NYÁR VÉGI JEGYZETEK

Alkonyatkor kimentem a hegyoldalba, lekuporodtam a hatalmas sziklafal tövébe, hogy majd ott végiggondolom az életemet, ez volt a tervem, de ami fogadott, annyival jelentősebb és izgalmasabb volt mindannál, amire gondolhattam volna, hogy egyszerűen képtelen voltam a figyelmemet másra terelni. Az ösvény kanyargott, fújt a szél, a nap éppen letűnt, a szikla a tengerbe szakadt, felettem sötét nyiladék tátongott – kedvem lett volna közelebbről megvizsgálni, de már nem mertem nekivágni –, körülöttem egyre sűrűsödött a homály.

Semmi se történt, ami évezredek óta ne ugyanúgy történne, mégis, félrevezető volna, ha környezetet mondanék események helyett, még inkább, ha látványról beszélnék, azután pedig a látnivalók rám gyakorolt hatásáról, az élményemről. Akkor ráadásul kétszer kellene előadnom ugyanazt, ugyanazokkal a szavakkal, miközben a választott beszédmód eleve megakadályozná, hogy akár a szemlélet tárgyának leírása, akár az én egyidejű tudatállapotom bemutatása híven adja vissza tökéletes azonosságomat a történtekkel. Amikor megpróbálom ezt érzékeltetni, csak megzavar, ha tapasztalataim alanyaként még egyszer, külön is meg kell jelennem az elbeszélésben – mint ahogy nem az álomhoz tartozik, hanem az álmot megszakító ébredés jele, ha közben tudom már, hogy álmodom.

Annyi bizonyos, nem a cogito búvárharangjából leselkedtem kifelé, számomra elvileg elérhetetlen valóságokra. S bár mindez Hellász földjén, az Égei-tenger partján esett meg, nem éreztem a Minden-Egy ölébe visszatérő egyéni Én megsemmisülésének kéjes borzadályát sem; nagyon is magamnál voltam. De ha ottlétem jelentett valamit, ez a valami egy fantasztikus kopár hegy és a tenger jelenvalósága volt (a tudatomban? ne vicceljünk), a szél zúgása volt, legalább annyira, mint a szerpentinúton felkapaszkodó lény jellegzetes érzékenysége környezetére, vagy bizonyos költői és filozófiai szövegtöredékek váratlan és akaratlan felbukkanása az emlékezetből, valamint a nyelv közreműködése, amelyen gondolkodom – és ezen keresztül mindazoké, akikkel a nyelvhasználat összeköt.

Az emlékezet, a nyelv, a táj, a test – ahogyan ezek egymásra hagyatkoznak, e viszonylatok folytonosságának és változékonyságának észlelése: erre mondjuk: én vagyok. Ez voltam én. Kint jártam a hegyen. (Mert amikor mondjuk, mindez már múlt idő.)

Sötét este lett közben, gondolnom kellett a hazatérésre. Visszafelé az ösvény kanyarulatait inkább csak érezte a lábam, mint láttam magam előtt. A hegyet elnyelte a sötétség. A költők és filozófusok sorait lassan elfelejtem. A test részei egyenként mondják fel a szolgálatot. A találkozások emléke egy darabig elkísér, amikor elhagy, az már nem én leszek, akkor ez a történet véget ér, legfeljebb utalásokat találunk rá a mások végtelenül különböző történetében.

Hogy is ne fájna ez? Minden fájdalom múlandóságunkra figyelmeztet. De mi az, aminek az elvesztése fájdalmat okoz? Ha választ találunk e kérdésre – márpedig önmagának mindenki tud rá válaszolni –, eldönthetjük, elfogadjuk vagy pedig el kell vetnünk iménti feltevésemet arról, hogy ,,mi magunk” kik vagyunk.

