Novotny Gergely

ORLANDO

2001 április

ORLANDO
Jonathan Swift felébredve mély álmából így szólt Aesopushoz, aki egy felhő szélén ülve lógatta a lábát: „Azt álmodtam, hogy te az álmodat meséled és az maga volt a valóság.”
Ismeretlen szerző

1. AZ ELINDULÁS NAPJA

Elindultam. Bocsánatot kértem még a katicáktól, hogy nem tudtam tovább szórakoztatni őket. Meghajoltam. Azt mondtam:

– Bocsánatot kérek, de el kell mennem a csomagért.

Katicáné még jobban kihúzta magát, óriási potroha méltóságteljesen lógott, és azt mondta:

– Csak menjen, menjen, ha dolga van. Az én gyerekeim jól szórakoznak maga nélkül is.

Ott álltam még egy pillanatig. Tanácstalanul. Mert egyrészt elég udvarias voltam-e? Másrészt a fellépésem nem volt-e túlságosan mesterkélten alázatoskodó? Meg aztán csodáltam is Katicánét, és családjának impozáns burjánzását. Száz kis jól sikerült katica anyja. Minek ide kritika és okoskodás? Csak a legnagyobb tisztelet hangján lehet rebegni. Katica úr is csak szerényen a háttérben tette a dolgait, ilyen lenyűgöző természetesség mellett elnémult minden ambíció, gondolkodás, spekuláció, ott az élet abszolút eredményeinek biztonsága a száz kicsi ágy és az üdülő között.

– Ó Katicáné, bocsánatot kérek, de a gondnok, ugye, aki itt az egész telepért felelős, ő mondta, hogy menjek, és ezért kell mennem, és így én is a közösség szolgálatában állok.

Ezt elmondani nem tudtam, csak elmondtam volna, ha Katicáné nem állt volna minden magyarázkodás és beszéd fölött.

érinthetetlen és megbánthatatlan

Mikor a gondnokra hivatkozhattam, akkor a gondnok által adott feladat méltóságot kölcsönzött nekem is, a közösség nélkülözhetetlen szolgája lettem, a közös célért végzett feladatok katonája, a teendőm pedig érinthetetlen és megbánthatatlan fontosságot nyert.

Már a rév felé lendültem, lógtam csillogó fonálon, repültem napban villogó porszemeken, úsztam a karcsú légáramlatokkal, céltudatosan forogtam az apró légörvényekben, és eszembe jutott, hogy ők ketten, Katicáné és a gondnok, de főleg a gondnok felesége, nem beszélnek egymásról akkora tisztelettel, mint ahogy én gondolok rájuk. A gondnok felesége például gúnyosan jegyezte meg egy alkalommal:

– Persze a Katicáné újabb peterakáson töri a fejét, közben az eddigi száz csemetéjét sem tudja rendben tartani.

Katicáné pedig a gondnok feleségének fogaira tett megjegyzést.

– Elintéztem neki a műfogsorát, mégsem használja és így beszél ni – és utánozza.

Így indultam át Dunakeszire a csomagért.

A gondnokné a konyhája előtt ült a kisasztal mellett, háta mögött a takaréktűzhely, farakás, hamukotró lapát. A patinás megszokások megingathatatlan ereje, pirított hagyma, szilvalekvár és ágynemű szaga, és ezek a szagok összevegyültek, cementeződtek, úgy vették körül, mint a termeszt a termeszvár, gólyát a fészke, embert odúja, borúja, kivilágított városa, bástyákkal, szilárdan, kimutatásokkal, tradícióval, tekintéllyel, a bástyafokon az iszonyú szagok őrségváltása, tisztelgése.

De a potrohos Katicáné is tiszteletet parancsolt, ez a döbbenetes termékenység, és csupa épkézláb gyerek tökéletesen egyforma pettyekkel, anyai büszkeség magaslata, az anyaság misztériuma:

a szeretet ereje
deleje, eleje, derelye,
lekvárral, zsemlemorzsával,
csak bámulom, ulom, ulom lomb, lomb,
nem lehet nevetni az affektált hangján,
a túlémelygős hanghordozásán,
hiszen ő is ős, jelentős
segíteni kell.
ulomb ulomb, alomb, a lomb,
a lombbeli ciripelésre
a felhők közül előbújik
az újhold.

2. ORLANDO AKKORI HELYZETÉNEK TUDOMÁNYOS ÖSSZEGZÉSE

Elsőrendűek azok, akik parancsolnak és bírálnak. Másodrendűek azok, akik engedelmeskednek.

Azt gondolják.

Egyszerű volna.

Sokan gondolják.

Gombolják. Ez a kettős számrendszer. A gombot lehet begombolni és kigombolni. Kétféle állapot. Áttekinthető. Világos. Rendes. Levezetés. Kétfogú egyenlet.

Elsőrendűek azok, akik bírálatot mondanak. Akik mértékadó véleményt mondanak. Másodrendűek, akiket bírálnak. Akik reszketve várják, hogy milyen vélemény alakul ki róluk. Mintha ez ilyen egyszerű volna.

gombok kétféle állapota

Ki-begombolás. A gombok kétféle állapota.

Orlando hátán két gomb volt. Ezért nyugodtan mondhatta volna a katicáéknak, hogy sírjatok gombpatakok, miközben nevettette őket.

De így végigmászni az üdülő falán, kapaszkodva a nyolc láb huszonnégy karmával, csak befele visszasírni az elmaradt anyai gyöngédséget, mert hiszen az már nem kísérhet a fal bizonyos részén túl. Lenn pedig a sok kis katica nevet, hogy ott mászik Orlando, ő meg még illegeti is magát, hogy még jobban nevessenek, a gombot nem gombolja ki, nem is tudná, de hálót sem sző, csak befelé, a lelkét belülről beszövi puha hálóval, kifelé meg nevettet.

