Jámborné Balog Tünde

ÖCSI A LEGJOBB

2006 március

ÖCSI A LEGJOBB
Sz. F. emlékére

A telefonban ismeretlen férfihang beszél már egy perce; zavaros történetet ad elő egy emberről, aki föltűnt neki az utcán, a zeneiskola körül, bőröndöt cipelt és a bejáratot kereste. Mondtam neki, folytatja a telefonhang, hogy ide ugyan be nem jut, jóember, nyáron zárva van az iskola, de az ember azt mondta, őt erre a címre hívták, nézzem csak meg, hogy stimmel a házszám meg az utcanév, és mutatott egy borítékot, amire tényleg a Szegedi utca négy volt fölírva.

Nem értem, mi közöm van a bőröndös emberhez, aki be akar menni a zeneiskolába, ezért szeretném gyorsan lerázni a telefonálót, meg azért is, mert ketten várnak rám a hevenyészve berendezett kis irodában. Az öreg festő Kolozsvárról azt szeretné, ha megnézném az ünneplő nadrágja elromlott cipzárját, és lehetőleg azon nyomban meg is javítanám, de illetlennek találja a témát, és zavartan topogva megpróbálja körülírni. Másik ügyfelem Pável, a kárpátaljai akvarellista ijesztő mennyiségű, téma szerint külön albumokba rendezett franciaországi fényképpel vár rám, nem baj, ha most nem érsz rá megnézni, majd visszajövök később, de csak ül, mozdíthatatlanul, mint egy hegy, bozontos hajának és szakállának fedezékébe húzódva, és esze ágában sincs elmenni.

Közben az ismeretlen telefonáló elmondja, hogy mennyire megsajnálta az idegent, aki az állomásról jövet jó kilométernyit gyalogolt ebben az iszonyú hőségben, ezért meghívta magához, főzött neki egy jó erős kávét, ám nem ér rá tovább, úgyhogy elhozná, csak mondjam meg hová. De miért én? Mi közöm nekem ehhez a históriához?, tör ki belőlem az elfojtott ingerültség. Mert a művésztelepet keresi, válaszolja a telefonáló, és azt állítja, hogy ott, a művésztelepen várják, és ez a telefonszám van a borítékjára írva.

Ez tévedés lesz, mondom én, biztosan félreértés, nem várunk senkit, teljes a létszám, legjobb, ha visszaviszi az emberét az állomásra, tanácsolom, de akkor valami bizseregni kezd a fejemben hátul, a tarkóm környékén, és mégis megadom az épület címét, ahol berendezkedtünk. Nem a Maros-parton vannak? csodálkozik távbeszélgetőtársam, nahát, mindig azt hittem, hogy a művészek kint laknak a folyónál. Ott a víz, a fák, meg a minden, nem az lenne jó nekik?

a szégyentelen

Igen, gondolom magamban, természetesen az lenne jó, ezért hiszik a városban sokan, hogy a folyóparton van a művésztelep, kint a strandnál a nyárfák alatt, holott itt vagyunk az orruk előtt, a város szívében, egy régi banképületben. Ez az elhanyagolt ház itt áll a Főtér kellős közepén, a gimnázium erődszerű sárga tömbje és a cifra, neobarokk Bérpalota közötti téren, ahol a ligetet alkotó százesztendős ostorfák alatt elhagyott újságos pavilon porosodik, ablakában ottfelejtett, légypiszkos Playboyjal. Tetejét éppen úgy belepi a guanó, mint a valaha elegáns kis palotát, amelynek egész felső emeletét a bank igazgatója lakta a háború előtt. Gazdag ember volt, ám boldogtalan, a városban azt pletykálták, hogy rosszul él a feleségével, és a fiatal igazgatónő meleg nyári estéken az erkélyről mutogatta magát, olyan pőrén, ahogy az isten megteremtette. A szégyentelen! Ráadásul úgy tesz, mintha nem látná a Bérpalota szemközti ablakában könyöklő bírósági fogalmazót.

