„ÖNÉPÍTÉS” VAGY „AGYELSZÍVÁS”

Ennek is Füst Milán az oka. Mint annyi mindennek – évtizedek óta. Még karácsony előtt történt. Megint az Ulysses antikvárium, a Rákóczi út elején. Belépek a félhomályos terembe. A pult mellett, faoszlopon lóg a döbbenet. Fekete gipszmaszk. Elsimított, valamelyest idealizált vonásokkal. Középkorú férfi – talán közelebb az ötvenhez, mint a negyvenhez. Művészarc. Az első villanás bizonyosságot hoz. Legalábbis vélt bizonyosságot: Füst Milán. A „mélyen elrejtező, néma férfikor”-ból. Amikor még nem láthattam. Csak később. Félig szerep, félig kényszer diktálta kora aggastyánvolta „érett” teljében. Kérdem is a rokonszenves, fiatal főnököt: honnan e gyönyörű Füst Milán-fej. Innen indul minden. Mert kiderül, nem tudjuk, ki. A Bortnyik-hagyatékból való. Aki eladta, se tudta. Se a kilétét, se az eredetét. Írás, emlékezés nincs. Csak feltételezés, inkább tétovázó hasonlítgatás. Minél tovább nézem, annál bizonytalanabb leszek. Alkati adottság. Idővel-tapasztalattal nem a bizonyosság nő bennem, hanem a bizonytalanság. A szakmában lehet előny is; a mindennapokban csak hátrány lehet. Szóval, téblábolni kezdek. Az első lendület helyében „második?” megfontolás. Az első lendület diktálná: karácsonyra vele meglepem „magam magam”. A „második?” megfontolás diktálja: meg kell kérdezni egy szakértőt. Ám ezzel „Az öröm illan”. Hogy is van a Tragédiában?: „A tett halála az okoskodás.” Hogy is van a Hamletben? „az elszántság természetes színét / A gondolat halványra betegíti”. Pontosan itt tartok. Az okoskodásnál és gondolatnál. A tett halálánál és halványra betegítésnél. Tehát meg kell kérdezni egy szakértőt.

specialisták és tanítványok

Hívom a Petőfi Múzeumot, a kiváló tudósokat. Füst Milán-specialistákat. Hívom S. Gyurit, a kiváló költőt. Füst Milán-tanítványt. Megnézik – specialisták és tanítványok is. Nem a mester – mondják. Némi töprengéssel, de majdnem határozottan. Meg hogy jönne ide Bortnyik? Füst-kutatók nem tudnak határozott Bortnyik-kapcsolatról. Bortnyik-szakértők nem tudnak kifejezett Füst-kapcsolatról. Szomorú vagyok. Már a helyét is kinéztem. A képe az íróasztalomtól jobbra van. Kicsit hátrább. Valamelyest fordulnom kell, hogy lássam. A maszkja is az íróasztalomtól jobbra lenne. Kicsit előrébb. Nem kellene fordulnom, hogy lássam. De nem lesz ott. Ezt elokoskodtam-gondolkodtam. Az első bizonyosságtól eljutottam a végső bizonytalanságig. Az elején, a kétely kezdetén szükségeltetett volna egy „voluntarista aktus”. Hogy a középkorú férfi művészarcát „kinevezem” Füst Milánnak. Azaz lehet, hogy nem, de nekem igen. Hogy is mondta Don Quijotéról Szerb Antal? Nem tudja, hogy Dulcinea létezik-e. De úgy él, mintha létezne. Nem tudom, hogy a maszk Füst Milán. De úgy élek, mintha Füst Milán lenne. És ezzel az akarom-nekem Füst Milán-maszkkal – karácsonyra – meglepem „magam magam”. Tényleges képe mellett ott lenne lehetséges maszkja. Az egyik a létező, a másik a „lenni kellő” mester. A létező mindenkinek Füst Milán, a „lenni kellő” csak nekem. Szükégeltetne a „voluntarista aktus”. De hiányzik az elszántság. Ehhez túl fáradt vagyok – és talán túl tapasztalt is. Túl sok „kinevezést” láttam már. Túl sok volt az éljünk úgy. A mintha és a lenni kellő. Jobb a hétköznapi illúziótlanság, mint az ünnepi illúzió? No, ez azért nem biztos. Az első a világ költői szintje, amiből – persze – hazugság is lehet. A második a világ prózai szintje, amiből – persze – szürkeség is lehet. Nem tudom eldönteni. De, mondom, a „kinevezés voluntarista aktusához” nincs elszántságom. Maradok lehetséges, akarom-nekem Füst Milán-maszk nélkül. Elég lesz a létező, mindenkinek Füst Milán-kép is. A harmadik szemle után – nem nyugodtan, de fáradtan – kimegyek az üzletből. Ám ekkor történik valami.

