ÖDIPUSZ A KÖLTÉSZETBEN

Mióta világ a világ, a nemzedék „mint komplexum” folyamatosan létezik, az ősi civilizációkban és a családtörténetekben éppúgy, mint a művészetekben. Fogalmi szinten azonban csak a huszadik század első évtizedeitől beszélünk a jelenségről, miután Sigmund Freud bécsi orvos, „a pszichoanalízis atyja” az ógörög tragédiahős sorsa alapján Ödipuszról nevezte el fiú-centrikus fejlődéslélektani tételét, a testvérek közti rivalizálást pedig az utódlásért folytatott küzdelem hajtóerejének tekintette.^[1]

tudattalan ösztönök

A Nyugat első generációjához tartozó írókban fokozott kíváncsiság élt az ember belső világa iránt, annál is inkább, mert folyóiratuk – Ignotus közvetítésével^[2] – a pszichoanalitikus mozgalom jelentős hazai fóruma volt. Elméletben jól ismerték az Én mindenhatóságát fenyegető tudattalan ösztönök működését, és ismereteiket műveikben is kamatoztatták. Saját lelkük mélyrétegeivel, önnön hétköznapi „tévcselekedeteikkel” azonban csak kevesen voltak tisztában. Ehhez nagyfokú önismeretre lett volna szükség, amelyet elsősorban azok sajátítottak el, akik a gyakorlatban is kipróbálták a terápiás célú lélekelemzést.

A harmincéves Babits Mihály A gólyakalifa című regényének^[3] egy hasadt lelkű, öngyilkosságba tartó fiatalember a hőse. A nyolc évvel későbbi, Timár Virgil fiában^[4] – tudatosan?, tudattalanul? – már arra is módot talált, hogy kifejezze lappangó ellenszenvét Ignotus iránt, akit cinikus, dekadens, zsidó származású polgári entellektüelnek ábrázolt Vitányi Vilmos újságíró figurájában. Újabb nyolc év elteltével – amikor Móricz Zsigmonddal együtt átvette a bécsi emigrációban élő, nála tizennégy évvel idősebb Ignotus szerepét a Nyugat élén – még a „legyőzött rivális” nevét is eltüntette a lap címoldalán szereplő impresszumból. Mi volt ez, ha nem politikai, emberi és ízlés-különbségekre visszavezethető generációs harci cselekmény, mely a helyzeténél fogva gyöngébb (mert távollevő) fél virtuális megsemmisítésével végződött?

Babits tehát – öntudatlanul – éppúgy „apagyilkosságot” követett el, mint azok, akik hamarosan az ő irodalmi mindenhatóságát kívánták megkérdőjelezni. Durva támadások addig is érték, elsősorban a ,,1’art pour tart” jegyében fogant, elefántcsonttoronyba zárt, politikailag neutrális és életidegen irodalmi munkássága miatt.^[5] Arra mégsem számíthatott, hogy a lélektan rideg törvényei rajta is beteljesednek, s éppen ő lesz az apák és fiúk nemzedékváltó harcának „célszemélye”. Ha érezte is a lehetséges veszélyt, igyekezett tudatosan elhárítani. Vérbeli pedagógusként rendszeresen foglalkozott a nála jelentkező fiatal költők műveivel, s a tehetségesnek tartott ifjak verseit meg is jelentette lapjában. A Baumgarten-díj főkurátoraként azonban hiába igyekezett „objektív” szempontokat követni a testületi üléseken, a díjak odaítélésekor nem mindig sikerült palástolnia személyes rokon- és ellenszenveit.

A túlérzékeny, lelkileg könnyen sebezhető, ezért roppant hiú Babits – noha hithű katolikus volt – nehezen tudott megbocsátani „ellenségeinek”, s ide sorolta mindazokat, akik negatív hangnemben írtak róla. Mivel túl sok hódoló vette körül, nem számított arra, hogy „tanítványai” el is pártolhatnak tőle, s éppen ő lehet szemükben az a levitézlett „szellemi atya”, akinek kezéből erőnek erejével akarják majd kiragadni a lírai stafétabotot. Márpedig ez történt a harmincas évek elején, és az ifjaktól kapott legfájdalmasabb sebet éppen Juhász Gyula fölfedezettje, a huszonöt éves József Attila ejtette rajta, durva hangú pamfletjével.^[6]

mérgezett tollal

Vajon miért születhetett meg ez a mérgezett tollal írt, különlenyomatban is terjesztett „tárgyi kritikai tanulmány”? A kapcsolattörténeti dokumentumok alapján úgy tűnik: Babits mellett a vele azonosított védenc, Illyés Gyula ellen érzett lappangó düh is belejátszhatott a bosszúszomjas iromány megszületésébe.

A huszonöt éves Illyés és a nála három évvel fiatalabb József Attila 1927 végén találkozott először a József körút és a Népszínház utca sarkán álló Simplon kávéházban, a bécsi emigrációjából hazatért Kassák Lajos és hívei törzshelyén. Ekkor már mindketten túl voltak avantgárd korszakukon. Illyés már nem szerkesztette az olvasói érdektelenség miatt megszűnt, aktivista szellemiségű Dokumentumot,^[7] József Attilának pedig tudomásul kellett vennie, hogy expresszionista mintára írt versei nem nyerték el Kassák tetszését.^[8] Mindketten Petőfi és Ady költészetbeli örökösének tartották magukat, de míg a Sorbonne-ról hazatért ifjabb költő anarchista volt, a párizsi munkáskörnyezetben eszmélkedő ex-emigráns Illyés „talpig álarcba takartan”^[9] a forradalmiság rejtőzködőbb változatát képviselte.

Egymást ösztökélő versenyszellem hatotta át kapcsolatukat, noha az idősebb költőt igencsak meghökkentette új barátjának legelső kérdése: „Hol lehet itt mecénást szerezni?”^[10] Illyés nem ilyennek képzelte a hallomásból már ismertnek vélt költőt. Ő maga viszolygott a társadalmi „deviánsoktól”, akik nem tudják/akarják megkeresni a létfenntartásukhoz szükséges anyagiakat – s éppen azért vállalt hivatalnoki munkát a Phőnix Biztosító Társaságnál, hogy ne legyen egzisztenciálisan kiszolgáltatva irodalmi munkásságának. Lengyel András találóan jellemzi a két költőegyéniség eltérő életvezetési stratégiáját: „Amíg József Attila, igazodva a számára adott szűkös lehetőségekhez, voltaképpen – polgári értelemben – csakugyan „eltartatta magát”, környezete, rokonsága és ismerősei kegyére hagyatkozva élte le egész életét, ám intellektuális függetlenségét lényegében minden körülmények között igyekezett megőrizni – Illyés éppen egy ezzel sok vonatkozásban ellentétes magatartást képviselt. Bár fiatalon a világ radikális elutasításának indulata lobogott benne, egzisztenciális függetlenségére pedig kezdettől külön gonddal ügyelt […], a napi életben óhatatlanul intellektuális igazodásra kényszerült, s pályája voltaképpen a korán jelentkező, gyors és tartós siker, valamint a folyamatos intellektuális ’taktikázás’ kettősével írható le.