Később, a háború végén ide költözött be az orosz katonai parancsnokság, és ez a néhány hónap soha be nem gyógyuló sebeket ejtett a ház testén. Akkor csavarták le a lépcsőház korlátjáról a vasrózsákat; akkor törtek be a manzárdtető függőleges részén kiképzett ovális ablakok, amiket senki se üvegeztetett újra, és akkor telepedtek padlására a galambok. Ma ezrével fészkelnek a gerendák között, állítólag megtámadják az embert, ha bemerészkedik birodalmukba, és pirkadatkor éktelen burukkolásukkal felverik az alvókat. Soha de soha meg nem unják velük lélegzik ébred a város ó galambok tébolyult párkák, dörmögi a sóvidéki festő, és feltápászkodik, hogy leírja a semmiből felötlő verssorokat; az éjszakánként magányosan kóborló Gábriel fejére húzza a paplant, és Féldeci Pável – álmában Ljubáját emlegetve – a másik oldalára fordul.

Galimberti Sándor: Óbudai részlet, hung-art.hu

A kis palota amolyan senkiföldje lett a háború utáni fél évszázadban, sokáig kollégiumként, majd turistaszállóként üzemelt, de homlokzatát azóta sem tatarozták. Stukkógirlandjai letöredeztek, a redőnyök leszakadtak, és a földszinti oszlopcsarnok falaiba beleette magát a kelkáposzta-főzelék szaga, mert a mögötte lévő irodákból konyha lett, ott főztek a tanyasi gyerekeknek zsíros, ízetlen ételeket.

Ebben a viharvert épületben kap helyet nyaranta három hétre a művésztelep, ide érkeznek a Kárpát-medence távoli csücskeiből meghívott festők. A telepnek annyi köze van a telefonáló által említett zeneiskolához, hogy ez utóbbit egykori tanítványom igazgatja, akivel megosztom a vezetés gondjait, és a levelezést onnan, a Szegedi utca négyből intézzük. Katalin magas, barna nő, hajszálnyit bandzsító, tétova pillantással, amitől eltévedt kislánynak látszik, és a vendég festők – a legifjabbtól a legöregebbig – szívesen megmutatnák neki a rengetegből kivezető utat.

Lerázom a két várakozó festőt, és kiállok a kapuba, hogy könnyebb legyen eltanácsolni a nem várt jövevényt, no meg a kíváncsiság is űz. Ahhoz képest, hogy kora délután van és iszonyú hőség, sokan járkálnak az utcán, mégis azonnal meglátom azt az embert; abban a szempillantásban feltűnik nekem, amikor kiszáll egy tovahajtó autóból. Hatvanasnak nézem, korombeli, ösztövér, szakállas férfi. Gyűrött, fekete öltöny van rajta, fekete kalap, és a cipője is fekete, bár a portól szürkének látszik. Egyik kezében hatalmas bőröndöt cipel, de nem ám holmi foszló sarkú, kopott vulkánfiber koffert, hanem valódi bőrből való, méregdrága, elegáns holmit, és egy alvajáró biztonságával jön felém. Még öt lépés, még három, még egy, és… Öcsi vagyok, nyújtja felém keskeny, csontos kezét. Igen, tudom, hogy ő az, már akkor kitaláltam, amikor kiszállt az irgalmas szamaritánus Volkswagenjéből, mert annyira hasonlít pepitahátteres önarcképére, és L. szavai visszhangoznak fülemben, azt mondják Kárpátalján, Öcsi a legjobb.

fantomfestő

L, a költő négy évtizedes távoliét után járt otthon, a Felső-Tisza mellett, át meg vissza meg át a határon, és ebből az utazásból hazatérve megírta nagy versét, ki halt meg hol hogyan és ki bírta ki mégis, és elhozta nekem Seemann Öcsi hírét. Hívjátok meg, ő a legjobb Kárpátalján, magyarázta felajzva az élménytől. Ezután, valahányszor nálunk járt, mindig számon kérte rajtam a fantomfestőt, akiről semmit sem találtam a művészeti lexikonokban és Ki kicsodákban. Miért nem hívod meg ÖcsitMondom, hogy ő a legjobb, győzködött. Hittem is, nem is, és bár L. nem szokott a levegőbe beszélni, megkérdeztem felőle Féldeci Pávelt is, de nem kaptam rendes választ. Mi bajod van vele? Nem jó festő?, faggattam. Hívd meg, majd megtudod, hümmögött, de aztán ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek.

