ZÖLD HORDALÉKOK
1991 tavasz–nyár
Iráni naplójegyzetek
1990. március 27.
Csengő kalapácsütések ébresztettek Teheránban, a Keyan szálló forróra fűtött és kitárt ablakokkal sem hűthető szobájában. Pedig hajnali kettőkor, hűvös éjszakában érkeztem a repülőtérről a sötét szállodához. Egy perzsa, szakállas, angolul nem beszélő idős férfi lakatolta ki a bejáratot, majd felvezetett a tűzforró radiátorú szobába. Holtfáradtan is alig aludtam, inkább hánykolódtam, és a félálomból tisztán csengő, kettős kalapácsütésekre ébredve tudatosult bennem, hogy Perzsia fővárosában vagyok, a tengerszint felett 1800 méterrel. Gyerekkorom kovácsműhelyében is hasonlóan elvált apám kisebb és az inas nagyobb kalapácsának hangja, s azon kezdtem töprengeni, hogy valódi kalapácsütéseknek köszönhetem-e: ébredő álmomban vértet kovácsoló perzsák közé kerültem – vagy pedig apám műhelyének emléke és a perzsa fegyverkovácsok olvasott képei kapcsolódtak csupán össze az első iráni reggel tudatával.
1990. március 27. éjszaka
Eltanácsoltak a magányos teheráni sétáktól, különösen a késő estitől. Az egész napos tárgyalás és az étvágytalan vacsora után a szállodához közeli ötvösök boltja mégis kicsábított, sőt, nem tudtam megállni, hogy ne sétáljak tovább az emberektől nyüzsgő, rosszul világított hosszú főutcán. Megérte a kockázatot. Nem a nyüzsgő tömeg, nem is a kivilágított üzletek, hanem a város közepén, a széles utca járdája mellett rohanó hegyi patak éjszakai látomása. A patak óriás égerfák vastag gyökerei között rohant, az éjszakai tömeg és az égerfás hegyi víz együtt szinte természetellenesnek hatott. Gyakran dolgozom égerfás hegyi patakokban, de ott ritkán találkozom emberekkel. Európában, emberközelben a természetes társulás régen kipusztult; persze az irániaknak sem kell Európába menni, mert az erdőpusztítás igazán jellemző tájaikra. Még a Kaszpi-tengerre néző Talesh-lejtők csodálatos negyedkori, maradvány melegerdőit sem kímélték. Itt azonban, talán figyelmeztetésnek, együtt él a patak, az óriás éger és az óriás város szerves utcai hulladéka. Természetes szennyvíztisztító rendszer. A folyóvizeket kísérő galériaerdő a leghatékonyabb tápanyageltávolító mechanizmus. Hektáronként évente akár fél tonna szennyező gént is semlegesít. Ugyanez mesterséges tisztítóberendezésben 12 000 USA dollárba kerül. Összehasonlításul ökológusoknak és ökonómusoknak: egy hektár magyar búzatáblán 12 000 forint hozam sem terem! Vissza a természetbe! És vissza a szállodába. Éjfél is elmúlt, a figyelmeztetések is eszembe jutottak.
1990. március 28.
A Kaszpi partján fekvő szállodai szobámba lépve alkonyatkor pillantottam meg először a tizenöt méterről felém hullámzó, morajló tengert Bandar Anzaliban. A kicsomagolást el sem kezdve, az ablak előtt álltam, sokáig bámultam. Sohasem volt még szobám ilyen közel a tengerhez. Egészen sötét volt már, amikor a tengerbe gázoló ember szokatlan látványa vetett véget bámészkodásomnak. Borzongva figyeltem a hideg vízben nyílegyenesen előrehaladó, egyre nehezebben látható sötét alakot. Miért ez a begyakorlott, egyenletes, befelé haladó mozgás? Az egész part néptelen. Már csak a sötét foltot látom a sötét párán át, a mozgását nem is észlelem. Áll? Befelé vagy kifelé halad? Kijön egyáltalán? Már nem is látom. Amikor eltűnt a sötét tengerben, vállig vízbe merült. Mikor újra felbukkant, sóhajtottam egyet. Határozottan jött felém, sötét ablakom felé. A sekélyesedő vízben felgyorsultak léptei, vízmentes halászruhája megcsillant a földszinti ablak fényében.
magas sótartalom
Másnap megtudtam, hogy a cárok kedvelt halának, a Kaszpi-tengeri keszegnek van fogási ideje. Keszeg a tengervízben? Nemcsak keszeg, süllő is bőségesen akad itt, a literenként 11 gramm konyhasót tartalmazó tengerben. A Kaszpiban számos édesvízi hal él. Ivaréréskor a Talesh hegység lejtőiről lerohanó, és a keskeny parti síkon valamelyest lelassuló bővizű folyókba járnak ívni, de az egyujjnyi utódok visszatérnek a táplálékkal telített tengerhez. Annyi energiájuk már van, hogy a tenger magas sótartalmához szabályozzák a vérükben áramló sókoncentrációt. Az elmúlt fél évszázadban a Talesh-lejtőkön az erdőket megritkították, a tengerparti síkon pedig teljesen kiirtották. Az ívási időszak bőséges tavaszi esői a lejtőkről a folyókba mossák a talajt, amely aztán a lagúnákhoz érkezve és lelassulva lerakódik. Feltöltődnek a tengerbe kijáró halak legfontosabb ivadékbölcsői. Tízezer tonnáról ezer tonnára csökkent a Kaszpi-tengeri keszeg, a híres kutum éves fogása. A süllő pedig még ritkább zsákmány. E helyzethez alkalmazkodott a fiatal iráni haltenyésztés. Ősi módszerrel, fából ácsolt sorompókkal, shilekkel elzárják az ívásra felvándorló halakat, összegyűjtik, mesterségesen szaporítják, egyujjnyira felnevelik és kieresztik a Kaszpi-tengerbe. Ez évben már újra hatezer tonnát fogtak. Úton-útfélen garmadában a frissen fogott kutum, az irániak legkedvesebb hala. Kárpótolták volna a tenger és a Talesh-lejtők gazdag vízrendszerének szétrombolt természetes kapcsolatát? Aligha lehetünk elégedettek. Az iráni kormány halászati szervezete, az ősi módszert nevében őrző Shilat sem az. A FAO segítségét kérte a Kaszpi-tengermellék legfontosabb lagúnája, az Anzali lagúna természetes állapotának rendezéséhez, a FAO pedig engem bízott meg e munkával. Ezért érkeztem Bandar Anzaliba, és első élményem éppen a munkámmal hozott össze. Vagy mindent az ökológia ablaküvegén keresztül látok?
1990. április 3.
Reggel a tenger szokatlanul hangos morajára ébredtem. Már hozzászoktam egyenletes, este altató zúgásához. Igaz, egyik reggel teljes csendre ébredtem. Rögtön elhúztam az ablakfüggönyt: mi történt? Távol tükörsima volt a víz, ablakom alatt hangtalan, sima hullámok futottak erőtlenül a lapos, homokos partra. Most viszont a hangos zúgás a megszokottnál korábban ébresztett. Sötét, hideg szobámban a meleg gyapjútakarók alatt sokáig hallgattam a barátságtalan tengert, s közben elaludhattam, mert amikor fölébredtem, világos volt az ablak. Elhúztam a függönyt – és a hullámok rám rontottak. A máskor 15-20 méterre lévő víz a szállodaépület tövében összehordott kőrakást ostromolta, s mint az étterem nyitott teraszának megrongált betonfala bizonyította, nem is eredménytelenül. A tenger most néptelen volt, pedig addig reggelenként több tucat halászcsónakot számoltam meg a közelben, mindegyikben két halásszal. A háborgó tengerre ma egyetlen halász sem merészkedett, noha a szezon utolsó napjai fogynak. Holnapután már helikopteres ellenőrök vigyázzák a kaszpi-keszeg ívási vándorlását.
kifutó hullámok
A szállodát rohamozó, romboló tenger felidézte bennem a tényeket: a Kaszpi-tenger vízszintje az elmúlt évtizedben 1,7 méterrel emelkedett. Reggelinél a szállodai alkalmazott elmondta, hogy tíz évvel ezelőtt a tenger még 200 méterre volt a nyitott terasztól. A nyári vendégek tömegesen hódoltak az irániak kedvelt szórakozásának, a tengerparti gépkocsizásnak. Emellett még bőven jutott homokos tengerpart a napozóknak, labdázó gyerekeknek és sétálóknak is. Gépkocsizókat csendesebb időben még most is naponta láttam, de gyakran visszatolattak a keskenyebb partszakaszra kifutó hullámok elől.
Az óceánok vízszintje alatt 24-25 méterre fekvő Kaszpi-tenger vízszintje gyakran változott. A mongol hódítók vezették el először az Amu-darja sivatagi folyó vizét, több méterrel csökkentve a Kaszpi vízszintjét. A fő vízszállító a Volga, a teljes vízhozam 80 százalékát szállítja. Szabályozása, az egymás után épülő tározók tovább csökkentették a vízszintet. Az utóbbi 13 évben viszont emelkedett a tenger. A szeszélyes Kaszpi-tenger című angol nyelvű tanulmány szerint a vízszintemelkedés oka nem egészen ismert. Bizonyára van orosz nyelvű magyarázat is, gondoltam. Iráni kollégáim nem kereshették, hiszen az intézetben senki sem olvas oroszul, és egész Iránban alig van orosz tengeri folyóirat. Pedig az Anzali lagúnák sorsát a vízszint alakulása határozza meg. Az erdőirtás miatt a folyók hordaléka gyors ütemben feltölti a lagúnát. Apadó tengervíznél a bőven folyó patakok, folyók vize egyszerűen leszalad a lagúnáról a tengerbe. Ez az egyelőre számomra magyarázatlan 1,7 méteres vízszintemelkedés viszont visszaduzzasztja a lejtőkről lefutó folyók vizét. A gravitációs édesvíz-nyomás egyúttal megvédi a lagúnát a tengerré válástól. Menthetőek a kaszpi-keszeg ősi ívóhelyei és ivadékbölcsői, pontosabban az emelkedő Kaszpi-tenger az egyetlen reményünk, hogy visszaállítsuk a lagúna természetes viszonyait. Enélkül FAO-megbízásom reménytelen vállalkozás lenne.
