Dalos Margit

Ó, AMBROGIO

1996 október

Ó, AMBROGIO

Néha hangosan is kimondom ezt a nevet: AMBROGIO LORENZETTI. Szépen hangzik, és szép minden, amit a röpke hangzással magával hoz: Siena, az égetett sziéna színű toszkán város, a határtalan, tiszta levegő, melyről időnként úgy gondolom, hogy belélegezve is azúr színű, és tüdőnk csúcsívei is úgy ragyognak tőle, mint az északias misztikumba hajló, s mégis sugárzóan déli Siena gótikája.

mit kicsinyeskedjünk

Ambrogio Lorenzetti régen élt, a 14. században, s én is régen láttam, mármint a freskóit, de mindegy, úgy is mondhatom, hogy régen láttam őt magát, mert a freskója már ő maga (itt muszáj hinni a halhatatlanságban). Több mint húsz éve találkoztunk. Bár hát mi az a húsz év? Húsz évek ide vagy oda; Lorenzettinek meg sem kottyantak az évszázadok, mit kicsinyeskedjünk itt potom két évtizeden?

Ambrogio Lorenzetti 600 évvel ezelőtt megbízást kapott: fesse meg a sienai városháza, a Palazzo Pubblico falára ,,A Jó Kormányzat hatásá”-t a városra és a vidékre, és külön freskóban fesse meg a Jó Kormányzat és a Rossz Kormányzat allegóriáját. A Jó Kormányzatban dús redőkkel, koszorúkkal, koronákkal ékeskednek az Igazság, az Egység és a Közjó, a Rossz Kormányzatban szarvakkal csúfoskodik a Zsarnokság, s kíséretében kutyafejű, lólábú lények várakoznak.

14. századi allegóriák; érteni véljük; ha nem is pontosan, de tudjuk, miről van szó; ismerjük a jogarok, pálcák, mérlegek jelentését, láttunk már szent és gonosz jelvényeket; tudjuk, hogy az angyalok égi sugallatokkal jönnek, s hogy a Sátán az alulról felfelé növő vámpírfogával mire készül; húsz éve is volt fogalmam arról, hogy létezhetnek jó kormányzatok, holott a rosszat is csak elmosódva láttam; szemtől szemben sosem mutatta meg kutyafejét, lópofáját, patáját, vámpírfogát; legtöbbször fehér inggel, sötét öltönnyel, nyakkendővel, mosollyal álcázta önmagát, diplomatatáskások sürögtek körülötte, mint szolgálatkész ördögfiókák.

shutterstock 12184531

600 évvel ezelőtt jó kormányzat vezethette Sienát, mert Ambrogio Lorenzetti mindenestül szerette a várost; kétség nem férhet hozzá, hogy a szíve közepében már megvolt a nagy kompozíció, s csak kivetíteni kellett a falra: ez itt kérem a szeretet-mozi, hatszáz évvel ezelőtt így működött. A festő szívében volt az operatőr, a vágó, a rendező s a mozigépész: tessék-tessék befáradni, nagytotálban íme a város, s minden, ami civil szemmel alig látható: tornyok mögött a tornyok, lodzsák mögött a szobák, árkádok alatt tereferélnek, árkádok mögött alszanak, ruhát szárogatnak a lodzsák fémrúdján; adnak-vesznek: túrót, búzát, posztót, selymet, gyertyát, cserzett bőrt; ácsolják egy lakótorony tetejét, ide látszik az egyik agyagdombról a nagy dóm, a másik dombról a dominikánusok temploma nem látszik, de mindenki tudja, hogy ott van, a mezőn sürgölődők is tudják szünet nélkül a várost, a nagy harangtornyot, s a sugaras Campót, a szélirányokat, a szűk utcák hűvösét, a pincék nyirkát, és hogy mikor melyik toronyban harangoznak. A paloták előtt leányok táncolnak, akkor itt kétségtelenül zene is szól; szűk lépcsőnként lépegető zenei motívumok finoman kanyargó cifrázatokkal, a kör közepén egy fekete ruhás leány dobot tart. Miért van fekete ruhában, hisz itt égetett agyag színű minden; a házak, a föld, a lovak, a ruhák, a hajak: égetett agyagból épült ez a város az agyagdombokra, minden égetett téglában ott lehetett a város jele. Lehet, hogy a különös színű agyagot festésre is használták? Nagy kádakban festették a finoman szőtt kelmét, kis tégelyekből a hosszan kígyózó női hajat.