A következő művésztelepre meghívtam Seemann Öcsit, ám hiába szorgalmazta L., és hiába ellenezte Pavel – mert dodonai felelete három nemmel felért –, Öcsi fütyült ránk, annyit se válaszolt a pecsétes levélre, hogy bakfitty. Eltelt pár év, L. lelkesedése alábbhagyott, én is megfeledkeztem Öcsiről, amikor kezembe került egy kárpátaljai kiállítás katalógusa. Szegényes kis kiadvány volt, de ahhoz elég, hogy kiderüljön belőle: a magát Öcsiként jegyző festő valóban páratlan jelenség, gyermekded és rafinált egyszerre, minden ecsetvonása a hagyományokban gyökerezik, ám minden modern trükköt ismer. Sokáig néztem őszülő szakállas, sapkás önarcképét – ő is visszanézett rám –, és ezután évről évre küldtem neki meghívólevelet, ő azonban továbbra sem válaszolt. Azt hiszem, tavalyelőtt adtam fel végképp, akkor húztam ki a nevét a listáról.

Galimberti Sándor: St. Rafael, hung-art.hu

Nagyon örvendek, fogadom fagyosan a váratlan vendéget, de hogy kerül ide ennyi év után éppen most, amikor nem is hívtuk? Öcsi laposakat pislog, nem jön zavarba, mostanában kaptam meg a levelüket, tudja, felénk nem túl megbízható a posta, mondja, és jön is befelé. Egyből megtalálja az utat az ebédlőbe, bent leroskad egy asztal mellé, és megkérdi, hogy van-e valami innivalónk, teljesen kitikkadt a hosszú utazásban. Előveszek egy üveg ásványvizet a hűtőből, mire Öcsi fintorogni kezd, rendes innivalóra gondoltam, nem vízre, azután feltápászkodik, vigyázzanak a holmimra, szól vissza az ajtóból, majd jövök.

Az ablakon át látom, hogy az Origó felé megy, a Bérpalota földszintjén nyílt bárba, ami nappal rendes étterem, kétféle menüvel, esténként azonban átalakul mulatóvá, bömböl az automata zenegép és tizenévesek isszák pultjánál a vörösboros kólát. Öcsi nyilván felmérte a terepet, amikor kiszállt az autóból, mert nem keresgél, nem nyújtogatja a nyakát, hogy elolvassa a cégtábla feliratát, keze a kilincsen, de visszafordul egy pillanatra, és – mintha tudná, hogy figyelem a függöny mögül – búcsút int, mielőtt belépne.

A telepen perceken belül mindenki értesül Öcsi érkezéséről, nem tudni honnan, mert senki sincs az ebédlőben, amikor megjön, de akivel a következő félórában összefutok, az mind róla beszél. Az erdélyiek és a vajdaságiak nemigen hallottak róla, a félévszázados vesztegzár alatt nem alakultak ki horizontális kapcsolatok a határ túloldalán, a kárpátaljaiak azonban jól ismerik, és Féldeci Pável nekem szegezi a kérdést: Tudod már, mire gondoltam, amikor figyelmeztettelek? én meg adom az értetlent: fogalmam sincs, miről beszélsz, pedig teljesen nyilvánvaló, hogy mi a baj, és Pavel ki is mondja, sőt megtoldja azzal, hogy Öcsi teljesen kiégett, évek óta nem fest. Itt majd fog, jelentem ki hetykén, belülről azonban egyáltalán nem vagyok ilyen biztos.

