AZ OLTALMAZÓ EMBER KERESÉSE

A Biblia és természeti környezetünk

A Római Klub által kiadott jelentések fölfedték a tudományos-­technikai haladás ambivalenciáit, s világméretű vitát váltottak ki a gazdasági növekedésről. A mintegy hetven tudóst, nagyiparost és humanistát tömörítő klub megbízásából 1972-ben jelentette meg Dennis Meadows A növekedés határai című könyvét, amely­ben a környezetünkre leselkedő veszedelmeket elemezte. Tekin­tettel a növekvő iparosodásra, a népességrobbanásra, a világméretű éhínségekre, a nyersanyagforrások kimerülésére, az élővilág pusztulására, azt a prognózist koc­káztatta meg, hogy a következő száz év folyamán eléri földünkön az emberiség a növekedés abszolút határát, amelyet majd súlyos válságok és visszaesések követ­nek. A szerző nem szorítkozott csupán a válság elemzésére, hanem megoldási ja­vaslatot is nyújtott: az egész földre kiterjedően kell szabályozni az emberi szükség­letek növekedését úgy, hogy az végül is egyensúlyi állapotba jusson. Az emberiség a fordulóponton című második jelentés szerzői a szociális és ökológiai irányultságú gazdálkodás mellett foglaltak állást.
az ember műve
A Római Klubnak és másoknak készített további elemzésekből kiviláglott, hogy környezetünk válsága az ember műve, voltaképpen magának az embernek a válsá­ga. Természeti környezetünk világméretű pusztulása az emberi önértelmezés kér­dését veti föl: milyen az ember viszonya saját természetéhez és az őt körülvevőhöz? Az ökológiai válság arra késztet, hogy újradefiniáljuk természetfelfogásunkat. Az embernek és a természetnek milyen viszonya tükröződik abban a módban, ahogyan bánunk és bántunk a természettel? Ha egyszer úgy viselkedünk a természetben, ahogyan nem illik hozzánk, azaz nem emberien, akkor nem ember voltunk félreér­tésén alapul-e a környezetpusztítás? Hol vannak a döntő félreértések, miben gyöke­reznek, hol lelhetők meg az esetleges változtatások kiindulási pontjai?

Az ambivalencia gyökerei

Az „egyensúlygazdaság” említett gondolata azt sugallhatja, hogy mindenekelőtt a gazdaság területén végrehajtott változtatásoktól, a gazdasági és ökológiai érdekek összehangolásától függ a tudományos-technikai haladás ambivalenciájának a leküzdése. Ez a vélekedés nyilvánvalóan nem hamis, de csak akkor kecsegtethet sikerrel, ha megváltozik felfogásunk magáról a technikáról is. Ha ugyanis a technikai-ipari haladás a földi életvilág rovására megy végbe, akkor arra kell gon­dolnunk, hogy a technikai optimalizálások csak a technikai és gazdasági hatékony­ságra vannak tekintettel. A legutóbbi évekig alig fordítottak figyelmet az ökológiai, a szociális és az emberi elviselhetőségre. Legjobb esetben is értéksemlegesnek tartották a természettudományt és a technikát, túl jón és rosszon: természetesen visszaélhetünk vele, de nem önmagában ambivalens. Legkésőbb az atombomba beve­tésének el kellett volna oszlatnia a technika értéksemlegességének a mítoszát, még­is mind a mai napig szívósan tartja magát ez a hiedelem. Mindaddig, amíg a tudo­mány és a technika nem tekinti saját problémájának az adott technológiák lehetsé­ges következményeinek az ellenőrzését, aligha remélhetjük a környezetbarát, az embert és az élővilágot kímélő, nyersanyaggal és energiával takarékoskodó techno­lógiák elterjedését.
a hatalom félelmetes növekedése
A fizikus és filozófus Carl Friedrich v. Weizsacker mutatott rá elsőként a problé­ma igazi mélyére a gazdasági és technikai racionalitás felszíne alatt. A technikai haladás ambivalenciáját az újkori tudományosság módszertanából eredezteti Weizsacker. Azt mondja, hogy a tudományok fogalmi apparátusa és a tudományos isme­retszerzés struktúrája maga „hatalomszerű”. Következésképpen fel kell tenni a kér­dést, hogy objektív értelemben nem romboló jellegű-e önmagában véve is az újkori Tudomány? A hatalom ambivalenciája vitathatatlan, s több mint kérdéses, hogy lépést tartott-e az ember egzisztenciális növekedése a hatalom mennyiségi fokozá­sával, hogy a hatalom félelmetes növekedése összeegyeztethető-e hosszú távon az ember emberiességével?

