Levendel Júlia

ÖLELÉS

2013 november

ÖLELÉS

„Ne csinálj senkinek semmit, amit magadnak nem kívánsz!“, mondogatta apám egy-egy ünnepélyesebb hangulatú beszélgetésünkkor, bár ilyenkor inkább csak ő beszélt, készségesen játszotta hozzá a bölcsesség súlyától roskadozó öregembert, és többnyire nem is azt mondta, hogy „ne csinálj“, hanem fennköltebben és régiesen: „ne tégy semmit“. Azt hiszem, a stílust nagyapámtól vette át, akit nem ismertem, apám is ötvenhárom évvel volt idősebb nálam, anyámnál meg harminccal. Megszokta a kedves, aztán zavartan mentegetett megjegyzéseket anyámról és rólam, az ő kedves lányáról és unokájáról – szentül hitte, hogy szellemes és eredeti a visszavágása: „engem a nők öregítenek“, huncutnak szánt grimasszal és göcögéssel kísért vicce közben még jobban meggörnyedt. Utolsó napjain csak a fájdalmát csillapíthattuk, és én kényszeresen ismételgettem, hogy mást se teszek, mint amit nem kívánok magamnak. Akkor már adjunktus voltam a belosztályon, és a saját orvosi szobámban ápoltuk – legalább kiváltságosként halt meg, ahogyan élt is. Haldoklása közben végképp elvesztettem ős-orvos hitemet, aminek aztán semmilyen gyakorlati következménye nem lett, nem váltottam másik szakmára, figyelemmel, remélem, jó szakmai színvonalon végeztem a munkámat, és egyetlen mozdulatomban sem mutatkozott meg a kételynél mélyebb és kétségbeesettebb hitetlenség, amit éppen nem hiánynak, ürességnek, nagyon nem testetlenségnek éreztem, mert mindig is vaskos-súlyos tömbként nehezedett rám. A legszokványosabb és leginkább reménytelen módszerrel védekeztem: még több, fuldokoltatóan sok magamra vett feladattal.

közhasznú alapítvány

Harmadik esztendeje, kórházi munkám mellett, önkéntes orvosként járok a jórészt cigányok lakta faluba, és nem engedem, hogy két kamasz lányát egyedül nevelő, özvegy asszisztensnőm ingyen kísérjen. Zsebből nem fizethetem, létrehoztunk hát egy közhasznú alapítványt, s innen-onnan koldulunk annyit, hogy megvegyük a falubeliek gyógyszereit, ha telik rá, pelenkát és tisztítószert is.

molzahn1

Haldoklóhoz hívtak először – valójában nem engem, csak egy orvost, sürgősen. A fiatalasszony kiabált és hadonászott, tizenkét kilométert gyalogolt az egyik fiával, mert hiába mondta a telefonba, hogy sürgős, elindultak hát, egy darabig futottak is, mégis attól fél, közben már meghalt az anyja, talán hiába jöttek, és neki nincs is már ereje visszamenni, segítsenek, jajongott, a fiú csak állt, a betegek kicsődültek a kórtermekből, segítsenek, az egyik nővér csitította, a fiatalasszony erre még hangosabban esdekelt, hol van itt egy doktor, valaki siessen már, a Fokosékat keresse, megmutatják neki, mert én már nem bírom, nem bírom tovább. Beültettem őket a kocsimba, mire a putrijukhoz értünk, megtudtam, hogy a harmincéves nőnek hat gyereke van, a legidősebb nincs velük, éli a maga életét, de nem rossz azért, a nő apja és a párja sincs velük, Budapesten próbálnak munkát találni, de alig-alig adhatnak haza pénzt.

Na, itt vagyunk! Bejön?

Csak a tízéves Mano volt a beteg mellett, nedves ronggyal törölgette a nagyanyja arcát, és megbűvölten figyelt, hogyan vizsgálom.

Segítesz nekem?, kérdeztem, és ő némán, hevesen bólintott.

hívjam-e a mentőt

A nénit – talán nem volt idősebb nálam – kórházba vitettem. Láttam, hogy csak a halálához asszisztálhatok, de nem fontolgattam, hívjam-e a mentőt, hívtam, és rögtön utána a saját osztályomon a főnővért, megbeszéltük, melyik kórteremben készítik elő az ágyat, milyen infúziót kötnek be – a kislány a tekintetével akkor már hozzám kötözte magát.

Jól hallottam, Manónak szólított anyukád?

Annak, mindenki úgy hív, az iskolában is. A Manolita hosszú. Magának jobban tetszik a Manolita? Mi a Dzsesszikát Szikának, a Szabrinát Rininek hívjuk, mindenkit így, becézve. Hozzak még vizet?

Mire a mentő megjött, az egész falu összeszaladt. A fiatalasszony a kerítésnek dőlve jajveszékelt, s amikor a betegszállítók kihozták a nénit, a hordágyba csimpaszkodott, anyám, anyám! zokogott, de hagyta, hogy szelíden arrébb tolják, a kamaszfiú, aki elkísérte a városba, szótlanul csak állt mellette. Mintha a megásott sír körül gyülekeznének, érezhetően mindenki elfoglalta a szerepének megfelelő helyet – ki közelebb az asszonyhoz, ki távolabb.

molzahn2

Gyere, Roni, igyál nálunk egy sört!, hívta a szomszéd a fiút.