Gyújtana rozgonyi gyertyát. Locsolna langyos kristófvizet. Kinyitogatná mind a flórisbarlangokat, a fákon a fákba rágott odvakat, ahogy még gyengébb korában valamikor álmodta, aztán továbbmászott, azok nevettek, egymást cicerézték ficogtatásukban, gyerekmódra, amíg meg nem kondult a nagy harang a gondnok konyhájában, a gondnokné fekete takaréktűzhelye fölött.

3. FÉNYEK ÉS FÉNYVISSZAVERŐDÉSEK

Hamar elért a révig. Nem kis út. Szállt, repült, vitette magát az áramlatokkal, és még kis kanyarulatokat is tett a fák között, a levelek, a lombok között, aztán a hajógyár mellett, a rozsdás hajók raktára mellett, aztán a poros csalánok mellett.

Megható. Ezek az ádáz ragadozók, ezek a megtámadhatatlan ügyes védekezők, ezek a nagyszerű harcosok, a csalánok, tele porral, fulladozva, nem tehetnek semmit, kiszolgáltatottan a végüket járják. Itt nem segít a vitézség, erre nem számítottak, az éles tőrű, vívni tudó vitézt ellepi a por, megfojtja, ellankasztja, beburkolja a tőrét, a lándzsáját, fölitatja a gondosan kikevert mérgét, egy ilyen bajnok, mint a hatalmas csalán, a megközelíthetetlen, fulladozik a porban.

Orlando néhány könnyet ejtett.

az ellenőrizhetetlen pillanatok

Vitték a szelek és közben átélte a szabadságot, de nem a felsőbb rendű lények szabadságát, azt ő meg sem értette volna, hanem az ilyen alacsony rendű lényekét, amilyen ő volt, a kiadott feladat elvégzése közben az út szabadságát. A fények hullámvasútján csúszott a rév felé, el a nagy kiszáradt fa csonkja mellett. A másodrendű, rabszolga lelkek különös öröme ez a lógás, a komoly feladatok közepette ez a lebegés, a szigorú kötelességek vonatából ez a kitekintés, az úr, a kiküldő titkos megcsalása, az út könnyű szakasza, a feladat irányában egy kis kószálás, elkalandozás, szétszóródás, az ellenőrizhetetlen pillanatok ellazulása, mikor egy rövid időre nem hajtják, nem bírálják és nem osztályozzák.

Egy szúnyog kelt ki a pocsolyából. Megrázta a szárnyát, lassan kiegyenesítette a gyűrődéseket, kinyújtotta puha testét, hogy megszáradjon, előre szegezte a fullánkját, úgy keményedjen meg, és egy fűszálba kapaszkodva várt, hogy megszólaljon a parancs: indulás, dárdát szegezve előre, meghódítani a világot!

Emlékszel? Eszedbe jut még az a holdszigeti facsonk, az a csendes éjszaka? Lopott éjszaka volt és konyakot ittunk. Remekművek, lábnyomok és csontvázak egyidejűsége. Szégyen. Mert mikor a fa átlépett az időtlenségbe, otthagyta titáni élete nyomát, erőfeszítésének vonalait és a viharokkal küzdés emlékművének tövében ügyes fullánkjainkkal az italt szívtuk és másodrendű lények módján, rabszolga módon megloptuk a kötelességet, a főfeladatot, az elvégezni valót, és egymáshoz simulva ringtunk a végtelenségben. Mentségünk csak az volt, hogy nem lehetett minket ellenőrizni. Ez a legalacsonyabbrendű mentség, hogy nem lepleztek le bennünket. Mert sosem voltam értékadó, irányító, én a lopott mellékösvények örömeit és szabadságát ismerem.

És ahogy Orlando csúszott a fények apró csomagokból álló simogató felületén és ahogy a karmai alá simultak a kanyarok, az apró aranysárga hullámocskákkal, megkönnyezte a fa csonkját, a mellékutak felszabadult szánalmával, a szökésben levők könnyelműségével, pazar részvéttel, zümmögött egy kis nótát a kérgét vesztett fatörzshöz, a már nem aktuális sikerek égbe kapaszkodó nyomaihoz, a lombtalan ágak letört végű ujjaihoz, a kereszthez, az akasztófához, a keresztre feszítetthez, a vendéglő szögletesre vágott tölgyfaasztalához, a bogárrágásokhoz, a rágásjáratok szabályos és mégis sosem egyforma rajzaihoz, a titokhoz. Titokban zümmögött, hogy ne hallja meg senki, örült, hogy számvevő nem volt mögötte, sem gondnok, a dolog ellenőrizhetetlen, a sirató énektől elandalodott, gyönyörködött saját bánatában, élvezkedett a részvétben.

Aztán a boldog találkozás a kaviccsal a Dunaparton. A révnél. Várakozás közben. Mert a nyári párás szelek vastag bőrű révészei még ott voltak a láthatatlan túlsó parton.

Tudod, mit jelent a túlsó part?

Istenem! Milyen sokszor használtuk ezt a kifejezést. Már nem is emlékszem, hány alkalommal. Nem is fontos. Egyszóval ott messze, a páráktól és távolságtól láthatatlan partokon vesztegelt az átkelések hatalmas falevél hajója. Orlando meg ott a kavicson érkeződött, csúszkálódott, de jó is ez a reggel, ez a várakozás, és hivatkozhatott rá, hogy neki várnia kellett és nem is tudott másutt állni, csak azon a kavicson, azon a simaságon, azon a vízsodrások simította világegyetemen.

A kompra, arra az impozáns falevélre, mondhatná valaki, hogy önkényeskedés, a természet megrablása, mert hiszen a falevél nem azért készült, hogy révhajó legyen, hanem hogy belenyújtózzon a fénybe és a levegőbe. Nem azért, hogy a hozzá hasonló kis rabszolgák hajózzanak, meg a nála sokkal különbek, hanem, hogy egy fát éltessenek, mert mondhatná ez vagy az, hogy nem azért születtek a lények, amire használják őket.

