Szvetelszky Zsuzsanna

NYÁRKOSÁR

2001 október

NYÁRKOSÁR

Tavaly májusban ugyancsak nehezen boldogultam volna Gudrun, a szomszéd utcában lakó logopédus segítsége nélkül. Segített szövegeket keresni a lányom iskolai feladataihoz, és lebonyolítani egy ránk osztott ünnepséget. Dalokat válogatott, fénymásolta a kottákat, sőt megszervezte, hogy ne nekem kelljen beleőszülni a hatvanegynehány vendég sütemény-ellátásába, hanem tíz-tizenkét asszony szállította hozzánk már aznap délelőtt a vanília- és fahéjillatú „tortahordókat”. (Ejnye, a dolog bizonyára mégsem olyan különleges: ha van tortahordó, vagyis stabilan, a torta méretétől függően több fokozatban rögzíthető, légmentesen zárható edény, akkor ez azt jelenti, hogy a tortát egyéb alkalmakra is hordják). De Gudrun máskor is segített, mindig észrevétlenül: fuvarozta a fiamat az erdei óvoda kimerítő heteiben – nekem nincs jogosítványom –, utánanézett egy hónapok óta vajúdó adminisztrációs gondomnak, mi több, meg is oldotta, máskor felhívott este tizenegykor, hogy Magyarországról van szó a német közszolgálati tévén, kapcsoljam be, mert jó. Igaza volt.

megajándékozhatatlan emberek

Vannak megajándékozhatatlan emberek. Szerencsére azonban a megajándékozhatatlanok nagy része örül egy jól kiválasztott könyvnek – de Gudrunnak Németországban könyvet sem vehetek, elvégre ő mondja-súgja nekem mindig, hogy mikor mit olvassak.

Tavaly nyár elején azonban olthatatlan ajándékozhatnék ébredt bennem Gudrun felé, és elhatároztam, hogy kicselezem a hárítását. Vásároltam, barkácsoltam, csomagoltam, és június elsején becsöngettem hozzá. Vörös szalaggal átkötött narancssárga vászonzsákot nyomtam a kezébe: fényképtekercs, üres fotóalbum, naptej és frissítőkendő, citromillatú gyertya, egy zacskó aszalt barack, egy csomag kagylómintás szalvéta és néhány matt, ultramarinkék üvegkavics volt a tasakban.

Sommertüte, magyaráztam lelkesen a karcsú, magas, vesztfáloknál szokatlanul lágy mosolyú asszonynak. Ó, ez nem magyar hagyomány, rosszul gondolja, ez nem ajándék, el lehet fogadni, ez találmány, majdhogynem szellemi termék, én találtam ki, és a világtörténelem során ő kap először ilyet, ez egy nyári csomag, amit júniusban adunk annak, aki hiányozni fog nekünk azalatt, amíg távol leszünk egymástól. A mai naptól ez így van, máskülönben szép nyarat kívánok, kedves Gudrun, holnap hajnalban utazom Budapestre.

szvetelszky2 0603

Ahogy hazaérek – elégedetten, mert bevált a terv – látom ám, hogy a lányom az íróasztala mellett ül, helyes kis fonott kosarat bélel kék papírcsíkokkal, és kagylókat, gyöngyöket ragaszt a bélésre, néhány szem cukorkát is illeszt a fészekbe. Kérdésemre felvonja a szemöldökét: ő csak azt csinálja, amit én, nyári ajándékkosarat Marinának, a legjobb barátnőjének, én is azért készítettem Gudrunnak, mert ez a szokás, nem?

Nem. Annál is inkább nem, mert idén már Lisa is adott nyárkosarat Katrinnak, és Alicia is Verenának, és Anna mamája, igazi elegáns iroda-lady, megkérdezte: hogyhogy eddig nem meséltem erről a kedves hagyományról? Hogy ezt én találtam ki? Hát le kellene védetni, ez pompás ötlet, húsvét és Mikulás közt pang az ajándékozási szezon, ez a nyárkosár milyen szépen kitöltené az űrt. És mennyi mindent lehetne beletenni! Poutpurrit, masszázsolajat, gyümölcsteát, esetleg felfújható strandlabdát, szúnyogriasztót, pollen-naptárt! Készülhetne rusztikus és techno-nyárkosár is, de személyre szabva is rendelhető…

már-már kötelez

A kérdés az, hogy lehet-e mindent. Nem kísérletet végeztem a nyárkosárral, jószándékú gesztusból nőtt zavaró, értelmetlen helyi jelenséggé (most akkor szokás vagy nem szokás?). Kezdem szívből utálni, pedig Gudrunnak még nagy kedvvel csináltam, hol romlott el a dolog? Esetleg ott, hogy hallatlanul fogékonyak lettünk a mesterségesen gerjesztett igények elfogadására, némelyikről azt is gondoljuk, hogy már-már kötelez. Vagy tényleg logikus, hogy húsvét és Mikulás között legyen egy szelep, ahol levezethetjük a kényszert, a felgyülemlő vásárlási és ajándékozási vágyat, amit októbertől áprilisig amúgy is hergel és gerjesztett állapotban tart a reklámpropaganda?

Kísérteties: tavaly nyáron jelent meg a Ligetben egy írásom a vásárlásfüggőségről, nem sokkal azután, hogy Gudrun kezébe nyomtam a Sommertütét. Miközben Anna anyja csillogó szemmel magyaráz, rémképeket látok: a hisztérikusra generált Bálint-nap mintájára júniusban elöntenék a boltokat az új szokásból kicsírázó új termékek: nyárkosarak minden színben és méretben. Mást kapna, aki az Antillákra megy, és mást az, aki a falusi turizmust választja, volna családi csomag, vagy éppenséggel szingli-nyárkosár. Lenne tenyérnyi, próbaflakonokból összeállított, fényképezőgéppel és egyéb extrákkal ellátott azoknak, akiknek semmi sem számít.

kép | Mary Fedden művei, wikiart.org