OKTÓBER VÉGI FÉRFI
2007 október
Közeli finisem régi ígérete szelíden remeg. Ahogy vad és erős férfi alá feküdnék nőként, újdonsült meddőségem vakító és magabiztos tudatában. Amint szeretkeznék a kéj dögös ördöngössége nélkül, végre szolidan és boldogan azzal a férfival, aki valaha voltam. Ahogy semmitmondó, de őszinte hallgatással hagynám: tegyen velem bármit és bárhogyan. Szeressen így, őrületig nagyon, szabadon, szanaszét, keresztben-kasban, darabokban és agyon. Modulonként analizáljon, vagy csodáljon egy darabban. Vagy keféljen és rongyoljon léha unalommal az árokpart bordó roncsain, míg alig izzó tekintete távoli zúgással – akár egy fénycsóva éjjel – átsöpör a smaragdgazos galagonyagátjai fölött. Babráljon rajtam szórakozottan, mint aki bőrhibákat, szaporodó szarkómákat keres. Ikszelgesse testrészeim, fakadásaim forrásait, mint aki keresztrejtvényt fejt a nyárvég langyban álló ágytálán. Bármit engednék neki – s nem fájna semmi nekünk. Ha az a férfi én volnék még.
egy ragadozó
Ám ahogy favágás közben egy cigire megállok, és sajgó izomtrapézaim tapogatom, meg kell állapítani: ez a férfi már nem a régi. A tükör többé-kevésbé még annak a réginek, ifjúnak és vadnak, erősnek és lököttnek mutatja, de a tapintás már új és szomorú. Csöndben jegyzem meg a bennem lakó gyönyörű, buja, okos és ledér nőknek (Linnának, Leának, Christinának, Gardának, Remíznek…), hogy már nincs az a hétmérföld-fényév hosszú út, nincs az a háromnapos favágás, tortúra, fogás, hordárkodás, amely úgy pumpálná tele finom, friss, patakzó, áradó vérrel az izmot, mint régen egyetlen mozdulat vagy egy jó gondolat szebbik fele. A régi, bennem lakó férfi (Cen, Ventura, Tafy, Carpentária, Masson, Barbitál…) fektében-álmában is oly karcsú és feszes volt, akár egy ragadozó – aki legmélyebb álmából is vágtában ugrik fel. Álom? Álma, alvása, alfája is delejes tréning volt. Ez meg itt? Aki most vagyok, a teljes átalakulás, a metamorfózis kapujában bambuló utazó, ha lefekszik, pontosabban ledől, akár a villámsújtott ló, vesztegel és ernyed. Végre hat rá a megalázó gravitáció. Fektében, öntudatlanságában megszűnnek az izmok közti kontaktusok, az egyenként is óriási erők láncolatai; fonatai fonalakra hullnak. S hiába is vágja a fát a régi erővel-derűvel, hatékonyan, gyorsan és ügyesen, akrobataként forgatva a fejszét, a tönköt, a rönköt, hasítva, roppantva, robbantva a kuglit, bárhogy is inspirálja egy képzelt nő képével keringését és vérét, az izmok a cigiszünetekben ellazulnak, kissé belengnek, és ha tehetnék, mint a ruha, mint az illúzió, lehullnának már.
Claude Monet, Kazlak (nap vége, ősz), wikimedia.org
Formája még épp a régi. Állaga új. Bárhogy feszítem is ezt az embert, az egyik kéz már a másik bicepszébe markolhat; nem ráfog a combra, hanem belétúr. Már nem kőkemény. Már nem hússzikla. Nem izomatom. Nem az életerő erőműve. Már nem megújuló energiaforrás. Nem forgat, pörget, sajtol, duzzaszt semmit. Nincs már benne alternatíva, perspektíva – megajoule-jait kilojoule-ra, majd wattokra, voltokra, apró amperekre váltja. Végül majd épp csak dereng benne némi bioáram. Épp csak annyi feszültség, mely az utolsó művelethez a hardvernek szüksége lesz; életének legalacsonyabb energiaszintű műveletéhez elegendő energiamaradék. Kóboráram – mely beindítja majd az önmegsemmisítés ötperces programját. Az utolsó tudatmaghasadást.
A bennem lakó nők persze örökifjak. Hamvasságuk öröktől való. A nő cipeli az élet velejét és terheit. A férfi csak az öröktől való halált talicskázza. A Pokol kubikgödrét próbálja betemetni – mindhiába. Fiatal férfi? – ifjú, eleve elrendelt halál. Koros férfi? – érett a halálra. Halott férfi? – elvégzett munka, jó indián. A nő él. A férfi haldoklik. A nő átalakul. A férfi meghal. A nő a férfi legvége. A nő az Isten tagadása. A férfi impotens isten.
