltakozásának egyik formája volt. Gandhi egyes európai társai, akik vallásos közösségében együtt éltek vele, döbbenten figyelték, amint Gandhi hagyta, hogy a kígyók, skorpiók és pókok akadálytalanul közlekedjenek hálószobáikban – az állatok háborítatlanul élhették életüket. Gandhi még azt is megtiltotta, hogy mérgező csípések elleni orvosságokat tartsanak a közelében. Hitt a kielégítő együttélés lehetőségében, és hite beigazolódott. Nem voltak balesetek. A környezetében élők természetesen mindig ellenőrizték, hogy nincs-e a lábbelijükben skorpió, mielőtt felhúzták volna. A sötétben lépkedve is könnyen el lehet kerülni, hogy az ember rálépjen lény társaira. Gandhi tehát felismerte mindannyiunk alapvető jogát az élethez és a kiteljesedéshez, a tágan értelmezett önmegvalósításhoz, amely minden lényre vonatkoztatható. Gandhi világosan kifejezésre juttatta a belső összefüggést az önmegvalósítás, az erőszakmentesség és aközött, amit esetenként bioszférikus egyenlőségnek neveznek.

Környezetemben, ahol nevelkedtem, folyton azt hallottam: az életben az a fontos, hogy valaki legyek – hogy a többieket valamiben felülmúljam, győztesen kerüljek ki a képességek másokkal folytatott versenyéből. Az együttműködési képesség, a másokkal való együttdolgozási képesség, a másokhoz való kedvesség természetesen ,,kifizetődik” egy ádázan individualisztikus társadalomban, és a magas pozíciók megkövetelhetik mindezt – ám csak addig, amíg végső soron alárendelődnek az ember saját pályájának, az önérvényesítés alapnormáinak, nem a szó valódi értelmében vett önmegvalósításnak. Az önmegvalósítás azonosítása az önérvényesítéssel az emberi én mérhetetlen alábecsülése.

A szokásos páli vagy szanszkrit fordítások szerint Buddha azt tanította követőinek, hogy az emberi szellemnek körül kell ölelnie minden élőt úgy, ahogyan egy anya tartja ölelő karjai közt a fiát, egyetlen fiát. Azok, akik értelmetlennek találják, hogy az emberi ÉN körülöleljen minden élőt, maradhatnak a szokásos fordításnál. Ez esetben csak annyit kérünk, hogy gondolatban öleljen át minden élőlényt, jó szándékú törődéssel, érzéssel és együttérzéssel cselekedjen.

Ha az angolra fordított szanszkrit szó az atman, megjegyzendő, hogy a szó alapjelentése sokkal inkább ,,én”, mintsem ,,szellem” vagy „lélek”, ahogyan rendszerint a fordításokban szerepel. Az én szót választó fordítás elsőbbsége abból a megfontolásból ered, hogy ha énünk (a tág értelemben) magában foglal egy másik lényt, nincs szükség morális buzdításra, hogy törődjünk vele. Egyértelmű, hogy az ember törődik magával anélkül, hogy nyomás nehezedne rá – feltéve, hogy nem gyűrte le valamiféle neurózis, nem alakított ki önpusztító hajlamokat, vagy nem gyűlöli magát.

Patsy Hallen ausztráliai ökofeminista és a mélyökológia híve egyébként Buddhához hasonlóan fogalmaz: azért vagyunk, hogy magunkhoz öleljük, és ne meghódítsuk a világot. Érdekes, hogy itt az élőlények helyett a világ szó szerepel. Gyanítom, hogy nem kell az élőlény fogalmáról áttérni a ,,világ”-ra, hanem a valóságot vagy a világot, melyben élünk, kell élőnek tekintenünk egy tág és nem könnyen definiálható értelemben. Így nem marad olyan nem-élő lény, akivel ne kellene törődnünk.

naess8 1102 e1603738787959

VII.

Ha az ,,önmegvalósítást” (vagy ,,önkiteljesítést”) ma rendszerint az egész életre szóló önérvényesítéssel társítják, nem ostobaság-e ezt a fogalmat használni arra, amit Gandhi értett önmegvalósításon egy gyökeresen más felfogásban, vagy (kevésbé vallásos összefüggésben) arra, amit az ,,én” kitágításán és elmélyítésén értünk: az élet minden formáját átfogó személyiségre? Mégis azt hiszem, a fogalom népszerűsége miatt az emberek ismerősként kezelik és egy pillanatra odafigyelnek. Ebben a pillanatban kellene figyelmüket az ,,én” tágasabb értelmére irányítani: ,,Jóval hatalmasabb, mélyebb, nemesebb vagy, sokkal több méltóságra és örömre vagy képes, mint gondolnád! Nyitva áll előtted a versengésmentes örömök gazdag tárháza!”