Érdekes, hogy ez az ellentétes életstratégia már megismerkedésüktől kezdve jól kivehető mindkettőjüknél.”^[11]

A társakra, „fegyverbarátokra” vágyó József Attila azonban – talán az idősebb fiútestvér iránti régi vágyának engedve – jó ideig szemet hunyt különbözőségük felett, s gesztusai arra vallanak, hogy kezdetben idealizálta is a kapcsolatukat.^[12] Kettejük közül ő volt a féktelenebb és szeretetszomjasabb. Illyésnek rögtönzött verses dedikációjában – melyet 1928 tavaszán saját kezűleg írt be a Szabados dal című versével együtt a Nem én kiáltok kötetébe – szenvedésfedezetére hivatkozó „előjogait” éreztette barátjával:

Minket, Gyuszi, szeretni kell
s engem tán jobban s láthatóbban.
Ki vassal szerelmet mivel,
az földet mivel parasztsorban.
Mi föld vagyunk s ha meghalunk
minket nem is kell eltemetni,
de addig addig el kell minket
az Istenek elől szeretni.
Igy egymás nélkül kódorogva
fojtott dühünk az égbe száll –
s a fojtott düh az Isten lelke,
s az Isten földet nem kapál.
Szervusz, ölellek Attila^[13]

Talán épp ezekben a hetekben tették a szépet mindketten Vágó Mártának, s a vers azért íródott, hogy a kevesebbet nélkülözött fél mondjon le a házikisasszony kegyeiről a másik javára. S a „báty” lovagiasan át is engedte az udvarlás jogát szerelemre lobbant barátjának.^[14]

Illyés – aki József Attilához hasonlóan maga is saját hangját és fórumait kereste ekkoriban – hamar túltette magát kezdeti ellenszenvén. „Attila ilyen, ilyennek kell szeretni” – gondolhatta, s barátságuk egymást inspiráló, problémátlan időszakában gyakran összejártak, költői tehetségüket is összemérték, játékos formában. „Négykezes” verseikről József Jolán számolt be öccséről írt, első életrajzában.^[15]

műfajkeverő módszer

Költőink ekkoriban a Magyar Korona kávéházban ütöttek tanyát, ahol Osvát Ernő, a Nyugat szerkesztője tartotta fogadóóráit. A fölfedező hajlamú szerkesztő sajátos műfajkeverő módszert követett, míg a fiatalokkal foglalkozott: a lírai költőket próza- és kritikaírásra ösztökélte, és fordítva – mintegy próbára téve kreativitásukat. Illyés korán átesett az íróavató tortúrán, s „1927 végén, 1928 elején már hozzátartozott „Osvát kávéházi udvartartásához”.^[16]

József Attilának makói gimnazista korában megjelent ugyan néhány verse a Nyugatban,^[17] később azonban kegyvesztett lett Osvátnál. Hiába ostromolta őt a bécsi egyetemista könyörgő, sőt, öngyilkossággal fenyegetőző levelekkel^[18] – a szigorú-szeszélyes szerkesztő sokáig nem adta közre újabb verseit. Illyés – akkoriban még szintén Kassák híveként – hamarabb utat talált az ízléséhez, így ő már 1928-ban rendszeresen publikált a Nyugatban. Érdekes azonban, hogy Osvát – miután észrevette és kiaknázta József Attila kitűnő műelemzői képességét – több recenziót közölt tőle, mint verset. Lengyel András mindebből azt a meglepő, de logikus következtetést vonta le, hogy a módszeres gondolkozás és kritika felé terelt költő esztétikai és költészetbölcseleti hajlamának kifejlesztése elsősorban Osvát ösztönzésének köszönhető.^[19] Olyan fegyvert adott ezzel József Attila kezébe, amelyről csak később derült ki, hogy olykor bumerángként működik.

1928-ban még nem leselkedett veszély a két költő barátságára, noha ebben az évben Illyés már elismert Nyugat-költőnek számított. Nehéz föld című első verseskötete a Nyugat kiadásában jelent meg, s hamarosan nemcsak Osvát, hanem Babits kitüntető rokonszenvét is elnyerte. Igaz, áldozatokat is hozott beérkezéséért. József Attila már akkor fönnakadhatott barátja simulékony, konfliktus-kerülő „harcmodorán”, amikor az a lap 1928 decemberi számában hosszú, elismerő tanulmányt publikált Babits Az istenek halnak, az ember él című verseskötetéről,^[20] s cikke a lap élén, vezető anyagként jelent meg, amely a legnagyobbak számára fenntartott helynek számított. Lengyel András hívta föl a figyelmet, hogy „Szabolcsi Miklós még látta a Nyugatnak azt a példányát, amely Illyés méltató írását hozta – s József Attila a lapszélen vitatkozó megjegyzésekkel kommentálta azt.”^[21]

Látványos „testvérharc” még akkor sem robbant ki köztük, amikor József Attila megírta és közreadta Babits-ellenes pamfletjét, majd pár hónap múlva Egy költőre^[22] címmel vad bökversben gúnyolta az „éveire mester”-t. De kapcsolatuk már nem volt a régi – Lengyel András mikrofilológiai megfigyelése is erre utal: „Az 1929 februárjában megjelent Nincsen apám se anyám kötetből Illyés könyvtárában nincs neki dedikált példány. Mivel a könyvtárat tudtommal nem érte érdemi háborús vagy egyéb károsodás, nagy a valószínűsége, hogy ebből a kötetből Illyés vagy nem kapott dedikált példányt, vagy ha mégis kapott, a dedikátum tartalma olyasmi volt, mint amilyet egy másik alkalommal Németh László kapott – azaz tartalmával nemigen lehetett dicsekedni. Hogy esetünkben melyik lehetőségről van szó, nem tudom eldönteni, de annyi bizonyos: egyik esetben sem mutatkozik olyan baráti viszony a két költő közt, mint amilyen a ‘Minket Gyuszi, szeretni kell’ kezdetű vers kétségkívül mutat.”^[23]

színpadiasan és kényszeredetten

A Babits rokonszenvét élvező költőbarát naplójában azt is megörökítette, hogyan próbálta legyőzni a heves-meggondolatlan támadó iránt érzett, fokozódó idegenkedését.”^[24] Belső zavarról árulkodik az a fotó is, amely 1931. április 12-én készült egy közös csillebérci túrán, ahol a „polgári viseletben”, bőrkabátban, kalapban kiránduló Illyés színpadiasan és kényszeredetten parolázik József Attilával, a Döntsd a tőkét, ne siránkozz kötet természetjárással megünnepelt „könyvbemutatóján”.^[25] Amikor azonban írt a Külvárosi éj kötetről a Nyugat 1932 decemberi számában, Babits és József Attila előtt is „színt kellett vallania” – ekkor szövegszerűen is megjelentek dilemmái. Addig-addig méricskélte a dicséretet és a kifogásokat, míg kétlelkűen, kijavítandó hibákként olvasta a szerző fejére a tökéletességre törekvő versek erényeit, hogy végül kijelenthesse: József Attilának még le kell tisztulnia, mert túl sokat markol és keveset fog.^[26]

Lélektanilag érthető, hogy Babits kedvence nem akarta eljátszani mentora kegyét azzal, hogy feltétel nélkül dicséri hóbortos barátját, aki két évvel azelőtt oly csúnyán megtámadta a Nyugat szerkesztőjét. Nem ismerjük a kötetei visszhangjára Babitshoz hasonlóan hiú József Attila reakcióját Illyés kritikájára – noha Illyés későbbi naplójegyzeteiben azt állította, hogy barátja előzően is ismerte, sőt, helyeselte bírálatát.^[27] Mindenesetre tény, hogy Illyés maga is ott volt 1933 júniusában a lillafüredi írótalálkozón, és augusztus közepén közös vacsorával ünnepelték meg, hogy a vers néhány hét múlva a Nyugatban is megjelent.^[28]

József Attila és Illyés Gyula testvéri barátsága – elfojtott, öntudatlan késztetések stációin keresztül – lassanként kihűlt. Hétéves folyamat tetőzött be 1934 nyarán, amikor a fiatalabb költő – aki mindvégig Illyés teljesítményéhez mérve alakította és minősítette saját poézisét – szabad utat engedett régóta érlelődő ellenérzéseinek, s nyílt(nak tervezett) támadást intézett „fogadott bátyja” ellen. Annyira fölháborította az a Népszavában olvasott hír^[29], mely szerint a Szovjet Írók Szövetségének első kongresszusára Illyés Gyulát és Nagy Lajost delegálták, hogy szükségét érezte – Babits-ellenes „tárgyi kritikai tanulmányára” emlékeztető, személyeskedést sem nélkülöző írásában – okát adni, hogy a Tanácsköztársaság leverése óta Moszkvában élő emigráns magyar írók miért nem az ő kiküldését javasolták.^[30]