szuburbánus idióta
Állunk tehát az októberi verőfényben, egymagunk. Én – férfiak és nők kommunája. Nyugtalanít, hogy ilyen sokan vagyunk, de egy kései vakondtúrásból felbukkan Tafy szürke, sebfoltos, elnyűhetetlen, hét halálon túli, barátságos, őrült-vézna feje; aszott koponyáján sírásra görbül, s egyszersmind mosolyra áll a száj; alvadtra harapdált ajkaival a FONO-jeligét idézi: „A skizofrénia nem ott kezdődik, ha valakiben többen laknak, hanem amikor szétköltöztek már!” Köszi, Tafykám! Édes-nagy, drága, sokat ölelt, újra és újra feltámadó idegroncsom, Te monomániás flaszterbetyár, Te szuburbánus idióta, Te mérgezett embrió, Te elvetélt ötlet – egy ideális nő és egy ideális férfi szörnyű egymásra találása; Te szeretett, óvott, gyönge, gyönyörű és gyógyíthatatlan szörnyszülött! – Szomorú szia. Komor, tömör, késő őszi szevasz. Semmi viszlát. Semmi hogy vagy. Tafy el. Hófüggöny. Bádog-géptaps – horgonyzott halál.
Egy holló jön korrogva, magasról, kékből, hűségből, hidegből, és nő válik belőle. Azt se tudom, ki az. Linna? Lea? Garda? Remíz? Péntek? Szombat? Vasárnap? A hátam mögött áll, lusta és fáradt vagyok megfordulni, hogy megnézzem, ki ő. Gyöngéden nyúl a tarkómhoz, mintha a felhők közül kibukkanó Nap nézne oda véletlenül egy pillanatra, és azt mondja: „Nem számít. Én így is szeretlek.” Se szomorú szia, se komor-tömör késő őszi szevasz. Ismerős, bennem lakó örökifjú nő, szó nélkül el. Nincs ködfüggöny, nincs tapsvihar, nincs gyomorszájra rúgó acélbetétes halál.
Claude Monet, Vétheuil ködben, wikimedia.org
A világ Great Green Woodsból áll. Ebből a helyből. Ahol lakom, állok, vágok, ütök, verek, élek, halok. A dombvidék és a hozzájáró ég – akár egy vászon – a horizont bambuszrámájára feszül. Fáról fára terjed a csönd. Úgy gyűlik a völgyben, mint a higany. És jön az utolsó fecske, alacsonyan, sebesen és sietősen. A magasból ereszkedik le, hogy vonulása, kapkodása közben valamit vadásszon. Hasa a rét vizét éri, de csak itt-ott cikázik, éppoly egyenesen húz, mint odafönt. Nincs már légy és szúnyog a légben. Nincs miért kanyarodni, felvágni, cikázni. Az atmoszféra fehérjetartalma nulla. Ijesztően, szomorúan, gyorsan suhan el mellettünk, az erdőnél felemelkedik, és rémülten belehúz – gyorsan (késve) Afrikáig! Abból, hogy ilyen alacsonyan is logarléc mentén száll, tudom, hogy az utolsó volt. Nem jön utána már senki. Őt már csak a tajgaköd követi, a novemberi, s azután a halálölelő téli legelő.
A karámoszlopokon nem ül lesben semmi. A bodzások üresek és kopaszak. A hervadt csalánosokból az ugrabugrálás eltűnt. Órák múlva hallok egy távoli vijjogást – semmi mást. Az alsó árok mentén két bőgésutáni, csalódott és kielégítetlen, sértődött és ideges, fiatal szarvasbika szalad át fényes nappal, tán abban a reményben, hogy egy kései ünőre valahol még odaér. Vagy egy szeptember hajnali lövés dörrenése elől futnak most is – az októberi völgy és csönd legvégében.
bögölyök nincsenek
Leheveredem a fűbe. A föld langyos, a levegő hideg. A fűszálak közt se sáska, se szöcske, se pók, de még egy túlórázó hangya sincs. És akkor hallom Gerbeaud hangjait. Ahogy akkurátus, rövid harapásokkal legeli az ősszel újra kizöldülő perjét; nyugodtan, komótosan, megfontoltan, kihasználva ezt a pauzát, ami nyár és tél között beáll, mikor még friss a fű, zöld és nedvdús a tippan, nő még pár centit a nehézszagú tarack, de már legyek és bögölyök nincsenek, csak hosszú, háborítatlan, hűs napsütés, pengeéles fény és ezüstzsinóron húzott alkonyok. Amikor végre nyugodtan, ráérősen legelhet. És a harapásoknak felejthetetlen, egyedi, semmivel össze nem vethető, nyugodt, bukolikus, derűs és bölcs, higgadt és életerős hangja van. Jól hallom, amint édes perjét roppantanak a fogak, amint puhán nyitnak-zárnak Gerbeaud forró plüssajkai, amint alig hallhatóan, precízen őrli a rég halott száj a jelen ízeit – s ezekben a hangokban benne foglaltatik a nyár végére kigömbölyödő has márványossága, a brutális lapockák fényereje, a hosszú sörény fényszórása, a szőke farok rövid suhintása is; a ló-lét teljes, szabad és vad, mindenekfelett álló, préribe burkolt, sztyeppén szálló, félnomád öröme; amikor egészen közelről, méterekről hallom az ismerős prüszkölést is, felkapom a fejem és hátranézek. De Gerbeaud-nak már a körvonala se látszik. Csak a csontjai jönnek majd fel egyszer – valahol.