1990. április 8.
Iránban pénteken van vasárnap. Szombat a hét első munkanapja, vasárnap a második. Nehéz hozzászoknom. Ma indulunk az Anzali lagúna vízgyűjtőjét keletről határoló Sefidrud folyó vízgyűjtőjére. Sefidrud magyarul fehér folyót jelent, a Kaszpi-tartományok legnagyobb folyója. Magas fennsíkok óriási, száraz vízgyűjtőjének vizét szállítja a tengerbe. A parti Talesh hegységben széles völgyet vájva rohan a tengerparti síkra, majd a tengerbe. A folyókba ívni feljáró tokok legfontosabb útvonala, az iráni kaviáripar gyöngyfolyója. Nem is olyan régen, az ötvenes években még hatalmas vizacsapatok úsztak felfelé a folyón, ívóhelyeikhez. A sekély zúgókon átkelő óriások hátuszonya jelezte vonulásukat a helybeli falusiaknak. Bizony, sokan áldozatul is estek az orvhalászatnak, annak ellenére, hogy a tokhalászat szigorúan állami monopólium. A Kaszpi-tengerben a vizával együtt él a simatok, sőregtok, kaszpitok és vágótok. A kaszpitok kivételével valamikor mindezek ívtak a Dunában is.
A tokok a cápákhoz hasonlóan porcos halak, és a tengerben élnek, táplálkoznak, növekednek – csak ívni járnak a folyókba, mint a lazacfélék. A leívott lazacok azonban elpusztulnak, sohasem úsznak többé vissza a tengerbe. Szétbomló testük növényi és állati tápanyagaival gazdagítják a kristálytiszta vizű, tápanyagszegény hegyvidéki patakokat. Zúgókon, vízeséseken át felhatolnak a legmagasabban fekvő patakokba is, ahol végül az ikrát lerakva, elpusztulva táplálják utódaikat. A tokok ívás után visszatérnek a tengerbe. Igaz, nem is úsznak a legmagasabb hegyvidéki patakokig. A bővizű nagyobb folyókban ívnak, ahol bővebben van táplálék – és a természetben nincs fölösleges áldozat. Néhány fajuk teljesen áttért az édesvízi életmódra. Például a mi apró termetű kecsegénk. Vagy a szibériai folyókban élő lénai tok, melyet intézetünkben fogtunk tenyésztésre, a broiler csirkéhez hasonló sűrű tartásban. Tíz-húsz, ivadékkorban tízezer állat egyetlen köbméter vízben! Micsoda ellenpont ez természetes otthonukhoz, a tágas, szibériai folyókhoz képest. De hát az ember nem válogatós. Koncentrációs táborok hangulatát éreztem, amikor először a Volga mellett, majd itt, a Shilat hatalmas hűtőházaiban megláttam a felhasított hasú és ikráitól megfosztott, féltonnás vizákat. Hosszú orruk levágva. A tengerbe kifeszített hatalmas kopoltyúhálók szemeibe akadt, dühöngő óriások állítólag megszelídülnek, ha a halászok lenyisszantják orruk felét. Sokkterápia.
szennyes állat
A kaviár drága kincs. Egy kiló valódi kaviár félezer dollár. Amit otthon szép csomagolásban, drágán veszünk, az csupán olcsó tengeri halakból készült dán kaviárutánzat. Az iráni kaviártermés néhány száz tonna évente, töredéke az orosz termésnek. Valamikor a perzsa sah eladta a tokhalászat jogát az oroszoknak. A pletyka szerint az oroszok lefizették a főpapot, hogy a tokhalat szennyes állatnak minősítse. Hithű mohamedán nem fogyaszthatja, mivel nincs pikkelye. A csupasz bőrű harcsát ma sem fogyasztják; a lagúnán járva több, jókora harcsatetemet láttam átmetszett tarkóval. Hálóba kerülve a halász elpusztítja a tisztátalan állatot. Úgy látszik, a tarkóvágás a halálos büntetés formája. Időközben a papok elfogadták a tudomány álláspontját: igenis, van a tokon pikkely. A hithű mohamedán fogyaszthatja, és az ikrájából készült kaviárt árusíthatja. Az elűzött Pahlavi sah idején a kaviárt előszeretettel vásárolták a légitársaságok első osztályú utasai számára. A Pan Am egyedül két és fél tonnát szolgált fel 1978-ban. A forradalom után Khomeini ajatollah is kinyilvánította a tok fogyaszthatóságát. Szükség is volt a magas szintű állásfoglalásra, mivel a sivatagi Arábiában Mohamed próféta asztalára aligha tettek tokfélét az asztalra. Az intézet éttermében ebédre majdnem mindennap izzó faszénen pirult tokot eszünk, nyers, édes vöröshagymával vagy gyümölcsecetben érlelt fokhagymával. A hűvös, nedves Gilan tartományban mindenki naponta eszik fokhagymát – reuma ellen.
A kaviáripar egykori gyöngyfolyója ma, ezen a pénteki vasárnapon szomorú képet mutat. Az alsó folyáson a delta felé haladva egyre kevesebb a víz a széles mederben. Itt már egy tízkilós viza sem tudna felúszni az árván maradt ívóhelyre. Mi történt? A száraz iráni fennsík hóolvadékát és gyér esővizeit óriási vízgyűjtőn bővizű folyóvá szorgalmasan összegyűjtő Fehérfolyó hihetetlen mennyiségű hordalékot szállított a tenger felé. A hajdani ligeterdős tájon már Krisztus előtt több ezer évvel kiirtották az erdőt. A népesség gyarapodásával az extenzív állattartás kipusztította még a bokros, füves társulásokat is. A vízgyűjtő jelentős része növénytelen. A víz eróziója szabadon, teljes energiával pusztítja a felszínt, és minden lejtőn a folyó felé mossa-görgeti a finomabb-durvább törmeléket. Egy liter folyóvízben 25g lebegtetett törmelék áramlott a torkolat felé, nem is beszélve a folyó medrén görgetett, nehezebb törmelékről.
A lejtők növényesítése számtalan kormányzati és nemzetközi projekt célkitűzése. Eredmények mutatkoznak, mindez mégis: csepp a tengerben. A hordalék csökkentésére francia mérnökök közreműködésével 1962-ben elkészült az első óriásgát Mangilnál, majd a kisebbek 1966-ban Tariknál és 1968-ban Sangarnál. A gátak mögötti tározóban a hordalék jelentős része leülepedik. Az óriás üledékcsapdák azonban hamar feltöltődnek, és a kiterült víz gyorsan párolog. Ráadásul most tavasszal, halívás idején gyűjtik össze a tározókban a hóolvadás és a tavaszi esők vizeit a nyári öntözéshez. Az alsó szakaszon alig észlelhető a tavaszi áradás, pedig a bőségesen áramló víz lenne az ívás elindítója. Így aztán gyakorlatilag nincs számottevő tokvándorlás és ívás a Fehérfolyón.
ivadéknevelő telepek
A volgai tározók gátjai hasonlóan elzárták a víz útját, a halak útját. A tokok elterjedési területén Észak-Amerikában és Eurázsiában minden folyót elzártak. Az óriások a még hatalmasabb gátak előtt összegyűlnek – egyre kevesebben – és nem tudják, hogy az állatvilágnak ezt az egész ágát az ember halálra ítélte. Sorstársaikon, a kisebb testű lazacféléken a fejlettebb Észak-Amerikában, ahol már a természetre is futja, sokat segít az egyre hatékonyabb halutak, hallépcsők építése. De ne legyek ennyire pesszimista! A Volga és a Don mentén óriás ivadéknevelő telepek ontják a mesterségesen szaporított és előnevelt ivadékot. Műanyagzsákok oxigénnel telített vizében utaznak az ujjnyi ivadékok a tengerbe. Ma nagyobb a tokfogás és kaviártermés, mint valaha. Szovjet mintára és szakértőkkel itt, az iráni oldalon is működik már a tokivadékgyár, és bízhatunk a tokok alkalmazkodóképességében.
Holcik kollégámmal hevesen vitatkoztunk. Szerinte reménytelen a Dunába visszatelepíteni a vándorló tokokat. A Vaskapu feletti Dunából mindörökre eltűntek – mondja. Talán mégis kialakítható édesvízi állomány. Igaz, ehhez először a Dunát kell megmenteni, visszaalakítani folyóvá. Mert most nagy méretű szennyvízcsatorna. De a restauráció nagyon nehéz és költséges.