4. A LEVÉL

Levelet írok neked innen a révtől. Ugyanis át akarok kelni a Dunán. Éppen kiküldetésben vagyok és várok a kompra. Ki akarom használni az időt, azután majd a túlsó parton találok postahivatalt is, hogy a levelemet föladhassam.

érzelmi démonok

A kötelességteljesítés közben finoman préselt és festett papírtálcán tolták elém a váratlan pillanatokat. Véletlen. Szerencse. Nagy megtiszteltetés. Kinyílnak a megismerkedés befogadó és kitárulkozó pillanatai, nincs ellenállás, csak készség, nincs kritika, csak a készenlétben álló érzelmi démonok otthonra találása.

Innen látom, volt olyan pillanat, amikor megtudtuk, hogy nem jó, nem lehet, amikor a vonzódást barátságba akartuk menteni.

És a lombok fölöttünk, ezek a jó illatú csapdák, kinyíltak, hogy megmutassák a felhőket úsztató eget. És a virágzó mezők bezárultak, hogy megmutassák a földet, melybe belelógnak a gyökerek. Pedig nem is tudtak róla. A lombokat buta szél ingatta. A mezőt önző eső paskolta. Én pedig túl már a szerelem törekvésein, célszerű szépítésein, csak vallani akarok, hogy a hűvös távolságokon keresztül összeérjen az ujjunk hegye.

Ha még egyszer végigmászhatnék olyan óvatosan a kirakatüvegen! Ha még egyszer leereszkedhetnék azon a fonálon a várból! Ha még egyszer döngicsélhetnék a cukrászda kerek kis asztalánál!

A legfontosabb a legszomorúbb, hogy te is észrevetted. Én nem vagyok feladat, csak egy más feladatnak a segítsége vagyok. Én nem osztályozok, csak engem osztályoznak. Nem hozzám alkalmazkodnak, hanem én alkalmazkodom másokhoz. Ezt én eddig is tudtam, de azt hittem, hogy ez így rendben van, ez a helyem és ezen nem kell többé törnöm a fejem. De nem így van.

Mert az ilyen másodrendű lényeket nem lehet szeretni, mert nem adnak programot, nem adnak feladatot, kötelességet és lelkiismeretet, nem szabnak, nem teremtenek lelkiismeret-furdalást, nem késztetik szolgálatra azokat, akik szolgálni akarnak, mert arra rendeltettek.

Te az erőt keresed, aki uralkodik rajtad, de én nem vagyok olyan erős; te az erőszakot keresed, akivel tépelődsz ugyan, de aki mégis magához csatol elszakíthatatlanul, én csak hízelgős tudok lenni. Te a saját magáért élőt keresed, aki megadja életed programját; én még csak mást tudok segíteni, hozzájárulni, ami a magamé, azt is csak titokban, rejtve tudom összelopkodni, megalázó lenne neked ilyesmit támogatni.

Így születik meg az az egyszerű vágyódás, hogy kössünk ebben a háborúskodó világban különbékét, de ne legyünk soha együtt.

Rossz fazék vagyok és tenyerem csészéiben rossz kotyvalékokat tartok.

Szeretnék igaz lenni és igazat mondani, de nem vagyok még önmagam sem, és hazudok. Minden szavam gyanús.

Ismerem, hogy szép a tisztaság, van róla fogalmam, de piszkos vagyok. Szeretnék a kövek méltóságával az összeütközések fölé emelkedni, mint a csillagok, a halott tárgyak, de nem tudom kivonni magam az élet mindennapi összeütközéseiből. Tudom, hogy van szabadság, fel lehet ismerni a választásokat és fel lehet ismerni közülük azt, ami nekem való, de én nemcsak, hogy rab vagyok, hanem mindig több és több rabságot rakok magamra.

Tudom, hogy a belátásomnak kellene a legnagyobb irányító erőnek lennie, hogy mit látok jónak és értelmesnek, de megijeszt a tekintély, a szokások, a sodródás, a félelem, a lustaság.

Bocsánat. Mennem kell. Mert most kötött ki a komp és a révészek szedik már a jegyeket, a legyeket, a kegyeket és a kagylókat.

5. ÁTKELÉS A RÉVEN

Mikor Orlando rálibegett a kompra, tiszavirágok hirdették az élet nagyszerű kilátásait, a parton nagy darab vízmosta vagy harapta és patkó rugdalta eocén mészkő beszélt a múlandóságról és a beletörődésről, tombolt az egyidejűség, évmilliók óta utazó fények érkeztek meg pontosan, a várt és kiszámítható időben, megbízhatóan, a víz felületén az előírt szögben tükröződtek a parti fák, a falevelek felkészültek a nyárra, hogy minden erejüket belenyomják a magocskákba, egy duda dudált, egy szúnyogot kivégeztek, egy újszülött szitakötő felmászott egy nádszálon, remegtette szárnyát, két hatalmas szemét megcsillogtatta a napfényben, megcsodálta saját szárnya finom pöttyeit, a fűzeseket, az iszapkotró szörnyetegeket, az olajfoltot, aztán megsimogatta egy finom légörvény és ő boldogan belevetette magát.

elmenni a sarki fűszereshez

Kis szitakötőm, te drága, úgy várom már a telefonodat, nem merek elmenni otthonról, nem merek elmenni a postára feladni a villanyszámlát, aztán elmenni a sarki fűszereshez, ahhoz a bolond Takácshoz, venni tejet, őszibarackot, te kis szitakötőm, mire vársz, mért nem hallhatom már a hangod?

Így aztán Orlando nem egyedül sodródott a széles kompra, hanem együtt a hátizsákkal, a társzekérrel, a tármotorral, a társóhajosnéval, a ruhatárral és a részeg sáskával.