Egy-egy palást, köpeny, a városfal széle vörösbe vált, finoman, mint a zenében a visszafogottan kanyargó cifrázatok: egységben van itt minden, mint a szív burkában; egyenletesen pulzál az élet, itt evidens minden, mint a percenkénti 70 lüktetés és 16 lélegzetvétel. Ez a város már készül Szent Katalinra, aki majd a pápát is visszahozza Avignonból, ebben a városban minden sikerülhet, mert benne az Igazság, Egység, Közjó és Biztonság uralkodik.

elfog bennünket a vágy

A városfal tompa vöröse a városon kívül ismét visszaszelídül égetett agyagszínné, ebből domborodnak a kisebb halmocskák kontúrjai, ez ad hátteret a lombos fáknak, ligetecskéknek, messzi erdőknek, szőlőknek, szamárral fuvarozóknak, ártányt terelőknek, vadászni indulóknak, a csuklyás, kalpagos földműveseknek, majdnem azt mondtam, poncichtereknek, mert ha a Szent Mihály temető végébe kisétálunk, és szétnézünk a Storno-kereszt mögül a köríves magaslatról, szinte ugyanazt láthatjuk, mint a sienai freskó jobb oldalán: dombok, völgyek, szőlők, lombos fák, folytatódás a városfalon kívül; megművelt táj, mely sugallja, hogy itt van egy lépésre a város, olyan város, amelyik rendelkezik városfallal, és szinte a hátunkban érezzük az egész városképet, majdnem úgy, ahogy Lorenzetti Sienát megfestette, mintha csak az angolvörösbe játszó sienai városfalon állnánk. És mondjuk sorba a hajlatok nevét: Tiefenweg, Virág-völgy, Koronázó-domb, Csalánkert. Szárhalmi erdő, Edelbrunn, arrább a Dudles, majd az Obere Dudlesz, János szőlőtelep. Ha erre van észak és arra van dél, akkor jobb lapockánk mögött van a domonkosok kétágú temploma, bal lapockánk mögött a johanniták gótikus temploma, gerincünk vonalában a bencések temploma, kapuja fölött a köpenyes Madonnával, szívünk fedezésében a Szent Mihály-templom a Jakab-kápolnával, és sugarakat húzunk minden irányba, jobbra-balra, keletre-nyugatra: itt vannak az orsolyiták, itt az Isteni Megváltó leányai, erre a dóm, itt az árvaház kápolnája a Dorfmeister-festménnyel, s mindeneken túl a hátsó kis szélmalom, melynek körülkerített dombja alatt rendre elfog bennünket a vágy, hogy meteorológusnak álljunk; egy felszentelt meteorológus!, aki télen-nyáron, déli kánikulában, hajnali, térdig érő hóban csendben lépeget, s olvassa le az aznapra rendelt Celsius-fokokat.