De van még egy okom, hogy miért buzdítom az embereket énjük kitágításának és elmélyítésének megfontolására, kezdve az önérvényesítéssel mint a legnyersebb, de megkerülhetetlen kiindulóponttal. Azzal a fogalommal kapcsolatos, amit rendszerint az önző önérvényesítés ellentéteként emlegetnek, jelesül az altruizmus fogalmával. A latin ego szó ellentétpárja az alter. Az altruizmus arra utal, hogy az ego feláldozza érdekeit a másik, az alter érdekében. Ez utóbbi esetben az embert elsősorban a kötelesség motiválja: azt állítják, hogy másokat is ugyanolyan erősen kell szeretnünk, mint magunkat.

Sajnos, amit az emberiség merő kötelességből, vagy általánosabban fogalmazva, erkölcsi intelmek alapján képes csak szeretni, nagyon korlátozott. A reneszánsz korától a második világháborúig a keresztény nemzetek mintegy négyszáz háborút vívtak gyarlónál gyarlóbb okokból. Úgy vélem, a jövőben nagyobb hangsúlyt kellene kapniuk azoknak a szempontoknak, melyek szerint a lehető legtermészetesebb módon tágíthatjuk és mélyíthetjük „énünket”. Ha az „én” eléggé tág és mély, az ego és alter ellentéte fokozatosan meghaladható.

egyedül egy nagy tortát

A társadalmi „én” már életünk korai szakaszában eléggé fejlett ahhoz, hogy ne örömest együnk meg egyedül egy nagy tortát, inkább megosztjuk a barátainkkal és azokkal, akik a legközelebb állnak hozzánk. Ezekkel az emberekkel eléggé azonosulunk ahhoz, hogy örömük az örömünk legyen, csalódásuk a mi csalódásunk. Elérkezett az idő, hogy osztozzunk az eddig oly mostohán kezelt Földünkön tenyésző élet valamennyi formájával és nagyobb egységeivel: az ökoszisztémákkal, Gaiával, mesés öreg bolygónkkal.

VIII.

A morális cselekedetek olyan cselekedetek, melyeket az a szándék vezérel, hogy kövessük az erkölcsi törvényeket bármi áron: azaz, teljesítsük morális kötelességünket kizárólag e kötelesség tisztelete miatt. Ezért egy tisztán morális cselekedet sikerének legfőbb próbája, hogy megtesszük-e akkor is, ha az hajlandóságunkkal merőben ellenkezik: akkor is, ha úgymond, utáljuk megtenni, de az erkölcsi törvény tisztelete arra késztet bennünket, hogy megtegyük. Kantot két dolog töltötte el csodálattal és tisztelettel: ,,a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem.”

Ha teszünk valamit, az erkölcsi törvény szerint kell tennünk. De mi a helyzet, ha kedvvel és örömmel teszünk valamit? Meg kell tartóztatnunk magunkat az ilyen cselekedettől, vagy meg kell próbálnunk elérni, hogy ne örömmel tegyük? Egyáltalán nem, mondja Kant. Ha pozitív hajlandóság alapján tesszük, ami az erkölcsi törvény szerint is helyes, akkor szép cselekedetet hajtunk végre. Nos, oda akarok kilyukadni, hogy a környezetünkkel kapcsolatos dolgokban elsősorban talán arra kellene ösztönöznünk az embereket, hogy szép cselekedeteket hajtsanak végre. Erkölcsi érzékük helyett inkább hajlamaikra kellene hatnunk. A környezetvédők terjengős moralizálása sajnos azt a téves képzetet keltette az emberekben, hogy elsősorban áldozathozatalra kérjük őket, arra, hogy nagyobb felelősségérzetről, több törődésről, magasabb rendű erkölcsökről tegyenek tanúságot. Véleményem szerint inkább azt kellene hangsúlyoznunk, micsoda kimeríthetetlen örömforrásokat kínál az élet gazdagsága és sokfélesége, a szabad természet szabad tájai iránt tanúsított nagyobb érzékenység. Ezen egyénenként is munkálkodhatunk valamennyien, de sokat tehet érte a helyi és a globális politika is. Az öröm részint abból fakad, hogy tudjuk, bensőséges kapcsolatban állunk valamivel, ami nagyobb a saját énünknél; valamivel, ami évmilliókon keresztül állta a sarat, és érdemes arra, hogy még sok millió évig éljen tovább. Ebből azután minden egyéb természetesen következik, ha az ,,én” kellőképpen tág és mély ahhoz, hogy a természet védelmét önmagunk védelmének érezzük és akképp értelmezzük.