Cikkét – melynek csak a címe ismert: Miért nem én? – egyik lap sem közölte, pedig az elszánt költő ezúttal is megpróbálkozott különlenyomatban megjelentetni a szöveget; a kézirat azonban eltűnt (esetleg ma is lappang).^[31] Nagy Csaba a József Attila hagyatékában fennmaradt korabeli fogalmazványok alapján feltételezi, hogy a megbántott költő ezúttal nem megsemmisítő szándékú „pamfletet” írt, hanem éles logikájú, kritikus helyzetfölmérést, s maga válaszolt a cikk címében föltett kérdésre. Csalódottságának oka lehetett, hogy a moszkvaiak meghívásától elsősorban népfrontos nézeteinek elfogadását várta. Ugyanakkor tudhatta, hogy mint korábbi bírósági eljárások vádlottja úgysem kaphat útlevelet.^[32]

A „testvérlázadás” után fagyossá vált a hajdani barátok kapcsolata, s érintkezésüket egészen 1937 novemberéig – kibékülésükig – hidegháborús taktika jellemezte. Elvi-etikai-alkati ellentéteik és másfajta életstratégiájuk alapján már jóval korábban elmérgesedhetett volna a viszonyuk,^[33] de sokáig összetartotta őket egy láthatatlan érzelmi kötelék: a közös anyaélmény. A családias meghittségre vágyó fiatalabb költő gyakran kivillamosozott Angyalföldre, Illyés édesanyjához, aki mindig szívesen látta és szerényen meg is vendégelte fia költőbarátait. Az örökké éhes és pénztelen Berda Józsefet és Zelk Zoltánt a házigazda távollétében is megillette a finom uzsonna: a bögre kávé és a nagy szelet vajas kenyér. József Attilát azonban nem a testi éhség, hanem a lelki hiányérzet vezérelte. „Megtörtént, hogy csak pihenni jött. Elbeszélgetett egy darabig, aztán engedélyt kért, hogy amíg anyám a konyhában dolgozik, aludhassék egyet a szobában, a díványon” – emlékezett Illyés.^[34]

utolsó vacsora

Talán ez a virtuális „családi” kötelék késleltette a lappangó konfliktusok kiéleződését azt követően is, amikor Illyés elvált szülei 1931-ben meghaltak, s mindketten rákban, akárcsak 1919 karácsonyán József Attila édesanyja. A gyász sokáig összetartó erő maradhatott az árvaságra jutott költők között.^[35] Illyés szerint 1933 nyarán közös vacsorával ünnepelték az Óda Nyugat-beli megjelenését – de ekkor még nem sejthették, hogy „utolsó vacsorájukat” költik el egymás társaságában.

A pszichoanalízis elméletét és gyakorlatát jól ismerő József Attila a „tékozló fiú megtérését” jelképezve igyekezett megkövetni a szimbolikus apagyilkossági kísérlet áldozatát.^[36] De Babits két alkalommal is (1935-ben és a rákövetkező évben) csak jutalomra érdemesítette, holott a Medvetánc^[37] kötet alapján már okvetlenül a díjazottak között lett volna a helye.^[38] A kenyeret, átmeneti megélhetést lehetővé tevő, háromezer pengős nagydíjhoz képest az ezerpengős jutalmat csak „morzsának” tekintette – s a méltánytalanság-érzés élete végéig kísértette.^[39]

Egykori barátja elleni haragját 1934 nyarától vélt és valós sérelmekkel táplálta. Visszautasította Illyés közeledési kísérletét, amikor riválisa 1934 szeptemberében fölkínálta, hogy írjon a Válaszba.^[40] Nem titkolta új keletű ellenszenvét, s azt sem bánta, ha rosszindulatú megjegyzései visszajutnak Illyés fülébe.^[41] Érthető, ha az eldurvult helyzetben igyekeztek kerülni egymással a találkozást.^[42]

S míg kettejük testvérharca dúlt, József Attila alighanem meghatározó szerepet játszott abban, hogy a Nyugat írói mind érzékenyebben reagáltak a nemzedékváltás fájdalmasan aktuális problémáira. A bűn és a Mint gyermek című verseit Babits ugyanabban a lapszámban közölte^[43], amelyben az „apa” és mindkét „fia” írása szerepelt. Illyés a lap élén a Halálfiairól írt empatikus esszét,^[44] Babits pedig Könyvről könyvre rovatában Halász Gábor őt kritizáló írására reagált „értetten csodálkozással”, amiért „a nemzedék ’mint komplexum’” éppen vele, a fiatal tehetségeket fölkaroló, önzetlen tanítóval szemben nyilvánult meg.^[45]

A kiéleződő generációs és kortársi ellentétek más Nyugat-publikációk szövegében is megjelentek. Török Sophie Németh László „árulását” kárhoztatta, a Nyugattól elpártolt író-kritikus magánéleti titkokat, intimitásokat kifecsegő Ember és szerep című könyvének megjelenése alkalmából.^[46] De Illyés is visszavágott az őt „úton-útfélen gyalázó” József Attilának, aki – Németh Andor szerint – egyre szenvedélyesebben, mondhatni patologikusan utálta egykori barátját: „Elővette Illyés verseit és ízekre szedte őket. Dühös gyűlöletéről Illyés is értesült, s kíméletlen és József Attilát semmibevevő, sőt jellemébe gázoló epigrammákkal felelt.”^[47]

A Tréning címszó alatt szereplő lllyés-versikék megszólító, tegező nyelvi formában, gúnyos hangnemben karikírozták a barátok számára fölismerhető „célszemélyt”. A pszichoanalízis veszélye különösen bánthatta József Attilát: „Kár volt néked a lélekelemzés. Gyáva, hazug, de / – Érezvén nyomorod – néma valál legalább. / Most szabadon s büszkén ömlik ki belőled a szenny. Jaj, / Tisztulsz, – jaj, te szegény! kezd kiderülni, ki vagy!” A gyűlöletre tréningező Illyés Az elvhű című darabjában mintha a Döntsd a tőkét, ne siránkozz kötetet bíráló Féja Géza szélkakas-vádját^[48] poentírozta volna: „Fajvédő voltál s tele szájjal, bőgve csepülted / Azt, ami nem védte: istenitette a fajt. / Bolsi levél s az iménti költő s műve ezúttal / Marxi idézettől lelt kora szörnyű halált. / Aggódva figyelem, – fordulsz újból – hova nyúlsz most / Uj ürügyért irigyen verni a jót s igazat?”^[49]

Illyés tehát fölvette a kesztyűt, pedig arról talán nem is tudott, hogy a szovjetunióbeli tapasztalatairól írt könyvét^[50] József Attila sógora, Bányai László kritizálta a Korunkban^[51], s a fanyalgó írás a költő szellemi nyomát őrzi.

irodalmi lövészárok

A „költőpárbaj” József Attila Ars poetica^[52] és Illyés Gyula Szolga^[53] című versének megjelenése után a nyilvánosság előtt folytatódott. A Nemzet című lap névtelen tudósítója a Szép Szó és a Nyugat irodalmi lövészárkában zajló, korántsem barátságos „üzenetváltást” ismertette 1937 nyarán.^[54]

József Attila utolsó hónapjaiban azt is sejtette, hogy egykori barátja és Flóra nem közömbösek egymásnak, noha titkolják. Az örökös méricskélési kényszer ihlette az Illyést megszólító, egyszersmind monológszerűen meditáló versét.

EGY KÖLTŐRE

Téged szeretnek: könnyen értenek,
nem kérdezed, ha félni kell, hogy félj-e:
én tulmagasra vettem egemet
s nehéz vagyok, azért süllyedtem mélyre.