Kimegyek az üzletből, de megnézem még a kirakatot. Ott látom meg a kötetet: A Magyar Tudománypolitika Alapvetése. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda. Szerkesztette Magyary Zoltán. 1927. Azonnal tudom: ez az. Mármint a vigasz. Szerény, de mégiscsak vigasz. Nem olcsó, de a maszknál sokkal olcsóbb. Nincs okoskodás, gondolat, tett halála, halványra betegítés. Vissza az üzletbe, haza a könyvvel. Így kell csinálni. Ezt követeli a kor amerikanizált-praktikus szelleme is. Jó úszni a korszellem áramában. Úszom benne, nézem a kötetet. Hm. Magyary? Kétségnek nem sok helye lehet. A hazai közigazgatástudomány neves professzora. Megalapozója és mestere. Meg az egykori, híres (hírhedt?) kiállítás furcsa hőse. Film is ábrázolta, talán tíz-tizenöt éve. De nem emlékszem jól rá. Viszont előveszem Huszár Tibor könyvét. Beszélgetések. 1983. Interjú Kovács Imrével. ’77-ben, New Yorkban. A népi író, a parasztpárt alapítója elmondja a kiállítás történetét. Ahogy látta, és ahogy emlékszik. A Táj- és Népkutató Központ rendezése. ’38-ban, a Károlyi-palotában. Magyary a szervező. Felmérésekkel indul: hol és hogy lehet elérni magasabb szintű mezőgazdasági termelést. Beleütköznek a nagybirtok problémáiba. Így születnek a botránykővé váló tablók. Egész falat betöltő részletes térkép ábrázolja nem a tényleges, hanem a lehetséges helyzetet. Amelyben felosztatna minden ötszáz hold feletti birtok. Alatta, egy asztalon a föld- és parasztkérdésről szóló elkobzott könyvek. Valóban botrány lesz. Teleki Pál, a tudós miniszterelnök is megretten. Először támogat (?), később tilt (?). Lebontják a kiállítást – idő előtt. Igaz, a nagy térképeket a felosztandó nagybirtokokról – néhányan most is őrzik. Egy este, zárás után – így emlékezik Kovács Imre – összehívta a rendezőket a miniszterelnök. „Hidegen villant a tekintete a szemüvege mögül, szinte tanári pózban mondta, hogy ezt így nem lehet csinálni. Nem felejtem el, hogy akkor azt mondta: most visszatérek az osztályomhoz”. Másutt még hozzáteszi az emlékező: a madár se piszkít bele a saját fészkébe. Nos, a kiállításszervező Magyaryról van szó. A politikai botrány félhőséről. Nem politikai, hanem tudományos meggyőződés viszi a nevezetes térképhez. Nem világnézete, hite, hanem tudománya következtetése ütközteti a nagybirtok határaival. De a kiállítás és a kötet között tizenegy év. A köteten ’27-es dátum. Ekkor még nem egyetemi tanár, de minisztériumi főtisztviselő. Miniszteri tanácsos. A kultuszminisztérium tudománypolitikai ügyosztályának főnöke. Ilyenként szerkeszti és írja is a kötetet.

a kultúra jelesei

Az pedig – mármint a kötet – ugyancsak reprezentatív. Hatszáz oldal. Tanulmányok, képek, statisztikák. A tudománypolitika jelenlegi állásáról. A kulturális fejlődés adatairól. Az egyes tudományok helyzetéről. A felsőoktatás főbb intézményeiről. A tudományos-irodalmi társaságokról. A kultúra közvetítésének szervezeteiről. A fejlődés lehetséges irányairól. És még sok egyébről is. A képek az intézményeket mutatják. Például: a budapesti egyetem központját; a bécsi Collegium Hungaricumot; a Nemzeti Múzeum épületét; az új Országos Levéltárat. Meg a kultúra jeleseit mutatják. Például: az egyetemalapító Pázmány Pétert; a történész Szalay Lászlót; az irodalomtörténész Toldy Ferencet; a művelődéspolitikus Trefort Ágostont. Ám a legérdekesebbek – persze – a tanulmányok. A bennük kibontakozó majdnem egységes koncepció.

Meg ugyancsak reprezentatívak a szerzők is. Csak az egyes tudományok helyzetéről írott fejezeteket nézem. Van közöttük politikai-protokolláris szempontból reprezentatív. És van közöttük tudományos-teoretikus szempontból reprezentatív. Ám az előbbiből csak egy-egy név van, az utóbbiból egész névsor.

Politikai-protokolláris szempontból reprezentatív – például – Kornis Gyula. Ő tekinti át a magyar tudományos élet fejlődését, és írja a filozófia helyzetéről szóló fejezetet. Nem hiszem, hogy nagyot tévednék: nem szisztémát építő vagy originálisan gondolkodó bölcselő. Inkább a hazai „katedrafilozófia” tisztes reprezentánsa. Ekkor a pesti egyetemen a filozófia professzora. Rövidesen államtitkár, képviselő, majd az országgyűlés elnöke is. Lélektannal, történetbölcselettel, kultúrateóriával, politikaelmélettel, neveléstannal foglalkozik. Pályája delén van. Mögötte nagy terjedelmű lélektani összefoglalása. Előtte nagy terjedelmű politikaelméleti összefoglalása. A kor egyik „címszereplője”. Ma – nagyjából – eszmetörténeti kuriózum.

Tudományos-teoretikus szempontból reprezentatív – például – Gombocz Zoltán, Horváth János, Németh Gyula, Hóman Bálint és Szekfű Gyula.

Gombocz Zoltán írja a magyar nyelvészet helyzetéről szóló fejezetet. Átfogó, a tudomány majd’ minden ágát művelő nyelvtudós. Fő kutatási területe a történeti nyelvtan. De foglalkozik fonetikával, finnugor nyelvészettel, török jövevényszavakkal is. Ekkor a pesti egyetemen a magyar nyelvtudomány professzora, az Eötvös Collegium igazgatója. Akadémikus, később osztályelnök. Nagystílű kutató és nagy hírű tanár. Tudósnemzedékek nevelője. Túl van pályája delén. Nagy magyar történeti nyelvtanából már közölte a hangtant, alaktant, jelentéstant. A mondattan van még előtte. És halála után az összkiadás. Ma – mindenképpen – eleven hagyomány.

Horváth János írja a magyar irodalomtörténet helyzetéről szóló fejezetet. Átfogó, nagy tudományos összefoglalásokat alkotó irodalomtörténész. Mindmáig a szakma legnagyobbja. Az egész anyagot tudja, és fel is dolgozza. A középkori irodalomtól a Nyugat fellépéséig. Egy-egy villanásban még tovább is. Ekkor a pesti egyetemen a magyar irodalomtörténet professzora. Akadémikus. Nagystílű kutató és nagy hírű tanár. Tanárnemzedékek nevelője. Nincs még pályája delén. De már mögötte néhány monográfia. Petőfiről, Adyról, a népiességről. De még előtte a nagy összefoglalás. A középkorról, humanizmusról, reformációról. Ma – mindenképpen – eleven hagyomány.