Az Anzali lagúna pusztulásának okozója szintén folyóvíz, és a helyzet már csak mesterségesen javítható. 1968-ban az egyre terjedő rizsföldek öntözésére francia tervek szerint 16 km-es alagúton keresztül vezették a zavaros hordalékkal teli Sefidrud folyó vizét a lagúna vízgyűjtőjéhez. Igaz, az átvezetett zavaros víz üledékének nagy része a rizsföldeken leülepszik, de így is bőségesen jut belőle a lagúnába ömlő folyókba. E folyókon a delták torkolata évenként 100 métert halad előre a lagúna rovására. Vizet vezetni a száraz vízgyűjtőjű Sefidrud folyóból az évente 2 méteres eső öntözte lagúna vízgyűjtőjére, míg az itt lévő bővizű folyók csatornákká átalakítva, kihasználatlanul rohannak a Kaszpi-tengerbe: ez az ökológiai táj kezelés törvényének a semmibevétele.
lótuszmezők
Mindez az elűzött sah idején történt, és a mai kormányzat politikai okokból is fogékony javaslatunkra. Zárjuk el a Sefidrud vizét szállító alagutat, és nyissuk meg a lagúnába ömlő folyóknak nevezett csatornákat. Építsünk üledékcsatornákat, terítsük ki a folyókat, adjuk vissza ártereiket. Tartsuk a vizet a vízgyűjtőn, a folyók vízfolyását is megtartva eredeti állapotukban, az árterületekkel együtt. Így lesz víz öntözésre, a lagúna feltöltődése lassul, és a Kaszpi-tenger várhatóan hosszú távú vízszintemelkedésével együtt visszaáll a halbölcső-funkció. Megmenthetők a lótuszmezők és a halódó mocsár is újraéled, hosszabb távon biztosítva a nemzetközileg is számon tartott gazdag madárvilág életterét. Ráadásul visszaadjuk a Sefidrud elrabolt vizét a kaviáripar nagy örömére. Szép, de milyen áron? Vissza kell adnunk a folyóktól és a lagúnától elvett földeket, de akkor csökken a rizsföldek területe. Ezzel kényes ponthoz értem. Persze az emelkedő tengerszint, ha tetszik, ha nem, mindezt úgyis elvégzi. Visszatorlasztja a lagúnába ömlő tizenegy folyó édesvizét. Árasztások lesznek, természetes üledékcsapdákkal, ártérrel, de emberi rend nélkül. Jobb, ha tervszerűen végezzük a naturálást – a természet segítségével.
Egyelőre azonban Nissan Patrol gépkocsink a sekély, vizeitől megfosztott Sefidrud mellett halad. A parasztok frissen szántott rizsparcelláikat készítik a vetésre, a folyó gátjai pedig gyűjtik a vizet a nyári öntözéshez. A tokivadékgyár fiatal igazgatója – egykori tanítványom Szarvasról – azzal vigasztal, hogy külön kérésre a toktelephez azért mégis kap elegendő vizet a Fehérfolyóból. Közben büszkén mutatja az automatikával szemem előtt leeresztett vizű anyatartó medencéjében a vízből félig kiálló hátú, szaporításra váró óriás tokokat. A szaporítás ebben az esetben az állatok hasoldalának teljes felmetszését jelenti.
1990. április 13.
Házigazdámat, Haghpenah igazgatót várom szállodámban – búcsúzkodásra. Mélyen vallásos, művelt fiatalember. Ramadán van, a mohamedánok harminc, ritkábban huszonkilenc napos böjtje. Minden délben a 35 km-re fekvő Rasht tartományi székhelyre kocsizik vallási szertartásra, imára. Késik. Kisétálok a szálloda magas fallal körülvett tágas kertjébe. Széles beton virágágyásokban tenyésztett búzavirágok pompáznak: rózsaszínűek, bordók, lilák, sötétkékek – a búzavirágkék kevés. Évekkel ezelőtt családommal utaztam, és búzavirágfoltot pillantottam meg egy tábla szélén. Kiszálltunk a kocsiból, lányomnak és fiamnak megmutattam: az a búzavirág. Nem szedtünk belőle. Meséltem nekik, hogy a búzavirág gyerekkoromban a falusi táj állandó, nyár eleji színfoltja volt. A sokféleség, sokszínűség egyik hordozója. Az alföldi magyar tájból kipusztult. Kipusztult az eltűnő sokféleséggel, az iparszerű búzatáblák megjelenésével, a hatékony csávázással, a mindent ölő gyomirtókkal. A Naturopa folyóiratban olvastam, hogy Nyugat-Európában már egyre növekvő szántóföldi területen fizetnek a parasztoknak, ha földjeiken a környezettel is gazdálkodnak. Ha például csak egyszikűeket ölő gyomirtókat használnak, legalább a fásított mezsgyék 12 méteres szegélyén. A folyóiratban színes felvételekkel bizonyították: a mezsgyék, utak mentén a búzatáblák pipacsvörös és búzavirágkék színekkel tarkállottak. Visszatértek a kipusztuló foglyok, melyek a kétszikű növényeken élő rovarokkal táplálkoznak. Huszonöt kipusztuló növényfajból tömegesen megjelent nyolc. Az így kezelt táblaszéleken duplányi lepkét számoltak. Visszatér az eltűnő sokféleség? Sajnos, egyelőre csak a gazdag országokban. A tenyésztett búzavirágokról jutott eszembe mindez, meg az is, ha a magyar nyelvben búzavirágnak nevezett élőlény kipusztul, a genetikailag szennyezett korcsokból fel tudják-e támasztani a genetikusok a tiszta génállományú, igazi búzavirágkék élőlényt. Haghpenah igazgató kocsija befordult a szálloda kertkapuján.
1990. április 14. délelőtt
Munkám első hónapos missziója végéhez közeledik a Kaszpi-tenger partján fekvő Anzali lagúnán. Adatgyűjtés következik, majd vissza Teheránba, aztán Rómába, a FAO főhadiszállására. A Kaszpi-tenger az óceánok szintje alatt fekszik 25 méterrel. Reggel hat órakor indulok a tenyésztett búzavirágos szállodámból Nissan terepjárón a tenger szintje felett 1800 méterre fekvő Teheránba.
száraz a táj
Három óra alatt kapaszkodtunk fel a Sefidrud folyó völgyén a fennsíkra, és ráfordulunk a Teherán felé vezető autópályára. FAO-szakértők jelentésében olvastam Irán száraz, öntözés nélküli mezőgazdaságáról. Az autópálya két oldalán hektáronként egy tonnánál is kevesebb hozamú búzaföldek. De egyáltalán hogyan teremhet itt búza? Már most, április közepén csupasz, száraz a táj, és eső őszig nem várható. A száraz hátakkal és frissen zöldellő búzatáblás völgyekkel hullámzó fennsíkon patakokat, csermelyeket látok – ez hát a magyarázat. Megint a patakok. Ezek persze garantáltan természeti képződmények. A hullámvölgyek búzatábláin bukkannak elő a szögletes kőtörmelékből és finomabb részecskékből álló talajból. A gravitáció cikcakkjain csörgedeznek, majd hullámháthoz érve újra elbújnak a felszín alá. Tehát talajvíz. A téli havazások olvadéka a fennsík medencéjének talajvizét táplálja. Ez biztosítja a búza csírázását, növekedését, beérését. Eső nélkül persze nem nagy hozamokkal.
A jelentős téli, hó formájában hulló csapadékot jelzik a fennsík falvainak jellegzetesen alacsony, lapos tetejű házai. Az alacsonyabb hullámhátak mélyebben fekvő talajvizét mézédes szőlőt termő öreg, göcsörtös tőkék hasznosítják. A szőlő gyökere több méter mélyre lefúr víz után a törmelékes talajba. Hatékony vízhasznosító a mediterrán medence jellegzetes olajfája is, a görög mitológia hétköznapi díszlete. Olajfa-élményem Görögországban született, Itea lapos, végeláthatatlan olajligeteiben. Ezért volt szokatlan számomra, hogy a Sefidrud folyó beszűkült völgyének meredek oldalain is olajfa-ligetek zöldellnek – a köves mederben rohanó víz közelében persze. A magasabb oldalak itt is csupaszak. Irán ismert olajbogyó-termelő területén haladunk keresztül. Kísérőim javaslatára megállunk reggelizni az első csárdánál, és ízletes, olajbogyós savanyúságot eszünk a frissen sült lapos kenyérhez és tojásrántottához. Ramadán idején dolgoztam a lagúnán, így az étkezéssel bizony nem kényeztetett el a véletlen. Az úton lévő utazó mohamedán viszont szabadon ehet, ihat, hiszen böjtölő hittársait nem irritálja.
A kiadós, jóízű reggeli után melegebben süt az áprilisi nap, hangulatosabb az olajfaligetes folyóvölgy. Még fél évszázada is kiterjedt melegerdők borították a Kaszpi-tengerre néző hegyoldalakat. A földtörténeti negyedkor végén hasonló erdők uralták Európa és Észak-Ázsia jelentős területeit. A jégkorszak után kevés maradt belőlük, ilyen maradványterület Irán Kaszpi-tengeri partvidéke. Legépebben a Masula folyó völgye őrizte meg az erdőt, de a hegyoldalakat túllegeltetett, leromlott részek borítják, és az erdőtalajt bőséges tavaszi és őszi esők mossák a patakokba. A felső folyáson több, mint 1500 m magasan fekszik a folyó nevét adó település. A meredek hegyoldalra épült kis város házai teraszosan épültek. A házak teteje a felettük lévő házak utcájául szolgál. A várost közrefogó csúcsok, hegytetők még havasak. A völgy középszakaszán ibolya és kankalin virít a patakot kísérő sziklák közötti sekélyes erdőtalajon.