naess9 1102 e1603738915698

Tudományosan fogalmazva indítványom lényege a környezeti ontológia és realizmus elsőbbsége a környezeti etikához képest. Ez jócskán erősítené az elkövetkezendő évek környezetvédelmi mozgalmait. Ha a valóságot az ökológiai én megtapasztalt valóságaként értelmezzük, magatartásunk természetesen és „szépen” követi a környezeti etika szigorú normáit. Kétségtelen, nem árt, ha időnként figyelmeztetnek bennünket erkölcsi hiányosságainkra, de szívesebben változunk, ha inkább bátorítanak: hogy szemléljük mélyebben a valóságot és önmagunkat. Tehát: mélyebb realizmus. Hogyan valósítható meg? A válasz lényege: közösség-tudomány helyett közösségterápia; a legtágabb közösséghez – minden élő közösségéhez való viszonyunk orvoslásának kérdése.

IX.

Jelen dolgozat alcíme: ,,A világban-való-lét ökológiai megközelítése.” Most egy kicsit a „Természetről” szeretnék szólni, az összes olyan vonásával, amelyet spontán módon a valósággal való azonosságként élünk át. Ez elmozdulást jelent a világban-való-léttől a Természetben-való-lét felé. Végül azt vizsgálom majd, mi volna a világban-való-lét célja vagy értelme.

örömömre szolgáló fa

Az öröm vajon a szubjektumban van? Nemmel válaszolnék. Az öröm ugyanilyen mértékben van az objektumban. Ha egy fa örömet okoz nekünk, az öröm elsősorban a fában van – mondanánk, ha két lehetőség közül kényszerülnénk választani. De nem kényszerülünk erre, ha van egy harmadik. Az öröm a szubjektum, objektum és médium oszthatatlan, konkrét egységének sajátossága! Az önmegvalósítás a valóság örömteli aspektusának végtelenül gazdag tapasztalatát jelenti. Azt hiszem, félrevezető tudatom belsejében lokalizálni az örömöket. Ami örömteli, az olyasvalami, ami nem „szubjektív”; egy, a tudatos egónál tágabb valóság sajátossága. Filozófiailag ez volna az én hozzájárulásom az öröm, a boldogság és az emberi önmegvalósítás belső kapcsolatának magyarázatához. De ez az elméleti mutatvány inkább csak egy filozófia-tudor számára érdekes. Indokolatlan azt hinnünk, hogy a természet nem olyan, amilyennek valójában érezzük. Inkább arról van szó, hogy a valóság oly gazdag, hogy nem láthatunk mindent egyszerre; különböző hangulatokban különböző részeket (vagy aspektusokat) látunk. Az örömömre szolgáló fa, amelyet reggeli fényben látok, nem ugyanaz a szomorú fa, amelyet este látok, még ha absztrakt (fizikai) struktúráját tekintve ugyanarról a fáról van is szó.

X.

Nagyon emberi dolog a világban-való-lét végső célját vagy értelmét kutatni. De a kérdésfeltevés formája félrevezethet. Azt sugallhatja, hogy a célnak vagy az értelemnek valamiképpen a világon kívül vagy a világon túl kell lennie. Ez talán elkerülhető, ha a „világban” élünk. Jellemző korunkra, hogy szubjektivizáljuk vagy individualizáljuk a mindannyiunknak feltett kérdést: szerinted mi a te életed végső célja vagy értelme? Vagy kihagyjuk a prioritások kérdését, és egyszerűen a célt és az értelmet kutatjuk.

Jelen dolgozat címét részint az a meggyőződés indokolja, hogy az önmegvalósítás megfelelő kulcsfogalom az élet végső céljára vonatkozó kérdés megválaszolásához. Természetesen nem több kulcsfogalomnál. Egy filozófus válasza erre aligha lehet rövidebb Spinoza Etika című könyvecskéjénél.

Hogy megértsük az önmegvalósítás fogalmának funkcióját e tekintetben, hasznos összehasonlítanunk két másik fogalommal: az örömmel és a boldogsággal. Az első hedonizmust sugall; a második eudémonizmust a filozófiai (ám éppoly homályos és kétértelmű) szakzsargonban. Mindkét fogalom érzelmi állapotot feltételez (a szó tág értelmében). Aki örül vagy boldog, az jól érzi magát. Természetesen felvethető, hogy a boldogság szó valami mást jelent, de az általam használt értelemben a ,,Hogy érzed magad?” kérdésre adott válaszok egyik állandó csoportja az volna, hogy „Boldognak érzem magam” vagy „Boldogtalannak érzem magam.” A kérdésre adott válaszok következő csoportja eléggé nyakatekerten hangzana: „Önmegvalósítva érzem magam” vagy „Nem érzem magam önmegvalósítva.”