*

A nyár elején az történt velem, hogy az egyik fülemre megsüketültem. Így alkalmam nyílt rá, hogy megvizsgáljam a testi fogyatékosság kérdését, amit a pozitivista bírálat a legkézenfekvőbb ellenérv gyanánt szokott felhozni az Én tágasabb (interszubjektív, transzperszonális, konviviális, ahogy tetszik) felfogásával szemben. Esetemre alkalmazva a redukcionista ellenvetés így hangzanék: „Lám, hiába állítottad, hogy a madárfüttyös erdő stb. Lényedhez tartozik, nélkülözhetetlen eleme lévén, úgymond, a személyiségedet alkotó történeteknek és viszonylatoknak, melyekben önmagadra leltél. Illúzióban ringattad magad, s hogy rád cáfoljon, most elég egy apró baleset, mely megfoszt a hallástól. Ha megsüketülsz, nem hallod többé a madarak énekét, de önmagaddal azért még azonos maradsz. El kell tehát ismerned, személyiséged határai mégiscsak a saját szervezeted működőképességének határaival esnek egybe.”

süket csönd

A fenti okoskodás igazsága számomra, bevallom, korántsem magától értetődő. Eszem ágában se volna persze figyelmen kívül hagyni a különbséget a hallás elvesztése és a „néma erdő” süket csöndje között. Nem mindegy az sem, hogy én magam nem vagyok képes többé meghallani az elsuttogott szerelmes szavakat, vagy pedig imádottamnál találok „süket fülekre”. E különbségnek, a Másik másságának és velünk szembeni feltétlen szuverenitásának senki sem tulajdonít nagyobb jelentőséget, mint a perszonalista, amikor azt vallja, hogy csakis a Másikkal szemben, sőt, csakis az ő számára és az ő közreműködése révén válhat önmagává. Alanyiságát ugyanúgy korlátozhatja a Másik elutasítása vagy hiánya, mint a saját fogyatékos képességei, melyek esetleg megakadályozzák abban, hogy megnyíljék és megnyilatkozzék a világ számára. Az Én mindkét esetben szűkebb térre szorul, a személyiség így is, úgy is szegényedik.

Épp ezért gondolom, hogy a kétféle veszteség között csak fokozati különbségről beszélhetünk. Míg a süketség általában foszt meg a világ hangjaitól, a zöld forradalom néven indított irtóháború – vegyi fegyverek mértéktelen bevetése a természet ellenében – és ennek következtében az énekes madarak pusztulása csak egyfajta hangot, a madarakét rabolja tőlem el. Madárének nélkül az erdei csend ugyanúgy nem hallható, mint fül nélkül. Egyazon némaság, akár a hallás épsége sérül, akár a hallható világé. Némaság – a csend helyett… („Némaság a csend helyett / de a némaság – mi helyett?” Tandori)

Vagy vegyük a szerelmes esetét, és képzeljünk el egy „abszolút” szerelmest, olyan szeretőt, aki joggal mondhatná magáról, amit oly sokan vallanak ilyenkor, hogy lényét mindenestül áthatja a szerelmi szenvedély. Vajon az ő számára mi különbség lehet a szeretett személy (az ő „mindene”) elvesztése és saját életének végpontja között? Nem sok, vagy éppen semmi sem, bizonyság rá a világirodalom, amelynek legszebb lapjai a szerelmi halál megrendítő példáival vannak teli. Nem tartanánk oly nagy becsben ezeket, ha nem lennénk meggyőződve róla, hogy a hősök önpusztítása, önfeláldozása vagy lassú elsorvadásuk a bánatos magányban nem esztelenségükből fakad, hanem valamiképpen a ,,nagy élet”, a teljes és következetes önmegvalósítás példáival szolgál. Olyan mintákkal, melyek követésétől bennünket legfeljebb más irányú elfoglaltságaink térítenek el: gyávaságunk, gyengeségünk, testi és társadalmi kötelékeink megalkuvásra ösztönző befolyása. Az elbeszélések és tragédiák hőseinél azonban a sorsszerű, nagy szerelem túlélését se helyénvalónak, se szépnek nem találnánk. Teljes (erkölcsi? esztétikai?) felhatalmazást az életben maradásra csupán a líra hőse nyer, akinek ezer szerencséje, hogy a lírikussal azonos, akitől viszont elvárható, hogy hátralévő idejét a szerelem és az őt ért veszteség megéneklésének szentelje. A szerelmi tragédia normális esetben a szerelmes(ek) halálával ér véget, a szerelmi költészet ellenben gyakran ezzel veszi kezdetét, és túlélő nélkül elképzelhetetlen.