A részeg sáska pedig nagyon figyelemre méltó útitárs, mert közeledett, és közeledtében mindenkibe belekötött. Amolyan hazátlan, házatlan duhaj sáskaereje, sóhaja sodorta, tele bús bolondságokkal, temperamentummal, nyakbaborulásokkal, édesbús üvöltésekkel, kedélyességgel, durvasággal és egy hazátlan, fényesen féktelen lélek förtelmes barátkozásával, és mindenki hátrált, a pacsirtáék az apró kis szatyraikkal, a malackáék a gondosan letörölt és kifényesített autójukkal, cincérék a bajuszukkal és a kapájukkal és a többiek mind és a hörcsögné is ott a lábánál az alattomos csomagjával.

Akkor még nem tudtam, hogy óvatosnak kell lennem.

Ó, Orlando, te csak izegsz-mozogsz kétes értékű bőrödben és sejtelmed sincs, mi vár rád.

Na és akkor Orlandora is rátámadt a sáska. Először is kapott Orlando egy puszit, hogy legyen fogalma a hazátlanul hazai, duhajosan duhi barátságról. Aztán kapott ököllel egy oldalbavágást, a hetedik lába fölött, hogy legyen fogalma a nagy homokmenti, csalánalji ökölről és a sportvitézségről. Orlando felnyögött, a sáska ugrándozott és verdesett, kellemetlen pillanatok ott a nyílt vízen.

De ez aztán már sokaknak szemet szúrt, és lefogták a garázdálkodó hatlábút, az meg rángatódzott és kedélyeskedett.

Tanácsok is repkedtek.

Lökd be a vízbe!

Hivatalból nem lehet.

Ha meggondolom, mi mindent lehetett megtenni hivatalból! Hány különféle lábút és rágószervűt, növény- és húsevőt szállítottak már el, kínoztak, telepítettek, irtottak, tisztítottak, permeteztek, perzseltek, csontoztak, szőröztek már hivatalból, és mégis milyen tekintélyesen hangzott, hogy ő nem teheti hivatalból.

Hiszen igaza van, a fene megette, be nem dobhatja, csak leadhatja a rendőrségnek hivatalból, és az olyan rendes dolog lenne, szigorú, kemény, mégis tekintélyes, a polgári jogok, a béke védelme, a rendetlen dolgok elrendezése, fogják meg két oldalt, ne tudjon ugrálni.

Miért iszik az ilyen, ha nem bírja?

És akkor odament Orlando, hogy ne bántsák, mert csúnya lenne odaadni a rendőrnek:

Puha vagy Orlando, nem tudod te, hogy hogyan kell elbánni.

lendítették a fűszálak

Mert Orlando az italoktól elhomályosult sáskaszemen keresztül elfuseráltságára, saját bajaira, a besorolásra, a szárnylevágás őszi délelőttjeire, őszi délutánjaira gondolt. Arra a végigciripelt három éjszakára. Mert rövid életének azon a három éjszakáján szüntelenül dörzsölte a lábát, a segélykiáltás egyforma megegyezéses jeleit bocsátotta a levegőbe, addig nem merte, csak akkor tette ellenállhatatlanul, és jól szólt a hangja, erőteljesen, megringatták a harmatos levelek, tovább lendítették a fűszálak, a muskátlik az ablakokban, a bőrtáskák villogó csatjai, az üzletek fölött a feliratok.

Válasz nem jött.

A harmadik napon már fáradt volt, de még mindig igyekezett, cirip-cirip, szóltak a jelek, prű, prű, de közben a szünetekben töprengett, de nem időtöltésből, hanem meg szerette volna fejteni azt a válasznélküliséget. Józan akart lenni, nehogy az érzelmei elragadják.

Így gondolkozott.

Időtlen időkön át néma voltam és közben azt hittem, hogy ha egyszer megszólalok, válaszolnak majd a hívásomra és jönnek. Ameddig nem szóltam, nyugodtan hihettem. Most a megszólalás eldönti. A végrehajtott tett dönti el, hogy mi a képzelgések értéke, megtörténik-e, amit előre elképzeltem.

Még egy utolsó erőfeszítés. Még egy cirip-cirip, és akkor fülelni a válaszra.

A nyüzsgés amúgy nagy volt, de válasz nem érkezett. Bevásárlószatyorral a kezükben álltak a csótányok, a dolgukra igyekeztek. A kapuban egy hőscincér állt, már-már azt hitte, őt várják, de nem, sepregetőt kerestek, és azt hitték, Orlando a hirdetésre jelentkezett. Ez a félreértés még jobban elkeserítette, mert ő hosszú, meleg összebújásra számított, és itt alkalmaztatásról lett volna szó, ami mégiscsak más. Fáradtan abbahagyta, utolsó magányos ciripet dobott még a fémesen, gyémántosan csillogó éjszakába, aztán elnémult. Pihent és levonta a tanulságokat. Erre a hívásra nem jönnek, ezeket a jeleket nem értik, akikkel ő szeretne, azok nem akarnak vele összebújni, jogosulatlan volt az előzetes bizalom és elképzelés, tiszta dolog, világos, a bizonyítás után ez a kétségtelen következtetés, most már tudja, mihez tartsa magát. A bizonyítás tökéletes, tudományosan, kísérleti alapon, az ilyen bebizonyított dolgok fontosak, mert azokra építeni lehet és majdnem megdöglött a fájdalomban. Ivott volna talán, ha a szervezete elviseli az italt, de nem viselte el. Élt tovább, muszájból, mint addig, de kifosztottabban, szegényebben, a sikertelen próba eredményeivel lankadt szárnyai alatt. A saját gyötrődéseit vette észre a fáradt és zavaros sáskaszemben, ezért kelt a védelmére.

– Vízbe kell dobni az ilyen nagyszájúakat. – Kiabálta egy kövér cserebogárné. Lassan mozgott, de látszott rajta, hogy szigorú elvei vannak, és megbonthatatlanul merev igazságérzete.

