Nyerges Gábor Ádám

VALAKI MÁS

2009 november

VALAKI MÁS

Most öreg és folyton sírhatnékja van. Remeg a bőre alatt a fájdalom. De mégse tud. Évtizedeken át egy könnyet se hullatott, talán be is száradt a szeme, mint az a régi, kilencvenötben vett tubus technokol.
Felengedett a magányban és megnyugodott. Már nincs feleség, kutyamacska, autó és gyerek. Egyszemélyes valóságsó.
Mindennap nézi a tükörben, mennyit öregedett és mindig, furcsamód mindig egyre többet.
Örökre itt rekedt, még a halál is megfeledkezett róla.
(Ha még a közgázra sem elsőre vették fel, majd pont az elmúlás menne könnyedén.)
Ül. Keze az ölében.
Nem eszik, nem lélegzik, nincs pulzusa.
De él. Lát, hall és gondolkozik. Bár annyi idő telt el, hogy a tudomány jelenlegi állása szerint voltaképpen és tulajdonképpen nem is kizárhatóan, sőt, egészen valószínűnek mondható feltételezések szerint
a saját bútorává változott.

Mindig tegnap van.
Igazából nem is olyan öreg.
Meg magányos.
Meg szomorú és beteg.
Éppen csak a szükséges vezeklését tölti.
Amiért ő született 1921. április ötödikén
a Harang utca 2-es számú ház örökös foglyának,
Izabella és Ferenc fiának,
kék szeműnek, középmagasnak, balkezesnek.

És nem valaki más.

kép | Ivan Grlic, adobe.com