1990. április 14. délután
Első teheráni estémen az égerfás patak valóban látomás volt. Közel három hét után a rügyező fák lombot hajtottak, és éger helyett frissen zöld platánlevelek virítottak a fehér cserepes faágakon, meleg napsütésben. A széles főút másik oldalán is csörgedezett egy patak – platánokkal bélelt medrében. Mindkét patak csörgedezett és nem rohant –, délutánra el is apadt. Hol van az esti látomás?
dús lombozat
A platánok is a gyökereikkel felszívott nitrogéntől nőttek óriásokká, és az ember kedve szerint kerültek illetéktelen helyükre. A patakot is az ember szabályozó rendje nyitja és zárja. Ez a rend sem független a természettől. A vízvesztéseket az Elburz Teheránt övező előhegyein télen összegyűlt hótömeg olvadása és a város napi életritmusa befolyásolja. Követségünk épületétől is jól láthatók a tavaszelőn még félig hófödte előhegyek. A fehér háttér előtt világosra festett két-három emeletes villák uralják a városrész hangulatát. De a siváran kopár lejtők már sejtetik a nyári városképet. A hó még egy hónapig eltart, mondja követségünk egyik munkatársa. A város több pontjáról látható Demavenda, Irán legmagasabb hegycsúcsa viszont egész évben fehéren szikrázik és folyamatosan vizet olvaszt a száraz tájba. Nem hiszem, hogy mindig jut belőle a főút patakjaiba. Pedig a forradalom előtt, a volt uralkodóról elkeresztelt út kivételes helyzetét a vizet szállító csatornák szélessége is mutatja. Nem beszélve az óriásra nőtt platánok dús lombozatáról. Kisebb csatornák sokfelé kísérik a szerényebb fasorokat. Teherán a platánok városa, a platán dekoratív, hálás fa; a vizet szereti és a nitrogént. Az óriás város szennye, hétmilliós emberi koncentrátum bőséges nitrogén-forrás. Csak a víz limitálja a platánok növekedését Teheránban.
1990. augusztus 7–8
Szorongással kezdődik második FAO-s misszióm Iránban. Néhány nappal Irak kuvaiti inváziója után a Perzsa-öböl térsége intenzív katonai felvonulási területté vált. Munkaterületemhez közel megrázó földrengés pusztított. Városok dőltek romba, lakók tízezreit betemetve. Juraj Holcik cseh kollégámmal mégis útnak indultunk. Az osztrák légitársaság gépén monitor jelezte haladásunk útvonalát. Átrepültünk Magyarországon, Románián, Bulgárián, majd Törökország legészakibb, fekete-tengeri partvidékén haladtunk Teherán felé. Sajnos, a tájakból nem láttunk semmit, mert a Lufthansa, Air France és az Alitalia légitársaságokhoz hasonlóan az Austrian Airlines is éjszaka repül Perzsia fővárosába. A hajnali érkezést követő néhány órás alvás után délig már minden formaságon átestünk az UNDP központban, és indulhattunk lagúnánk felé. A fővárosi Shilat központ légkondicionált Chevrolet kocsiján, 150–160 kilométeres óránkénti sebességgel rohantunk az autópályán. A fennsíkról a tengerpartra leereszkedő, hegyláncokat átszelő kanyargós utakon is 100 km fölött maradt átlagsebességünk. Lenyűgöző volt a szurokfekete szakállú fiatal gépkocsivezető érzéke és biztonsága. A szokásos hat óra helyett négy óra alatt elértük a Kaszpi-tengert. A fennsík augusztus eleji látványa megerősítette áprilisi következtetésemet a talajvíz fontosságáról. A kopár és porzó hegyekkel körülvett fennsíkon már learatták a gabonát. A sárga tarlók mellett élénkzöld vetések, sőt másodvetések bizonyították, hogy nyár vége felé is magasan lehet a talajvíz a hullámzó táj völgyeiben. Állítólag évszázadokkal korábban már fejlett talajvíz-gazdálkodás volt e napégette magasföldön. Felszín alatti talajvízpatakok és áramlások tudatos irányításával éltették a vetéseket és ligetes kerteket. A zöldellő területeket határoló száraz, köves hullámhátak és a fennsíkot koszorúzó kopár hegyek szemléletesen hangsúlyozták a talajvíz éltető erejét.
földrengés sújtotta
Indulás előtt felhívtam követségünket. Uram, ön a térség legnyugodtabb országába érkezett, üdvözöljük. Körülöttünk ma mindenhol feszültség. Északon örmény és azeri ellentét, keleten Afganisztán, sőt Pakisztánban is éppen most bukott meg Bhutto lányának kormánya. Nyugaton Kuvait iraki inváziója. A Kaszpi-tengerhez megy? Pontosan a földrengés sújtotta területre. Ott éppen esik az eső és szélvihar tombol.
Gépkocsivezetőnk lassítani kezd, amikor az első romba dőlt várost, Luchant elértük. Lépésben vezetett Mangil és Rudbar romjai között is. Az eső már elállt, és az erős szélben mindhárom városban emberek és gépek dolgoztak. Bontották, hordták a törmeléket. Kalapáltak, tisztogatták a menthető darabokat. A kis házak porba hulltak, a nagyobbak összecsuklottak, elhajoltak, szétváltak. Szörnyű látvány volt, még ötven nap után is. Éjfélkor mozdult meg a föld. A hivatalos adatok szerint harmincötezer embert ért álmában a halál. A túlélők katonai sátrai, ideiglenes faházai láthatók mindenfelé a romtisztásokon, városszéleken. Ponyvával takart segélyszállítmányok, burgonyás zsákhegyek, építőanyagok, görög- és sárgadinnye garmadák, füstölgő lacikonyhák közt mozog a bontó és építő embertömeg. Ilyen lehetett Budapest az ostrom után, de segélyszállítmányok nélkül.
Nem álltunk meg. Felgyorsítva, hamarosan elértük a Sefidrud folyón épült, óriás víztározót. A folyóvölgy szűkületét lezáró betonkolosszus kisebb repedésekkel túlélte a földrengést. A táguló repedésektől és utórezgéstől félve azonnal, teljes kapacitással ereszteni kezdték a gát mögött felhalmozott víztömeget. De még most, ötven nap után is, bőven volt víz a tározóban. A földrengésről a tározó melletti kőomlások, friss törésű, lezuhant sziklatömbök tanúskodtak. A tározó gáthoz közeli kis szigetén csonkán égnek meredő királynő-szobrot nem a földrengés, hanem a sahot elűző népharag döntötte le tíz évvel ezelőtt. A Sefidrud folyó mentén a tengerparti síkra leérve a földrengésnek már kevesebb nyoma maradt. A tartomány fővárosában, Rashtban kevés ház rongálódott. Még tovább, a lagúna partján fekvő Bandar Anzali alig károsodott. Pedig az epicentrum éppen a lagúna előtt, a Kaszpi-tengerben volt. A tavasszal megismert tengerparti szálloda, ahová ilyen rekord idő alatt leértünk, sértetlennek látszott.
1990. augusztus 12.
Éjszakai gyűjtéshez indultam cseh kollégámmal a harmadkori maradvány melegerdőkkel borított Talesh hegység egyik legszebb patakvölgyéhez, a Masula hegyi folyóhoz, hat kísérővel. Többféle dinnyével, sajtokkal, hosszú, lapos lángoskenyerekkel, hordónyi termosz jegesvízzel felszerelve két óra alatt elértük a völgy bejáratát. Teheránból, a Kaszpi-tengerparti síkra leereszkedve láttam a földig rombolt városokat. Milyen lehet a természet, a lakatlan folyóvölgy ilyen erős földrengés után? Az út sértetlen, a meredek sziklákkal beszűkülő szakaszokon hegyomlások nyomai az út szélén. Az útról a törmeléket eltolták, a nagyobb sziklákat elvontatták, a kidöntött fákat feldolgozták. Már csak az elszáradt levél és fűrészpor tanúskodik a szörnyű éjszakáról. A fa itt nagy kincs. Irán lényegében sivatag. Egyedül itt a Kaszpi-tenger síkságát délről övező északra néző lejtők zöldek. Egyes történészek szerint Európa fejlődését a fának köszönheti, az iszlám világ hanyatlását pedig az erdők kipusztításának. Krisztus előtt négyezer évvel Irán még erdős, ligetes térség volt. De hol vannak már a libanoni cédruserdők? Talán az olajkút-erdők hasznából a természetes táj rekonstrukciójára is futja. Egyelőre csak a szakértői munkák, felmérések, javaslatok készülnek. A Talesh melegerdői szigorúan védettek. Egész nap az oldalpatakok meredek, sötét völgyeiben lerohanó víz mentén hálóztam a növényzetet a vízben fejlődő, kirepülő és a parti növényzet közt megbúvó tegzeseket gyűjtve. Az eldugott szakaszokon több helyen is friss fafeldolgozás nyomai. Szögletes gerenda, deszka, léc alakra kifűrészelt faidomok. Máshol már csak a faháncs, fűrészpor és elfonnyadt lombozat. Vajon csak a földrengés sújtotta fák maradványai? A patakmederbe frissen lezúdult óriás sziklatömbök között járok. Jól elkülönülnek a már régóta vízmosta és csiszolta formáktól. A patakmeder kövein élnek homokból, kőből vagy növényi maradványokból épített házaikban és selyemből font gyűjtőhálóikban a tegzeslárvák. A kifejlett lárvák apró kövekből bábházakká alakítják lárvaházaikat, és selyemfonállal a meder köveihez erősítik. E védett helyen a lárvából báb, majd szárnyas imágó fejlődik. Az ötvennégy napos, tehát a földrengés éjszakáján patakba hullott köveken csak friss bábházakat találok. Ezeket a köveket a lárvák is elkerülik. Nincs még rajtuk élőbevonat, amin legelészve táplálkoznának. Csupán a hálót fonó és a vízárammal sodródó apróbb állatokat sűrű szemű hálóikkal kiszűrő Hydropsyche, Plectrocnema és Philopotamus fajok lárvái telepedtek meg ezeken a köveken. Ez év tavaszán, áprilisban már jártam a patakmedrekben. Akkor hűvösebb volt. Most a párás melegben kemény fizikai igénybevételt és több liter vízveszteséget jelent a gyűjtés hónaljig érő gumicsizmában. A meredek patakmederben felfelé haladva, köveken ugrálva, kisebb-nagyobb vízeséseket megkerülve, felmászva gyűjteni a növényzet között pihenő, majd felzavarva cikcakkban gyorsan repülő, kifejlett imágókat. Az egész napos hálózás és az éjszakai lámpázás után fáradtan, fejfájással zárnám a napot, de szerencsére egyetlen Kalmopyrin rendbe hoz. Szállodámba visszatérve hajnal felé azzal a jó érzéssel szenderültem álomba, hogy a negyedkori maradványerdő patakrendszeréből több olyan tegzesfajt is gyűjtöttem, amely még ismeretlen, leírásra vár. Az ember természetes kötelessége, hogy szülőanyjának, a természetnek élőlényeit örökölt tudásával megörökítse az utókornak. Mielőtt elpusztítaná őket. Mert gyorsuló ütemben pusztítja. Milyenek voltak az iráni ligeterdő- vagy a libanoni cédruserdő-patakok tegzesei, apró házaikkal, kifeszített hálóikkal? Ha terveink, javaslataink nem valósulnak meg, holnap már a taleshi melegerdők is eltűnnek patakjaikkal mindörökre. A júniusi földrengés több forráspatakot kiszárított. Máshol viszont újakat fakasztott, melyeket a meglévőkben élő tegzeslárvákból kifejlődő repülő imágók gyorsan benépesítenek. Erdők nélkül viszont elpusztul az erdős patakok változatos tegzes élővilága. Legalább leírásukkal állítunk örök emlékművet minden fajnak. Abban reménykedve, hogy egyszer az ember megállítja az erdők pusztítását, a sokféleség eltűnését. Természet nélkül, az élőhelyek sokfélesége nélkül mi sem élhetünk.