Németh Gyula írja a keleti filológia helyzetéről szóló fejezetet. Főként turkológus, de általában a keleti nyelvek kutatója. Sőt, a magyar őstörténet művelője is. Mindmáig a szakma legnagyobbja. Ekkor a pesti egyetemen a török filológia professzora. Akadémikus, később a Nyelvtudományi Intézet igazgatója is. A szakmában mindenki az ő tanítványa. Mélyfúrásszerű résztanulmányok szerzője. Nagy ívű összefoglalások alkotója. Pályája delén van. Mögötte az ősjakut hangtan és a török grammatika. Előtte A honfoglaló magyarság kialakulása és A magyar kereszténység kezdete. Ma – mindenképpen – eleven hagyomány.

elítéltetik és börtönbe vettetik

Hóman Bálint írja – Szekfű Gyulával együtt – a magyar történetírás helyzetéről szóló fejezetet. Történész, főként a magyar középkor kutatója. Fontos szakmonográfiák és nagy hatású összefoglalások szerzője. Ekkor a Nemzeti Múzeum főigazgatója, a pesti egyetemen a magyar történelem professzora. Akadémikus. Később két periódusban is kultuszminiszter. Majd – méltán vagy nem méltán? – háborús bűnös. Elítéltetik és börtönbe vettetik. Nincs még tudományos pályája delén. Mögötte van már ugyan a híres Magyar pénztörténet. De még előtte van a még híresebb – Szekfűvel együtt írt – Magyar történet. Ma – mindenképpen – feldolgozandó hagyomány.

Szekfű Gyula írja – Hóman Bálinttal együtt – a magyar történetírás helyzetéről szóló fejezetet. Történész, főként a magyar újkor kutatója. Fontos részmonográfiák, korszakos esszétanulmányok, nagy hatású összefoglalások szerzője. Mindmáig a szakma legnagyobbja. Ekkor a Magyar Szemle szerkesztője, a pesti egyetemen a magyar történelem professzora. Akadémikus. ’45 után – néhány évig – moszkvai követ. Tudományos pályája delén van. Mögötte van már a hírhedt A száműzött Rákóczi és a híres Három nemzedék. Előtte a még híresebb – Hómannal együtt írt – Magyar történet és a nem hírhedt, de feltűnő Forradalom után. Ma – mindenképpen – eleven hagyomány.

Nem folytatom. Bár még folytatható lenne. Mármint a tudományos-teoretikus szempontból reprezentatív szerzők névsora. Csak még két adalékot. A jogtudomány helyzetéről Moór Gyula értekezik, a közgazdaságtudományról Heller Farkas. Az első a hazai jogfilozófia legnagyobbja. A második a határhaszonelmélet hazai alkalmazója. Moór jogbölcseletet ad elő a szegedi jogi karon. Heller közgazdaság- és pénzügytant a pesti műegyetemen. Ma mindkét életmű – mindenképpen – megkerülhetetlen.

Persze az egyes tudományok helyzetéről írott fejezetek – színvonalukban – egyenetlenek. Nem is lehet másként. És az ok nem feltétlenül a politikai-protokolláris vagy tudományos teoretikus szempontból való reprezentativitás különbsége. Inkább a téma fontosságának vagy még inkább a vállalkozás súlyának az értelmezése. Vannak, akik hivatalos méltatásra gondolnak – összefoglalásuk közelít a laudációhoz. Mások elméleti elemzésre gondolnak – összefoglalásuk közelít a tudománytörténethez. Pedig az előzetesen megfogalmazott, a kötetben is közölt kérdések jól eligazítanak. Ezeket – a hazai tudomány általános fejlődésrajzát összefoglaló dolgozatában – Kornis fogalmazza.

A kérdések a múltra vonatkoznak: a jelenre és a jövőre: meg a nemzetközi kapcsolatokra. Hogy melyek az adott tudományterület hazai fejlődésének jellemzői és fő irányai. Melyek az eddig kiemelkedő eredmények és a fejlődés akadályai. Melyek az adott tudományterület hazai jelenének fő kutatási szándékai-tendenciái. Melyek a legfőbb gondok és a jövő várható eredményei. Melyek az adott tudományterületen a nemzetközi munkamegosztás céljai és lehetőségei. Melyek a célokon és lehetőségeken belül a magyar adottságok. Nos, mondom, a válaszok – színvonalukban – egyenetlenek. De elhangzik közöttük néhány súlyos szó. Csak hármat veszek szemügyre. A Gombocz Zoltánét, Horváth Jánosét és Hóman–Szekfűét.

Nem tagadom, talán a legszínvonalasabbnak ezeket érzem. Meg ki is rajzolódik bennük egy közös tendencia. A nagy elméleti-történeti összefoglalás, a szakmai, szintézis igénye. Hogy a múlt századi és századfordulós lendület felhalmozott részeredményeket. Megindította a nagyszabású anyaggyűjtést és rendszerezést. Kiépítette a tudomány művelésének nélkülözhetetlen intézményeit. Társaságokat, könyvtárakat, múzeumokat, szakfolyóiratokat. Ezen belül is elkülöníthető két időszak. ’67-ig az előkészület, ’67-től a beteljesülés ideje. Az ország általános fellendülésével párhuzamos tudományos fellendülés. A pozitivizmus korszaka és a kezdődő szellemtörténeté. Az „aranykor” lezárult, de hagyatéka itt maradt. Folytatni kell, amit elkezdett – az anyagfelhalmozást. Meg kell csinálni, amit nem kezdhetett el – az összefoglalást. Meg közben történt az összeomlás. Választ kell adni a „sorskérdésekre”. Mi történt, miért történt, hogyan történhetett? Ez az igény is fűti az összefoglalás, a tudományos szintézisalkotás szándékát.

