ÖNGYILKOSSÁG?

Kilencesztendős voltam akkor. A mama munkába ment korán és későn jött haza. Apám két évvel[1] ezelőtt kivándorolt. Egy kis szobakonyhás lakásban éltük a szegények életét – persze én sohasem éreztem, hogy szegények vagyunk. Örültem, hogy tavasztól őszig mezítláb kellett járnom, és éppen hősnek éreztem magamat, amikor tüzelőt loptam a ferencvárosi pályaudvarról. Rosszul csak az esett, hogy néha megcsíptek és megraktak – de hiszen ilyen veszedelem nélkül nem is éreztem volna hősnek magamat. Ilyen alkalmakkor sírva fakadva és valóságos szegénységünket inkább felhasználva, mint érezve, az igazat hazudva, meg-meglágyítottam a felnőttek szamár szívét, és elszeleltem. Ezenkívül csak néha bőgtem, esténként, amikor lábat kellett mosnom. Különben én voltam az egyedüli férfi a háznál, két idősebb néném bosszantója és vasárnap délutánonként a mama szeretett reménysége.
Egyszer – a mama éppen munkában volt –, én már nem tudom, miért nem csatangolhattam az utcákon. Lehet, hogy tél felé járt az idő és nem volt cipőm. Nem emlékszem. Az egyik néném táskájából – ő már jegyben járt – loptam egy cigarettát, s ahelyett, hogy zsákmányommal kivonultam volna a klozetra – a szegény gyermek csupán ott tehet azt, amit akar –, a konyhában gyújtottam rá. Ez persze lázadás volt. A Jolánnak szabad? Nekem nem? Pedig engem küldenek mindig a boltba. Én hozok fát a kiserdőből, ő meg nem. (Ilyen lázadások alkalmával mindig módját leltem annak, hogy mindama cselekedeimnek, amiket önként szívesen tettem és talán tilalom ellenére is megtettem volna, szociális jelentőségével érveljek magam előtt.) Ház azért is!
Rágyújtottam, de azért óvatosan a konyha egyik sarkába telepedve. Jolán megszagolta a füstöt, kikotort a tűzhely mögül és jobbról és balról egy-egy csárdás pofonnal illetett. Én – nem annyira a pofonok csípős sajgása miatt (erre sem emlékszem), mint inkább a jogaimat csorbító erőszak miatt támadó, hihetetlenül mély erkölcsi fölháborodásomtól zokogva üvölteni, ordítani, toporzékolni kezdtem. Jolán nem is sokáig bírta, fogta magát és elment. De lehet, hogy éppen dolga volt.
Alig húzta ki a lábát, leültem csendesen az egyik zugba, és amilyen tehetetlennek éreztem magamat, olyan sötét bosszút forraltam. Szerbusz, mondta Etus nővérem, aki közben megjött egy barátnőjéval. – Szerbusz – sziszegtem vissza. Azzal ők bementek a szobába. (Azt hiszem, kártyát vetettek.)
Én pedig elhatároztam, hogy lúgkövet iszom. A sarokban lapulva, néha még föl-fölcsukló zokogással élveztem a gondolatot. Nagyon meghatottan képzeltem el, hogy amikor meghalok és nem leszek, állandóan engem festenek sírva maguk elé. Majd akkor tudják meg, hogy ki voltam, ha hiába keresnek. A Jolán pedig, az a dög, maga megy a boltba, ha akar. Vagy az Etust küldik. A Jolánt meg széttépi a mama, hogyha megtudja estére, hogy miért haltam meg. Itt sírni kezdtem. Határozottam úgy sírtam, mint akit megindít a mély részvét egy olyan másvalakinek a halálakor, akit nagyon szeret és sokra becsül az ember. És sajnálni kezdtem a mamát, szegényt – mihez is fogjon, amikor vége mindennek. De úgy kell neki, tettem hozzá magamban, ő miatta van az egész. Ő az o k a. Ő parancsol, ő rendelkezik, az ő lelkén szárad egy ilyen édes, jó, okos, kellemes, bátor, tehetséges kisgyerek halála.
Elkomorodva álltam föl. A stelázsihoz mentem, az alatt szokott lenni a lúgkő, egy vastagfalú, barna, alacsony bögrében. A bögrében azonban nem volt semmi, csak a fenekén csillogott egy kis nedvesség. Sötéten, mozdulatlanul álltam. Azután hirtelen eszembe jutottak a mama szavai: „Hozzál ötért lúgkövet, nyolcért keményítőt és négyért kékítőt!” Lúgkő, keményítő, kékítő – úgy látszik, együtt járnak ezek a dolgok. Egy kevés motozás után rá is találtam a keményítőre, egy fél tábla volt. A lúgköves bögrébe vizet engedtem, föloldottam benne és fölhajtottam. (Ma sem tudom, hogy miért nem kékítőt ittam.) Aztán – aki meghal, az összeesik – a bögrét ügyesen a konyhaszékre ejtve összeestem. Végignyúltam a konyha kövezetén, és vártam a halált.