– Sokkal rendesebbeket bepermeteztek már. – Ordította egy apró levéltetű, aki hátul a korlát védelmében biztonságban érezhette magát. – Az a baj, hogy mindig akad valaki, aki megvédi az ilyen garázdát.

Így aztán elszabadult a pokol, de Orlando nem a társadalmi veszélyességet vette figyelembe, hanem a saját régebbi nekikeseredését látta a duhaj sáskában.

A kedélyek lassan lecsillapultak. Ebben része volt annak is, hogy már a parthoz közeledtek, és mindenki a saját holmijával, csomagjaival foglalkozott. A napi élet szigorú egysége felbomlott az egyéni megoldás-keresésekben.

Orlando azt vette észre, hogy négy lábával megkapaszkodik a deszkában, másik négy lábával pedig a sáskát tartja, aki elaludt karjaiban és fel-felhorkant álmában, néha motyogott egypár szót és a hajó ringásának ütemére ránehezedett az őt tartó karokra. Kényelmetlen helyzet volt a derék nyolclábúnak, tanácstalanul állt. Hallgatta a kiszálláshoz készülődök zaját, és már ő is a kijárás felé forgatta a fejét.

– Nem lehet csak úgy kibabrálni velem. – Sziszegte a sáska. – Nem olyan gyerek vagyok. Majd megmutatom. Az asszonyt megvertem, a százötven gyerekemet megvesszőztem, mert én olyan fiú vagyok, ha én egyszer megmondok valamit, akkor az úgy lesz, megmondtam, velem ne ellenkezzenek.

egy marék üveggolyó

A nap sütött, a víz hullámzott, a hullámokon könnyű nyárfapihék úsztak, sikított a komp, ahogy felcsúszott a part kavicsaira, a reggel boldogan gurult szét, mint egy marék üveggolyó, Orlando tartotta a részeg, álmában motyogó sáskát, és azt gondolta, miért tartom ezt a sáskát, nincs is semmi közöm hozzá és elítélem a gondolkozását.

Elengedte.

A sáska eldőlt, horkantott és boldogan, önelégülten tovább aludt.

Orlando csak állt ott a komp végében, sorban, rendesen készülődve a leszálláshoz, és érezte, hogy karjait húzza valami, de elfogta a csodálat, az atmoszférák keveredésének csodálata, karmait öntudatlanul mozgatta, zsongással volt tele a levegő, hírek mindenünnen, üzenetek, hivogatások, a kavicsok gömbölyű-ségei, milyen nehéz most hirtelen lépni, érezte a gondolatok között, a sor lassan haladt előre. A kicsik még nem tudnak semmit, a felnőttek védelmét élvezik, mintha a védettség és a kölcsönös gondosság és egy kis lét fontos lenne, mintha fontosak lennének az éhségek, a kellemességek, a kívánságok, még élik ártatlanul a saját zárt kívánságvilágukat, parancspacsmagolásukat, a pacsizásukat, aztán majd megtanítják őket, és ott állt fájó vállal, nehézkes derékkal, összegyűrődött szárnyakkal, letöredezett szárnycsonkkal, permet és rovarpor iszonyodással és csodálta ezt a gyerekkorból kinövő és a gyerekkorba visszacsorgó életet.

Jaj, hiába tanultam, itt állok kifosztottan, de mi ez a csomag itt a kezemben?

– Le ne tegye még, kérem – mondta a cserebogárné –, mert megígérte, hogy kiviszi. Ne hagyjon itt cserben. Maga nagyon rendes izé, bogár, köszönöm a szívességét. Vigyázzon ám rá, hogy össze ne törje. Magasabbra emelje, mert nekiütődik. Gyorsabban lépjen, mert lemarad. Lassabban lépjen, mert nekimegy az előtte menőnek és akkor összetöri a befőttjeimet. Nem is tudják egyesek, milyen nehéz a befőzés így peterakás előtt. Ne forgolódjon, kérem, és a lába elé nézzen, mert megbotlik. Maga jószívű, csak egy kicsit elpuhult és kelekótya.

Mikor is vállaltam ezt a csomagcipelést a cserebogárnétól? Gondolta Orlando. Biztosan nem figyeltem oda. A sáska-affér után megkérhetett, és akkor kezembe nyomta. Most már viszem. Nem tudok tőle megszabadulni. Megsérteni nem akarom. Nem lenne szép tőlem, hogy megígértem neki és nem teljesítem.

Nyögve vitte le a cserebogárné csomagjait a kompról. Csak tovább, tovább. – Arra megyünk fölfelé, kedveském – mondta a cserebogárné.

Mit ígérhettem még neki, szent Isten? Csak ezt kibírjam.

Közben az áldott reggeli levegő tele volt híradással, hússal, halottal, híradással, hetedhétországgal, hebegéssel, szerelemmel és hitszegéssel, és ez mind zsong akkor is, ha nem veszek tudomást róla. Keresztülhallom a gondnok-féle megbízatáson, a csomagon, a cserebogárné gondjain, a másodrendűségem tudatán, az alázatosságon, a csomagok súlyán, az összeroskadni akaró életen.

Vitte a csomagot. Nem tudta, miért. Nem tudta, hova. Nem tudta, mikor és miért vállalta el. Nem tudta, meddig kell vinnie. Nem tudta, meddig bírja. Csak sejtette, hogy ha már viszi, akkor valamikor becsületre elvállalta. És a cserebogárné mellett nyögve-cipekedve-hordva a saját egyénisége és a kezébe rakott csomag terhét, és az áramlatok összetételét, tartalmát és rétegződését elemezte. Mert akkorra a reggel már számtalan sebből vérzett és számtalan örömhírtől ragyogott, civakodástól csattogott, elindulástól rugaszkodott, megbotlásoktól dadogott.

erőszakos őrületben

Szép alakú hárfások ültek a megroskadt kerítés alatt, a hangszerüket ölelgették, de egymásra gyűlölködő pillantásokat vetettek. Már ringatóztak jobbra, balra, válluk és mellük készenlétben, vártak egy déli fuvallatban guruló fényküllős kerékre, szagra, felhívásra, nekik címzett parancsra, hogy féltékeny és erőszakos őrületben megszólaltassák hangszereiket.