Az áttekintések sorában Gomboczé az első. Pontos és szűkszavú. És a szintézisigényt a legegyértelműbben megfogalmazza. A múlt század ötvenes évtizedéig megy vissza. Hunfalvy és Budenz felléptéig. Innen különbözteti meg a hazai nyelvtudomány három nagy problémakörét. A magyar nyelv eredetének, hovatartozásának kutatását. A magyar nyelvtörténet és népnyelv kutatását. A nyelvi és történeti szempontok összekapcsolását. És persze felsorolja mindazt, amit a három problémakör szakirodalomban felhalmozott. Ebből vezeti le a szintézis szándékát. Csak utalásszerűen említi meg a szintézis két változatát. A teljes szókészletet összeállító Magyar etimológiai szótárt és az egyes részterületeket áttekintő Magyar Nyelvtudomány kézikönyvét. Vagyis a több évtizedes felhalmozó munka nagystílű összefoglalásait.

magyarországi írásos megnyilatkozás

Horváth öt évvel korábbi híres, nagy összefoglalásai elveit rögzítő tanulmánya, a Magyar irodalomismeret következtetéseit összegzi. Áttekinti az irodalom értelmezésének történetét. Hogy kezdetben a magyar irodalom minden magyarországi írásos megnyilatkozás gyűjtőfogalma. De azután kimarad belőle a latin szöveg. Hogy később a magyar irodalom minden magyar nyelvű írásos megnyilatkozás gyűjtőfogalma. De azután kimarad belőle a nem művészi szöveg. Azaz marad magyar irodalomfogalomként a magyar nyelvű szépirodalom. Tehát meg kell írni tudóslexikonok és tudománytörténetek után a magyar (és latin!) művészi irodalom, szépirodalom történetét. De önelvű rendszerezés, tudományos szempont kívántatik. Magában az irodalmi életben adott. Írók, művek és olvasók összefüggő, egymást magyarázó történetében. Ez lesz a készülő szintézis szempontrendszere.

Hóman–Szekfű már a nagy szintézisre, a Magyar történetre készülnek. Ezt alapozza az igényes összefoglalás. A XVIII. századig mennek vissza. A kritikai történetíró iskoláig és a történeti segédtudományok kialakulásáig. De egy-egy utalás erejéig még korábbra is. Az áttekintés súlypontja azonban a múlt század második felének nagy fellendülésére esik. Szalay László a korábbi részeredményeket összegző, a külföldi hatásokat felhasználó nagy magyar történelmére. Az első tudományos szintű szintézisre. De azóta eltelt hét évtized. Sok új anyagot tárt fel a Tudományos Akadémia meg a Történelmi Társulat. És kibontakoztak a sajátos területekre – gazdaság-, társadalom-, jog-, közigazgatástörténetre – vonatkozó részkutatások. Vagyis új szintézis kívántatik. Ami az összeomlás utáni új helyzet elméleti-történeti következtetéseit is levonja.

Talán a három – legszínvonalasabb? – példa is elegendő. Az egész kötet alapigénye az összefoglalás. A helyzeté, ami a magyar kultúrában kialakult. Közoktatásban is, de főként felsőoktatásban és tudományban. A feladatoké, amik a magyar kultúrában megoldandók. Érdemes felvillantani három mozzanatot. Az egyetemek és a tudományos irányítás gondjait. Meg az összegzést, a hazai tudománypolitika legfőbb szempontjait. Mindhármat Magyary fogalmazza. Nemcsak a kötet szerkesztője. Úgy tűnik, az egész koncepció megteremtője vagy legalább kidolgozója is. Mindez történetileg is érdekes lehet. De nemcsak történetileg. Van valami lidérces aktualitása. Hetvenéves kötetben mai gondok. Kirajzolódnak belőle a hazai történelem önmagukhoz visszakanyarodó vargabetűi.

Tehát az egyetemek gondjai. Ne feledjük: az összezsugorodott országnak négy tudományegyeteme van. A régi pesti, az új debreceni. És a két menekült: a régebbi, kolozsvári Szegeden; az újabb, pozsonyi Pécsett. Magyary sorolja a gondokat. Kiemelem a három legfontosabbat.

Négy egyetem elég. De meggondolandó a keretek bővítése. Az állatorvosi, közgazdasági, kereskedelmi, mezőgazdasági karok, esetleg a műegyetemek beolvasztása. Mármint az egység adta nagyobb hatékonyság érdekében. Az oktatásban együtt van az értelmiségi pályákra vonatkozó szakképzés és a tudományos kutatásra felkészítő tudósképzés. Az első szakértelmiségieket képez, a második szaktudósokat. Mindez megköveteli: az egyetemen együtt legyen oktatás és kutatás. Az egyetem adjon helyet a tudomány legjobbjainak. És biztosítsa a kutatás feltételeit. Ezért több tanszék kell. Mert a tudományok specializálódnak. Csak ennek követése ad lehetőséget a nemzetközi vérkeringésbe kapcsolódásra. Ehhez azonban korszerű épületek is kellenek. Meg korszerű felszerelés és korszerű szakkönyvtár.