néha halottnak hiszik

Otthagyom Pavelt a fényképeivel, és megszervezem a költözéseket, hogy helyet csináljak a jövevénynek: a sepsiszentgyörgyi textilművésznő megkapja a vendégszobát, a tusoló mögé a felvinci grafikus kerül, úgyis világosabb helyet akart, és Öcsi felmegy a másodikra az öreg kolozsvári festő mellé. Ott jó helye lesz, az öreg alig van itthon: hajnali ötkor indul mindennap a folyópartra, ahol korhadt, haldokló fűzfákat rajzol, évek óta ugyanazokat. Azt mesélik róla a többiek, hogy nemrég találkozott egy hajdani főiskolás társával. Szent ég, te még mindig a fáknál tartasz? döbbent meg az ifjúkori barát, miért nem rajzolsz már mást? Nem vagyok bolond, válaszolta az öreg, most hagyjam abba, hetvenévesen, amikor kezdem végre megismerni őket? Mire nyolcvan leszek, még messzebbre jutok, és kilencvenéves koromra talán sikerül behatolnom a titkaikba. Az öreg festő délben ér haza, iszik egy korty vörösbort – mindig tartalékol magának, ha valamelyik mecénásunk hoz egy demizsonnal – megebédel, azután lefekszik, és olyan mélyen elalszik, hogy néha halottnak hiszik a többiek. Délutánba hajlik a nap, mire felébred. Akkor felkel, hörpint egy kis kávét az ebédlőben, veszi a mappáját – jó nehéz, rajztábla is van benne – és újra kigyalogol a fáihoz.

Azt hittem, jó ötlet egymás mellé költöztetni őket, hiszen mindketten csak aludni járnak haza, de az öreg már másnap panaszt tesz szomszédja ellen. Ez az Öcsi vagy hogy híjják, nem hagy békén. Képzeld, éjjel is felkölt. Leül az ágyam szélére és nem enged aludni. Beszélgetni akar. Meg mesélni az amerikai bátyjáról, aki eladja a képeit. Na, szép kis képek lehetnek azok, mikor ecsetje sincs! és az öreg festő egy legyintéssel érzékelteti a véleményét Öcsi munkásságáról.

Galimberti Sándor: Enteriőr thonet-székkel, hung-art.hu

Szólok Öcsinek, aki szaporán pislogva megígéri, hogy eztán nyugton marad, de legközelebb ő jön panaszra, mert az öreg reggel négykor kel, és nem gyújt villanyt. Hogy ne zavarjon senkit, azt mondja, holott egyedül van a szobájában, mégis sötétben öltözik, lever mindent, nekimegy a bútoroknak, fellöki a széket, tódítja Öcsi, és közben a szeme sarkából lesi, hogy mit szólok az egészhez, de a legjobb az, folytatja, hogy amikor elkészül, bekopog hozzám és megkérdezi, nem költött-e föl. Öcsi rossz alvó, későn fekszik, korán reggel kel, és amikor a galambok rákezdik, lejön az ebédlőbe, hogy megnézze, talál-e beszélgetőtársat, azaz inkább hallgatót keres, aki csöndben ül, amíg ő rázúdítja seppegve elhadart történeteit, de a többiek futnak előle, mert ha beszélni kezd, nem lehet tőle megszabadulni. Öcsi érdekes dolgokról mesél, előadásmódja azonban – különösen, ha ivott valamennyit – egy idő után monotonná válik. Szavai halkan, egyenletes sebességgel áradnak, hangsúlyok nélkül, és történetei végtelen zsolozsmává folynak össze, elnyeléssel fenyegetve hallgatóit. A Panaszfalat ostromolhatja úgy a hangokból szőtt folyam, mint a telep lakóit azokban a napokban Öcsi históriái, csak engem kerül következetesen, mert ha belébotlok, tapintatlanul megkérdezem tőle, hogy megy-e a munka, elkezdted már a festést? Öcsi hadarva válaszol, dolgozna ő boldogan, mert a fejében kész van ám minden, csak néhány színes, karton kellene, valami vastagabb papírka, így, becézve, ahogy sose hallottam, meg egy kis fehér tus, de nem ám folyékony, üveges, amilyent Katikától kapott, hanem préselt, tudod, rúd alakú és arany sárkányok vannak rajta. Egy pillanatra behunyja a szemét, kezével bizonytalan mozdulatot tesz, mintha egy csupán általa látható lény úszna el előtte a levegőben. Maros menti kerek erdő, ez lesz a címe, mit szólsz hozzá, lehet, hogy sárkányt is festek bele, és megint az az érzésem, hogy mulat rajtam, épp úgy, mint amikor megérkezett, és a tavalyelőtti meghívóját mutogatta.