Lásd, öt és fél kilósnak szült anyám,
de elviselte. Azért kell kivárnom,
ki innen vesz föl s elvisel magán,
hogy szabad lélek legyek a világon.

Szerencséd volna? Én azt nem hiszem.
Majd előtűnik mögüle az érdem,
vagy összetörsz s a tél vizeiben
kemény szavakért könyörögsz majd térden.

Nekem sikerült (s ez is szégyenem,
hisz nem egyéb az ember-árulásnál)
hogy csupán száraz kenyeret egyem
az isten testén való osztozásnál.

Jellemző, hogy az érdemeket méricskélő, a siker titkát latolgató költeménynek a Babitsot megsértő verse címét adta.^[55] Talán időközben össze is mosódott képzeletében a két szerkesztő.^[56] József Attila Ödipusz-konfliktusként élte meg s értelmezte közvetlen kapcsolatait. A gyógypedagógusnak készülő Flórától is anyai gondoskodást várt, s választottja – noha titkon a nős Illyés Gyulába volt szerelmes – vállalta is ezt a szerepet.^[57]

A freudi logika szerint az anya meghódításához szükséges szimbolikusan „megölni” a vetélytársat: a potenciális „férjet”.^[58] József Attila – az ödipuszi helyzetet átlátó „bölcs csecsemőként”^[59] – legyőzöttsége tudatában^[60] gyulladtra sírta a szemét, és a kutyaugatásra asszociáltató Vak, vak, vak… kezdetű, „auditív ihletű”^[61] töredékével próbálta bizonyítani Flórának, hogy gyógyul, hiszen munkaképes.^[62] Két verse – köztük az Egy költőre – nyomdakész állapotban várta novemberi megjelenését a Szép Szónál, de József Attila az utolsó percben nem járult hozzá a közléshez.^[63] Talán nem akarta, hogy „vetélytársa” újabb támadást gyanítson.

Éppen Illyés születésnapján – november 2-án – tudta meg a költő, hogy orvosa és mecénása döntött a sorsáról: el kell hagynia a szanatóriumot, s Balatonszárszóra, nővére panziójába „zsuppolják”. A kétségbeesett beteget gyors döntésre késztette a halottak napján közölt bejelentés. Másnapra „berendelte” magához egykori barátait, köztük Illyés Gyulát, akiről Flóra elszólásai és a Nyugat-beli versek^[64] alapján sejtette, hogy „menyasszonyával” szív szerint egymáshoz tartoznak. Egy 2006-ig (részben) kiadatlan kézirattöredékében Illyés így elevenítette föl utolsó találkozásukat: „Az egész délutánt és estét együtt töltöttük. […] Barátságunk, mely az előző években elhidegült, egy perc alatt, egy ölelés alatt ismét a régi lett. Minden ellentétet feloldtunk, minden félreértést tisztáztunk, csak ez után volt hajlandó rátérni a legnagyobb kételyére: érdemes-e élni?

Kezét kellett fognom, állandóan szemébe néznem, mert úgy, mondta, nem érzi a fájdalmat, majd vánkosára dőlnöm, hogy fejét vállamra hajthassa, folyton könnyezett; én is: mindenünket felkínáltuk egymásnak, ő hagyatkozva, én hogy visszatartsam. […] 1927 őszén ismerkedtünk meg, mikor az első hosszú csavargás és beszélgetés után elváltunk, sokáig ráztuk egymás kezét, majd összeölelkeztünk, s én – mivel épp csüggedt volt – fölemeltem, olyan magasra fölém, amennyire csak bírtam. Utolsó búcsúzásunk is mozzanatról mozzanatra így folyt le.^[65]

testi gesztusok

Megrendítő ez a leírás, mert eszerint Illyés pontosan ráérzett arra, hogy József Attila ekkor a Minket, Gyuszi, szeretni kell kezdetű versének családias melegségű, testi gesztusokban is megnyilvánuló visszaigazolását várta tőle (és meg is kapta).

A látogatás délutánján Flóra is csatlakozott a férfiakhoz, és az ágyban fekvő beteg szemügyre vehette, hogyan viselkednek látogatói egymás társaságában.^[66] Noha Illyés ezúttal is lemondott Flóráról,^[67] a látvány visszaigazolhatta a gyermekként viselkedő költő korábbi sejtelmeit: „Nehéz a szivem, / hiszen bút fogan: / örömöm tán a büntetések hozzák, / hogy sírva nézem majd ha boldogan / sétálsz azzal, ki méltóbb lesz tehozzád.”^[68]

Talán ez az emlékezetében rögzített kép kísértette, amikor – egy hónappal később – úgy döntött, hogy tűzhelyet, családot már végképp másoknak remél.^[69] Inkább visszatért gondolatban az eredeti családi felálláshoz. Hűtlen, számára szinte nem is létező édesapjával, József Áronnal sohasem kerülhetett klasszikus Ödipusz-konfliktusba – ezért volt szüksége mindig „pótapákra”, „pótfivérekre” –, de pszichoanalitikus olvasmányai rávezették, hogy mint egyetlen fiú-utód, „özvegy József Attilaként”,^[70] átveheti a családfő szerepét halott édesanyja mellett. A híres szó-akrobata így jöhetett rá, hogy saját üdvét, boldogságát csak a megboldogult (néhai) anya védelmében, az örök álmot lehetővé tevő transzcendens dimenzióban keresheti.^[71]

Az 1938-ban titokban összeházasodott „Gyuszit” és Flórát élete végéig kísértette a szeretetszomjas halott árnyéka, hiszen a szárszói tragédia után ők is a bűnbakok listájára kerültek. Az állandó lelkiismeret-furdalás folytonos magyarázatkereséssel párosult^[72] – így aztán, akár akarták, akár nem, József Attila elérte eredendő célját: posztumusz családtaggá vált.

1. Freud már az 1900-ban megjelent Álomfejtés című művében említést tett az apák és fiúk közötti hatalmi harcot előidéző „Ödipusz-konfliktus”-ról, melyet mindkét részről az anya kizárólagos birtoklásának vágya gerjeszt. Tizennyolc évvel később a Totem és tabuban az ausztráliai nomád törzsek öröklődő szokásrendjét vizsgálta, s néplélektani alapon is föltárta a nemzedékváltás primitív ösztönkésztetéseken alapuló folyamatát, a meggyöngült uralkodó erőszakos trónfosztásának (meggyilkolásának) indítékát, valamint a tabusértés kollektív magatartásszabályozó hatását elemezve. ↑

2. Ignotus (szül. Veigelsberg Hugó, 1869–1949): publicista, műkritikus, költő, író, a Nyugat alapító főszerkesztője Ferenczi Sándorhoz járt analízisre, s noha a kezelés megszakadt, ő volt az első magyar író, aki alapító tagja volt a Ferenczi elnökletével 1913-ban megalakult Magyarországi Pszichoanalitikai Egyesületnek. A Nyugatban rendszeresen helyt adott Freud, Ferenczi, Hollós István és más analitikusok írásainak; Freud önéletrajzát pedig saját fordításában adta közre. (Nyugat, 1925.14–15. sz. II. 101–135.) ↑

3. Babits Mihály: A gólyakalifa. Nyugat, 1913. 24. sz. 805–907. ↑

4. Babits Mihály: Timár Virgil fia. Iskolai történet három részben. Nyugat, 1921.13. sz. 965–1017. ↑

5. Lásd pl.: Szabó Dezső: Filozopter az irodalomban. Kritikai füzetek I. Babits Mihály: Halálfiai. Regény. Kiadja: Boór Bálint. Bp., 1929. szeptember. ↑

6. József Attila: Az Istenek halnak, az Ember él. Tárgyi kritikai tanulmány Babits Mihály verseskötetéről. A Toll, 1930, január 10. 10-22. ↑