Az „abszolút” szerelem példáján mintegy laboratóriumi körülmények között tanulmányozhatjuk személyiség és környezet viszonyát, mivel a szerelmes valamennyi vágya környezetének egyetlen pontjára, a szeretett lényre irányul, és bármi egyebet hajlamos alárendelni ennek az egyetlen kapcsolatnak. Példáját követve nekünk se kell a viszonyok végtelen sokféleségével dolgoznunk, a számunkra létfontosságú környezeti tényezőket bátran megszemélyesíthetjük egy általános Másik kecsesen univerzalisztikus alakjában. Úgy találjuk ekkor, hogy ha ez a Másik, akivel a világot behelyettesítettük, eltávozik körünkből, vagy más módon válik elérhetetlenné, annak következménye a személyiségre nézve ugyanolyan végzetes lesz, mintha valamennyi életműszere egyszerre mondaná fel a szolgálatot. Mi értelme a lábnak, ha egyszer nincs kihez sietnie?, a szaglásnak, ha nem az ő illatát szívja be? – így hangzik ilyenkor az elhagyott szerelmes panasza.

Ami pedig példánk szerint igaz lehet egyetlen ideális viszonyra, életviszonyaink összességét tekintve még inkább igaz kell legyen: a személyiségnek kapcsolatain kívül nincs valóságos léte. Ha rendelkezünk is olyan testi-lelki adottságokkal, amelyeket születésünktől magunkban hordozunk, vagy amelyek tisztán az egyedfejlődés törvényszerűségei szerint alakulnak, és nem függenek az egyéni sorstól, úgy éppen ez az, ami bennünk a legkevésbé személyes. Nem választhatjuk például a nemünket, a szüleinket, az anyanyelvünket, a betegségeinket, de már az, ahogyan ezekkel az adottságainkkal azonosulunk, küzdünk vagy elutasítjuk őket, az ránk vall és hozzátartozik a viszonyaiban önmagát teremtő személyiség történetéhez.

egy szenvedély fellobbanása

Hallásom romlása, emlékezetem kihagyásai, egy szenvedély fellobbanása vagy kihunyta ugyanúgy nem „én magam” vagyok, mint a leszálló alkonyat vagy a hazáig vezető út fáradalmai, mindaddig, amíg fel nem ismerem bennük választásaim következményét, célját vagy akadályát, egy fölkínálkozó új létlehetőséget, melyet, mintha választottam volna, magamra vállalok. Vállalom, mert elsajátíttatta velem a vágy, a fájdalom, az undor, a csodálat, a részvét, a rettegés – ezekben önmagámra ismerek: megtudtam, ki vagyok.

Mert csak arra mondhatom: én ez vagyok, amit vállalok. És csak azt vállalhatom, amit el is utasíthatnék. Ami puszta adottságom, számomra ott kezdődik az Idegen.

Az út, amit bejárok, egyszerre idegen terep és az én tettem. De amikor megbotlom, az mennyire vagyok „én”, és a láb akaratlan mozdulata miért inkább, mint az útjába kerülő kődarab? Az étel ízében hol végződik az étel, és hol kezdődik az én ízlelő képességem? Az ölelésben, amikor a szerett lény utáni sóvárgás tölti be egész valómat, „ő” van jelen a vágyban vagy „én”? Van-e értelme ennek a megkülönböztetésnek? Van-e a viszonyokban valóságos határ az én és a Másik között?

Van, mihelyt különbséget teszünk. Nincs, amikor az egyesülés végbemegy. Ez a szüntelen távolodás és közeledés a személyiségünk. A különbség választásainkban realizálódik. Saját válaszainkból alkotunk magunknak fogalmat arról, ami megszólított: a világ alakot ölt, ellenáll, befogad, kivet magából, „Ő az, akire vágyom” – viszonyunk valóságosabb, mindenesetre eredendőbb, mint alkotásai: „te” meg „én”.

