FAFÜL
[MINDEN KIS NESZ]
Egy közönséges csütörtöki napon, az éj leple alatt bukkantam a gombára.
Mielőtt a szállásom felé vettem az irányt, szokásomhoz híven megálltam a csapszék mögött, hogy valamicskét könnyítsek magamon. Az a megtermett, jó féltenyérnyi júdásfüle meg, mintha valami lapátfülű részeg feküdt volna előttem, egy vaskos, kidőlt törzshöz tapadva kagylózott a fülledt, sárga homokban. Először azt gondoltam, ott egye meg a fene, én ugyan nem bajlódom vele; dolgom végeztével, mintha küszöb volna, egyszerűen átléptem, és mentem tovább a tenger felé – mint aki elviharzott.
nem emlékszem
Néhány lépés után, mintha váratlanul utánam szólt volna valaki, eszembe ötlött, a napját sem tudom, mikor láttam törzshöz tapadt, friss fafülgombát. Azt pedig be sem mertem volna vallani magamnak, hogy az ízére már egyáltalán nem emlékszem.
Összefutott a habos nyál a számban.
Visszasiettem a csapszék mögött nyújtózó, szikkadt fatörzshöz, amely olyan volt, mintha a gomba az utolsó csepp életet is kiszipolyozta volna belőle. Arra gondoltam, könnyűszerrel megszabadíthatnám tőle. Leguggoltam, de egy darabig csak néztem a fülét. Belestem minden egyes, titkos enyelgésre csábító kis mélyedésbe, a szűk zugutcák kacskaringós, kivilágítatlan vonulatait sem voltam rest alaposan kifürkészni, mégsem tudtam kitalálni, hol lakom.
Végül rászántam magam, és halcsontmintás késemmel – melyet, ha tehetem, mindig magamnál hordok – levágtam azt a kiálló, élősködő fülkagylót. Ott, ahol a törzsről levált, sötét, ragacsos nedvet hagyott maga után, késemet a nadrágomba kellett töröljem.
Hogy a frissen szedett fafület legyen mibe pólyálnom, letéptem egy darab vásznat is az ingemből. A bebugyolált, ígéretes kis csomagot pedig, vigyázva, hogy ne sérüljön, a késsel együtt zsebre tettem, és a bezsaluzott ablakok alatt sietve indultam a kovácsműhely felé, az ellenkező irányban.
minden titkukat
Annak ellenére, hogy inas vagyok, egyre jobban fújtattam a párás levegőtől. Körös-körül ki voltak csöndezve az utcák, álmos teltségérzet ült meg minden egyes zugban. Azok a fürge kis árnyak pedig, melyek jelenlétéhez itt-tartózkodásom ideje alatt már annyira hozzászoktam, most nem lábatlankodtak körülöttem: aznap éjjel a kóbor macskák is jóllakottan elvonultak. Az épületek közt keresztül-kasul kifeszített köteleken tisztára mosott ruhák csimpaszkodtak szemérmetlenül a fejem fölött. Aznap éjjel az asszonyok minden titkukat kiteregették nekem.
Amint a műhelybe értem, első dolgom volt, hogy a frissen szedett júdásfülnek alkalmas edényt kerítsek, aztán a badellával együtt levittem a gombát a partra, és hogy igazán ízletes legyen, kevés tengervizet loccsantottam rá. Bár jól ismerem a gombákat, a fafülét meg különösen, sosem lehet tudni, gondoltam, és egy jól megtermett kődarabot is tettem a badella tetejére nehezéknek, majd – ahogy az a nagykönyvben meg van írva – egy éjszakán át állni hagytam odakint.
Egyelőre nem volt más hátra, hátradőltem. A lüktető, porcos bőrnyeleg pedig szép csendesen sűrű, barnás, levet eresztett magából.
Másnap napindító gyanánt fafülgombát reggeliztem, ahogy a legfinomabb: kovásztalan kenyér nélkül, magában. A nemkívánatos folyadékot pedig, amely előző éjjel összegyűlt alatta, kiöntöttem hátul, a latrinánál, bár meg kell hagyni, vannak, akik előszeretettel megisszák a levét.
nem ereszt
Éjszakánként a függőágyban virrasztok csak. Ötödik napja nem alszom. Nem hagy nyugodni a gondolat, miért nem jött meg a mesterem. Nincs emberfia, aki virraszthatna velem. Sehogy sem jön szememre az álom. A júdásfüle nem ereszt. A kengyel, az üllő és a kalapács is ott vannak, ahol hagyta őket. Hozzájuk se tudtam nyúlni azóta. Meg kell hagyni, időnként azért kopogtatnak. Minden kis nesz megzavar. Hogy jótékonyan segíti az alvadást, azt tudtam, de nem gondoltam volna, hogy álmatlanságot is okozhat a füle. Jobb lett volna le se vágni. Megbántam az egészet.
A pupillám mögül valami azt súgja, ideje lenne kikapargatni az ezüstösen csillogó badella falára tapadt, alvadt vérdarabokat.