Orlandót ezalatt talpig fáradságban, csomagban, céltalanságban, az egyszerű feladat szorításában elfogta az egymást keresztező hírek kusza gazdagsága, alleluja, édes szerelmem, miért hagytál itt engem, miért utaztál el az ismeretlen nyaralóhelyre?

Cserebogárné csoszogás, totyogás, motyogás,
bacubacu bacu cammogás,
rövid élet, hosszú feladatba bonyolódó
élővilág és ott menni a csomaggal és nyögni
hallgatni, lépést koppantani, csosszantani,
bacu, bacu, bacu, emlékezni,
azt mondták, enyém, enyém, nyárfapihe hullott,
takaró lecsúszott,
éjjel harmatozott,
más csillagok televíziókészülékének
éjszakai adása átszűrődött a végtelenségen,
önző módon erőszakosan,
tolakodva, tapintatlanul,
a széna kiszáradt halottjai: pergő virágok,
virágporok hullása,
kulcsolódó fetrengések a szénaágyon,
az egyik nem tud a másikról,
mégis együtt vannak és összefonódnak,
mindegyik csak a sajátját éli,
de benne van a másikban is,
meddig kell még ezt a csomagot vinnem
a cserebogárné mellett?
Disznóság ennyit követelni,
ilyen szívességet nem lehet kérni,
kiszakad a karom, ez meg csak beszél és szuszog,
nem is emlékszem, mikor vállaltam el,
irigykedem, irigykedem,
vidám temetőbogarak gyülekeznek
szertartásosan a halottak körül,
egészségesen önzők voltak
és nem kerültek ilyen kínos helyzetbe,
ebből elegem van.

Emlékszel kedvesem, hogy verseket olvastunk egymásnak és most itt a saját súlyomnál a csomagok miatt sokkal nehezebben mászom bokáig a porban, gondnokné küldötten, cserebogárné kihasználtan, másodrendűen, részvéttel, talpig igyekezetben, becsületben, becstelenségben, a finom kéz címzett levéllel otthon az asztalomon, amit nem volt módomban elolvasni, mert a levél hosszú volt, az írás olvashatatlan, mikor érek a csomagkiadó helyre, miről kések le, mi marad az élőlénynek az elvégzett szívesség után, a sarkon vödörrel öntik fejemre a motorzúgást, autóbuszpöfögést, méhzümmögést, elnyomott bogarak pukkanását, még egy sarkot megyek, aztán levágom ezt a csomagot, és úgy otthagyom a cserebogárnét, mint Szent Pál az oláhokat, mindennek van határa.

És már akkor ott állt a kerítéskapuban az öreg tábornok, barkamarka, barkás-tábornok, tagbaszakadt mogyorósbarkás, az pedig a páncélos madaraknál nagy tisztesség, ott állt a kapujában szálegyenesen, hátán a páncélos görbülettel, mint a ganajtúró bogár, büszkén, hogy megcsodáljam a kitüntetéseit, vitte volna el a fene, csak ezen a csomagon lennék már túl, maga se beszéljen cserebogárné, mert odavágok.

– Csak idáig jöttünk kedveském, egy ilyen fiatalnak könnyű, oda se neki, nevetve viszi, ó, mikor én fiatal voltam, csak úgy repkedtek körülöttem a legszebb cserebogarak, most meg hova szalad? Meg akartam kínálni egy kis édesgyökérrel.

Információszövedék.

És rohanni a cserebogárnéféle kitérőtől a gondnok utasításai felé.

Megkönnyebb – könnye, könnye – könnyebbülni a véletlen csomagtól megszabadulásban, boldogság.

csűrdöngölős

Mert van-e nagyobb öröm, mint megszabadulni? A szabadság érezhetetlen, élvezhetetlen, értéktelen, örömtelen, a megszabadulás élvezetes, röppentős, roppantós, felugrálós, enyém a világ, sosem halunk meg, csűrdöngölős, de ronda féktelen vagyok ebben a megszabadulós örömömben.

Már feltűnt messze a posta, már látta messziről a sort, közelről a kis házak babbal befuttatott kerítéseit, hallotta a permetező gépek és a konyhai edénycsörgések szimfóniájának hosszú, lassú tételét, szedte sok-sok megkönnyebbült lábát a poron keresztül, gyermekes mindent-észrevételek, felnőtt kiszűrések, élet csodamalmai, rosták, ismeretlen célok válogatógépei, és szaporán szedte a porban sok-sok lábát, időnként a levegőbe emelkedett, rengeteg információ a levegőben, zizzenések, szerelmek, segélykiáltások, hírek, haláltusák, haláltuskók, rossz viccek, nyafogások, nyafogástukmálások, szent szövegek, komolykodások, kortesdumák, dadogások, hangyázások, építkezésekhez hangyautasítások, küzdelmek, csuszamlások, túrós csuszák csuszamlása, pajtások túróscsúsztatása, ez igen, sokféle, minden benne van, kozmikussugárzás, tűzről pattant milliárd éves sugármenyecskék találkozása, de szép, még végiggondolom, míg a postahivatalhoz nem érek, az okos felnőttség annyit jelent, hogy tudom már, mi szól hozzám és a többit nem hallom, de áldottak és boldogtalanok azok, akik nem tompultak el, akik hallják és felfogják az üzeneteket.