Weizsacker itt Descartes-ra és a természettudomány objektiváló ismeretszerző módszerére gondolt. A nagy francia gondolkodó föllépése óta a számító értelem objektummá stilizálta a természetet, amelyen megszámolnak mindent, ami meg­számolható, és megkísérlik megszámlálhatóvá tenni azt is, ami nem számolható meg. A természetet az ember hasznossági igényeit kielégítő tárggyá kell tenni: a gondolkodás kiterjedés nélküli munkáját végző ember megismerő alanyként for­dul szembe a kiterjedt természettel. Ebben az alany-tárgy dualizmusban realizáló­dik a res cogitans és a res extensa descartes-i megkülönböztetése, s ez váltja be a descartes-i programot, hogy a természet „ura és birtokosa” legyen az ember.

Ebben, az ember és a természet ismeretelméleti szembeállításában keresendő Weizsacker szerint a technikai-tudományos haladás ambivalenciájának a gyökere. Az egzakt tudományok — módszerükhöz híven és teljesen jogosultan — nemcsak kiiktatják az ember és a természet viszonyából a viszony egészére rákérdező kérdé­seket, hanem az objektum oldalán — televíziós műszóval élve — elúsztatnak min­dent, ami történelmi, szubjektív és szinguláris. Ám legalábbis az emberről tudjuk, hogy milyen romlásba taszítjuk, ha csak így nézzük őt, és csak így bánunk vele. De nyugodtan tekinthetjük az emberi megpróbáltatásokat hasonlatnak is arra nézve, hogy mit kell eltűrnie és elszenvednie az emberen kívüli természetnek az objektiváló és haszonszerző folyamatoktól. Ha valaki elgon­dolkodik a jelen válságon, ha tisztában van a haladás ambivalenciájával, s lépésről lépésre halad előre a tu­lajdonképpeni okig, akkor meg kell kérdeznie, hogy mi váltotta ki ezt a fejlődést, mi a magyarázata a természet korlátlan kiszolgáltatottságának és kihasználásának e merőben haszonelvű gondolkodás által? Ez a kérdés nemcsak Európa zsidó-keresztény hagyományának a kérdése, hanem földrészünk és talán az egész világ jövőjéé is. A descartes-i tudomány felfogás felülbírálása nem végezhető el azonban a bibliai teremtéseszme fe­lülvizsgálata nélkül.

A „domínium terrae” értelmezése

A hetvenes évek elején — a haladáshit krízisének a következtében — kezdtek kritikusan foglalkozni a te­remtés zsidó-keresztény felfogásával. Az amerikai protestáns teológus, Lynn White jr. és a katolikus német publicista, Carl Amery szemrehányása indította el a vi­tát, állítván, hogy az élővilágot romboló technikai civi­lizáció a zsidó-keresztény tradíció hosszú lejáratú kö­vetkezménye. Újabban a New Age-mozgalom egyes keresztény szószólói is csatlakoznak hozzájuk. Bírála­tuk elsősorban a „dominium terrae” gondolatot veszi célba, az ember uralmát a többi teremtményen, a Biblia tanítását, hogy az ember uralkodni hivatott a földön: „Isten így szólt hozzájuk: »Legyetek termékenyek, sza­porodjatok, töltsétek be a földet és hajtsátok uralmatok alá. Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarai és minden állat fölött, amely a földön mozog«” (Gen 1,28). Az ószövetségi emberképet, mondják, az ember arroganciája jellemzi, amellyel a természettel szemben viseltetik: ebben az idézetben valósággal kötelezi Isten az embert a teremtett világ „kizsákmányolására”.
megfosztotta isteni varázsától
A New Age-gondolkodás szószólói is osztják azt a felfogást, hogy a zsidó-keresztény teremtéshit is fele­lős az élővilág pusztulásáért. Annyiban igazuk is van, hogy a transzcendens Teremtőbe vetett hit — ellentét­ben a szinte összes többi ismert vallással, kiváltképpen az anyaistennők vagy szűzi anyák vallásaival — valóban mítosztalanította a természetet, és megfosztotta isteni varázsától. A transzcendens Isten az izraeliták számára nem a természetben nyilatkoztatta ki magát, hanem a történelemben. Az is igaz, hogy az újkor szellemtörténeti leszűkülése az ember­re, illetve a keresztény közösség és Isten kapcsolatára, jóformán teljesen mellőzte a növényeket, állatokat és a természet többi területét. Így aztán annak a teológiai tanításnak, hogy Isten nemcsak másvilági, hanem evilági is, hogy jelen van és működik a világban, alig volt jelentősége a gyakorlati életre. Kevésbé fogadható el azonban, hogy az isteni dimenzió kiűzetését a természetből a New Age-gondolkodás révén kellene visszafordítani, újból visszaadván a világnak isteni varázsát.

