ÖNARCKÉP VERÉBBEL
2006 április
Pusztai Zoltánnak
Menekülésre nem emlékszem,
a földön ücsörgött, elindult
valamerre, figyeltem egy ideig,
majd reménykedve magára hagytam.
Nem tettem zsákmányommá,
nem cipeltem haza, másfelé
vitt az utam, jócskán késésben
voltam, csupán egy biztos:
hasonlóságunk ijesztő.
Csüggesztő sorsa az út
kövébe írva, miként a rutinos
mozzanatok végén a dicstelen
elmúlás. Ő még alig élt. Jobb is így.
Látom, ahogy jön a kerten át,
eltűnik, felolvad a ködben;
szárnya van, de nem angyal,
sok-sok lábon húzza magát,
mintha belül hurcolná
álombeli lényeim.
Közelít, egyre kisebb.
A csüggedt mozdulatokból
újabb arc rajzolódik elő, furdal és
rángat a hiány.
Összetörik a tükre, kitisztítom
a kalitkát, a padlásra indulok.
Se papagáj, se veréb, itt hagy mind,
s a bénultság súlyát ültetik nyelvemre.