6. ORLANDO MEGKAPJA A CSOMAGOT

A csodálat megakadályozza az embert, bogarat, macskát, kártevő kárókatonát, katonanünükét, tehát az egész családot, a pontos cselekvésben. Mikor szerelmi csodálkozásban csak néz, bámul, nem érti, hogy ilyen szép is van a világon, csápjait mozgatja, remeg, bőrpipiskéi, papírmagazinoz, mordálycsodaárvalányhajat renget, mert olyan szépet még nem látott, hattyúnyakú hajnalokon tollpiheálmokkal öklelődzik. Hordódongán sem lehet kikongatni annak az ámulatnak a ritmusát. Kútkáván sem lehet sem nyolc, sem tíz lábbal kitáncolni a pillantás remegését, a nem-mernék-hozzányúlni-olyan-gyönyörű-szédületét.

Vetések közé szóródott búzavirágok, pipacsok, nem olyan közönségesek, mint a szerelmek szédült felfedezései, mit fedez fel, hiszen mindenki tudja, de csak száll, száll, legyőzi a nehézkedést, a ragadósságot, az önzést, meszesedést, a vízilósodást, a lustaságot, titkolja, hogy más ne tudjon róla, nehogy elvegye, hogy elcsodálkozza, elmondja, megrontsa, mert nem fér bele, mert hírül kell adni, a világ képébe kell virágozni, odacsiripelni nekik, tavat brummogni a lábuk elé, ekkora felfedezés és közben nem lehet mondani róla semmi újat.

Orlando vállán a másodrendűséggel, szívében a félkész megbízatással, közelében azzal, hogy megérkeztem, távolában azzal, hogy szeretnék hálót szőni, színeset, fejedelmit, beállt a posta előtti sorba, kezében a vénnyel, a vevénnyel, a csomagkiadópapírral, az adják-ide-a-gondnok-csomagját-szelvénnyel, a papírra rajzolt végzettel, bunkósbottal, ítélettel, jogossággal, egyszóval a sorára várt, hogy megkapja a csomagját. Közben egy korai esőcsepp hullott a vállára, szégyenlősen visszatükrözte a napot, a kerteket, a világegyetemet, aztán mindig kisebb lett, még segélykérőén ragyogott egyet, aztán eltűnt.

Mások talán ügyesebbek, mint Orlando, előremennek, hivatkoznak, tudják, mikor kell odavágni, megmondani a magáét, kivel kell kedvesnek lenni, kivel erőszakosnak, kinek kell babot dugni az orrába, kit kell félni, kit kell félistenni, de ő a másodrendű, tudta, hogy ezt nem tudja, és ezért nem is próbálkozott vele.

hosszú keszeg

Sorállás a posta előtt. Egy hosszú keszeg sivalkodni kezdett, hogy otthon az ikrás lábos alatt égve felejtette a lángot, rohan haza, hogy eloltsa, de a többiek tartsák fönn neki a sort. Megígérték. Aztán ketten elbújtak a bújócskahelyre, hogy ott boróka-morókázzanak, de fél szemmel figyeltek, két fiatal igáslócsikó, almáspej vöröshangyák, de szépek abban a korban, lesték, nem zárul-e össze a sor, mert akkor aztán együttesen csattogtatták volna a rágóikat. És az öreg kaszáspók a tollaslabda ütőjével számolta a perceket, a másodperceket, pontos órája volt a lába remegése, szalonna csámcsogtatása, időalapok kártyavárjátéka, ő objektív biztonsággal két lábon állt, mint a tanár Debrecenből, hóna alatt kifényesített műanyag véleményekkel.

Aztán a nagy Bendőné, a kis Bendő felesége, a férjvigyázós, a megvanavéleményes, a tisztaságotígyszoktamos, a nemeszemmeges, ott állt, hogy mire kinyílik az ajtó, ő bedugaszolja, és ott állt mosolyogva, de készenlétben, a régi csaták szürkülő hőscincére, kopott fehér ingben, nyakkendővel, kifényesített csáppal, rágóján fekete mosollyal és az idegdúcai mélyén odabenn sorban a kis raktárakkal, hogy miféle alakok vannak, miféle alakok léteznek és mifélék történnek velük, tele van anekdotákkal.

– Eloltottam a lángot. – Lopakodott vissza lihegve a keszeg, kopoltyúi libegtek.

– Ikrát nem eszem, utálom. – Mondta Bendőné és egy fél fordulattal, egy újhagymaszagnyira arrébb lottyadt.

– Szép kis társaság. – Sziszegte a cincér, és kettőt-hármat kotort lábával a porba.

És Orlando ilyen kedvezőtlen helyzetben, nyakig a várakozásban, a bioszférában, a baktériumok és bálnák közötti nagyságrendben, elképzelte a szabadságot, hogy lehet illetlenkedni is itt, ott, lehet nem kötelességtudatozni, lehet parancsok nélkül pancsolni, lehet kigolyóskodni, begyöngyözni, azt mondani útfélen, ártatlanul, hogy trampa, trampa és nem félni az iszonyú következményektől. És ez a féktelen öröm, hogy így elképzelte a szabadságot, kimondatta vele a kimondhatatlant, hogy trampa, fennhangon, ujjongva és mindenki felé fordult és ő tovább állt most már hallgatva, magyarázatot nem adva, sziklaszilárdan örömmel. Várakozva.

Azok meg hozták a sorsukat. Pedig azért, hogy kiváltsanak egy csomagot, minek kell a sorsuk? Magukkal hozták a bonyolult szervezetüket, a rágó és egyéb szerveiket. Pedig mire való mindez az átvétel pillanatában?

Trampa.

És ezt ő találta ki és mást is kitalálhatott volna, de a „trampa” jutott eszébe véletlenül, és ez elég volt, nem kell több és nem is kell hozzá magyarázat, hiába állt keresztbe az értetlenség Bendőné torkán, mint egy halfelfújtrecept, hiába csapkodott idegesen jobbra-balra uszonyával a keszeg, hiába üvegezte a szemét, hiába dobbantott hatodik lábával a hőscincér, szabadon szállt a szó, „trampa”, ez igen, csak ő tudja, hogy mit jelent, de nem mondja el, majd megérti, aki arra született. Azt jelenti, hogy a legkisebb feladathoz is odavisszük az egész sorsunkat, a csomagátvételhez szerelmeink emlékét, érzékeny testünket, végtelen öröklődésre beállított sejtjeinket, az ételt saját testünkké asszimiláló bonyolult emésztőrendszerünket, fájdalmas gyermekkorunkat és biztos végzetünket, ott állunk vele a hivatal folyosóján, mind-mind velünk van, gazdagon, fölöslegesen, minek hozta magával, szégyenlősen, gyerekkori csillagnézésekkel átdöfötten.

