
Ügyesen álmodoztál. Nem erőltettél
léghajót vagy kert felőli érkezést
hanyagul nyakadba kanyarított őzzel.
Meghallgattad, amit olvasott:
a folyókat nem vezetik csillagok,
mégis találkoznak egyszer.
Éjszakánként aztán forgolódsz,
ahogy az ágy túloldalán kislányt akar,
és fél szemmel követi a hold előre
kiszámított útját. Reggel a napos
oldalon felébredsz, és a repedést
követed a falban egész az elágazásig.
Látod a lábujjait, és tudod,
hogy álmában most már bármikor
zuhanhat. Vagy minden szóbeszéd
dacára beléphet ugyanabba
az egyszerű folyóba. Állhat
a színtelen és szagtalan vízben,
ami közeli hóhatárt és szilárd
pontot is jelenthet egyazon
történetben.
Én is válogatós voltam.
Aztán megszoktam a gépi örömöt,
az elvarratlan szálakat,
a szilikont a testben.
Amíg az égi csatornákon
szörfözöl, három pózban tudok
aludni, de fordítva is lehet.
Leengedve a könyvet, amelyben minden
sors egyenként megpecsételődik,
és föléd hajolva hallgatom a fej
nem nekem szánt csöndjét.
Folytatásában meg beleakadok
a tárgyakba, mint az a bizonyos
utcáról jött ember. Talán emlék-
szem is, de biztos, hogy felejtek.
Nem kristálygömbben láttam,
ahogy új életet kezd. Mondta,
hogy ez még csak kísérlet,
és nem először olvasztották be
a testén hordott cseppnyi fémet.
Akkor már szerelmével üldözte a lányt,
aki a műsorban elkerítette a tükörnek
használt forrást, a fiúra ült,
és borral, édességekkel kínálta.
Most csak lófrál a környéken,
amit a női magazinok olvasói kerülnek.
Tudja, hogy milyen kis zajokra
felriadna, ha csak álom volna mindez,
és a legkisebb ellenállás irányába mozdul.
Méretet vesz rólam a szemével,
rábólint, hogy a csapból őszig
már nem folyik hideg víz,
és hagyja, hogy itassam.