elvonul a zsákmánnyal

Öcsinek pechje van, nem odázhatja tovább a munkát, mert Katika vesz neki kartonokat, én meg találok otthon egy fekete és egy fehér tusrudat. Japánból hozta valaki, ajándékba. Sajnos, nem sárkányosak. Domborművű darvak vannak rajtuk, de talán jó lesz így is. Öcsi úgy tesz, mintha örülne, és elvonul a zsákmánnyal, ám pár perc múlva látom elosonni a színmániás Zöld Péterrel, az is kárpátaljai, naná, hogy az Origóba mennek, whiskyt inni és libamájat enni villásreggelire, mert ez a délelőtti menü, meséli Boldog Lajos, a bácskai keramikus. Lajoska napközben az üres zeneiskolában dolgozik, ahol nyugodtan gyúrhatja a sarat, mégis, mintha láthatatlan vezetékek kötnék össze a teleppel, tud mindenkiről mindent.

Tőle hallom, hogy Öcsit felveti a pénz, a New York-i bátyja küldi neki, olyan rabbiféle lehet vagy bankár. Öcsi hozzá szokott kimenni, repülővel, ott van néhány hétig, azalatt összefest egy csomó képet, amit visznek a gazdag amerikai gyűjtők, mint a cukrot. A Kárpátok Chagallja, úgy hívják Öcsit odakint, egy híres múzeumban is vannak festményei, akár kint is maradhatna, de nem szeret ott lenni, azt mondja, ízetlen a cigarettafüst, különben is, a nagybátyja bezárja, és csak ennivalót ad meg festéket, szeszt egy kortyot se, amíg nincs kész a festmény. Ahogy befejezi, kap egy kis whiskyt – a bátyó jól ismeri az öccsét, csupán fél üvegnyit engedélyez egyszerre – azután jöhet a következő kép. Egyedül szombaton nincs festés, de az se az igazi, mert a bácsi viszi magával a zsinagógába, pedig Öcsinek nincs szüksége különleges helyekre, akkor találkozik az Úrral, amikor csak akar. Képzeld, azt mondja, pertuban van Vele és szabad bejárása van Hozzá!

Lajoska nem érti, miért nem tetszik Öcsinek Amerika, ő bezzeg szívesen ott maradna, de hát neki nem kell mennyet és poklot járni, napi beosztás szerint él, pontos terv szerint dolgozik, és beéri egy pohár borral, amit akkor iszik meg, ha befejezte az aznapra kitűzött munkát, ezért nevezték el Boldog Lajosnak a többiek.

Galimberti Sándor: Tabán, hung-art.hu

Öcsi persze felbolydítja az életünket. Olyan, mint a tóba dobott kő, táguló körökben kavarja a vizet. Bárkibe botlik a telepen, mindenki róla beszél. Az a sovány szakállas mindig otthagyja a reggelijét, azt mondja, mért nincs kaviár, azt szívesen megenné, de a felvágottat nem szereti, mérgelődik a konyhás Joli, én nem is terítek neki többet.

A takarítónő azért panaszkodik, mert Öcsi tárva-nyitva hagyja az ablakát, amikor elmegy, és a galambok be-beröppennek a szobájába. Ott pipiskédnek az emeletes ágy tetején, halálra ijesztve az embert, na meg csupa madártoll minden. Meglátja, ha maguk elmennek innen, és kiürül a ház, azok az átkozottak oda is betelepszenek – magyarázza –, kevés nekik a padlás, ez meg beengedi őket!

A galambos történetet nem akarom elhinni, a takarítónő bolondos nőszemély, bár tagadhatatlan, hogy Öcsi és a madarak közt van valami. Láttam egyszer kijönni az Origóból alkonyatkor, amikor a lemenő nap fényében fürdik a város, és a Bérpalota cifra párkányai alatt fészkelő ezernyi fecske mind ott cikázik az épület körül, mondom, láttam Öcsi ösztövér, fekete sziluettjét a vöröslő égre írva, ahogy kezét felemelve magyaráz a fecskéknek, és bizonytalan léptekkel elindul haza, az út másik oldalára.

