HOVÁ, HOVÁ?
2008 szeptember
Itt mindig fúj a szél közel a víz
a léleknek csorogni kél kedve
túlcsordulni a szobrok fodrozó
könnyein
Leülni valahol padra fűre?
kevéske megértés végett vagy csak
nézelődni míg lassan összeáll
a táj
Papírhajóink nekifeszülnek még
nem indulnak el az utolsó vátesz
is kiadja némán suttogva a
parancsot
És akkor de csakis akkor végleg
kezdetét veszi és vesztét nyeri a
lelassult délután mikor hold mögé
búvik a nap
Arcok nevek számok a homály zord
rekeszeiből egyre csak oldódnak
már nem emlékek foszlányok sem szét-
pattanó
vérrögök az agy a lélek omlékony
sziklái. Titkolózni kéne ha nem
válnak valóra terveim legalább
ne én legyek
gúnyuk tárgya a leégett idő
romjai között hegyek mélyén vizek
magasán. Visszamész egy régi helyre
visszamegyek egy
másikra repkénnyel benőve a fal
rezeg a levegő így sejlik fel
Forró szabad nyarak voltak
hideg zúzós telek
Orromban ceruzaszag. A gyerek a
kertben írja a leckét. Nincsenek
engedmények a víz alá süllyedt
óra a víz
alá süllyedt időt mutatja Fonda[1]
órája a homokban szétporladt
időt. A világot jelentő deszkákról
pedig nem mozdul
az élő egyetlen csak bölcs szeme
kíséri hogy rohan az idő a
lécek réseiben. És dalba fog mert
az a dolga halkan maga
elé motyogva: rohana zidő
rohan az idő hisz mit tehetne mást
Napfény tör be üres szobába este
hold ragyogja be az élettel teli űrt…
-
Peter Fonda a Szelíd motorosok című filmben óráját a sivatag homokjába dobja, ezzel is jelezve, hogy nem törődik az idő múlásával, csak a saját belső ritmusa fontos. ↑