Akinek a látása romlik: világtalanná lesz. Ezúttal is bátran hagyatkozhatunk a nyelvre, amely nem tesz különbséget aközött, hogy világunk fogyatkozását érzékeink szemtelen romlása okozza vagy a társak eltávozása. Amikor megöregszem, ritkábban szólítanak, és egyre inkább nehezemre esik felelni, megfelelni. A testi hanyatlástól, a biológiai öregedéstől célszerű megkülönböztetni a személyiséget alkotó viszonyok beszűkülését. Amikor a Másik eltávozik vagy jelenlétét tompábban észlelem: elszemélytelenedem. Idegenné leszek. Ez megelőzheti, siettetheti, de ha nem következik be, késleltetni is képes a biológiai öregedést. A személyiség épségét sem a romló egészség, sem közeledő halálunk tudata nem rombolja olyan feltétlen szükségszerűséggel, mint a viszonyaink minőségében beálló változás. Ez utóbbin múlik, mennyire válunk védtelenné a szervezet leépülésével szemben, de még az is, hogy mikor kezdünk el öregedni. Hiszen a húszéves úszóbajnok már öreg, a teherhordó akkor öregszik, ha nem bírja megemelni a háromajtós szekrényt, a tanár, amikor nem érti többé a diákjait, a falánk, ha foga egy pirosló almába beletörik, a szerelmes, ha többé nem képes szeretni, az olvasó, ha szeme előtt a betűk végképp összefolynak.

Az öregedésről beszélek és nem a halálról, hiszen múlandóságunk tudata egész életünkben kísért, és az idősödő ember figyelmét elsősorban nem a közelgő vég gondolata tereli el az élet dolgairól, hanem éppen fordítva, az élet szövedékének megritkulása teszi mindinkább figyelmessé az elmúlás tényére.

Maga a halál sokak szerint messziről rettenetesebbnek látszott, mint így, közelről. Vagy mire megöregszünk, megtanuljuk felismerni benne a saját – felfoghatatlan, mégis: saját – természetünk törvényét. Vagy úgy vagyunk vele, mint a gyermek a mesével: szeretnénk, hogy a történet még ne érjen véget, de sejtjük titokban, hogy minden jó történet a vége felől megkomponált. A gyermek csak érzi, mi tudjuk is már: szeretet, ragaszkodás, odaadás csak ott lehetséges, ahol van végérvényes veszteség, s ez fordítva is áll, hiszen a ragaszkodás teszi a veszteséget veszteséggé. S mi úgy szerettünk szeretni.

És mint a gyermek a mese végét, halljuk is, nem is, ami még hátra van; nincs mit tépelődni ezen – talán nem is a történetnek szakad vége, csak mi alszunk csöndben el…

Mintha megöregedni nehezebb volna, mint meghalni. Mert bármennyire szánjuk is, akiket az erőszakos halál idő előtt, fiatalon ragad el, ezek körében mégis gyakrabban találunk olyanokat, akiknek sorsa, bölcsessége, művészete éppen a halál tudatos közelségétől, bizonyos értelemben halálukkal teljesedett ki, mint az öregek közt.

Az öregedés három nagy próbatétele: a testi szenvedés, a képességek hanyatlása és a magány. Amit a bölcselet a testi nyomorúsággal szemben felhoz, úgyszólván csupa képmutatás és mellébeszélés. Megfutamodom én is e kérdés elől azzal, hogy nem tartozik szorosan és kizárólag az öregedéshez, a test gyötrelmeinek egész életünkben kiszolgáltatottak vagyunk. Öregség és testi szenvedés között a szoros és magától értetődő összefüggés aránylag újkeletű. A természetellenes életmód következtében ma talán korábban és többféle tartós nyavalyára teszünk szert, mint elődeink, de hála az orvostudománynak, mégis tovább húzzuk. Éltet a technológia, életben tartja, működteti a felbomló szervezetet, képzelhetetlen gyötrelmek között is, akkor is, amikor az öntudat már régen kihunyt.

veszteségek sorozata

Az öregedés azonban ettől függetlenül, mindenképpen fájdalmas veszteségek sorozata, s ezen nem sokat változtat, ha bölcs megadással, kellő önfegyelemmel és türelemmel viseljük az elkerülhetetlent. A testi-lelki higiéné aranyszabályaihoz nincs mit hozzátennem, és a gerontológia területére sem merészkedem. Szegényes mondanivalóm arra szorítkozik, ami korábban felhozott példáimból és következtetéseimből esetleg idevág; hozzájárulhat ahhoz, hogy életünk alkonyát emberhez méltóan éljük át; s ne puszta zavarelhárítással, a meghibásodott szerkezettel bíbelődve töltsük el.