Sóhajtottam és nagyon meg voltam ijedve. Nagyokat nyeltem, habzani kezdett a szám. Ijedségemben is egyedül a hatásra gondolva rájöttem, hogy akkor nyújtok csak igazán megdöbbentő látványt, ha a hab vastagon tódul ki a számon. Most minden figyelmemet arra fordítottam, hogy a nyelvemmel minél több habot toljak ki az államra. De azért egész testemben reszkettem, vonaglásszerű mozdulataimra emlékszem – komolyan azt hittem, hogy most meghalok.
Nagy szomorúságot éreztem, és talán meg is bántam volna cselekedetemet, ha nőttön nem nőtt volna elkeseredésem amiatt, hogy senki nem veszi észre haldoklásomat. Forrni kezdett bennem a harag, a düh – mégpedig az Etus ellen, aki a szobában szórakozott nyugodtan a barátnőjével. Hangosan föl-fölnyögtem. Kezemmel-lábammal, mint akit görcs fogott el, kaparni kezdtem a kőpadlatot. Mindez azonban olyan komolyan hatott át, mintha valóban görcs rángatna. És valóban görcs rángatott, csakhogy ez a görcs az én „görcsös akaratom” volt. Semmi hatás. Úgy feküdtem, fejjel a konyha, lábbal a szoba ajtaja felé, hanyatt. Sóvárogtam, hogy jöjjön már valaki és vegyen észre. És mert tudtam, hogy tényleg beléphet valaki és észrevehet, azért anélkül, hogy fölemelkedtem volna fektemből, valahogyan odavergődtem a szobaajtóhoz, olyan közel, hogy lábammal elérhettem. Ekkor aztán a haragtól némileg megkönnyebbülten, de még mindig szomorúan folytattam a vonaglást. Az ajtó zörgését végre észrevette az Etus, mert kiszólt: Na! … Ez így ment néhány percig, végre türelmét vesztve kijött, de már bent rákezdte: Attila, meg vagy bolondulva?!
De amikor meglátta az alkonyati homályban habzó, sírástól vörös, szomorúságtól fáradt, elkeseredéstől torzult ábrázatomat, elrémülten kiáltott föl. Én még jobban megijedtem elszörnyedésétől, és sírni kezdtem, úgy tördeltem ki a szavakat magamból: Istenem, Etuskám, meghalok, megittam a lúgkövet. (Eszembe sem jutott, hogy a keményítőt hörpintettem föl.)
Az Etus leszaladt a házmesternéhez, az lefektetett az ágyba, és a szobácska csakhamar megtelt sopánkodó öregasszonyokkal. Nagyon féltem és nagyon büszke voltam. Az sem bántott, hogy az öregasszonyok a végén már nem is rólam beszéltek, hanem azon sopánkodtak, hogy drága a krumpli.
Az Etus a mamáért is elfutott, és a mama a munkát otthagyva szaladt haza. Mindenkit félrelökve szaladt az ágyhoz. Szája reszketett, szeme könnyes volt. Aztán –engem, a kilencéves kölyköt – fölvett a karjára, simogatni kezdett és vitt a konyhába. És csendesen, csaknem súgva kérdezte: „Mondd, mutasd, fiacskám, kisfiacskám, mit ittál? ”
Én majdnem végtelenül boldog voltam, hogy a mama fölvett a karjára. Minden vádat elfelejtettem, csak erősen odasimultam hozzá. Ismét fölcsuklott belőlem a sírás, mert azt éreztem, hogy akkor lennék tökéletesen boldog, ha a mama úgy vett volna föl, úgy simogatna, és úgy beszélne ilyen csendesen hozzám, hogy én nem csináltam volna azt, amit csináltam. Aztán rámutattam a keményítőre és csak ennyit mondtam: Ezt!
A mama megkönnyebbülten sóhajtott. Erre én magam is megszabadultam a belső terhemtől. Már nem is gondoltam semmire, csak őt éreztem, amikor bevitt a szobába, lefektetett az ágyra és betakart. Ott ült egy kis ideig, halkan beszélt egy kicsit, egy-egy szót mondott csak, nem emlékszem, hogy mit, de nagyon szép volt.
Aztán kiment a konyhába, az Etust leküldte a boltba, hogy herbateát hozzon nekem, begyújtott, vizet tett egy fazékba – koccanását hallom – a tűzhelyre – – – én pedig elaludtam.