a tudomány legjobbjai

Nos, valóban kirajzolódnak a hazai történelem önmagukhoz visszakanyarodó vargabetűi. Csak röviden. Eltelt hetven év. Négy egyetem ma is elég. De az univerzitás most is gond, és most is megoldatlan. A felsőoktatás felaprózottsága túlszervezettséget szül az egyik oldalon, önismétlést a másikon. Nem a szakmákat, tudományokat specializálja, hanem a hatalmat, kiváltságokat. Nem a szakmai műhelyek számát gyarapítja, de a bezárkózó szomszédvárakét. Ma már tudni véljük: az egyetemeken nemcsak szakképzés és tudósképzés szükségeltetik, de értelmiségképzés is. A szakma ismerője szakember; a szakma tudósa szaktudós. De a szakember és szaktudós – ismeretétől és tudományától – önmagában még nem lesz értelmiségi. A szakember és szaktudós tudása állandó gyarapításának és átadásának készségétől, az emberi-társadalmi gondokra való nyitottságtól, a közélet iránti erkölcsi-szakmai indíttatástól és még sok minden egyébtől lesz értelmiségi. Az elmúlt évtizedekben pedig az egyetemeken a szakképzés megmaradt, az értelmiségképzés kezdett kialakulni, de a tudósképzés elhalt. Az elmúlt években pedig a szakképzés megmaradt, a tudósképzés kezdett kialakulni, de az értelmiségképzés elhalt. Oktatás és kutatás valóban legyen együtt. De nincs feltétlenül együtt. Oktatni mindig egy egész tudományágat kell. Kutatni mindig egy egész tudományágat nem lehet. Csak részleteket és szempontokat. A kutatás az egyetemi munka elengedhetetlen része. De nem fedi az egész egyetemi munkát. Eredményei beáramlanak az oktatás anyagába. Ám nem bizonyosan azonosak vele. Ezért vagy azért is jöttek létre specializált kutatóintézetek. Az egyetemekkel együtt biztosítandó a felsőfokú oktatás és tudományos kutatás nem feltétlenül szervezeti, de feltétlenül tartalmi egysége. Hogy most együtt kerüljenek válságba – egyetemek és kutatóintézetek is. A tudomány legjobbjainak pedig nem mindig adott és ad helyet az egyetem. Korábban elméleti-ideológiai akadályok voltak, ma gyakorlati-financiálisak. Lehetne mondani: a kontraszelekció öregei lassan kilépnek; a proszelekció (?) fiataljai gyorsan belépnek. De nem lépnek be. Se gyorsan, se lassan. Mert nem lehet felvenni őket. Hovatovább nemzedékek maradnak ki az oktatói-kutatói folyamatosságból. Több tanszék lett. Mert a tudományok specializálódtak. De utánpótlás nélkül – lehet – elsorvadnak. És ezzel szakmák művelése halhat el a hazai kultúrában. Az épületek pedig – sok helyen – alig állnak. A felszerelés elavult, a szakkönyvtárakban szembeötlőek a beszerzésben – különösképpen a külföldi anyag beszerzésében – tátongó rések.

Tehát a tudományos irányítás gondjai. Ne feledjük: még csak évtizednyi távolban az összeomlás. És ’27 a Klebelsberg fémjelezte szellemi-szervezeti alapítóláz kellős közepe. Magyary e téren is sorolja a gondokat. Ismét kiemelem a néhány legfontosabbat. Az eredményeket, reményeket és gondokat is.

Létrejött már az Országos Magyar Gyűjteményegyetem. A legnagyobb levéltár és múzeumok, könyvtárak autonóm-önigazgató tudományos-adminisztratív szervezete. Megvalósult az Akadémia rendszeres állami támogatása. A nagy múltú intézmény anyagi megmentése, legalábbis talpra állítása. Az előző évben rendezett Természet-, Orvos-, Műszaki- és Mezőgazdaságtudományi Országos Kongresszus tanácskozásai alapján megalakult az Országos Természettudományi Tanács. Hogy körvonalazza e területek tudománypolitikáját. Felmerült az Országos Szellemtudományi Tanács megalakításának a gondolata is. És megszületett az Országos Ösztöndíjtanács. Hogy biztosítsa a legjobbaknak a külföldön tanulás és kutatás lehetőségét. Nem valósult ugyan meg, de formálódott egy monumentális terv. A tudományos élet összes intézményeinek önirányító-önkormányzati szerve. Klebelsberg tudománypolitikájának csúcsintézménye. A Suprauniversitas vagy Überuniversität. Persze ehhez kellene még a gyűjteményegyetem, a természettudományi és az ösztöndíjtanács mellett a szellemtudományi és az egyetemközi tanács is. Hogy a nagy, átfogó önkormányzatban a természettudományi és szellemtudományi tanács a tudományok összességét, az egyetemközi és gyűjteményegyetemi tanács a tudományos intézmények összességét képviselhesse. Az ösztöndíjtanács pedig a tudomány jövőbeli fejlődésének, a nemzetközi mérce elérésének feltételeit biztosítaná.