Ami az életet oly értékessé tette, idáig sem a magunk feszes bőre, éles elméje, pompás étvágya volt – márpedig ennyi csak, ami végérvényesen a múlté. Mindez eszközként szolgált kapcsolatainkban, a Másik világának elsajátításában. De többé nincs mit elsajátítanunk, mert minden a miénk lett, ami nekünk rendeltetett. Kapcsolatteremtő képességünk, vonzerőnk rohamosan hanyatlik, gyengülnek a vágy hordozói, de nem a vágy, hogy másokkal együtt lehessünk. Velük, akik ezentúl, fájdalom, nem bennünket fognak választani.

Lehet-e másokhoz másképpen közünk?

Méltósággal megöregedni: e címszó alatt rendszerint mértéktartásra és lemondásra szólító jó tanácsokat találunk. Csakhogy az öregeknek nincs miről lemondaniuk! Ahogy öregszünk, szeretteink és szerveink sorra elhagynak bennünket. Miről mondhatnánk le még? Hová vonuljunk vissza? A test kalodájába, amely egyre újabb kínokat tartogat?

Sztoikus tanácsadónk csalódott individualista. Nem ismer kiutat az egyéni létezés börtönéből, fogságát szeretné legalább a lehető legkevesebb szenvedéssel és megaláztatással megúszni. Életét védekezésre rendezi be, hogy ne fájjon annyira, ami fáj. Döntetlenre játszik, ahol csak nyerni és veszíteni lehet. Ami az öregedést illeti, be nem vallott példaképe a nemes vadállat. Mikor részvétele a csorda életében biológiai értelemben értéktelenné válik, haszontalanná a faj reprodukciója, a közösség védelme és a közös zsákmányszerzés szempontjából, elvonul társaitól, egyedül vadászik, elrejtezik üldözői elől, s mint nőstény a vemhét, magányosan hordja ki halálát.

Az állat születik és kimúlik az élet rendje szerint. A szellem öntudatra ébred, értelmet keres egy változó és veszendő világban. Ha saját sorsára kérdez, választ nem a természet megértése, hanem a megértés természetének vizsgálata nyújthat. A gondolkodás ugyan bonyolult idegélettani funkciókhoz kötött, az elmés szerkezet működésének magyarázata azonban nem visz közelebb a műsor megértéséhez, melyet közvetít. Mi a műsorban vagyunk illetékesek. S a történet minősége, melynek szereplői és nézői vagyunk, nem függ a vételi viszonyoktól.

Személyiségünk nem azonos a biológiai egyeddel, viszonylagos függetlenséget élvez a szervezet múlandó és így idővel hanyatló képességeitől. „Mi magunk” a gondolkodás módjára létezünk – Heidegger kijelentése szabadságunkat írja körül: a megértés világra nyitottságát, azt, hogy személyiségünknek nincsenek határai. Csak középpontja van, s az maga a szabadság, amely szüntelenül túllendít önmagunkon bármi elgondolható felé – így vagyunk képesek másokat megérteni, mássá lenni, mások számára lenni. Embervoltunk rejtélyét, nekem úgy tetszik, leginkább ez a heideggeri paradoxon világítja meg: „Az ember akkor a leginkább önmaga, amikor nem csak, sőt, nem is elsősorban önmaga.”

Az öregedés most ráébreszt, hogy többé nincs is más választásunk, mint e felismerés jegyében élni. A nyűggé lett én-adottságok egyre súlyosabb nehézkedését legyőzve, inkább, mint eddig bármikor, jó okunk van rá, hogy megpróbáljunk ,,nem-elsősorban-önmagunkká” válni: nyitott befogadókká, a Lét hűséges őrzőivé. A test őrzéséből és szolgálatából úgyis egyre kevesebb örömünk származik.