A kritikák által kiváltott viták erősen apologetikus jellegűek voltak, és többnyire egyoldalú érvelésmód jellemezte őket. Szinte mindenki megrekedt az idézett mon­datoknál, s legfeljebb csak a második teremtéstörténet felhívását állították vele szembe, amely arra kötelezi az embert, hogy őrizze és oltalmazza a többi teremt­ményt: „Az Úristen vette az embert és Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze” (Gen 2,15).

Az uralkodási parancs azonban csakis a Genezis első tizenegy fejezetének kon­textusában értelmezhető helyesen. Itt arról van szó, hogy az ember vétke megbélye­gezte a világtörténelem dinamikáját. Isten folyamatosan felszólítja az embert, hogy gondoskodjék a többi teremtményről, mert az ember — különleges hivatása ellené­be is — bele van ágyazva a világ alaptörténéseibe. Isten teremtő tevékenységének tetőpontja az ember teremtése. A bűnbeesés, az erőszak eluralkodása, a világura­lom megszerzésének a kísérlete a babiloni torony építésével mind megannyi válságmozzanat: ezek nem Isten szándéka szerint vannak, és az ember elidegenedési hajlamára jellemzőek. Az embertárs és a többi teremtmény kárára való uralkodás isten elleni bűn, sérti a teremtés művét és az élet és szeretet isteni rendjét. Így tekintve a bibliai teremtéselbeszélések nem valami hajdani eseményre utalnak, ha­nem az emberi együttélés lehetőségét tárják föl, az ember és az ember, az ember és a teremtett világ közötti megbékélés folyamatát kívánják elindítani. Ha nem olvasható is a salóm kifejezés, tartalmilag arról van szó. Az ember rendeltetése, hogy kiterjessze Isten békéjét a természetre is. A Biblia nem ismeri az ember és a természet jellegzetesen újkori dualizmusát. Nem az ember és a természet, hanem Teremtő és a teremtmények között keresendő az igazi különbség. Az ember különleges helyzete nem abban áll, hogy kivétetik a teremtett világból, nem kivételes antropológiai minőségében, nem szellemiségében, amint a görög filozófia véli, hanem abban, hogy békevágya megfelel Isten békeakaratának, Isten és az ember közös, a jövőre irányuló történelmének.
az emberi felelősség színtere
A természet kihasználásának és rombolásának modern gyakorlatát, amint kifejlődött az európai történelemben, nem igazolja a bibliai teremtésfelfogás. A bibliai teremtéstan valóban jellegzetesen különbözik a természeti vallások felfogásától. Tagadhatatlan mítosztalanító és szekularizáló pátosza. A világ Isten teremtménye és az emberi felelősség színtere. Teremtményként nem keverhető össze az isteni valósággal. Tagadhatatlan, hogy a világnak ez a mítosztalanítása és szekularizálása tette lehetővé a természettudományok és a technika kialakulását. Ám a teremtett világ minőségét mégis az biztosítja, hogy nem magától áll fenn, hanem Istentől. Az ember különleges feladata pedig az, hogy őrizze és kibontakoztassa ezt a benne magában és a rajta kívüli természetben rejlő isteni eredetet.

Az Újszövetség, főként Szent Pál kijelentése, hogy „minden a tiétek” (lKor 2, 29) fokozza a korabeli vallásokkal szemben az Ószövetség deszakralizáló és sze­kularizáló tendenciáit. Ez a körülmény azonban önmagában nem magyarázza meg kellőképpen a földi életvilág romboló objektivizálását a modern technikai civilizá­ció által. A bibliai felszólítást, hogy az ember uralkodjék a földön, a történelmi közvetítések egész sora köti össze a jelen kizsákmányoló gyakorlatával. Szerepet játszik ebben a szerzetesi etika, a kálvinista és az újkatolikus teljesítményetika, korunk konzum- és termelésmentalitása, a legfontosabb azonban mégiscsak a sze­kularizáció jelensége.