7. A Dokumentum (1926-1927) Kassák Lajos szerkesztette, Budapesten megjelenő művészeti és társadalmi időszaki kiadvány, a Bécsben megjelent Ma című lap folytatása. Három nyelven – magyarul, németül és franciául – adta közre az avantgárd eszmék megújítását szolgáló cikkeket, sokféle művészeti ágat vonva be vizsgálódási körébe, A lap főmunkatársai a Kassákhoz hasonlóan emigrációból visszatért írók voltak, Oéry Tibor, Nádass József, Németh Andor mellett a Párizsból hazaköltözött Illyés Gyula is. ↑

8. Amikor József Attila bécsi egyetemistaként 1926-ban fölkereste verseivel az Atlantis kávéházban „fogadóórát tartó”, emigráns Kassákot, az a szomszéd asztalnál ülő Németh Andorhoz irányította rajongóját. Németh – aki később közeli barátja és életrajzírója lett József Attilának – így emlékezett az előzményekre: „Kassák mindenkit ismert, aki versírással foglalkozott. József Attiláról is voltak értesülései. ’Régóta küldözgeti hozzám a verseit’ – mondotta. ‘Csatlakozna, de nem igazi maista. Ügyeskedő.’ / Kassák nem szerette az ‘ügyeseket’. […] Csak azokban hitt, akik küzdöttek a kifejezéssel. Akik könnyen verseltek, akik egyszerűen vagy ötletesen fejezték ki magukat, azokról lesújtó véleménye volt. […] Mindehhez még hozzátett valamit, ami okvetlenül marasztalóbb volt, mint a bíróság ítélete. Ezt: ‘Képzelje, rímel’. / Ez mindent betetőzött. Rímekkel csengettyűzni a háború után, nemcsak Kassák szemében, de az enyémben is, a szellemi elmaradottság ismérve volt.” (Németh Andor: József Attila, in: Németh Andor József Attiláról. Sajtó alá rendezte: Réz Pál. Gondolat Kiadó, Bp.. 1989. 12.) ↑

9. Lásd: Illyés Gyula: Mint a mosolygó merénylő… Nyugat, 1930. 6. sz. 458–459. ↑

10. Illyés egy későbbi följegyzésében bevallotta magának, amit a szárszói tragédia után nem volt ildomos hangoztatni: a fiatal József Attila az első pillanatban nem volt számára rokonszenves. Lásd: Illyés Gyula József Attiláról. Szerkesztette: Domokos Mátyás. Nap Kiadó, Bp. 2006. 8. ↑

11. Lengyel András: József Attila és Illyés – Osvát vonzásában. A marginalitás irodalomszociológiájához. Forrás, 2008. november 71–90. Kötetben: L. A.: Képzelet, írás, hatalom. Irodalom- és művelődéstörténeti tanulmányok. Quintus Kiadó, Szeged, 2010. 221–251. Az idézet helye: 223. ↑

12. Németh Andor így idézte föl József Attila és élettársa, Szántó Judit harmincas évek eleji párbeszédét: „Judit, mit gondolsz, ki a Petőfi kettőnk közül?’/ Judit elmosolyodott. / Természetesen te vagy, Attila.’ / Akkor Gyuszi Arany’ – mondta Attila.” A krónikás hozzátette: „Milyen találónak tartotta e szereposztást! Miért is ne lenne ő az új Petőfi, ki nemcsak külsőleg emlékeztet kiugró ádámcsutkájával, mongol pofacsontjával, törékeny alakjával kísértetiesen Petőfire, de akibe belesűrült annak fékezhetetlen vérmérséklete, futófelhőszerű érzékenysége, könnyedsége, bája, pajzánsága is? Nem úgy szökkent-e be ő is a magyar lírába, olyan hetykén, olyan magától értetődően – ‘hejh burzsoá, hejh proletár, én, József Attila, itt vagyok’ – mint a mészáros fia? Kettejük közül kétségtelenül ő az ellenállhatatlanabb. (Németh, i. m. 256–257.) ↑

13. József Attila: Illyés Gyulának. A vers a Szép Szó 1938 novemberi számában jelent meg először (127), majd a költő verseit közzétevő kritikai kiadásokban, melyekben Illyés Gyula utólagos információit is közölték. Eszerint „A verset József Attila 1928, 1929 vagy 1930 tavaszán írta be Nem Én Kiáltok c. kötetébe, melyet akkor ajándékozott nekem. […] A vers, ha jól emlékszem, rögtönzés volt. Úgy emlékszem, József Attila előttem írta be a könyvbe, vagy az ő lakásán, vagy az én Lehel utcai lakásomon, miután az egész napot együtt töltöttük”. (Lásd: József Attila Összes Művei [JAÖMj, 2. Versek 1929–1937. Sajtó alá rendezte Waldapfel József és Szabolcsi Miklós. Akadémiai, Bp. 1952. 448.) A datálással próbálkozó irodalmárok (Stoll Béla, N. Horváth Béla, Domokos Mátyás) koncepcióit meggyőzően cáfoló Lengyel András kétséget kizáróan bizonyította, hogy a verses ajánlás csakis a két költő barátságának felívelő időszakában, sőt, csúcspontján, 1928 tavaszán születhetett. (Lásd: Lengyel András: Mikor keletkezett az Illyés Gyulának című József Attila-vers? Új Forrás, 2008. 10. sz. 63–69.) ↑

14. Lásd: Vágó Márta: József Attila. Szépirodalmi, Bp. 1975. 20–27. ↑

15. „Egy papírlapra rímeket írtak fel, szonettformában, a másiknak kellett a rímekhez megírni a verset. Hogy nehezebb legyen a feladat, címet is adtak a megírandó versnek. Attila és Illyés órákon keresztül írták ezeket a szonetteket”. (József Jolán: József Attila élete. Cserépfalvi, Bp. 1940. 297–298.) ↑

16. Lengyel, 2010. 231. ↑

17. József Attila első publikációi a Nyugatban: Névnapi dicséret, Útrahívás, Sacrilegium. Nyugat, 1923. 8. sz. I. 585–586.; Hűség, 1924. 6. sz. I. 445. ↑

18. Lásd: József Attila levelezése. Összeállította: H. Bagó Ilona, Hegyi Katalin és Stoll Béla. Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta: Stoll Béla. Osiris Kiadó, Bp., 2006. 88–90. ↑

19. Szilágyi Judit érzékletes képet ad Osvát szerkesztői gyakorlatáról és az elé tárt szövegek „viviszekció-szerű” átformálásáról. „Módszere, az úgynevezett műterembeszélgetés, egyszerre jelentette a szerkesztést és az együttalkotást. A szerzővel folytatott megbeszélés során mondatról mondatra haladva értékelték és javították a szöveget. […] Osvát a ‘jólmegírtság’ esztétamorálja nevében mindenkiből a legjobbat akarta kierőszakolni. Néha csak a címet változtatta meg önkényesen, de az is előfordult, hogy az írásjelek, szavak, mondatok cseréjével elérte: a szerző ‘ne azt írja, amit igaznak hisz – írja az ellenkezőjét’ (Szilágyi Judit: Apakomplexus a Nyugatban. Vázlatok Osvát Ernő és a nyugatosok viszonyához. Vigilia, 2008. 2. sz. 88–96.) Ez okozta, hogy „a Nyugatban is kritikusként debütált”, sőt, Lengyel András szerint József Attila műbírálataiban „éppen Osvátnak ez a ‘viviszekció-szerű’ gyakorlata köszönt vissza. Így járt el a Terescsényi-, a Brichta- és a Lőrincz-kritikában, s voltaképpen ez a metódus érvényesült még a hírhedtté vált Babits-ellenes pamfletben is. (Utóbbiban, a hangnemen túl, éppen ezt a verssorokat, sőt, nagyobb versrészeket is átíró, az alapszöveget erőszakkal ‘kijavító’ módszert bírálták még barátai is.” (Lengyel, 2010. 240–241.) ↑