Öcsi szerint ez a telep egy munkatábor, adja tovább legfrissebb értesülését a felvinci grafikus. Minek jöttél ide, ha nem akarsz festeni, kérdezem tőle, mire azt mondja, kíváncsiságból, itt még sose jártam.

Öcsi mondása fél nap alatt körbejár a telepen. Humora az van, állapítják meg a többiek, kár, hogy annyit iszik.

A második héten elcsendesedik az épület, csak a galambok szárnyverdesése hallatszik, mindenki visszahúzódik a vackába, és lázasan dolgozik. Kiürül az ebédlő, legfeljebb Gábriel, az udvarhelyi remete üldögél hűlő kávéja mellett, cigarettafüstbe burkolózva, csendes révületben készülve a nagy pillanatra, amikor megjön az ihlet, és egy éjszakán, estétől reggelig meg tudja festeni a penzumot. Rajta kívül Öcsi az egyetlen, aki nem csinál semmit, igaz, ő nem is akar, az idő azonban nekem dolgozik, a második hét közepére elfogy a pénze, vége az Origó-béli szép napoknak.

Zöld Péternek nem hiányoznak az ivászatok, ha hívnák se menne, színjózanul járkál fel s alá a szobájában, témát keres, lapozza a régi palettáit, vagyis azokat a papírdarabokat, amiken a festékszíneket próbálgatja, szeretne belelátni valamit a színfoltokba, és hopp, megvan, már festi is az aranykori idillt: bolondos, tarka társaság egy park óriásfái alatt.

mindenki szegény

Öcsi szenved. Nincs pénze, egy hétbe is beletelik, mire az otthoni küldeményt megkapja, és a telepen nem tud szerezni, nincs kitől, mert mindenki szegény, legtöbben a nyári művésztelepek hozadékából élnek. Gábriel itt is csak egyszer eszik napjában, ezt szokta meg otthon, ami nem lenne baj, így a sóvidéki festő, de a kutyájának se adott többet, s az rosszabbul bírta, bele is döglött szegény.

A sóvidéki festő szakasztott úgy néz ki, mint a nagyszentmiklósi aranykincs griffen lovagló fejedelme – orra belesüpped horpadt arcába, fekete szemöldöke rézsútosan szalad fel boltozatos homlokára –, és úgy jár az esze, mint Ábelnek a rengetegben. Ő is a másodikon lakik, de a szobája külön bejáratú, egy keskeny függőfolyosóról nyílik, aminek vékony kis vaskorlátja alig látszik, így aki meglátogatja, ég és föld között lebegve érezheti magát, ráhangolódva a vaskos valóságban gyökerező, mégis oly illékony festményeire és bizarr képeket felvonultató verseire. Öcsin kívül ő az egyetlen, aki úgy-ahogy megél a művészetéből, de ellentétben vele, jobban vigyáz a pénzére, soha nem költ egy fillért se fölöslegesen.

Öcsinek be kell érnie pár napig a mecénásoktól csurranó-cseppenő adományokkal, amelyek öt, nagyritkán tízliteres demizsonok képében érkeznek, sajnos nem napi rendszerességgel, és hihetetlen gyorsasággal fogynak el, tucatnyi szomjas toroknak ennyi bor meg se kottyan.