Mítosztalanítás és szekularizáció

A Biblia mítosztalanító tendenciáitól nem választható el a szekularizáció jelensé­ge. Amikor Descartes meghirdette a természet meghódításának új programját, még a középkor szelleméhez kapcsolódott, amely az idő és az örökkévalóság között várta Isten országának beköszöntését. A keresztényeknek ez az eszkatológiai remé­nye azonban már a középkor alkonyán forradalmi vággyá változott át, s arra töreke­dett, hogy emberi eszközökkel valósítsa meg Isten országát. Az eszkatológiai re­ményt mindinkább felváltotta a haladásba vetett hit. Ebben az átalakulásban pedig sokkal nagyobb szerepe volt a görög metafizikának, mint általában véljük. A kö­zépkori keresztény hit krízise új racionalitás forrása lesz. Ez a matematikai észre támaszkodva a természeten való uralom új stratégiáját dolgozza ki, s megajándé­kozza az embert a függetlenség érzésével. A descartes-i filozófia igénye, hogy változatlan és örök érvényű törvényeket ragadjon meg, másodlagosan a görög filozófi­ából táplálkozott. Az ennek nyomán kifejlődő természettudományok azt tűzik zász­lajukra, hogy a kiszámíthatóság horizontjában megismételhetővé és előre jelezhetővé tegyék a természetet. Ez a program magába foglalja az átlépést az időbeliség­ből a változatlan igazságok jelenébe. A matematikai természettudomány az örök igazságok evidenciájában reménykedik. Így azonban, még ha vitatja is, a görög metafizika igényét újítja föl.
tünetegyüttes
A reneszánsz korában kifejlődött új racionalitás nem kíván többé meghajolni a teremtményi és történelmi idő dimenziói előtt. Szakít a középkori felfogással, amely szerint az ember a természet részeként hivatott uralkodni a természeten. Így aztán érthető, hogy a Descartes-tal föllépő új ész premisszái, valamint a keresz­tény üdvösség reményének maradványai és a görög metafizika rejtett rugói olyan tünetegyüttest alkotnak, amely szüntelenül és görcsösen túlerőlteti az embert, s amelynek nagyon súlyosak a következményei. A természettudományból kiutasítják az összes szubjektív mozzanatot mint nem matematizálhatót és ilyenformán nem létezőt, az objektív valóságot pedig, tehát azt, ami a szubjektív-objektív fogalom­pár második pólusához tartozik, magával a dologgal, a természettel azonosítják — mintha a szubjektum nem tartoznék ugyanígy a természethez. A következő év­századok igazolni látszottak ezt az eljárást. A mechanikus fizika törvényei a termé­szet egyetemes törvényeinek bizonyultak: nemcsak a bolygók engedelmeskednek neki örök pályájukon, hanem a földi testek, sőt még az emberi viselkedés is. Ezért bízott S. Freud abban a lehetőségben, „hogy a pszichológia átalakuljon olyan tudo­mánnyá, mint bármely más természettudomány”. Bár ez a mechanikus világkép időközben relativizálódott a kvantummechanika ismeretelméleti és feltehetően on­tológiai aporiáinak a hatása alatt, a tudományos-technikai haladás területein ural­kodik még ma is a mechanisztikus ideológia, annak ellenére, hogy a modern káo­szelméletek szerint a makroszkopikus események sem láthatók pontosan előre. El­vileg nem állapíthatók meg például a bős-nagymarosi erőmű megépítésének le­hetséges következményei, bár éppen ezt nem látják be a régi mechanikus ideológia képviselői vagy haszonélvezői. Ugyanez az ideológia húzódik meg a géntechnológia és várható hasznának ecsetelése mögött is. A géntechnológiában a fajok spekt­rumának önkényes megváltoztatásáról van szó bizonyos hasznossági megfontolá­sok alapján, de arról már nem ejtenek szót, hogy az új fajok olyan környezetet teremtenek, amelyhez nem tanultak meg alkalmazkodni az évmilliók alatt kifejlő­dött régiek. Nem is szólva arról, hogy az emberre irányuló manipulációs progra­mokkal a descartes-i szubjektumot is eléri az önmaga által elindított végzete.