Ne feledjük: a világ nem öregszik velünk! A testünk öregszik, a lélek pedig aszerint, hogy mennyiben tartozik a testhez és mennyiben a világhoz. Mire vigyázzunk, ha megöregszünk? Bármire, csak ne önmagunkra. Ne azon próbáljunk segíteni, amin úgysem lehet. Tartsunk a túlélőkkel, tartsunk azokkal, akik most egyenként elhúzódnak mellőlünk; ne próbáljuk meg marasztalni őket, inkább vágjuk el távozásuk útját: valljuk a magunkénak egész világukat!

Mert nélkülük a magunk gondja gyűlöletes lesz és elviselhetetlen: leroskadunk alatta. Tehát próbáljunk könnyíteni a ránk nehezedő terheken! Tudjuk a (meta)fizikából: minden lélek annyit veszít magánya súlyából, amennyit a másokat szorongató teherből magára vállal.

Teher mindig akad. (Ja, és ne várjunk többé viszonzást. Mindenért – semmi se jár.)

Tudom, lesz majd, aki az én csalhatatlan nyerési szisztémámat az önzetlen lemondás nemes erényével hozza összefüggésbe, ezért inkább megpróbálom a kérdést még egyszer megvilágítani.

túlélne engem

Jelenleg egy terebélyes almafa alatt dolgozom. „Haldoklik ez a fa”, állítja valaki, így ránézésre egy ilyen öreg fa természetes életesélyei a magaménál lényegesen kedvezőbbnek tűnnek, betegség ide vagy oda. Ettől eltekintve sem valószínű, hogy én ide egyhamar visszatérnék. Miért keserít mégis a kilátás, hogy ez a fa esetleg tíz vagy harminc év múlva nem lesz már? Miért szeretném, ha túlélne engem? Miért fájdalmat éreznék elégtétel helyett – hogy lám, én bírtam tovább –, ha egyszer öregen erre járva csak hűlt helyét találnám?

A fa életéhez nem fűződik semmiféle egyéni érdekem. (Legfeljebb valami roppant körülményes és közvetett okoskodás tudna efféle érdekeltséget kimutatni, én azonban nem nemzetgazdaságtani megfontolásokról vagy erkölcsi törvényekről beszélek.) Érzéseim hevessége arról tudósít, hogy többről lehet szó a természet általában vett szereteténél, más lények iránt érzett jóindulatnál, vagy éppen a halandók közti együttérzésnél, ami végső soron az önsajnálat megnyilvánulása. Mi közünk hát egymáshoz, kérdezem a fától. Válaszul éretlen almát pottyant elém. Célzásnak vegyem? Viszonyunk egyoldalú, valóban. Én élvezem az árnyékát, viszonzásképpen elriasztom vendégeit. Aki látott gyümölcsei terhe alatt roskadozó fát, tudja, hogy a madaraknak, talán még az embernek is szívesen szolgál lakomával, lakással. Ezen első nap ráadásul még mókus is szaladgált – vajon hol húzza ki, amíg az esszé véget ér? Igyekezzünk.

Továbbra sem jut az eszembe semmi okosabb, mint hogy az ember azért ragaszkodik a Léthez (én az almafához stb.), mert az övé. Vagyis hogy ő tartozik a Léthez és viszont: ő hozza azt Világra, öntudata egy Világ tudata lévén. Nincs is fontosabb szeretnivalója. Ha önmagában talál valami szeretetre méltót, amit érdemes az elmúlástól félteni, az éppen ez. Hol találnak ezek a létezők létükhöz ilyen hűséges tanút, ha én már nem leszek? Ki fogja látni őket? Minek világlottál, világ, ha elsötétülsz?

Ezek már a költészet ismerős kérdései. Úgynevezett végső kérdések, ami azt jelenti, hogy válasz nem követi őket. Épp ezzel járulnak hozzá, hogy megértsük: ittlétünk tudásunknál mennyivel tágasabb.

A Visszaszámlálás című beszélgetőkönyvbe készült írás

felső kép | Maurice Denis: Regényes motívum, wikimedia.org