Galimberti Sándor: Kaktusz csendélet, hung-art.hu

Öcsi, mint egy nyughatatlan szellem, föl-le jár a lépcsőházban, be-benéz az ebédlőbe, a hűtő ajtaját nyitogatja, partnert keres, hogy elodázhassa a munkát. Pillantása lassan kitisztul, tántorgó járása biztosabbá válik, és amikor megérkeznek az unokáim, lecsap rájuk. Körüludvarolja és ünnepélyesen felkéri őket, hogy üljenek neki félórácskát. Te cigánykirálynő vagy, te meg Jeruzsálem hercegnője, hízeleg a maga módján a két fekete hajúnak, a szőkét flamand hölgynek szólítja, tagadhatatlan érzékkel ismerve fel mindhármukban azokat a távoli gyökereket, amelyekből családfánk kiterebélyesedett. Most csinálok néhány vázlatot, és jövőre elhozom nagyanyátoknak azt a nagy képet, amit majd otthon festek rólatok, ígéri. A lányok nem kéretik magukat, felröppennek Öcsihez a másodikra, közben hangosan kacarásznak, és kicsattanó fiatalságuktól élettel telnek meg az öreg falak; a bankárné szomorú kísértete is tánclépésben lejt be Boldog Lajos pillanatnyilag üres szobájába, amelynek ablakából egykor kivetette magát. A fuvallat, amit kelt, felkapja az asztalon kirakott vázlatlapokat, és a papírok kavarogva vitorláznak le az utcára, kizökkentve Lajoskát szokott derűjéből: a fürdőből jövet kacskaringós bácskai káromkodások közepette szedegeti föl terveit a madárpiszoktól foltos aszfaltról.

Öcsi hosszasan készülődik, papírok közt válogat, ceruzát keres, sóhajtozik, itt nem jó helyen ülsz, rossz a megvilágítás, emeld feljebb a fejedet, fordulj egy kicsit jobbra, végül azonban nem sokat teketóriázik, néhány gyors vonallal papírra veti a három különböző karaktert. A lányok – tizenöt, tizenhat és tizenhét évesek – csalódottak, mert igazi portréra számítottak, nem ilyen kriksz-krakszokra. Otthagyják Öcsit, leviharzanak a lépcsőn, bekukkantanak az ebédlőbe, hátha találnak valakit, akit tovább szédíthetnek, de csak én ülök ott. Fiatalságuk ormairól leereszkednek hát hozzám, elpanaszolják, hogy Öcsi átejtette őket, tisztára úgy rajzol, mint Picasso – és ezt nem dicséretnek szánják –, majd kérnek egy kis fagylaltra valót.

groteszk figura hegedül

Délutáni körutamon végigjárom a hálónak és műteremnek egyaránt használt, lerobbant szobákat, hogy megnézzem a befejezett és a készülő műveket. Öcsit utoljára hagyom, el is illan közben és amikor besétálok az ajtaján, üres szoba fogad. Asztaláról a lányokról készült skiccek néznek rám, és a szemben lévő falról egy kis lavírozott tusrajz, aminek láttán elönt az öröm, lám, Öcsi mégis dolgozik. A rajzon vidám, groteszk figura hegedül, minden vonal, minden folt táncol és muzsikál rajta, úgy látszik, a lányok jókedve ragadós. Nézem a tenyérnyi rajzot, és nagyon szeretném hazavinni, hogy mindig láthassam, de mindjárt el is temetem a kívánságot, Öcsi nyilván New York-i mecénásai pénztárcájához szabja az árait.

Másnap vendég érkezik a telepre, egyike az évente idelátogató érdeklődőknek, akik rendszeresen vesznek egy-két képet. Jól ismerem őket, és látatlanban is meg tudom mondani, hogy kitől és mire alkusznak majd meg, ez a nő azonban most kellemetlen meglepetést okoz. Az általa vásárolt képek közül kettő a papírformát hozza, a harmadik azonban Öcsi cigányprímása, és amikor megtudom, hogy mennyiért jutott hozzá, elönt a méreg, olyan kicsi pénzért szerezte meg. Nem szép tőled, hogy eladtad, teszek szemrehányást később Öcsinek, tőlem többet kaptál volna érte, amire azt válaszolja, honnan tudhatnám, mi tetszik, mi nem. Miért nem szóltálMajd rajzolok neked másikat.