A teológia és a természettudományok átkos konfliktusának egyik nagy tragédiá­ja, hogy bár a filozófusok Giordano Brunótól Martin Heideggerig újból és újból bírálják a természet technikai kizsákmányolását, a természettudományban sohasem érvényesülhetett ez a gondolat. S ugyanez volt a helyzet a teológiával is: midőn eluralkodott a mechanisztikus ideológia, a teológusokat sem érdekelte a filozófu­sok technikakritikája. Miután évszázadokon át roppant sikeresnek bizonyultak a mechanikai fizikára épülő természettudományok, a teológusok részéről sem hangzott el ellenvetés az emberi uralom eme új lehetőségei ellen.

A Genezis 1,28 hatástörténete

Vitathatatlanul igazuk van azoknak a kritikusoknak, akik egészen különleges jelentőséget tulajdonítanak a földön való uralom bibliai felszólításának a kereszténység hatástörténetében. Ám nem volna szabad arról sem megfeledkezni, hogy a teremtés-elbeszélés nevezetes helye (Gen 1,28) a mindenkori korszellem hatására kívülről származó áramlatok hordozójává is vált. Egészen rendkívülien határozza meg például a korszellem Francis Bacon gondolkodását. Egy 1603-ban írt töredékében (De interpretatione naturae) az ember elveszített istenképiségéről beszél. A bűnbeeséssel elvesztette az ember uralmát a többi teremtmény fölött, valamint azt a képességét, hogy megismerje a természetet. Korának mechanikus játékaitól és művészetétől indíttatva úgy gondolja Bacon, hogy „a feltalálás és a kivitelezés terén végzett munkával” visszaszerezhetjük elveszített adományainkat. Teológiailag az a lényeges itt, hogy Bacon nem a megváltástól várja a bűn miatt elveszített istenképiség visszanyerését, hanem az ember saját erejétől. Egyébként ugyanez a gondolat húzódik meg a már említett descartes-i program és emberkép mögött is, amely szerint „az ember a természet ura és birtokosa”.
az ember fölénye
Ma már tudjuk, hogy nagyon sok pillére és íve van annak a hagyománynak, amely a Genezis felszólításától Bacon és Descartes gondolatain keresztül ívelődik át a földi életvilág modern ipari kizsákmányolásáig s a mai technikai civilizáció rablógazdálkodásáig. Már a legrégebbi egyházban is teológiai reflexió tárgya volt a Genezis idézett helye. Az egyik kérdés az volt, hogy vajon a bűnbeesés érintette-e az ember uralmát a természeten vagy sem, a másik pedig éppen a dominium terrae tartalmának a megállapítására irányult. Azok az egyházatyák, akik érintetlennek vélték az emberi uralmat, az ember fölényét hangsúlyozták a természettel szemben. Néha — görög hatásra — átértelmezik ezt a dominiumot, és az ész arisztotelészi uralmát értik rajta az érzelmek és szenvedélyek fölött (Ambrus, a fiatal Ágoston). A pesszimisták, akik szerint a bűnbeesés teljesen megrontotta az emberi természetet, a messiási birodalomtól remélik a dominium terrae visszanyerését.

Az idősebb Ágoston, mindenekelőtt azonban Szent Viktor-i Hugo (1097—1142) az eszkatológiai beteljesülés horizontjában szemléli az emberi ész technikai tudá­sát, miközben egyre hangsúlyosabbá válik, hogy mindez az ész képessége. A mal­mok, kerekek és futóművek XII. és XIII. századbeli „ipari forradalma”, nem utol­sósorban a cisztercita munkamorál hatására, jelentős lökést adott ahhoz, hogy Isten első teremtésén túl egy második, mechanikus világot építsen föl az ember, amely­ben visszaszerezheti egykoron elveszített kiváltságait. A technikai uralom eszméje megjelenik a zsidó gondolkodásban is. Egy, a XIII. századi kabalista történet sze­rint a „Szefer Jecira”, a Keletkezések könyvének megfejtése után már az emberek is tudnak embert alkotni.