20. Illyés Gyula: Az istenek halnak, az ember él. Babits Mihály új versei. Nyugat, 1928. 23. sz. II. 703–709. ↑

21. Lásd: Lengyel András: Mikor keletkezett az Illyés Gyulának című József Attila-vers? Új Forrás, 2008. december, negyvenedik évfolyam, 10. sz. 63–69. – Szabolcsi arra utalt, hogy József Attila nem értett egyet Illyés méltató cikkével, ezért „a Múzeumban őrzött (most lappangó) példányt megjegyzéseivel és aláhúzásaival látta el, s mintegy erre a bírálatra feleletül is szánta a magáét.” (József Attila Összes Művei, [JAÖM], III. Cikkek, tanulmányok, vázlatok. Sajtó alá rendezte: Szabolcsi Miklós. Akadémiai Kiadó, Bp. 1958. 298.) Illés Endre emlékezése szerint hasonló bejegyzésekkel illette a Nyugat régebbi számainak publikációit, melyeket 1935-ben, a Baumgarten-könyvtárban tanulmányozott át. Sajnos, ezek a példányok megsemmisültek, amikor a második világháború idején bombatámadás érte a könyvtárat. Vö. Valachi Anna: József Attila a Baumgarten-könyvtárban. Egy megíratlan krétarajz vázlata. Élet és Irodalom, 1987. május 22. 5. ↑

22. József Attila: Egy költőre. Megjelent a Kortárs 1930. április 27-i számában. Stoll Béla, a JAÖM legújabb kritikai kiadásában a vers közvetlen előzményének Babits Mihály A Nyugat és az akadémizmus című cikkét nevezte meg, s a nyomában föllángoló vitát Ignotussal, aki azt sérelmezte, hogy Osvát halála után levették nevét a lap éléről. (JAÖM, III. Jegyzetek, Közzéteszi: Stoll Béla. Balassi Kiadó, Bp. 2005.167.) József Attila viszont hálás volt Ignotusnak, aki bécsi emigrációjában is megtalálta a módját, hogy – Osvát elutasítása ellenére – teljes terjedelmében közölje a Nyugatban a Tiszta szívvel című költeményét, mellyel a hazájában többször is beperelt ifjú költő meghódította a bécsi magyar emigránsokat. (Lásd: Ignotus: Vers és verselés. Neovojtina 3. §. Nyugat, 1926. 18. sz. II. 62–64.) Ezért lendült újra támadásba a megbántott Ignotus nevében. Babits ellen. ↑

23. Lengyel, 2008. 63–69. ↑

24. 1930. november 15-én írt följegyzésében ironikusan emlékeztette magát a Bartha Miklós Társaságban átélt, aznapi élményére: „Zaj. Fecsegés. Állandóan mellébeszélnek a tárgynak. Megjelenik József Attila: Kodolányi, Fábián éljent kiáltanak, az egész dolog kezd komikussá válni. / A sarokban ülök s kipróbálom régi módszeremet, teljesen elkülöníteni magam és tudomást se venni, mi történik körülöttem. […] …elváltunk. Féltizenkettő volt.

    A Körútra a Király uccáig együtt jöttem Harasztival, Józseffel, Antallal és a blúzos diákkal. A költészetről folyt a szó. József át fogja írni eddigi verseit forradalmiakká és kiadja, Üsd a tőkét, ne siránkozz címmel.” Illyés Gyula: Naplójegyzetek 1929–1945. Válogatta, szerkesztette, sajtó alá rendezte: Illyés Gyuláné. Szépirodalmi, Bp. 1986. 25–26.) ↑

25. Lásd: Idesereglik, ami tovatűnt. József Attila összes fényképe. Az előszót írta: Beney Zsuzsa. Szerkesztette és az utószót írta: Kovács Ida. Petőfi Irodalmi Múzeum, Bp. 2005. 35. ↑

26. Lásd: Illyés Gyula: Külvárosi éj. József Attila versei. Nyugat, 1932. 24. sz. Figyelő. II. 632–633. ↑

27. „A Nyugat számára készült: addig ott JA ismert Babits-ellenes pamfletja óta semmi nem jelent meg tőle. Az én bírálatom ezt akarta megtörni: előkészíteni, hogy JA ismét dolgozzon oda is, béküljön ki Babitscsal. Ennek eredménye volt, hogy az Óda valóban a Babits szerkesztette Nyugat-ban jelent meg. A bírálatot József Attila előzően is ismerte; helyeselte.” llyés Gyula: Naplójegyzetek, 1973–1974. ↑

28. József Attila: Óda. Nyugat, 1933.15–16. sz. II. 120–122. ↑

29. A szociáldemokrata napilap 1934. július 1-i – esetleg korábbi – számából értesülhetett a költő a konferenciára delegált személyekről. (L: „Miért fáj ma is”. Az ismeretlen József Attila. [A továbbiakban: Miért fáj.] Szerkesztette: Horváth Iván és Tverdota György. Balassi– Közgazdasági és Jogi Kiadó, Bp. 1992. 339.) ↑

30. Illyés Gyula naplójegyzeteiből annyit tudunk, hogy Kun Béla, akivel Moszkvában találkozott, „nemcsak hogy megemlítette József Attilát, hanem ‘tehetséges ember’-nek nevezte. […] Írókról beszélt, illetve jellemzett. Nagyrészt olyanokat, akiket személyesen ismert, nem népbiztos, hanem hajdani újságíró korából – íróasztala a Kosztolányiéval szemben állt. Kivételt kettővel tett (akit nem ismert személyesen), Szabó Lőrinccel és éppen József Attilával. Az, amit az utóbbiról mondott, azért lepett meg s ragadt meg fejemben, mert igen tárgyilagosnak hangzott abban a szobában. Kosztolányinak, Szabó Lőrincnek elmondtam, amit (jót) Kun Béla róluk mondott, Babitsnak átadtam a nyírfagyökér dohánydobozt, melyet Illés Béla küldött neki. Arra nem emlékszem, hogy József Attilának átadtam-e a hírt Kun Béla véleményéről. Ez az én moszkvai utam szakította meg igen hosszú időre (halála előtti időig) a baráti viszonyt köztünk. Ez akkortájt volt a legmeghittebb.” Illyés Gyula: Naplójegyzetek [Napló], 1973–1974. ↑

31. Illyés így emlékezett a csak hallomásból ismert történtekre: „Mialatt én kint voltam, cikket írt s akart közöltetni arról, hogy személyemben méltatlant hívtak meg az orosz írók: mert csak külsőleg vagyok forradalmár, valójában fajvédő, azaz fasiszta vagyok. […] Szabó Lőrinc és Zilahy szerint egyformán rossz – ha ugyan nem veszélyes – gondolatokat ébreszthetett az orosz és a magyar hatóságokban. A Magyarország-ban így nem adtak helyet neki, sőt Lőrinc telefonon értesítette Mucát [Illyés Gyula első feleségét, Juvancz Irmát – V. A], hogy Attila tán máshova is elviszi a cikket, beszéljen vele. A cikk valóban Márainál is megfordult, de végül az Újság-ban sem jelent meg, sőt a Népszavá-ban sem.” (Napló, uo.) ↑

32. Lásd: Nagy Csaba: Miért nem ő? Eseménytörténeti és szövegrekonstrukció. In: „Miért fáj. 325–353. ↑

33. József Attilában már 1928-ban visszatetszést kelthetett barátja kritikátlan behódolása Babitsnak, akadálytalan előmenetele a Nyugatnál, majd az 1931-ben neki ítélt Baumgarten-díj, amelyet 1933-, 1934- és 1936-ban újabb három nagydíj követett. Illyést viszont barátja Babits-ellenes pamfletje és bökverse feszélyezhette, s nehezére eshetett a „békítés” a sértett főszerkesztő és a bűnbánó elkövető között. A Külvárosi éjről írt, Nyugat-beli kritikájában meg is mutatkozott a kétfelé igazodó lojalitásvágy zavara. ↑