1990. augusztus 14.
Kora délután van. Tengerparti légkondicionált szállodai szobámban dolgozom, már órák óta. A Kaszpi-tengerre vonatkozó legújabb paleoklimatológiai és paleohidrológiai orosz cikkeket emésztem. A beruházást finanszírozó kormány meggyőzéséhez készítek segédanyagot ,,A vízszintemelkedés sürgeti az Anzali lagúna rekonstrukcióját” címmel. Közben öntudatlanul is észlelem az augusztusi tengerpart fürdőéletét, többnyire negatív érzelmekkel. A fekete ruhákba burkolt ülő, sétáló vagy vízbe gázoló nők látványa lehangol. Sóvárogva, szomorúan nézik a fürdőző fiúkat és kislányokat, gyerekeiket. Szemüket csak lopva merem tanulmányozni. Az irániak családszerető emberek. Egyetlen hétvégi pihenőnapjukon, pénteken férj, feleség, gyerekek együtt jönnek a tengerpartra. A gyerekek fürdenek. A szülők a parton. A vállalkozóbb apukák levetkőznek és begázolnak, de csak derékig. A nagyon ritka vállalkozó anyuka fekete ruhástul gázol a térdig érő vízben. Van ezenkívül még a családi motorcsónakázás, a tengerparti gépkocsizás és a vízibiciklizés. Az első, a nagy teljesítményű japán motorcsónakokkal a hullámzó tengerparton különösen kedvelt. Valami szokatlanra figyelek fel a cirill betűs cikk tanulmányozása közben. Öreg iráni érkezik a kövekkel védett szállodai partszakaszra; az ismerős, lapos kőhöz érve szétterpesztett lábbal, mint tengerész a viharos fedélzeten szemléli a tengert, majd vetkőzni kezd. Nem félszegen, mint itt mindenki, hanem öntudatosan húzza le fején keresztül az ingét, előbb egyik lábáról, majd a másikról a nadrágját. Mindkettőt rendben összehajtja és maga mellé helyezi a lapos kő szabad felére. Kibújik a papucsából és térdig érő alsónadrágjában elindul a tenger felé. Továbbgázol a vállalkozóbb apukáknál is, majd mélyen beúszik a tengerbe. Ő az első iráni, akit igazán úszni látok, s úgy tűnik, minden mozdulata, egész megjelenése üzenetet továbbít a délutáni, napégette tengerparton. Az irániakhoz, a sötét ruhás nőkhöz, gyerekekhez. A múltból a jövőbe.
kriminél izgalmasabb
Március óta, öt hónap alatt a tenger közelebb jött a szállodához. A tengerparti kocsizók homokos sávját víz borítja. Még nyugodt vízfelszínnél is egészen a köves sávig ér. Igaz, most olvasom, hogy az elmúlt 90 év vízrajzi adatai szerint a tengervízszint évszakos ingadozása elérheti a 16 cm-t, bár éppen az elmúlt években az ingadozás mértéke csökkenő tendenciát mutat. Valószínűleg éppen a 13 éve tartó vízszintnövekedés miatt. A maximum általában júliusban van, a minimum pedig télen. Csakhogy az emelkedés láthatóan nagyobb most, mint a lehetséges júliusi 4-5 cm-es csúcs. Az emelkedés tehát tovább folytatódik. A saját szememmel látom, és a kikötői hivatalos mérések is igazolják. Csakhogy márciusban másokhoz hasonlóan én is természetesnek gondoltam, hogy az éves vízbefolyás 80 százalékát adó Volga folyó vízhozam-növekedése okozza az emelkedést. Még az idézett angol cikk is érthetetlennek, furának nevezte a Kaszpi-tengert. Miért emelkedik ilyen kitartóan 1977 óta? Feltételeztem, hogy az oroszok komolyan megijedtek az 1930-tól 1977-ig tartó folyamatos, több mint 3 méteres csökkenéstől, és komoly rendszabályokat vezettek be a volgai víztározók gazdálkodásában. De túlértékeltem rugalmasságukat. Klimonov és csapatának legújabb közleményei a mindenkihez szóló Priroda népszerűsítő lapban kriminél izgalmasabbak. Már órák óta olvasok, számolok, ellenőrzők. A Kaszpi-tenger térségének vízrajzi viszonyait 5,5 és 125 ezer évvel ezelőtt alapvetően a Föld egy, illetve két Celsius fokkal magasabb hőmérséklete alakította. A globális felmelegedés ezen a térségen úgy jelentkezett, hogy a tenger felett csökkent, a Volga vízgyűjtőjén növekedett a hőmérséklet. A Volga vízhozama mindkét periódusban kevesebb volt, mint ma. A Kaszpi-tenger vízszintje mégis 10 és 40 méterrel magasabb volt a mainál. Kedvezően alakult ugyanis a csapadék–párolgás kettős a tenger felett. Több esett és kevesebb párolgott. A vízszint érzékenyebben reagál erre, mint a folyók vízhozamára. A Kaszpi-tenger vízrajzát formáló Volga-forrásvidék hűvös, boreális esői és a tengermellék párologtató sivatagai közül az utóbbi válik fontosabbá a globális melegedési szakaszokban. És mi a helyzet ma? Tény, hogy az elmúlt 150 évben a levegő szén-dioxid tartalma 25 százalékkal nőtt. A szerves anyag, szén és kőolaj egyre fokozódó elégetésekor keletkező szén-dioxid égéstermék újrahasználta, azaz a Föld szervesanyag-termelése vészesen csökken a gátlástalan erdőirtás és a folyóvízhálózat csatornázása miatt. A légburokban sűrűsödő szén-dioxid elnyeli a meleg sugarakat, és ezzel az üvegházhatással melegíti a földfelszínt. Az elmúlt 100 év alatt a Föld hőmérséklete ennek hatására fél Celsius fokkal nőtt. Földünk történetében példátlan ütemű felmelegedés. A Kaszpi-tenger térsége a korábbi melegedések történései szerint válaszol. Évente 6 centiméterrel csökkent a látható párolgás, vagyis a csapadék és a párolgás különbsége. A csapadék több mint egynegyedével nőtt. Tehát pontosan ismétlődik az 5,5 vagy 125 ezer évvel ezelőtti, csak sokkal gyorsabban. Nem geológiai léptékkel, hanem ember által okozott, emberi léptékkel, mértéktelenül. Klimonovék egyértelműen hosszan tartónak jósolják a Kaszpi-tenger 1977 óta tartó vízszintemelkedését. Ezek után megdöbbentő, hogy Berezner még 1987-ben is hosszú távú vízszintcsökkenést prognosztizált. Logikája régi. A vízszintet a Volga határozza meg. Márpedig a népgazdaság öntözési igénye folyamatosan és gyorsan nő. A Volga vízhozama és a tenger vízszintje pedig ennek megfelelően csökken. Egyetlen hosszú távú megoldás a szibériai nagy folyók délre térítése. Azt nem! Érvelnek az ökológusok világszerte. Az édesvíz elterelése növelné a sarki tenger sótartalmát, kevesebb jég képződne, csökkenne a hővisszaverődés, melegedne a sarkvidék. Tovább olvadna a jégsapka az üvegházhatás miatt amúgy is melegedő Földünkön. Erre a természetet átalakító tudósnemzedék az észak-európai folyók, a Dvina, Pecsora délre terelését javasolta. A Kaszpi-tenger pedig azóta is folyamatosan emelkedik, és már eddig is olyan óriási mennyiségű vizet halmozott fel, amely felérne a Dvina–Pecsora eltérítés 120 éves hozamával. Ehhez még 2 év építést hozzáadva óriási költséggel, 140 év múlva lenne ugyanennyi vizünk a Kaszpi-tengerben, mint most van. Várjunk csak! Hogy is van ez? De hisz ez őrültség! Dehogy. Ezek tudományos közlemények a Priroda, a Vodnüje Reszurszű folyóiratok elmúlt évi hasábjain. Én természetesen Klimonov eredményeit, adatai használtam fel az Anzali lagúna naturálását segítő segédanyagomhoz. A hullámok lassan szállodai szobám ablakáig érnek, én meg az orosz tudósok vitáját bogozom egész délután. Hangosan érvelek Berezner ellen, aki már 1987-ben is csökkenést prognosztizált. Kimondatlanul is a Dvina és Pecsora délre terelését indokolva. A vízügyi lobbi oszlopos tagjaként a mezőgazdasági nagyüzemi lobbi megnyerésén fáradozott a népgazdasági tervekben szereplő, nagyarányú öntözési fejlesztések ismételgetésével. Amikor már öntözési szakemberek nyilvánosságra hozták, hogy az éves statisztikákban elöntözött víz csupán egyharmada került valóban a termőföldre. Az is pazarlóan, a legelmaradottabb technológiával. Öntözésfejlesztésre valóban szükség van, de elsősorban technológia-fejlesztésre, nem a vízmennyiségek növelésére. A még ma is érvényes szovjet törvények szerint a mezőgazdaságban felhasznált víznek nincs ára. A pazarlás tehát alkotmányosan biztosított. Végeredmény: egy tonna búza termeléséhez a modern technológiák vízigényének többszörösét használják. Végül is az árasztásos öntözés primitív gyakorlatának továbbélését biztosítaná az északi folyók délre fordítása. Vannak, akik ebben érdekeltek. Mit sem törődnek az ember természeti környezetével. Vagy a mezőgazdaság valódi fejlesztésével. Például a csepegtetős öntözés bevezetésével. A gazdasági kényszer erejével. A víz valódi árának érvényre juttatásával. Kazasztánban nyilván drága a víz. De mézédes szőlőjük meghálálja a csepegtetős öntözést. A tények és a nyilvánosság ereje talán átalakítja a vízgazdálkodást is e hatalmas térségben. Az idő sürget. Az USA-ban öt év alatt negyven százalékkal, Svédországban kettő és félszeresével csökkent a vízigény.