Aztán belezavarodunk, kezdjük elölről: itt volt az esernyős kerti ház, megvan még most is, csak a kert hiányzik, itt volt a Lehne-féle tanintézet kertje a timpanonos, oszlopos kerti házzal, eltűnt a kert is, a ház is, arra volt a papréti kis kerti lak, letarolták a kerttel együtt, luk van a Pócsi utcai kora barokk ház helyén, mintha bombáztak volna, és forgunk a Storno-kereszt mögött: mi hol volt, tudjuk-e még, nézünk a városfalon kívülről a város felé: itt sorakoztak a városfalhoz ragasztott kis házak, és itt ment a csendes út a szőlők és a városfal között, páratlan volt a panoráma, most is az, de nem élvezheti senki, és itt volt a Koronázó-domb négy jegenyéje, messziről látszott, mint tájolási pontok, és itt volt a lorenzettis ívű Bécsi-domb, a gyerekek és sétálók tanyája, enni lehetett a Hubertusz vendéglőben, és volt egy kis uszoda, századelői meghitt hangulattal, teraszos nagy lépcsőkön lehetett ülni és feküdni a déli nappal szemben, a helyén lett a lengyel piac, puha frottírtörülközőkkel, zuhany-rózsákkal, szibériai rókaprémmel; nagy kufárkodás folyt a repedezett betonmedencében, zsibongott a fordított Bábel tornya; hullámzott, s a medence faláról visszaverődött a lengyel–orosz–kínai hangkeverék. Most az elhagyott tikkadtságban napolaj szagút virágoznak a repedésekből kiserkedt gaznövények. A Vashegy alatt a kanyarban volt az ötven darab százéves szelídgesztenyefa, amikor virágoztak, meleg illattal telt meg a Lövér, most küklopsz-gyerekek játékházakat raktak a helyükre, a kertész meg azt játssza, hogy itt nyílnak a Gülbaba rózsái. És meghaltak a fenyők, sorra mind, az egészséges vadgesztenyefákat meg a Sörház-domb alatt kivágták, és hová lett a Raffensperger kertészet az Erzsébet-kerti téglakerítésével és kiskapujával, amelyen ez állt: 1828?

shutterstock 1572013474

A Raffensperger kertészet helyén és az esernyős ház mellett autóutak vannak, azt mondják, időnként öltönyös, fehér inges, nyakkendős ördögök száguldoznak rajta diplomatatáskás ördögfiókákkal. A szomszéd azt beszéli, hogy egyik este kutyafejű és lólábú élőlényt látott ólálkodni az Erzsébet-kert lebetonozott parkolójában. Ezt a lényt, szavamra mondom, egyszer régen én is láttam: rohangált a frissen elkészült gyalogos-felüljárón, s a nyelvét öltögette az arra járókra.

semmin sem csodálkoztak

Más furcsa dolgok is történtek, mióta Ambrogio Lorenzettivel találkoztam. Eltűnt Mauzi néni iparművészboltja. Eltűnt a Zettl-lövérből egy cédrusfa, nem látjuk Egervári urat a papíráru boltban. És nem látjuk Zeltner urat sem az Izsáknál. Zeltner urat, akiről sokáig úgy gondoltuk, hogy ő az Izsák, mert ő egyet jelentett a fűszeres terpentinszagú Izsák nevű bolttal, a mindenféle orrcsiklandó vegyi kipárolgásokkal: Flóra mosószappan, bagarol, brixol, Edelwax, Ultra mosogatópor. Zeltner úr tudta becsülni a törzsvevőit: milyen szép nagysöprűt adott nekünk a nagy cirokseprő-hiány idején! Becsomagolta papírba, s úgy kellett vinni, mint a csemetefát. Vittük a csemetefát át a városon, alul kivillant a söprű nyele, de az emberek semmin sem csodálkoztak, gyerekkorukban ők is tanulták Micsurint. Mi lesz velünk, ha megint kitör a söprűhiány? Zeltner úrról se, az Izsák boltról se tudjuk, hogy hova lettek, a kirakatokban, az ajtókban, a járdák mentén loncsos ruhák lógnak, hiába szimatolunk a fűszeres kenceszag után.

És hová lett Ráresz doktornő a húzós kocsijával? És Gasztonyi doktor, a klasszikus körorvos? És a virágárus Margit néni a remegő kezével? És egy másik Margit a Hársfa sori kicsi óvodából? És mi lett a Proswimmer-villával?

Ó, Ambrogio, mégiscsak hosszú idő az a húsz év.

kép | shutterstock.com