34. Illyés Gyula: Emlék-bánya. Tiszatáj, 1985. 7. sz. 3–11. Kötetben in: Illyés Gyula József Attiláról. Sajtó alá rendezte: Domokos Mátyás. [A továbbiakban: Domokos]. Nap Kiadó. Bp., 2006. 33–34. ↑

35. A halottak napján született Illyés Gyula önnön világrajövetelét fölidézve írta meg szemérmes anyasiratóját 1931 novemberében, képzeletben új életre varázsolva a szülőágyon és a ravatalon is vértelen arcú édesanyját, Egy sápadt nő egy kis szobában… címmel. (Nyugat, 1931.22. sz. II. 533.) ↑

36. Lásd: Sigmund Freud: Totem és tabu. Fordította: dr. Pártos Zoltán. Gönczöl, Bp. é. n. Benne: Bánásmód az ellenséggel. 39–43. ↑

37. József Attila: Medvetánc. Válogatott költemények 1922-1934. Megjelent Budapesten, a Révai Irodalmi Intézet Rt. kiadásában és nyomdájában, 1934 karácsonyán, a rendes kiadáson kívül száz, kézzel számozott példányban. ↑

38. Az 1936. évi díjazottak listáján eredetileg József Attila neve is szerepelt, de Babits az utolsó pillanatban kihúzta, mert a költő „Babits Mihálynak hódolattal” szövegű ajánlással jelentette meg Én nem tudtam… című versét a Reggel című hetilap 1935. november 25-i számában. Babits el akarta kerülni a befolyásolhatóság látszatát, ezért újra csak jutalomra érdemesítette. József Attila – anyagi rászorultságában – kénytelen volt elfogadni a másodjára már szégyenletesnek érzett elismerést, amelyet pályatársai, hasonló helyzetben, visszautasítottak. ↑

39. Lásd az 1937 őszén, szeptember–október táján keletkezett Egy költőre című versének záró sorait. ↑

40. József Attila azzal tért ki az ajánlat elől, hogy honorárium híján nem tud munkát vállalni. Lásd: József Attila levelezése [JAL]. 410. ↑

41. Illyés erről is megemlékezett 1935-ös naplójában: „Beszéd Fejtővel, […] elmondja (nem érti), József hogy beszél úton-útfélen rólam. Gyaláz és rágalmaz. Levelet írtam Józsefnek: Kedves Barátom, most felelek régi leveledre. A Válasz már fizet. A lap összeállítói szeretnék, ha dolgoznál, közibük tartoznál. Őszinte nagyrabecsüléssel I. Gy. – Mi ez? Mert szükséglet volt. Gyávaság? Taktika? Bosszú azzal, hogy én viszont nagylelkű vagyok.” (Napló, 1929–1945. 1986. 74.) ↑

42. Illyés – noha magáról azt írta: „rosszul működik az agyam” – többször is nekifogott, hogy följegyezze József Attilával kapcsolatos emlékeit. Egyik naplójegyzete szerint „A Sallai-Fürst kivégzése elleni röpirat perében mint közös vádlottak tán két alkalommal is együtt vártuk a fellebbezési tárgyalást, de a váróhelyiség más-más sarkában. Ő Zsolt Béla körében állt, oda pedig én már csak azért sem mehettem, mert Zsolttal akkor már nem voltam beszélő viszonyban. Volt még egy hasonlóan fájdalmas – akkor kínos – találkozásunk, Bartók vigadóbeli hangversenyének végén. A földszintre vezető széles díszlépcső egyik szárnyának tetejéről megindulva őt pillantottam meg a másik lépcsőszárny tetején. Ő is észrevett. Ha együtt haladunk a tömeggel, a két lépcsőszárny tövénél természetszerűleg találkozunk. […] Kölcsönösen úgy tettünk, mintha nem akadt volna össze a pillantásunk.” (Napló, 1973–1974. 1990. 99–100.) ↑

43. József Attila: Mint gyermek…, A bűn. Nyugat, 1935. 9. sz. II. 175–176. ↑

44. Illyés Gyula: Halálfiai. Babits Mihály regényének propaganda-kiadása alkalmából. Nyugat, 1935. 9. sz. II. 147–150. ↑

45. „Ez a generáció úgy érzi, hogy a költészetben nehéz újabbat és nagyobbat alkotni, mint amit az előtte járó alkotott. Ez elégedetlenné teszi, és gáncsoskodóvá, önmagával szemben is. A próza, az esszé terére menekül; de itt is elődökre talál, akiknek gondolataitól nem tud szabadulni, akiknek öröksége teher módjára nehezedik rá. Fogyatékossági érzése valóságos kínzó komplexumként veti elébe a nemzedéki problémát. Valami irodalmi Oedipus-komplexum ez; avval a különbséggel, hogy az apagyilkosság itt nem lelkifurdalás, hanem feladat. […1 Nehéz és problematikus feladat; mert megölni a szellemi életben csak azt lehet, aki már úgyis halott. Senkit sem tehet megölni, amíg igazán él – sőt benne él éppen abban, aki meg akarja ölni.” Babits Mihály: Könyvről könyvre. Nyugat, 1935. 9. sz. Figyelő, II. 189-196. Az idézet helye: 191. ↑

46. Török Sophie: Önéletrajz, generációs probléma, vagy amit akartok. Nyugat, 1935. 3. sz. I. 201–212. ↑

47. Németh Andor: Emlékezések. In: Németh Andor József Attiláról. Sajtó alá rendezte: Réz Pál. Gondolat, Bp., 1989. 456. ↑

48. Féja Géza: Szélkakas költők. Előőrs, 1931. május 10. 4. évf. 19. sz. 4. ↑

49. Illyés Gyula: Versek. Tréning. Nyugat, 1935. 2. sz. 97–98. ↑

50. Illyés Gyula: Oroszország. Nyugat-kiadás. Bp., 1934. ↑

51. Bányai László: Irodalmi vallomás Oroszországról. Korunk, 1935. 3. sz. 236–237. Szövegét lásd: Miért fáj, 350–353. ↑

52. Megjelent a Szép Szó 1937 április-májusi számában, 201–202. ↑

53. Megjelent a Nyugat 1937 júniusi számában, 509. ↑

54. Lásd: Illyés Gyula és József Attila izgalmas költői párbaja. Harctéri jelentés a Szép Szó és a Nyugat irodalmi lövészárkából. Nemzet, 1937. június 8. 6. – Illyés egyik naplójegyzetében azt állítja, hogy József Attila annak idején „nevetve említette a bulvárlap ‘művészeti riportját’. […] Mit ki nem találnak az emberek” – mondta mindkét állításra. Később, betegsége elhatalmasodása után, tudjuk, mindent magára vonatkoztatott, még az újságok apróhirdetéseit is. Magára vette ekkor már ezt a verset is? Töredékei közt én látok erre némi jelet.” (Illyés Gyula kézirattöredéke, valószínűleg 1940-ből. Közli Domokos, i. m. 87.) – A naplóíró Illyést azonban gyakran megcsalta az emlékezete, bizonyíték rá egy másik följegyzése „1934 tavaszától József Attilát csak 1937 októberében láttam viszont; 1937 nyarán egyáltalán nem találkoztam József Attilával, legkevésbé Flóra társaságában – mert Flórával sem.” (Napló, 1973–1974. 1990. 325.) Ugyanakkor – a túlélő jogán – alaposan ismerte József Attila minden leírt sorát. ↑

55. Lásd: József Attila: Egy költőre. [Sakált kiált…]. Kortárs, 1930. április 27. ↑

56. Illyés Gyula 1937 januártól – Schöpflin Aladárral együtt – társszerkesztője lett a Babits Mihály és Gellért Oszkár szerkesztette, harmincadik évfolyamába lépő Nyugat folyóiratnak. ↑