1990. augusztus 16
Ma este is sokáig dolgoztam. A lagúnába ömlő tíz bővizű folyóvíz által szállított növényi tápanyagterhelés felmérése szükséges a rekonstrukciós tervek kialakításához. Hogyan tudjuk visszaállítani a lagúna eredeti szerkezetét és működését? Menthető-e még a harmadkori meleg idők maradványa, a rózsaszín virágú kaszpi lótusz? A lagúnát járva lehangoló látvány a japán Yamaha motorcsónakokon száguldozó turisták kezében az óriás lótuszvirág, vagy a napernyőként használt félméteres átmérőjű kerek lótuszlevél. A helybeli lagúnát járó horgászok és vadászok szaggatják a vízszintesen félbevágott, mákgubóra emlékeztető, öklömnyi terméseket. Zölden és éretten is ízletes. Modern lótuszevők. A szombati piacon is árulják. Persze, ha a lagúna renaturálása sikerül, az óriási lótuszmocsarak mindezt elviselik. Sokkal nagyobb kárt okoz a Talesh-lejtőkön az erdőirtás, a folyók csatornázása, a galériaerdők kipusztítása. Mindez jelentősen növelte a befolyó vizek zavarosságát. A leülepedő iszap feltöltötte, a tápanyagterhelés pedig túltelítette és bűzmocsárrá változtatta a lagúnát. Hogy mennyi iszapot és tápanyagot szállítanak a folyók, ez ideig még senki sem mérte. Márciusban indítottam be a terhelést felmérő munkát, mind a tíz folyón. A lebegtetett hordalék, szerves szén, nitrogén és foszfor tápanyagok különböző formáinak koncentrációját mérjük kéthetenkét és minden eső után. Az iszap és a tápanyag többsége a bemosódó esővízzel kerül a folyókba.
kultúra és hagyomány
Sziszifuszi munka volt tizenegy tápanyagforma mérési módszereinek a betanítása. A szükséges vegyszerek begyűjtése. De a munka beindult, és a távollétemben összegyűlt adatok elemzésén, értékelésén dolgozom. Szállodai szobámban, morajló tengerrel a hátam mögött. Számolásomat egy önfeledten játszó gyerek hangja kísérte. A csapdosó hullámok mellett is jól hallottam magányos monológját. Mindez utólag tudatosult bennem, amikor felálltam és széthúztam a vastag sötétítő függönyt. Éjfél után egy három-négyéves fiúcska játszott a sekély tengerparton. De ennél sokkal meglepőbb volt számomra a fiatal szülők összeborulása. Egymás mellett ültek, a fehér tarajos hullámok világítottak a szállodából kiszűrődő fényben. A nő is fehérben volt, fehér fátyolban. Sokáig ültek így, kisfiúk szobámba érő hangja nem nekik szólt, mégis együtt voltak mind a hárman. Szeretem az iráni embereket. Sokszor elszomorít, felkavar a varjakra emlékeztető, uniformizált fekete csador. A külvilágra zárt különnemű kapcsolat. A könyvtárban, a laboratóriumokban dolgozó nők tartózkodó zavara. Az elrejthetetlen rejtőzködés. Ezért bámultam a fürdéshez nyugodtan vetkőző öreg iránit. Pedig csak az európai kultúra szemüvege nélkül kellene látnom és értenem az itteni embereket és eseményeket. A kultúra és hagyomány a valóság szülötte. De vajon mi a felgyorsult világ mai valósága? A lagúnán száguldó Yamaha motorok, a Talesh lejtőin kapaszkodó Nissan Patrolok a különbségek rombolói. A sokszínűség nélkül sivár lesz a Föld. A sokféleség eltűnése az élővilág katasztrófája.
1990. augusztus 17.
A Talesh lejtőihez készülődöm újra, mindig odavágyom. Nappal a lagúnán vagy a laborban dolgozom, este a szállodai szobámban. A heti munka után a szünnapot, ha lehet, ott töltöm. Egyébként is úgy tervezem, hogy mind a tíz folyót végigjárom a forráspatakoktól a lagúna-torkolatig, tegzeseket gyűjtve és – legújabb mániám – a lebontási spirál hosszát mérve. Hány kilométert folyik a víz a mederben, amíg a vizsgált ponton kimért szerves anyag mennyiségét lebontja. A mérnökök valami hasonlót neveznek öntisztulásnak. A kiszemelt ponton lemérem a folyóvíz szervesanyag-tartalmát, a szervesanyag-bontás nagyságát és a vízfolyás sebességét. Elég egyszerűen hangzik, de valójában nagyon sok zavaró körülményt kell figyelembe vennem. Ilyen tervekkel indulunk a Nissan Patrol kényelmes terepjáróval és a kisebb Mazda teherautóval egész napos terepmunkára felkészülve a Pasikhan folyó forrásvidékéhez. Ebédhez nem készülünk. A felső folyás egyik oldalvölgyében van a híres Imamzadeh Ibrahim emlékhelye. A szegény mohamedánok támogatását zászlójára tűző üldözött síita szekta egyik papja keresett itt valamikor menedéket, az uralkodó katonái elől rejtőzködve és az igét hirdetve. Ma ezek a papok kormányozzák Perzsiát. Ezek az eszmék is keverednek Irán mai forradalmában. Talán feltalálják, hogyan egyeztethető össze a magántulajdon és a szegények felkarolása. A lagúnától 40 kilométerre hamarosan elérjük a völgybejáratot. A széles völgytalpon rizsparcellák, sarlós parasztokkal. Marokra fogva sarlózzák a sárguló, érett kalászokat, a még zöld rizsleveleket visszahagyva. Egy hektáron a termés nem több másfél tonnánál, az elvárható öttel szemben. A völgyön felfelé haladva a rizsparcellák már teraszosan egymás fölött helyezkednek el. Látványos tájképet formálnak az erdős hegyoldalak közé ékelődve. Még később teraszos teaültetvények. Végül az erdős hegyoldalak egészen a rohanó bővizű patakig szorítják össze a völgyet. Újra itt vagyok a meleg őstörténeti harmadkor maradványerdejében, a Kaszpi-dzsungelben. A melegerdő sohasem volt trópusi. A mérsékelt égöv jellegzetes fáit ismerem fel. A patak mentén éger, platán, dió. A feltört termés ugyanolyan jóízű, mint az otthoni kertekben. Itt vadon nő. A folyók galériaerdejének jellegzetes fája. A hegyoldalakon juhar, kőris, bükk, hárs, tölgy számomra ismeretlen fajai. Ezenkívül még számtalan faj. A körte, barack, alma, füge vad fajai. Ritkán látható fenyő, boróka. Igazi lombhullató erdő, számtalan bokorral. A változatos sokféleség maradványerdeje. Lelkesedésem alábbhagy. Már a második fűrésztelep mellett haladunk el. Méteres átmérőjű farönkök gúlákba rakva várnak sorsukra. Feldarabolt társaik a telepről kiforduló, füstölő Mercedes megláncolt rakománya. Miért? Mérhetetlenül olcsóbb a lagúna kikötőjébe naponta érkező szovjet faszállítmányok rakománya. Holcik kollégámmal reggelizés közben számoljuk az éjszaka érkezett teherszállító hajókat. A zsúfolt kikötőre várva, a parttól néhány kilométerre lehorgonyoznak. A fűrésztelepet szerencsére elhagyjuk. Újra az érintetlennek látszó természetben haladunk. Az első oldalvölgynél megállunk. Csapatom a főpatakon megkezdi a lebontási spirál kiszámításához szükséges méréseket. Én pedig az oldalpatakokba gázolva szikláról kőtömbre, csizmástul, vízeséseket megkerülve, patak fölé hajló ágak alatt átmászva haladok a forrás felé. A patak menti növényzetet hálózva gyűjtöm a tegzeseket. Legeredményesebb a kisebb-nagyobb vízesések falain lelógó növényzet moha és páfrány hálózása. A kifejlett tegzesek, a többi patakban élő rovarhoz hasonlóan, a vízfolyással ellentétes irányban mindig felfelé repülnek. Érthető, ha a vízesések sziklafalainál összetorlódnak. Az egyik nagy vízesést megkerülve, jócskán fel kellett kapaszkodnom a meredek oldalvölgyön. Csizmában is megérte. Terített rókagomba-mezőbe csöppentem. Zempléni gyűjtéseim emlékei. A legutóbbi nyarak agyonkeresett barackillatú gombája itt kilószámra található. De ez a faj nem húsos, tömött, hanem kicsi és csenevész.