Nos, nehéz lenne tagadni. Az elképzelés nemcsak monumentális, de koncepciózus is. Azt hiszem, a lekoncepciózusabb, ami a hazai tudománypolitikában valaha megfogalmaztatott. A tanácsok feladata jól meghatározott, és – nagyjából – működésük is megindult. Legalábbis ami a gyűjteményegyetemet és ösztöndíjtanácsot illeti. A természettudományi Tanács tudománytervező tevékenysége inkább kívánság, mint valóság. A szellemtudományi és egyetemközi tanács pedig még nem létezik. De a lehetséges együttműködés ragyogóan elgondoltatott. Hogy két tanács – a természet- és szellemtudományi – a tudományos alkotások létrejöttét tervezi. A másik kettő – a gyűjteményegyetemi és egyetemközi – a tudományos intézmények együttműködését szervezi. Az ösztöndíjtanács pedig emberekről gondoskodik – az alkotások és intézmények számára. Mondom, ragyogóan elgondoltatott. De csak felében-kétharmadában kivitelezett. A Suprauniversitas pedig valóban monumentális, de – nem tagadom – doktrinér koncepció. Mert tökéletesen logikus, de kevéssé funkcionális. Nem mert nincsenek meg az elemei, de mert nem működtethetők az elemei. A való élet hiányzik belőle. Az állandó változás és változhatóság. Ami szüntelenül meglazítja-feloldja a bármennyire okosan is kitalált kereteket. Csak az előre láthatóval számol, az előre nem láthatóval nem. A ma létező alkotásokkal és intézményekkel igen. A holnap lehetséges alkotásokkal és intézményekkel nem. Önigazgatást hangsúlyoz, de felülről építkezik. Nem egyetlen kéz irányítására, de egyetlen ész elgondolására alapoz. Nem tiszta önigazgatás, ahogy közvetlenül kialakítja a kereteit. De megcsinált önigazgatás, ahogy közvetve kialakítja a kereteit. Ha létrejöhet, látványos kudarc lett volna belőle. De nem jött létre, nagyvonalú terv maradt.

Tehát a hazai tudománypolitika legfőbb szempontjai. Ahogy az egyetemek és a tudományos irányítás gondjaiból következnek. Persze fordítva is megfogalmazható. Nem a gondokból következnek a szempontok, hanem a szempontokból a gondok. Majdnem mindegy. Magyary ezúttal is sorolja a szempontokat. Legalább kettőt.

az ország nemzetközi elismertsége

Elmondja, ami nyilvánvaló. A tudományok természetes differenciálódása részcélok tömegét adja. Ezek jó része nem tudománypolitikai, csupán a tudományorganizációs. Ám a sok részből összetevődik a nagy egész. A teljes folyamat általánosított, végső célja. Az abszolút cél – így Magyary – az ember természetében rejlő ismeretvágyból fakad. Hogy ez minél több emberben, minél kezdvezőbb körülmények között beteljesedjen. Azaz gazdagodjon az általános emberi kultúra. A relatív cél az ország helyzetében rejlő szükségletekből fakad. Hogy tudománya és művelődése okán az ország nemzetközi elismertsége javuljon. Azaz gazdagodjon a különös magyar kultúra.

Ehhez megintcsak kívántatik néhány megjegyzés. Nem annyira az abszolút, inkább a relatív célhoz. Mert az abszolút cél evidens. Mármint az ismeretvágy és az általános emberi kultúra gazdagodása. De a relatív cél aktuális. Mármint a szükséglet és a különös magyar kultúra gazdagodása. Nem hiszem, hogy nagyot tévednék: ez mozgatja a kötet összegző szándékait is. Méghozzá a közép-európai helyzettől diktáltan. Hogy az egyharmadára zsugorított ország – átalakított formában – visszaszerezhesse, amit elveszített. A térségben elfoglalt régi helyét. Nem hatalomban-politikában, de szellemben-kultúrában. Magyary Benest idézi. Egy ’25-ben tartott előadásból. A kis nemzetek nagyok akarnak lenni. Ha nem tehetik számuk szerint, megtehetik szellemük szerint. Ki tagadná, érdemleges gondolat. Csakhogy Benes megfogalmazásában éle is van. Mert nem nemes vetélkedésről van szó, hanem kemény küzdelemről. Hatalmi harcról általában Európában és különösen Közép-Európában. Ilyesmiről beszél Magyary is. De másképpen. Talán nem vagyok elfogult. Benes győztes. Magyary vesztes. És a győztes szájából – akár ugyanaz – rosszabbul hangzik, mint a vesztes szájából – akár ugyanaz. Ami ott gőg, itt elkeseredettség. Meg nem is ugyanazt mondják. Magyary csupán nemzetközi elismertségünk javulásáról beszél – tudományunk rangja okán. Benes pedig hatalmi helyzetük javításáról – tudományuk rangja okán. Persze Magyary elmélete a relatív célról összefügg Klebelsberg elméletével a kultúrfölényről. Ejtettem már róla szót. Az ideológiák elmúlnak, a produktumok megmaradnak. Így azok is, amelyek a kultúrfölény jegyében születtek. Meg azok is, amelyek a relatív cél jegyében. Ez pedig elvezet a kötet és főleg a benne rejlő szándék két jellemzőjéhez. Az egyenlőtlen fejlődés és a kulturális legitimáció gondjához.

Az egyenlőtlen fejlődés a történelem jól ismert ténye. Alacsony gazdasági, társadalmi-közéleti, esetleg politikai szint. Magas szellemi, művészi-tudományos, esetleg kulturális szint. Nem egyszerűen a második az első mellett. Hanem bonyolultan a második az első helyett. Abból következően, azt kompenzálandó. Mint Németországban a 19. század első harmadában. Vagy Oroszországban majdnem az egész 19. században. Fejletlen ipar, de fejlett bölcselet. Vidékies kereskedelem, de világraszóló költészet. Csak sejtésekben létező demokrácia, már remekművekben létező muzsika. Meg nagyregény és világszínház. Kant és Puskin, Schiller és Dosztojevszkij. És mindenekfelett Goethe és Tolsztoj. De van egy alapvető különbség. Németországban félig tudatosan csinálják a gazdaság helyett a szellemet, a politika helyett a kultúrát. Oroszországban egészen tudattalanul. Németül félig-meddig csinálnak – a modern polgári ország helyett – egy óriási szellemi színjátékot. Lessing és Heine között. Oroszul többé-kevésbé lesz – a modern európai ország helyett – egy óriási irodalmi tűzijáték. Lermontov és Csehov között. Nálunk fél százada nagy orosz fordításirodalom van. De modellként a német paradigma hat. Főként a háborús vereség után. A Bethlen–Klebelsberg-korszakban. Hivatkoznak is rá, csinálják is ugyanazt. Tehát félig tudatosan csinálják, mint Németországban. Nem egészen tudattalanul lesz, mint Oroszországban.