57. Megismétlődött tehát a Vágó Márta körül legyeskedő költők közti szerelmi rivalizálás. ↑

58. „Attila egyre beljebb került abba az állapotba, amire a laikus azt mondja, álmodozás, az elmeorvos pedig: de inkább hagyom az orvosi diagnózist a szakorvosokra. Én nem szóltam semmit, mert akármilyenek voltak is, megtanultam megérteni a gondolatait, szimbólumait. Megértettem, mikor azt mondta, neki most a fordítottját kell tennie annak, amit az analitikusok csináltak: tudatlanná kell tennie a dolgokat… Megértettem, mit akar kifejezni azzal, hogy nem vagyok-e én az ő anyja? Nem vagyok-e én az ő felesége. Nem vagyok-e Illyés Gyula felesége? Bak doktoré? Hatvany Bertalané? S bolyongott, eltévedten a szavak és jelentésük, a gondolatok, álmok, sóvárgások érzelmi sűrűjében.” (Illyésné, i. m. 106–107.) ↑

59. A „bölcs csecsemő”, a „wise baby” fogalmát Ferenczi Sándor vezette be a pszichoanalízisbe, s olyan gyereket jelölnek vele, aki a felnőttek zavaros viszonyait átlátva, zseniális ösztönétől vezérelve hirtelen a helyzet ura lesz, és meghozza a szülők problémáját megoldó döntést. ↑

60. József Attila [Le vagyok győzve…] kezdetű verse a Szép Szó 1938 áprilisi számában jelent meg. A költemény a lap datálása szerint 1937 október közepén, az Egy költőre című versével nagyjából egy időben íródott a Siesta szanatóriumban. ↑

61. Illyés jellemezte így 1975-ben. (Lásd: Domokos, i. m. 138.) ↑

62. A verset 1937. október 23-án adta át Flórának. (Lásd: Illyésné, i. m. 107.) ↑

63. Lásd: JAL, 745. 718. sz. jegyzet. ↑

64. József Attila a Siesta szanatóriumban töltött utolsó napján (november 3-án) „tisztázó” beszélgetésre hívta – rajta kívül – Szabó Lőrincet, Kodolányi Jánost, talán Kassák Lajost és „másokat is, már délelőttre, szintén egyenként: mindegyikük – tudtommal – fölkereste őt.” (Illyés Gyuláné: József Attila utolsó hónapjai. Szépirodalmi, Bp. 1987. 113.) ↑

65. Tasi József nyomozása szerint „a Nyugat 1937 szeptemberi számában „megjelent Illyés Gyula három szerelmes verse: híradás egy beteljesült szerelemről (Te is meghalnál…; Gyűlöltem a címert…; Arccal le…) […] Azaz úgy tűnik, Flórának Mátraházán, netán Tihanyban is, a hívott, de visszarettenő József Attila helyett más látogatója volt. József Attila sejtette ezt, azért találunk Flórához írt leveleiben ilyen mondatokat: ‘Mit gondoljak én arról, hogy maga hogy volt Illyés Gyulával?’ (1937. aug. 23.) Vagy: ‘Maga férjhez fog menni, lesz új családja […] és bizonyosan olyan férje lesz, aki nem érzeleg, hanem örül ha örömet szerez a családjának és a világban is megállja a helyét.’ Ugyanerre, a ‘tűzhelyet, családot már végképp másoknak remél’ állapotára utal József Attila búcsúverse is.” (Tasi József: Illyés Gyula és József Attila. Irodalomtörténeti Közlemények, 1996. 3. sz. 285-293. In: T. J.: Szilánkok. Válogatott cikkek, tanulmányok. Szerkesztette: Lengyel András, Petőfi Irodalmi Múzeum, Bp., 2002. 175–183. Idézet helye: 183.) ↑

66. Illyés Gyuláné emlékezése szerint: mikor ő a délelőtti, Illyéssel való találkozó után délután, a szokásos időben megérkezett a Siestába, „Illyés Gyula még ott volt. Attila fölváltva nézett kettőnket, aztán Illyés Gyulára nézve azt mondta, ha rá néz, nem fáj a szeme, ha rám, akkor fáj. ‘De muszáj magát néznem, különben sötét van, nem látok.’ Illyés Gyula hamarosan elment. Beszélgetésük meleg, félreértéseket tisztázó lehetett, bár nem tudom, pontosan miről is volt szó. Mindkettőnek könnyes volt a szeme.” (Illyésné, i. m. 113–114.) ↑

67. Flóra 1937. november 3-i bejegyzése: „Illyés Gyula telefonált, hogy József Attila látni akarja őt, hívatta. Bár megfogadtuk, hogy nem találkozunk – és ezt be is tartottuk –, de most szükséges volna, hogy megbeszéljük az Attilával kapcsolatos dolgokat. Két órakor találkoztunk a Keleti pályaudvar indulási oldalának folyosóján… […] József Attiláról volt szó. Magánál jóval nagyobb tehetségnek tartja. Újra csak abban állapodtunk meg, hogy felesége leszek József Attilának. Érdemes az életemet erre föltennem. Ő is úgy látja, végzetessé válhatna Attila számára, ha elszakadnék tőle. Ilyen megegyezés után ment be hozzá a szanatóriumba.” (Illyésné, i. m. 113.) ↑

68. József Attila: Flóra l-ll. Újság, 1937. március 28. ↑

69. József Attila: Íme, hát megleltem hazámat. 1937. december. A Szép Szó 1938 január–februári számában „a költő utolsó verse” megjegyzéssel publikálták. (Lehetséges előzményeiről lásd: JAÖV, III. 255–256.) ↑

70. A Szabad-ötletek jegyzékében sok-sok pszichoanalitikus képzelgés eredményeként nevesítette magát halott édesanyja férjeként, azaz az eltűnt – apa-funkcióját nem betöltött – József Áron utódjaként: „özv József Attila” (Lásd: Szabad-ötletek jegyzéke, két ülésben. In: Miért fáj, 423.) ↑

71. Majd… című verse a Szép Szó 1937 július–augusztusi számában jelent meg először – tehát az édesanya vonzása, „ki szült, ki dajkált énekelve”, utolsó hónapjaiban fölerősödött, és csak „Flóra [egyre bizonytalanabbnak érzett] szerelme” ellensúlyozta az égi hívást. ↑

72. Illyés számtalan verset és naplójegyzetet írt barátjáról-vetélytársáról: a legtöbb születési-halálozási évfordulón kínzóan foglalkoztatta kapcsolatuk története s a költő személye. Följegyzéseiből sok mindent nyilvánosságra hozott, de a naplókötetek csak az író halála után jelentek meg, Illyés Gyuláné, majd 1990-től leánya, Illyés Mária társszerkesztésében. Flóra már férje életében, 1962-ben megírta emlékeit József Attila utolsó hónapjairól – de Illyés szándékosan nem olvasta el jegyzeteit. Domokos Mátyás rábeszélésére 1984-ben egy kis példányszámú, csak irodalmárok számára forgalmazott kötetben közreadta emlékeit és annak a negyvenöt levélnek a szövegét, amelyet József Attilával váltott, s épen maradt a háborús ostrom után. (Lásd: Illyésné, i. m.) A testvérharc hosszú távú személyes következményeiről Illyés Gyula 1940-es kéziratából értesülhetünk: „Félszegség, kisebbségi érzés fog el, csak azért, mert élek. Mindez Attila irodalomtörténete. Az akkor gyorsan elfutó jelentéktelen perceket, ötleteket, terveket ő üti irodalmi fontosságúvá azzal, hogy többé soha semmit nem cselekszik. Emlékeim az övéi.” (Lásd: Domokos, i. m. 86.) ↑

kép | Mark Rothko művei, wikiart.org