Centauri

OKTÓBER VÉGI FÉRFI

2007 október

OKTÓBER VÉGI FÉRFI

Közeli finisem régi ígérete szelíden remeg. Ahogy vad és erős férfi alá feküdnék nőként, újdonsült meddőségem vakító és magabiztos tudatában. Amint szeretkeznék a kéj dögös ördöngössége nélkül, végre szolidan és boldogan azzal a férfival, aki valaha voltam. Ahogy semmitmondó, de őszinte hallgatással hagynám: tegyen velem bármit és bárhogyan. Szeressen így, őrületig nagyon, szabadon, szanaszét, keresztben-kasban, darabokban és agyon. Modulonként analizáljon, vagy csodáljon egy darabban. Vagy keféljen és rongyoljon léha unalommal az árokpart bordó roncsain, míg alig izzó tekintete távoli zúgással – akár egy fénycsóva éjjel – átsöpör a smaragdgazos galagonyagátjai fölött. Babráljon rajtam szórakozottan, mint aki bőrhibákat, szaporodó szarkómákat keres. Ikszelgesse testrészeim, fakadásaim forrásait, mint aki keresztrejtvényt fejt a nyárvég langyban álló ágytálán. Bármit engednék neki – s nem fájna semmi nekünk. Ha az a férfi én volnék még.

egy ragadozó

Ám ahogy favágás közben egy cigire megállok, és sajgó izomtrapézaim tapogatom, meg kell állapítani: ez a férfi már nem a régi. A tükör többé-kevésbé még annak a réginek, ifjúnak és vadnak, erősnek és lököttnek mutatja, de a tapintás már új és szomorú. Csöndben jegyzem meg a bennem lakó gyönyörű, buja, okos és ledér nőknek (Linnának, Leának, Christinának, Gardának, Remíznek…), hogy már nincs az a hétmérföld-fényév hosszú út, nincs az a háromnapos favágás, tortúra, fogás, hordárkodás, amely úgy pumpálná tele finom, friss, patakzó, áradó vérrel az izmot, mint régen egyetlen mozdulat vagy egy jó gondolat szebbik fele. A régi, bennem lakó férfi (Cen, Ventura, Tafy, Carpentária, Masson, Barbitál…) fektében-álmában is oly karcsú és feszes volt, akár egy ragadozó – aki legmélyebb álmából is vágtában ugrik fel. Álom? Álma, alvása, alfája is delejes tréning volt. Ez meg itt? Aki most vagyok, a teljes átalakulás, a metamorfózis kapujában bambuló utazó, ha lefekszik, pontosabban ledől, akár a villámsújtott ló, vesztegel és ernyed. Végre hat rá a megalázó gravitáció. Fektében, öntudatlanságában megszűnnek az izmok közti kontaktusok, az egyenként is óriási erők láncolatai; fonatai fonalakra hullnak. S hiába is vágja a fát a régi erővel-derűvel, hatékonyan, gyorsan és ügyesen, akrobataként forgatva a fejszét, a tönköt, a rönköt, hasítva, roppantva, robbantva a kuglit, bárhogy is inspirálja egy képzelt nő képével keringését és vérét, az izmok a cigiszünetekben ellazulnak, kissé belengnek, és ha tehetnék, mint a ruha, mint az illúzió, lehullnának már.

Claude Monet, Kazlak (nap vége, ősz), wikimedia.org

Formája még épp a régi. Állaga új. Bárhogy feszítem is ezt az embert, az egyik kéz már a másik bicepszébe markolhat; nem ráfog a combra, hanem belétúr. Már nem kőkemény. Már nem hússzikla. Nem izomatom. Nem az életerő erőműve. Már nem megújuló energiaforrás. Nem forgat, pörget, sajtol, duzzaszt semmit. Nincs már benne alternatíva, perspektíva – megajoule-jait kilojoule-ra, majd wattokra, voltokra, apró amperekre váltja. Végül majd épp csak dereng benne némi bioáram. Épp csak annyi feszültség, mely az utolsó művelethez a hardvernek szüksége lesz; életének legalacsonyabb energiaszintű műveletéhez elegendő energiamaradék. Kóboráram – mely beindítja majd az önmegsemmisítés ötperces programját. Az utolsó tudatmaghasadást.

A bennem lakó nők persze örökifjak. Hamvasságuk öröktől való. A nő cipeli az élet velejét és terheit. A férfi csak az öröktől való halált talicskázza. A Pokol kubikgödrét próbálja betemetni – mindhiába. Fiatal férfi? – ifjú, eleve elrendelt halál. Koros férfi? – érett a halálra. Halott férfi? – elvégzett munka, jó indián. A nő él. A férfi haldoklik. A nő átalakul. A férfi meghal. A nő a férfi legvége. A nő az Isten tagadása. A férfi impotens isten.

