PÁRKÁK

A keresztúton pad,
karfájára sovány kobrák könyökölnek.
Reggel van, kukorékolnak a vasajtók.
A Tegnapi napnak keze van,
kendőt tart tele hímzett csillagokkal,
integet, nem jön vissza soha többé.
Ahogy a futószalag visz előre az időben,
leszáll a köd, sűrűsödik a reménytelenség.

Egy tábla irányt jelez:
mocsár, rizsföldek, halastavak.
Szép volna, mint régen, újra ciripelni a sarokban.
Ugatni a faluvégen. Bégetni a nyájban. Brekegni a tóparton.
Görögdinnyeként kívül zölden, belül pirosan
feküdni az izzó homokon.
Mint a folyóparti agyag, nevetve megrepedni
és tiszta víz idején kimászni a feneketlen hazugságból
és megfürödni.

Még kicsi voltam – bogár, ebihal –
tapasztalatlan, kiszolgáltatott,
és vizsgára készülő baglyok boncolgattak,
vitatkoztak fölöttem,
– mi ez? tüdő vagy kopoltyú? –
– nem tudom – mondta a nagyobb, a határozottabb,
és eldobott, mert mikor engem tanítottak,
hiányzott az iskolából.

A fényes sárga meteorok szabad utat jeleznek.
Előre lépek. A pápaszemes kígyók mosolyognak.
Most látom, hogy nem kobrák, hanem vénasszonyok.
Keresztrejtvényt fejtenek. Ők a párkák.
Rendőr jön. Fehér kesztyűje villog. Tiszteleg.
Mehetek kérem?
Mehet.
De merre menjek?
Mindegy.
Aztán a rendőr bizalmasan felém hajol:
mindegyik zsákutca.
Az öregasszonyok halkan motyogják:
függőleges hat, vízszintes tizenkettő.

kép | vecteezy.com