kultúrával legitimálni

Ebből következik a kulturális legitimáció. Hogy egy rend, ami politikában nem tudja vagy nem egészen tudja érvényesíteni-hitelesíteni magát, kultúrában megkísérli. Valószínű szüksége is van rá. Gondoljunk csak bele. Ősellenségét, a forradalmakat külső hatalom, a román hadsereg! verte le. Uralmát, az ellenforradalmi kurzust kétes erők, tiszti különítmények! alapozták meg. Az ország egyharmadára zsugorodott. Pénzromlás volt, szegénység és létbizonytalanság. Mindez kevés a hitelesítéshez-érvényesítéshez. A hatalomra jutás körülményei erkölcsileg elégtelenek. A hatalom gyakorlásának körülményei anyagilag elégtelenek. Ám ott a kultúra. Nagy hagyományai vannak. Általában egy évezred, különösen egy fél század történetében. Pénz nemigen adatik, elgondolás annál inkább. Klebelsberg terveiben. Bethlen támogatásában. Mondjam megint? Nagy ország helyett kis ország – két egyetem helyett négy egyetem. Műtárgyvásárlás nincs – gyűjteményegyetem van. Nagy falusi szegénység – épülő tanyai iskolák. Belföldön lassan alakuló gazdasági-társadalmi konszolidáció – külföldön gyorsan épülő magyar kulturális intézetek. És így – még valóban hosszasan – tovább. Vagyis: szegény, leromlott, kicsi ország – gazdag, épülő, nagy kultúra. A hitelesítés-érvényesítés egyik, talán egyedül lehetséges formája. Persze a külföld és főként a hazai művelt vezető rétegek előtt tud kultúrával legitimálni. Persze a belföld és főként a hazai műveletlen-vezetett rétegek előtt nem. De ami a legfontosabb: önmaga előtt tud kultúrával legitimálni. A legjobbak önmaguk előtti legitimációjáról van szó. Bethlenről és Klebelsbergről. Meg Klebelsberg „csapatáról” – Magyaryról és a többiekről. Az egész rendszer hitelesítéséhez-érvényesítéséhez persze kevés. A magyar kultúra felemeléséhez-megszilárdításához elég.

Akárhogy is nézem: nagyarányú önépítés – és önképépítés is. Ilyenné akarja formálni magát a berendezkedő szisztéma. És ilyennek akarja láttatni magát a berendezkedő szisztéma. Önmagának és másoknak is. Bizonyít. Háborút veszített, erőt nyert. Fizikai erő helyett etikai erőt. Területben-népességben kicsi lett, szellemben-tudományban nagy. Militáris tényezőként nem kell számolni vele, kulturális tényezőként igen. Mindez az önismeret iskolája is. Már tudja, a politikai szupremácia odalett. És már tudja, csak kulturális szupremáciáról lehet szó. De még nem tudja, nem is a szupremácia a tét. Hanem a térség népeinek békésen versenyző, kölcsönös politikai-kulturális felemelkedése. Meg természetesen gazdasági-társadalmi felemelkedése is. Van ebben valami mágikus vonás. Hit a szó teremtő erejében. Ha ilyennek mondja magát, ilyenné is lesz. Létező lesz a lenni kellőből. Valóság a vágyból. Bizonyosság a kétségből. Tényleges kulturális nagyhatalom a reménybeli kulturális nagyhatalomból. Sejti, hogy milyennek kellene lennie. És elkezdi csinálni, hogy tényleg olyan legyen. Majdnem meg is csinálja. Vágyban egészen, valóságban félig. E félmegvalósulás is az önépítés csodája.

Csakhogy az önépítés csodájában zavarja valami. Nézem a táblázatokat. Milyen tanszéken ki professzor? Mármint ’27-ben, az önépítést dokumentáló kötet szerint. Csak két adatot. A budapesti filozófiai tanszéken Pauler Ákos és Kornis Gyula. A budapesti irodalomtörténeti tanszéken Horváth János és Császár Elemér. Szükségeltetik kommentár? Pauler Ákos a hazai bölcselet jelese. De csak a hazai bölcseleté. Rendszeralkotó, de nem valóban eredeti. Kornis Gyula pedig a hazai bölcseletnek se jelese. Összefoglaló, de nem valóban önálló. Horváth János a hazai irodalomtörténetírás legnagyobbja. Az lehetne más kultúrákban is. Rendszeralkotó, és valóban eredeti. Császár Elemér pedig nem a hazai irodalomtörténetírás legnagyobbja. Összefoglaló, de már akkor elavult. Gond lehet talán a minőséggel – még a legfontosabb intézményekben is. Hogy is van ez? Kik mentek el? Miként alakult a magyar kultúra nagy lecsapolása?

Először a természettudományok jutnak eszembe. Nézem az adatokat. Szilárd Leó huszonkilenc éves. Ekkor Németországban van, nem sokkal később Amerikában. Ott építi az első atommáglyát. Wigner Jenő huszonöt éves. Ekkor Németországban van, nem sokkal később Amerikában. Ott tanulmányozza a magreakciók diszperzióelméletét. Neumann János huszonnégy éves. Ekkor Németországban van, nem sokkal később Amerikában. Ott alapozza meg a számítástechnikát. Teller Ede tizenkilenc éves. Ekkor idehaza van, nem sokkal később Németországban és Amerikában. Ott vizsgálja a termonukleáris reakciókat. Magyar diákból német kutató, amerikai professzor. Holott itthon is lehetne. Pesten, Szegeden, Debrecenben, Pécsett. Nem Princetonban, Wisconsinban, Chicagóban, a Columbián. Tényleg itthon is lehetne? Nem valószínű. Mert nem olyan a felszereltség, a laboratórium és a kísérleti telep. Meg nem olyan a politikai légkör sem.