Mint rendesen, kopasz fejemtől csizmás lábamig verejtékben érkezem vissza a főpatakhoz, ahol munkatársaim már sárga- és görögdinnyét esznek a patak kövein ülve. Gyerünk tovább! Messze még a főpatak forrásvidéke. Útközben megállunk a nevezetes kegyhelynél ebédelni. Egész kis hegyi település gyarapodott Imamzadeh sírja körül. Turista menhelyek? Szállók? Fal nélküli gerenda-építmények. Három-négy emelet padlózatok. A zarándokok olcsó szálláshelyei, a padlóemeletekre kiterített perzsaszőnyegek. Most üresek. A földrengés miatt félbemaradt a turistaidény. Jöttünkre az egyetlen vendéglős a gerendára akasztott birkából hosszú csíkokat hasít, feldarabolja és nyársra húzza. Tíz perc múlva kész a birka-kebab, a sislik, ahogy itt ejtik. Szokásosan nyershagymával, rizzsel fogyasztjuk. Előtte étvágygerjesztőnek hideg vízben felpuhított, négycentiméteres óriásbabot, diót, sózott keszegikrát rágcsálunk. Az ebédet vízzel hígított joghurttal zárjuk, és indulunk tovább.
1990. augusztus 19.
A Kaszpi-tengerparttal párhuzamosan vonuló Talesh hegylánc áprilisban mindennapos élményt nyújtott hófedte csúcsaival. Visszaérkezésem óta a tengerpartról még sohasem láttam. A nulla tengerszinti magasság szintvonalát követő országúton haladunk nyugatra, a szovjet határnál fekvő Asfara városa felé. Nagyjából hasonló távolságra haladunk az óceánok szintje alatt 28 méter mélyen fekvő Kaszpi-tengertől és balra az ilyen távolságról már felhős időben is látható hegycsúcsoktól. Most augusztusban majdnem mindig felhős reggelre ébredek. Délutánonként azért kisüt a nap, de a látóhatár homályos marad. Ablakomból néha, alig kivehetően látszik az oroszok által tengerbe épített, lábakon álló olajkút. A párás horizont arról tanúskodik, hogy nyáron a tenger többet párologtat. A Talesh homályos időben is fenséges. Falvakon haladunk keresztül. A házak kertjében félelem építette, átlátszó műanyag fólia házikók. A földrengés élménye még friss. A falusi emberek inkább itt nyomorognak. Kőházaik üresek. Az újságok gyakran közlik az újabb és újabb rengések híreit. De ezek kisebbek. Bár a nagy rengéskor megrokkant épületeknek esetleg már ez is elég. Szállodai fürdőszobám mennyezetét is keresztülszeli egy ujjnyi repedés. Ágyam fölött folytatódik, gyakran kíván nyugodalmas jó éjszakát villanyoltáskor. Hidakon haladunk keresztül. A lagúnába ömlő tíz nagyobb folyón kívül még legalább két tucat kisebb vízfolyás, csatorna szállítja a lejtők vizét. Évente kétméteres esővízréteget. Ezért ilyen sűrű a folyóvízhálózat. A vízgyűjtő egy négyzetkilométeres területére átlagosan 820 m hosszú vízfolyásszakasz esik. De lehet, hogy több. A mérnökök, érzésem szerint, a kisebb oldalpatakokat nem számították a vízgyűjtő 3093 km össz folyó hosszába. Igaz, a szomszédos Azerbajdzsánban fele annyi csapadékra fele annyi folyóhossz esik. 390 méter egy négyzetkilométeres azeri tájra. A folyókat itt is csatornává változtatták. A tengerparti síkságon kiegyenesítették a kanyarokat. Katonás, egyenes vonalvezetés, semmi változatosság, egyéni jelleg. A rizsföldek, vetemények, lakóházak a vízpartig érnek. Hol van itt az élő ártér, hol vannak a galériaerdők? A kopárra irtott magyar alföldön legalább a galériaerdők itt-ott megmaradtak. Pedig valamikor a tengerparti síkságot is összefüggő melegerdő borította, nádas, mocsaras árterekkel. Gilon tartomány neve is összefügg a mocsárral. Iszap farszi nyelven gil. A kiterjedt nádasok kedvelt életteret nyújtottak a kaszpi-tigrisnek, amely valószínűleg véglegesen kipusztult. A Kaszpi-tengertől keletre perzsa, szovjet és afgán területeket benépesítő tigris külön alfajt képviselt. Panthera tigris virgata. Ma már csak szimbólum. Egy kipusztult nagyragadozó latin neve. 1958-ban kilőtték az utolsót. A Mohammed Reza Nemzeti Parkban 1967-ben még látta valaki, de a környezetvédők etetők állításával, mozgó keresőkkel, sőt távkamerákkal sem tudták az észlelést megerősíteni. Valószínű, hogy az észlelő leopárdot látott. A kaszpi-tigris világosabb színű és robusztusabb volt, mint az indiai. Kipusztulása egyenes következménye az összefüggő, nagy kiterjedésű alföldi erdők és mocsarak rizsföldesítésének. A hegyvidéki maradványerdők csupán búvóhelyet, menedéket nyújtottak. Nem volt igazi élőhely a tigris számára. Hasonló sorsra jutott a perzsa oroszlán is. Utolsó megbízható észlelése 1942-ből származik. A homlokán sörénymentes nagy ragadozóról semmiféle tudományosan értékelhető anyag nem maradt az utókorra. Csontváz, bőr, rajz vagy fotó. Semmi. Nem beszélve a múzeumi bizonyító példányról. Egyedül a neve maradt e szegény állatnak. Panthera leo persica. Ma már az sem dönthető el teljes bizonysággal, hogy nem volt-e azonos az indiai Giri erdőkben egyelőre még biztonságban gyarapodó indiai oroszlánnal.
1990. augusztus 21.
Első iráni éjszakám pataklátomása Teherán főutcáján nem hagy nyugodni. Miért rohan bővizűen, miért szárad ki délután, majd csörgedezik csupán másnap? Időközben annak már utánanéztem, hogy a keleti platán, Platanus orientalis nem idegen a vízparton, sőt a vízfolyást kísérő galériaerdők fatársulásának rendes tagja. Együtt él a diófával. Magam is láttam a Masula és a Pasikhan folyók völgyeiben. Tehát szakértelemmel, megfelelő helyére ültették a fővárosi kertészek. Az utcapatakokról ma valamivel többet megtudtam az intézetbe időnként visszajáró nyugdíjas mérnöktől. Korábban nyitott szennyvízcsatornáknak mondta valaki. Szerinte legfeljebb piszkos csatornák, amennyiben a járókelők szilárd hulladékokkal szennyezik. Teheránban ugyanis nincs kiépített szennyvízcsatorna-hálózat. A háztartási szennyvíz egyszerűen elszivárgó derítőkbe, pöcegödrökbe kerül. Ez a magyarázata a talajvíz nagyfokú elszennyeződésének. Legtöbb mintában a nitrát-nitrogén meghaladja az egészségügyi világszervezet normáját, a 10 mg literenkénti töménységet. Az utcapatakok vízelvezető csatornák. A fasorok öntözését is szolgálják. Dehát Teherán a sivatag közepén fekszik. A vizet inkább ide kell vezetni, és nem el. Nem kis feladat e száraz város vízellátása. Korábban, egészen 1954-ig 34 ganat biztosította a főváros vizét. A ganatok több ezer éves mérnöki alkotások. Több kilométeres, föld alatti, ember vájta csatornák. A talajvizet gyűjtik össze, és párolgásmentesen vezetik. Némelyik hossza eléri a 200 kilométert. A hatvanas évektől megnövekedett vízigényt az Elburz hegység vizét összegyűjtő folyókra épített tározókkal elégítik ki. Az első nagy gát a Karaj folyón épült. Ezt követte a Jaj folyó gátja. Úgy látszik, néha a teheráni platánoknak is jut a tározott vízből. Legalábbis tavasszal, a hóolvadás idején. Mohamed mérnök elbeszélése szerint embertelen munka lehetett az ősi ganatok építése. A terepviszonyoktól függően gyakran száz vagy még több méter mély függőleges kutakat ástak a létesítendő föld alatti talajvíz folyó nyomvonalán, száz-kétszáz méterenként. Ezekbe a kutakba leereszkedve vájták a vállszélességű járatokat a következő kútig. A kivájt föld alatti csatorna követte a talajvízáramlás természetes irányát, általában a hegyekből a medencék felé.