Galimberti Sándor: Városkép (Nagybánya), hung-art.hu

Ha jóval áron alul kel is el a kép, lehetővé teszi Öcsi számára az Origóbeli kilengések folytatását, bár nem olyan nívón, mint eleinte. A libamájas lakomáknak vége szakad, és whisky helyett megteszi az olcsó konyak. Inni muszáj, enni nem, vigyorodik el, amikor ráripakodom, hogy olyan vagy már, mint egy múmia, fára hág a bőröd, ha egyáltalán nem eszel, ám vigyorában nincsen semmi vidámság. Legalább ebédelj, mondom neki, mert még innen elvisz az ördög, nem várja meg, hogy hazaérj Ungvárra. Persze, beszélhetek én neki. Mintha a feleségemet hallanám, próbál meg kedélyeskedni, azért jöttem el ilyen messzire, hogy itt is ezt hallgassam? Hiába, a nők mindenütt egyformák, állapítja meg, miközben rágyújt. Nagyot, mélyet slukkol a cigarettájából és elfogja a köhögés, kimegy a folyosóra, de nem tudja abbahagyni, onnan is behallatszik, ahogy hörögve kapkod levegő után.

Tudom, hogy hiába mondanék neki bármit. Démonaitól – amelyekkel éjszakánként olyan hangosan küszködik, hogy az öreg festő nem bírja tovább a szomszédságot, és bekérezkedik lakótársnak egy emelettel lejjebb a Prófétához – nem tudom megvédeni sem én, sem más; a sárkányok fényes nappal is berepülnek az ablakán, hát még éjszaka!

csontujjakkal markolja

Egyszer azért még megpróbálja megemberelni magát, leszedi az emeletes ágy felső fekhelyére halmozott papírkákat, és rajzol néhány muzsikus figurát, mindegyiket megajándékozva a saját arcvonásaival, gesztusaival és kalapjával. Nagy fekete és zöld lapokra rajzol a lapos, fehér tusrúd végét vízbe mártogatva, az egyiken aranyat is használ a zenész citerájához. Ezt a Maros vize folyik csendesen címet viselő citerás rajzát választom ki a záró kiállításra, meg egy sötétzöld kartonra csak fehérrel odavetett hegedűst, az még jobban hasonlít rá, ugyanakkor halálfeje van és csontujjakkal markolja a vonót. A tiéd, mutat a zöld hegedűsre, neked csináltam, nem, nem pénzért, csak nem képzeled!, és nem fogad el érte semmit, akárhogy erősködöm. Ne haragudj, hogy annyi bosszúságot okoztam. Majd meglátod, ha legközelebb jövök… Öcsi nevetése köhögésbe fullad, de azért beszél tovább, nézd, a papírkák sem szeretik a vizet, látod, hogy milyenek lettek? viccelődik, mert az ablakon beeső fényben látszik, hogy a kartonok meghullámosodtak a nedvességtől. Ezt elkerülendő, a gondos művészek széles, barna papírszalaggal körben a rajztáblához ragasztják a papírt, ő azonban nem foglalkozik az ilyen apróságokkal.

Éjszaka baleset éri a rajzokat. Öcsi fellöki az asztalán maradt poharat, amibe a tust mártogatta, a kiömlő víz szétmossa a nagybőgős hangszerét és eláztatja a citerás kalapját, amelyen szárítgatás közben majdnem szabályos, kör alakú folytonossági hiány keletkezik.

Mondtam, hogy a vízzel mindig zűr van, magyarázza másnap reggel, amikor lehozza műveit az ebédlőbe. Nem baj, majd az lesz a címe, hogy Lyukas a kalapom teteje, és aláírhatod, hogy vegyes technika, lengeti meg a nagy, fekete kartont, de a reggeliző asztalt körülülő társaság most nem értékeli a humorát. Az sem kelt köztük derültséget, hogy Öcsi megemeli poros fekete kalapját; az ablakon betörő korai napsugarak, mint a fényképezőgép lencséjén, áttűznek a tetején kivágott lyukon, és végigtáncolnak a dermedt arcokon. Voilà, hölgyeim és uraim, mondja, az előadásnak vége.

Azután vigyázva, hogy ne nagyon imbolyogjon, Seemann Öcsi kisétál az ebédlőből, és eltűnik az utcai forgatagban.

felső kép | Galimberti Sándor: Nagybányai motívum, hung-art.hu