Másodszor a társadalomtudományok jutnak eszembe. Nézem az adatokat. Lukács György negyvenkét éves. Ekkor Ausztriában van, nem sokkal később Moszkvában. Ott írja filozófiai-esztétikai tanulmányait. Hauser Arnold harmincöt éves. Ekkor Ausztriában van, nem sokkal később Angliában. Ott írja művészetelméleti-művészetszociológiai könyveit. Mannheim Károly harmincnégy éves. Ekkor Németországban van, nem sokkal később Angliában. Ott írja társadalom-elméleti-tudásszociológiai könyveit. Tolnay Károly huszonnyolc éves. Ekkor Ausztriában van, nem sokkal később Amerikában és Olaszországban. Ott írja Bruegel- és Michelangelo-könyveit. Magyar kutatóból emigráns filozófus, angol professzor. Holott itthon is lehetne? Pesten, Szegeden, Debrecenben, Pécsett? Nem Leedsben, Heidelbergben, Londonban, Princetonban. Tényleg itthon is lehetne? Ugyan! Könyvtár és gyűjtemény van. De nem olyan a politikai légkör.

az életmentés kényszere

Csak egy elszakadtra térek vissza. Néhány illetlenül korszerűtlen mondat erejéig. Lukács Györgyre. Nem német és amerikai egyetemek szívták el. Inkább német és orosz pártszervezetek. Nem jó kutatási körülmények vonzották, rossz politikai körülmények taszították. Hanem az életmentés kényszere, a mozgalmi szükségletek parancsa. Nem is lett egyetemi tanár – sem Bécsben, sem Berlinben, sem Moszkvában. Csak sokkal később Budapesten. Mégis (vagy éppen ezért?) elgondolom: ha itthon maradhatott volna. Nagy fiatalkori munkái után, nagy öregkori összefoglalásai előtt. Katedrán vagy katedra nélkül. És iskolája lett volna. Ahogy lett is – ’45 után. Az első határozott karakterű magyar filozófiai iskola. Negyedszázaddal korábban. Marxista, de Lukács módján, tehát eretnek módon marxista filozófiai iskola. Nem az államvallás-marxizmus tudományosan-erkölcsileg rossz, de az elnyomott marxizmus tudományosan-erkölcsileg jó pozíciójában. Bizony, fellendülhetett volna a hazai bölcseleti gondolkodás, De nem lett iskolája, és nem lendült fel. Semmit sem tehetünk. De a tény, a hiány rögzíthető.

Kibontakozik mindebből valami. A könnyen elképzelhető, de lehetetlen hazai, a nehezen elképzelhető, de lehetséges külföldi professzorok névsorából. Az önépítés ellentéteként. Az agyelszívás folyamata. Önépítés vagy agyelszívás? Mindkettő. A színén önépítés. A visszáján agyelszívás. Mindkettőt ugyanaz mozgatja. A hazai anyagi körülmények szűkös, a hazai politikai körülmények kedvezőtlen volta.

Elmélkedem Magyary szerkesztette vigaszkönyvemen. Számvetés szűkebben a magyar tudomány, tágabban a magyar művelődés helyzetéről. Számvetés tágabban egy évezredről: mi történt az államalapítás óta. Számvetés szűkebben hat évtizedről: mi történt a kiegyezés óta. Számvetés az önépítés jegyében. De nem számvetés az agyelszívás jegyében. Számvetés a folyamatok színén, a folyamatok visszája nélkül. Azaz félszámvetés. Levonhatók a tanulságok? Igen! Az egyenlőtlen fejlődés és a kulturális legitimáció tanulságai. Fontosak, olykor lelkesítők is. De csak féltanulságok. Félszámvetésből féltanulság. Nem is lehet másként. De a semmilyen tanulságnál a féltanulság is több.

A kötet pontosan hetvenéves. Mi történt azóta? Akkor – ’67-től számítva – volt egy összeomlás egy rendszerváltással. Most – ’27-től számítva – volt két rendszerváltás egy? összeomlással. Volt önépítés? Nem tudom, hogy volt, de kellett volna legyen. Volt agyelszívás? Volt, de nem kellett volna legyen. Nincs miről számot vetni? Biztosan van. A színén és visszáján is kellene. Önépítéssel-agyelszívással együtt. És akkor talán fél helyett egész tanulságokkal. Nem tudjuk megcsinálni? Hogy is van ez? Kell egy nagystílű tudományorganizátor-teoretikus-politikus (Magyary?). És kellenek nagystílű tudósok-tudománytörténészek (Gombocz, Horváth, Hóman–Szekfű?). Az első csinálná az egész kötetet – az alapozó-összefoglaló részekkel együtt. A másodikok írnák az egyes fejezeteket – az egyes ágazatok történetével együtt. Hogy az egész kötetet, az alapozó-összefoglaló részekkel együtt, ki csinálhatná, nem tudom. De tudom: X, Y, Z írhatná az egyes fejezeteket – az egyes ágazatok történetével együtt. Kellene? Azt hiszem, nagyon!

Visszateszem a kötetet a polcra. Füst Milán-maszk nincs, Magyary Zoltán-kötet van. A minap bent voltam a boltban. Az ál- vagy lehet-Füst Milán-maszk még ott lóg a helyén. A pult mellett a faoszlopon. Karácsonykor elpackáztam. De még nem vitték el. Kicsit izgulok. Nem baj. Szeretek(?) „veszélyesen élni”. Ki tudja, mit hoz a jövő. Talán a születésnapomra? – „magam magam?” Majd meglátjuk!

kép | Ben Nicholson művei, wikiart.org