égbe nyúló hegyláncok
A kívánt helyen a csatornát felszínre vezették, vagy az építő kutakat használták víznyerésre. Teheránból a tengerpart felé menet és visszajövet láthattam, hogyan gazdálkodnak a parasztok a felszínhez közel áramló talajvízzel. Feltűnő, üde vetéseket, szőlő- és gyümölcsligeteket varázsolva a kopár tájba. A száraz belső perzsa medencéket a talajvíz varázsolta termőfölddé és lakhatóvá. Legalábbis ott, ahol az égbe nyúló hegyláncok a felhőkből csapadékot tudtak kifacsarni. Például a Kaszpi-tenger elpárolgó vizeit csapadékká kicsapó Elburz hegyláncon, északon és a mediterrán felhőkből esőt fakasztó Zagros hegységben nyugaton.
1990. augusztus 22.
A Kaszpi-tengerbe ömlő minden jelentős folyón víztározó gát duzzasztja a vizet. A Volga tulajdonképpen víztározók sorozata. Ennél már csak a Mississippi és Missouri folyókon épült több gát, ahol az egyik tározóból a másikba folyik a víz. A tározók feje őrizte meg leginkább a korábbi csatornázott folyó tulajdonságait. A dereka még folyóvíz, kiterjedt, változatos ártéri vizekkel. Ilyen lehetett valamikor a szabályozatlan Mississippi. A tározók alja összefüggő, nyílt vízterület. Alig folyik. Hynes, a két éve visszavonult legnagyobb szaktekintély szerint a Mississippi vízgyűjtőn elkövetett emberi károk negatív hatását a tározók csökkentették. A folyók kiegyenesítése, a mocsarak lecsapolása, a galériaerdők és bokrok letarolása, a mosómedvék lenyúzása, a rabló földhasználat zavaros szennyvízcsatornává változtatták a folyókat. A gátak kiülepítették a zavaros folyó üledékét. A kiterülő ártér változatos vizei, mocsarai feldolgozták a szennyező növényi és állati tápanyagokat. Óriási tápanyagcsapdák. A visszatartás annyira jól sikerült, hogy a tengerbe már alig jut üledék. Ott, ahová korábban a Mississippi szállította a homokká darált és koptatott hegyeket, válságos üledékhiány fogyasztja a szárazföldet. Évente száz négyzetkilométerrel csökkentve Lousiana partjait. Az alföldi területeken épített víztározók üledék- és tápanyagcsapda szerepe elég nyilvánvaló. A Kaszpi-tengerbe ömlő nagy folyók víztározói egészen harminc százalékig csökkentették a vízárammal szállított, lebegtetett üledék mennyiségét. Nem is beszélve a mederfenéken mozgatott-görgetett anyag mennyiségéről. A kiülepedett iszappal nagy mennyiségű anyagrészecskékhez adszorbeált tápanyag, elsősorban foszfor is kerül a tározók csapdájába. A kiegyenesített, csatornázott folyók árterületüktől megfosztva akadálytalanul, nagy sebességgel szállították a szárazföldek szennyét a tengerbe. A tengerek tápanyagterhelése már elviselhetetlen mértékben fokozódott. Gondoljuk csak végig. A tágas árterekkel kanyargó természetes folyók idején még nem volt műtrágyagyártás. Ma, a csatornázott, tápanyag-visszatartásra képtelen vízfolyások korában az évente előállított műtrágya mennyisége állandóan növekszik. A sokáig korszerűnek vélt jelenlegi mezőgazdálkodás pedig egyenesen a folyókba, azok pedig a tengerbe szállítják a földekre kiszórt műtrágya jelentős hányadát. E tápanyagok miatt vált csaknem holt tengerré a Balti, a Fekete és veszélyeztetetté a többi. A folyók árterének visszaállítása égető, globális ökológiai kényszer. Az ártér-rekonstrukció legprimitívebb formája a duzzasztógát. Nagy kár, hogy nem ilyen megfontolásokból épültek és ráadásul ökológusok részvétele nélkül. De Hynes mesterünk gondolataiból is következik, hogy a negatív hatások ellenére alapvető szerepet játszanak a tengerek terhelésének csökkentésében. Tudományos cikkek sora bizonyítja, hogy a Kaszpi-tenger tápanyagtartalma a tározók hatására csökkent. A tápanyagot hasznosító elsődleges növényi termelés felére esett vissza. Mindezek végeredményeként a Kaszpi legmélyebb vízrétegeiben újra megjelent az oxigén. A volgai tározók építése előtt a mélyebb rétegekből már hiányzott az aerób élethez szükséges molekula. Ma újra megjelent és újra lélegezhet a mélytenger élővilága. Igaz, literenként még csak két és fél milligramm halmozódott fel a felsőbb rétegekből, függőleges áramlással és diffúzióval. Egyes kutatók az oxigén újabb megjelenését a mélyebb rétegekben csupán annak tulajdonítják, hogy a csökkenő vízszint miatt a sótartalom bepárlódással literenként 11 grammról 13 grammra növekedett. A nehezebb felszíni tengervíz felerősítette a függőleges áramlást, amely több oxigént szállított a mélybe. A Kaszpi-tenger vízszintje azonban 1977-től állandóan növekszik. A sókoncentráció újra 11 gramm körülire csökkent, és az oxigénkoncentráció mégis tovább gyarapodik. Nyilvánvaló, hogy az évente termelt plankton felére csökkenése az elhalt növényi és állati részecskék lassú lesüllyedését, az úgynevezett planktonesőt is gyérítette. Így a mélyebb rétegekben kevesebb oxigén használódik fel az elhalt szervesanyag-bontáshoz. A Kaszpi folyóin épült víztározók tápanyag-visszatartó hatása tehát eléggé egyértelmű, és a tengerre áldásos hatása máris érezhető. Halas cseh kollégám, akivel második iráni missziómon együtt dolgozom a lagúnán és a tengerbe ömlő folyókon, a víztározók kedvező hatása szóösszetételtől dühbe gurul. A Dunaszaurusz hírneves ellenzőjeként jutott be a szlovák parlamentbe, így érthető felháborodása. Visszavonulót fújok, mert még félreérti gondolataimat. Most már csak arról igyekszem meggyőzni, hogy a kiegyenesített csatorna-állapot globális ökológiai katasztrófához vezet, és egyetlen megoldás az árteres galériaerdős folyóvölgyek rekonstrukciója. A folyók, mint régen, természetes állapotukban dolgozzák fel, tartsák vissza a szárazföld fölös tápanyagait. Az eredendő okot kell megszüntetni – érvel kollégám. Egyetértek a környezetkímélő mezőgazdaság sláger-kifejezés tartalmával. A tíz-, húsz-, sőt harmincszázalékos műtrágyaveszteség nyilvánvalóan csökkenthető. De a mezőgazdasági hozamok növelése szintén globális érdek. És bármennyire is csökkentjük a felszíni és talajvízzel áramló, folyókba mosódó nitrogénveszteséget, tény, hogy minden kilométeres folyószakaszt egy négyzetkilométeres táj táplál tápanyaggal. A legkíméletesebb gabonatermesztéssel vagy gyepgazdálkodással is több tápanyagot kapnak a folyók, mint a legjobban műtrágyázott kukoricaföld. A műtrágyagyártás tovább növekszik. Mint eredendő ok, valószínűleg csökkenthető. Zárttá kell tenni újra a mezőgazdaság nagy anyagforgalmát, amely az elmúlt fél évszázadban egyenes nyíllá változott. Olaj–műtrágya–gabona–sertés–hígtrágya és a nyíl végén a befogadó folyó. Sőt, a műtrágya jelentős része közvetlenül áramlik a folyók felé. Régen a zárt mezőgazdaságban a trágya visszakerült a földekre, évszázadokon át biztosítva a tápanyag-gazdálkodás harmonikus földi körforgalmát. Ehhez az árteres folyók tápanyag-feldolgozó tevékenysége is hozzájárult. Az ember természeti környezete örökösen újratermelődött. Nyílt mezőgazdaság, nyílegyenes folyócsatornákkal egyenesen a tengerekbe kényszeríti a föld szennyét. A pöcegödör-funkció a tengerekre marad. De mi lesz a Földünket éltető oxigénnel, ha helyette a tengerek redukált gázokat és szén-dioxidot fognak lehelni. Szén-dioxid máris 25 százalékkal több van az atmoszférában, és példátlan mértékben melegedő Földünk máris kevesebb oxigént termel. Kollégám elhallgatott szárnyaló monológom után, egyébként is támogatja javaslatomat a lagúnába ömlő folyók naturálására. Most ugyanis a lagúna látja el a pöcegödör-funkciót. Mennyivel jobb, ha a vízgyűjtő terheit szétosztjuk a tíz folyó rekonstruált árterein. A funkciót elvégzik, és a tápanyag sokféle hasznot hozó galériaerdőt, hiánypótló természeti környezetet éltet. A gátolt folyó is jobb, mint a csatornázott. De ezt már csak magamban merem ismételgetni, nehogy elrontsam lelkes győzködésem hatását. Igaz, hogy a mai primitív gátépítési megoldás mindenképpen természetellenes. Álmom, hogy megőrizve a mederben a folyamatos vízfolyást, visszaállítsuk az ártéri vizeket és galériaerdőket, olyan ökológiai gátak segítségével, melyek elektromos energiává változtatják a nagy földi vízforgás folyókra eső erejét. Szakmámban szinte tapintható, hogy formálódik a megoldás. Vagy legalábbis annak kényszere.