naess10 1102

Az önmegvalósítás legfontosabb sajátossága az örömhöz és a boldogsághoz képest az, hogy az emberi képességek (vagy még pontosabban: lehetőségek) bizonyos felfogásának függvénye. Ismétlem, ez az emberi természet sajátos felfogására utal.

a törekvések ellazítása

Az egyén, akinek magatartása arról tanúskodik, hogy életének végső és alapvető célja vagy értelme az önmegvalósítás, tisztában kell lennie a természetével és a benne rejlő lehetőségekkel. És minél inkább kibontakozik az ember természete, minél inkább megvalósítja lehetőségeit, annál inkább beszélhetünk önmegvalósításról. A „Hogy érzed magad?” kérdésre őszinte pozitív vagy negatív válasz adható, bármilyen legyen is az önmegvalósítás szintje. Ha az ember elérte az önmegvalósítás bizonyos szintjét, a kérdésre, elvileg, negatív válasz is adható. De ezen a ponton, Spinozát követve, a „Hogy érzed magad?” kérdésre adott válasz érvényes formájának a pozitív formát érzem, mert az ember kiteljesedésének megvalósítása (valamelyest kevésbé filozófiai szaknyelven fogalmazva) belsőleg kapcsolódik a boldogsághoz. De nem úgy, hogy eltökélten keresve a boldogságot az ember ezzel meg is valósítja önmagát. John Stuart Mill ezt egyértelműen megfogalmazza filozófiájában: fölösleges eltökélten a boldogság keresésére indulni („Az a boldogság, amit meg kell szerezned, nem éri meg”). Ez még akkor is járhatatlan út, ha – Mill szellemében – a boldogságot tekintjük életünk végső céljának. Szerintem sokkal helyesebb eltökélten keresni az önmegvalósítást; fejleszteni képességeinket (egy meglehetősen veszélyes szót használva, mert könnyen értelmezhető az emberek közötti és nem az emberen belüli versengés felől). Ám maga a versengés szóban foglalt törekvés is félrevezető lehet. Az elidőzés azokban a helyzetekben, amelyeknek önértéke van, a spontán, nem-irányított tudatosság, a törekvések ellazítása mind-mind előmozdítja az én felfogásom szerinti önmegvalósítást. Természetesen végtelen sok variáció létezik a kulturális, társadalmi és egyéni különbségektől függően. Ez az önmegvalósítás kulcsfogalmat általánosságában absztrakttá teszi. De nem várhatunk ennél többet, amikor a kérdést úgy tesszük fel, ahogy van: ,,Mi érdemelheti meg a végső és alapvető életcél nevet?” Elutasíthatjuk egy ilyen kérdésfeltevés értelmét (én nem utasítom el), de akik számára a kérdésnek van értelme, a kurta válasz csak absztrakt és általános lehet.

Visszatérve a három kulcsfogalomra – öröm, boldogság és önmegvalósítás –: a harmadiknak megvan az az előnye, hogy világosan és határozottan alkalmazható minden olyan lényre, amely a lehetőségek meghatározott sorával rendelkezik. Az élőlényeket értem ezen, az ,,élőt” tágan értelmezve. Érzésem szerint az öröm és a boldogság nem általánosítható ilyen könnyen. Miután bevezettük az „ökológiai én” általános fogalmát, az önmegvalósítás fogalma természetesen következik.

Gondoljunk az imádkozó sáskára, a falánk rovarok e rémisztő csoportjára. Természete sok ember számára lenyűgöző. A párzás önmegvalósításuk része, de egyes hímeket párzás közben megesznek. Miközben felfalják, vajon boldog, örömöt érez? Nem tudjuk. Ha igen: bravó! Valójában párját táplálja, hogy erős utódot hozhasson a világra. Számomra azonban semmi értelme, hogy boldogságot tulajdonítsak ezeknek a hímeknek. Önmegvalósítás? Nem. De fenntartom, hogy belső kapcsolat van az önmegvalósítás és a boldogság között az emberek és bizonyos állatcsoportok körében.

naess11 1102

A valóság gazdagsága még gazdagabbá válik sajátosan emberi adottságaink révén; mi vagyunk az első olyan ismert élőlények, akiknek lehetőségük van, hogy közösségben éljenek az összes többi élőlénnyel. Reménykedünk, hogy e lehetőség valóra válik – ha nem is a közeli, de legalább a nem túl távoli jövőben.

kép | Forrest Bess művei, wikiart.org