Adjon egy cigit!, de nem gyújtott rá, szagolgatta, sodorta. Majd később.

Nem tudtam, a rengeteg kisgyerek közül kik a haldokló unokái – később mondták, hogy a segítséget kérő fiatalasszonyon kívül három gyereke él a faluban.

Manolita az autóm ajtajának dőlt, vigyen el a kórházba, segítenék, most úgyis szünet van az iskolában.

Majd holnap. Megbeszéljük holnap, hogyan segíthetsz.

Most. Most beszéljük meg! Legalább ötvenen figyelték a jelenetünket. Vajon Manolita az anyja ösztökélésére, számomra láthatatlan jelzésére vagy éppen ellenére tapadt hozzám?

dühöngve sír

Ha segíteni akarsz, most maradj anyukáddal, vigyázz a kicsikre, holnap találkozunk. A visszapillantó tükörben úgy láttam, sír, meggörnyedve, haját tépve, dühöngve sír. Másnap vagy tíz felnőtt jött a nénihez a kórházba, az ügyeletes nővér hármasával és csak pár percre engedte őket az ágy közelébe. Késő délután elhajtottam Fokosékhoz.

Átölelt, fejét a mellemhez szorította. A gyerekeim tízévesen már tartózkodóbbak voltak, és én is velük.

Emlékszel, Mano, megígértem, hogy ma megbeszéljük? És hoztam neked mindenfélét, amivel orvosost játszhatsz.

Én nem játszom, igaziból kell megvizsgálnunk anyut, aztán Rinit, mert ő hányni is szokott.

Bárkihez tapadt volna? Aki bemerészkedik hozzájuk, ahhoz talán igen, de előttem nem járt ott családon kívüli.

Nem félek a vértől, meg a betegségektől se. Van, aki elájul, az anyukám se bírja. Most elviszel a kórházba? Nani nagyon beteg? Nem gyógyulhat meg? Őt szeretem, meg anyut a legjobban, és téged is a legjobban.

Azon a nyáron Manolita összeírta, kinek milyen baja van a faluban.

A rosszakat nem írtam ide, mert őket nem kell gyógyítani!

Dehogynem kell! És akire valamiért haragszol, nem biztos, hogy igazán rossz. Téged bántott valaki?

Türelmetlenül megrántotta a vállát, ahogy újabban én is hajlamos vagyok magamban minden kételyemet vállvonogatással hessenteni. Jót teszek-e Manolitával, hogy szelíden zsarolom: tanulnia kell. Vállvonás, mintha mindegy volna. Jól tettem-e, hogy fehér köpenyt vettem neki, és elhitetem, rajta múlik, orvos lesz-e. Nem tudom. A polgármesteri hivatalban rendelek péntek délutánonként, aztán bemegyek három-négy viskóba, az asszisztensem olyankor a kocsiban marad, azt mondja, kell neki annyi pihenés, a telefonján játszik vagy hunyt szemmel vár, lebegni próbál az ő mindig darabos-zúzalékos idejében, és a lehetetlenségtől könnytelenül sír. Talán undorodik a csótányos-patkányos putriktól. Ezt se tudom. Manolitára féltékeny, mintha a kislány máris elvenné a munkáját-szerepét. Dörmögve néha tanácsot ad, hogy legyek óvatosabb, ne kapassam el a másféle élethez szokott gyereket. Bólintok. Manolita sohasem szól hozzá. Hétről hétről hozzám fut, engem ölel. Észrevétlenül hagyom.

molzahn3

Néha egyértelműnek tűnik, mit mondjak, mit csináljak vagy ne csináljak, de egy pillanat alatt felborul bennem minden, bőghetnékem támad, meggörnyednék, tépném a hajam, vakarnám a bőröm, mint a csalódott Mano. Kényszeresen kérdezgetem, kívánnám-e magamnak, hogy bárki átszabja az életemet? Nem. Sohasem tűrtem. Van-e bennem vakhit és vakelszánás a világjobbításra? Nincs. Araszolni tudok csak egyik infúziótól a másikig, egyik napról a másikra. Azt elég precízen és szakszerűen, de nem hirdetek igét, semmit. Kevés ez? Több kellene, más? Utálom a neurotikus és buta vállrándítást, még ha láthatatlanná fegyelmeztem is.

Tegnap Manolita apja részegen összetörte, szétzúzta a tőlem kapott eszközöket.

Ne sírj, lesz majd másik! Azok úgyis gyerekesek voltak neked.

Pénzzel kecsegtettem a férfit, ha hagyja tanulni a lányát.

Büszke lesz rá, higgye el, nemsokára nagyon büszke lesz.

nem mentegetőzött

Azt én nem élem meg, mondta, és kiment a putriból. Az anya meg csak állt a kicsi vaskályha mellett, valami sűrű, sötétzöld szószt kevergetett, nem mentegetőzött az embere miatt, kezicsókolommal búcsúzott, mikor kinyitottam az ajtót. A kapunál azért is visszafordultam, és belekiabáltam a csillagtalan sötétségbe.

Mano, itt vagy? Manolita, hallod?

kép | Johannes Molzahn festményei