szuburbánus idióta

Állunk tehát az októberi verőfényben, egymagunk. Én – férfiak és nők kommunája. Nyugtalanít, hogy ilyen sokan vagyunk, de egy kései vakondtúrásból felbukkan Tafy szürke, sebfoltos, elnyűhetetlen, hét halálon túli, barátságos, őrült-vézna feje; aszott koponyáján sírásra görbül, s egyszersmind mosolyra áll a száj; alvadtra harapdált ajkaival a FONO-jeligét idézi: „A skizofrénia nem ott kezdődik, ha valakiben többen laknak, hanem amikor szétköltöztek már!” Köszi, Tafykám! Édes-nagy, drága, sokat ölelt, újra és újra feltámadó idegroncsom, Te monomániás flaszterbetyár, Te szuburbánus idióta, Te mérgezett embrió, Te elvetélt ötlet – egy ideális nő és egy ideális férfi szörnyű egymásra találása; Te szeretett, óvott, gyönge, gyönyörű és gyógyíthatatlan szörnyszülött! – Szomorú szia. Komor, tömör, késő őszi szevasz. Semmi viszlát. Semmi hogy vagy. Tafy el. Hófüggöny. Bádog-géptaps – horgonyzott halál.

Egy holló jön korrogva, magasról, kékből, hűségből, hidegből, és nő válik belőle. Azt se tudom, ki az. Linna? Lea? Garda? Remíz? Péntek? Szombat? Vasárnap? A hátam mögött áll, lusta és fáradt vagyok megfordulni, hogy megnézzem, ki ő. Gyöngéden nyúl a tarkómhoz, mintha a felhők közül kibukkanó Nap nézne oda véletlenül egy pillanatra, és azt mondja: „Nem számít. Én így is szeretlek.” Se szomorú szia, se komor-tömör késő őszi szevasz. Ismerős, bennem lakó örökifjú nő, szó nélkül el. Nincs ködfüggöny, nincs tapsvihar, nincs gyomorszájra rúgó acélbetétes halál.

Claude Monet, Vétheuil ködben, wikimedia.org

A világ Great Green Woodsból áll. Ebből a helyből. Ahol lakom, állok, vágok, ütök, verek, élek, halok. A dombvidék és a hozzájáró ég – akár egy vászon – a horizont bambuszrámájára feszül. Fáról fára terjed a csönd. Úgy gyűlik a völgyben, mint a higany. És jön az utolsó fecske, alacsonyan, sebesen és sietősen. A magasból ereszkedik le, hogy vonulása, kapkodása közben valamit vadásszon. Hasa a rét vizét éri, de csak itt-ott cikázik, éppoly egyenesen húz, mint odafönt. Nincs már légy és szúnyog a légben. Nincs miért kanyarodni, felvágni, cikázni. Az atmoszféra fehérjetartalma nulla. Ijesztően, szomorúan, gyorsan suhan el mellettünk, az erdőnél felemelkedik, és rémülten belehúz – gyorsan (késve) Afrikáig! Abból, hogy ilyen alacsonyan is logarléc mentén száll, tudom, hogy az utolsó volt. Nem jön utána már senki. Őt már csak a tajgaköd követi, a novemberi, s azután a halálölelő téli legelő.

A karámoszlopokon nem ül lesben semmi. A bodzások üresek és kopaszak. A hervadt csalánosokból az ugrabugrálás eltűnt. Órák múlva hallok egy távoli vijjogást – semmi mást. Az alsó árok mentén két bőgésutáni, csalódott és kielégítetlen, sértődött és ideges, fiatal szarvasbika szalad át fényes nappal, tán abban a reményben, hogy egy kései ünőre valahol még odaér. Vagy egy szeptember hajnali lövés dörrenése elől futnak most is – az októberi völgy és csönd legvégében.

bögölyök nincsenek

Leheveredem a fűbe. A föld langyos, a levegő hideg. A fűszálak közt se sáska, se szöcske, se pók, de még egy túlórázó hangya sincs. És akkor hallom Gerbeaud hangjait. Ahogy akkurátus, rövid harapásokkal legeli az ősszel újra kizöldülő perjét; nyugodtan, komótosan, megfontoltan, kihasználva ezt a pauzát, ami nyár és tél között beáll, mikor még friss a fű, zöld és nedvdús a tippan, nő még pár centit a nehézszagú tarack, de már legyek és bögölyök nincsenek, csak hosszú, háborítatlan, hűs napsütés, pengeéles fény és ezüstzsinóron húzott alkonyok. Amikor végre nyugodtan, ráérősen legelhet. És a harapásoknak felejthetetlen, egyedi, semmivel össze nem vethető, nyugodt, bukolikus, derűs és bölcs, higgadt és életerős hangja van. Jól hallom, amint édes perjét roppantanak a fogak, amint puhán nyitnak-zárnak Gerbeaud forró plüssajkai, amint alig hallhatóan, precízen őrli a rég halott száj a jelen ízeit – s ezekben a hangokban benne foglaltatik a nyár végére kigömbölyödő has márványossága, a brutális lapockák fényereje, a hosszú sörény fényszórása, a szőke farok rövid suhintása is; a ló-lét teljes, szabad és vad, mindenekfelett álló, préribe burkolt, sztyeppén szálló, félnomád öröme; amikor egészen közelről, méterekről hallom az ismerős prüszkölést is, felkapom a fejem és hátranézek. De Gerbeaud-nak már a körvonala se látszik. Csak a csontjai jönnek majd fel egyszer – valahol.

felső kép | Claude Monet, Nyárfák, wikimedia.org