Szent Viktor-i Hugo „Didascalicon” (1130) című művében arra törekszik, hogy a teórián, a praxison és a logikán kívül a mechanikát is bevezesse a filozófiába. Olyan lehetőségeket lát a mechanikus művészetekben, amelyek újból megerősíthe­tik a bűn következtében elerőtlenedett emberi természetet. Feltételezi, hogy a scientia segítségével mint valami gépet tudja kezelni és kormányozni a látható világot az ember. Ilyenformán „dominus et possessor”, a természet ura és birtokosa lesz, bár intelligenciája rászorul az isteni kinyilatkoztatás megvilágítására. Már a XIII. században megjelenik tehát Descartes eszméje, jóllehet ekkor még egy teológiailag reflektált világszemlélet szolgálatában állnak a technikai művészetek.
írott malaszt
Az eszkatológiai történelemfelfogás, az új munkamorál, a technológiai újítások s a bibliai dominium terrae-gondolat kezdődő szekularizációja olyan felvilágoso­dást indít el, amely a reneszánszban már ledobja magáról a középkori jámborság köpenyét, s mindmáig érvényesülő történelmi hatékonyságot fejt ki. Luther szerint ugyan az ember cooperator dei (lKor 3,22-23), Isten munkatársa a teremtés művé­ben, de ezt a személyes, illetve a politikai-társadalmi területre érti. Ez lehet a magyarázata annak, hogy a reformáció teológusai ugyanúgy tartózkodtak a termé­szet technokrata uralmának kérdéseitől, mint a katolikus erkölcs- és társadalomtan. Minduntalan idézték ugyan Szent Ferenc odafordulását a szegényekhez, betegekhez és a többi teremtményhez, írott malasztként ez azonban végül is hatástalan maradt az európai művelődés- és civilizációtörténetben. Éppen Európa újabb kori történe­tében köszöntött be a nagy hallgatás, amikor pedig a teológia és az egyház hivatott lett volna a dominium terrae igényét kritikusan összevetni a technikai-ipari fejlődés szekularizált expanzionizmusával. De ekkor már nem tudtak vagy nem mertek szembeszállni a korszellemmel, amelyről ezeket a szavakat adja Thomas Mann az idős Goethe ajkára: „Van-e nyomorúságosabb a korszellemnél, amely szeretné elhitetni magával, hogy túlhaladta az örökre szólót, a klasszikust?”

Mit tehetünk?

Felettébb hálátlan dolog környezetvédelemről beszélni a mai Magyarországon, amikor minden igyekezetünkkel azon vagyunk, vagy azon kellene lennünk, hogy felzárkózzunk az európai piacgazdálkodáshoz, amelynek legfőbb mozgatója a gaz­dasági növekedés elve, ez pedig ma már a túlélésnek és a fennmaradásnak a kérdé­sét veti föl. Nem kis gond, hogy akkor kell érvényesítenünk a gazdasági racionali­zálást, amikor már bebizonyult globális irracionalitása.

Akárhogy is van, nem mondhatunk le a haladás ellenőrzéséről az élet védelmé­ben. Az emberi és teremtményi élet védelme közös társadalmi feladata a tudo­mánynak, a gazdaságnak, a törvényhozásnak és a végrehajtó hatalomnak. A filozó­fia és a teológia sem vonhatja ki magát az együttes felelősségvállalás alól: tartha­tatlan volna, ha csak a géntechnológia kérdéseire összpontosítana az erkölcsteológia, és nem hallatná szavát az alternatív energiapolitikai kérdésekről vagy az Észak-Dél-feszültségről.
általános törvény
A legfontosabb mégiscsak a természettudományi gondolkodás új útjainak a meg­keresése lenne. A mechanisztikus remény, a természet formagazdagságának és bő­ségének a visszavezetése egy általános törvényre mindmáig nem teljesült, sokak szerint egyenesen meghiúsult. Ha nem tartható többé a természet automata jellegé­nek klasszikus modellje, akkor új paradigmákra van szükség, hogy megfelelően írhassuk le a természeti fejlődés szingularitását, időbeliségét és felcserélhetetlenül konkrét voltát.

Bárhová tekintünk is, ugyanaz a feladat vár ránk az ismeretelmélet, a technika vagy a politikai-gazdasági élet területén: szakítanunk kell a kizáró gondolkodási módokkal, az énközpontú gondolkodás uralmával, a determinisztikus perfekcionizmus és az objektivizmus rögeszméivel és az egyoldalú termelési előnyök keresé­sével. Ehelyett befogadó gondolkodásra kell törekednünk, a növekedés helyett egyensúlyi rendszerekre, a koegzisztencia és az individualitás elismerésére, a per­fekcionizmus hiányának elviselésére a hosszú távú stabilitás kedvéért.

kép | Veronese festményei