Aztán megszólalt a duda, a jelzés: valahol orrot fújtak. A sorban állók otthagyták egymás undorát, az útban állást, egymás megvetését, egymás megfojtásának pillanatnyi lenge vágyódását, röpke álmodozását.

Kinyílt az ajtó, lehetett sorban bevonulni. Orlando suttogva mondta, hogy „trampa”, de már nem hallotta meg senki, mert a szava nem jelentett semmit.

az a bizonyos jelzés

Csak az a trombita, az az orrfújás, az a reccsenés, az a bizonyos jelzés, az igen, arra mind odafordultak, Istenem, de odafordultok a jelzésekre! De egy irányban néztek hirtelen! Az a jelzés az igazi, be a fejetekbe, bejelzés, beérthető, illendőfej, csudatudni való, ez aztán bejelenti a bejelentenivalót és vele szemben a „trampa” a kakukkfüves mezőn szelek szállnak és csak állni ott a kabátzsebben a világtörténelemmel, a biológiai fejlődésvonallal, fajtaválasztékkal és rangsorolással, érzékszervekkel, az emberi közlőrendszer érzékeny apróságaival. Szól a trombita. Első: Bögölyné. Már meg is kapta a csomagját, no lám, megint bevált a jóslat, az időjárásjelentés, a rádióműsor, trampa, trampa, a sejtjeimben kristályosan csillog a végzetem, naprendszer, generációk.

Köszönöm a csomagot, ez itt az enyém, vagyis hogy a gondnoké. Magának is szól kisasszony, de arra ne számítson, hogy megmagyarázom, csak annyit mondhatok, hogy TRAMPA.

7. SUMMÁZÁS

Végül is nincs szó másról, mint Orlando útjáról át a Dunán, Dunakeszire és vissza az üdülőbe a csomaggal és arról, hogy jutott végül a padlásra. Meg a jellemfejlődés! Mert változásokon ment át. Mikor elindult, még betöltötte alacsonyrendűségének tudata, alkalmazott léte, lény, akinek nincs saját értéke, csak a feladatai és az értük kapott osztályzatok határozzák meg, kicsoda. Aztán lopva, mert hiszen annak aztán semmi köze sem volt a gondnok által rábízott feladathoz, színek, hangok és események játszottak vele, belement a játékba és jólesett neki. A sorban állás önmagában sivár tevékenység, annak is lehetne mondani, de amit tőle a gondnok és rajta keresztül a parancsoló és elváró társadalom kért, nem is volt több: álljon nyugodtan a sorban, hogy megkapja a csomagot. És akkor fölfedezte, hogy ő is és a többiek is lényük teljes gazdagságával állnak sorban, és hogy ők mind-mind többek, mint az adott egyszerű feladat.

Aztán elindult haza. Vissza. Fontos. Nem lehet elhanyagolni. Pontosságra és teljes hűségre kell törekedni. Még akkor is, ha unalmas. Sajnálom. És akkor megtámadták. Ő védekezett. Akik megtámadták, elsőrendű lények voltak, akik nem alkalmazkodnak, akikhez másoknak kell alkalmazkodni. Orlando sikerrel védekezett. Azok sírtak, könyörögtek, nem tudták, most már tudják, erről később többet. Orlando továbbment és gyűlölt. Gyűlölte az elsőrendűeket, meg tudta volna ölni őket, de hirtelen kiderült, hogy ő is elsőrendű, és így azért mindjárt más. Felpróbálta a pöffeszkedést, mint egy ruhát, és nem esett jól neki. Ilyen fordulatok után ért haza a csomaggal, átadta a gondnoknak. Aztán hiába szóltak a tanácsok, jóslatok, utasítások, hiába röpködtek a jóindulatok és a csábítások, vékony és utánozhatatlan fonálon, azon ugyanis nem lehet követni, felfüggeszkedett a padlásra és hálót szőtt, mégpedig nagyszerűt, szálkás gerendák és poros limlomok között, napsugarak sírtak, összekulcsolt szivárványszínekben a vékony szálakon, ilyen áldott önálló dicsőségben fürdött, mikor… ezen a kegyetlen végzeten is átlengedezik a nagyszerű háló remekműve. Ilyen érthető történetről van szó. Intő példa. Tanulságos. Kár is lenne róla többet beszélni. Csak a világosság kedvéért egy-két mondatot kell itt-ott hozzáfűzni. A dolog sematikusnak látszik és egyszerűnek. Mint minden élet: születik, növekszik, szaporodik, elpusztul. Ennyi. De közben minden kis kanyarban, rezdülésben egyedülálló események történnek, szorongások, felszabadulások, érzelmek, észrevételek, képek, színek, vonalak, bűnbánatok, kapcsolatok, kapcsolódások, szövetségek, elszakadások, és így az összefüggések miatt a világegyetem minden kis lényben benne van. Az egész. Mindegyikben. Ugye, te is érzed édesem, mert így lesznek az idő markában az egyformaságban soha nem ismétlődő egyedülálló lények, és ahogy az őszi szél elfújja az egyedi alakú és sorsú levelet, suhogva elrepülnek a drága soha vissza nem térő percek.

8. VISSZA A DUNÁN

Csak borulj le nyugodtan te leborulilla.

rosszul feltett kérdés

Bizonyos matematikus azt mondja, hogy rosszul feltett kérdés az, hogy „miért élünk?” De csak azért mondja, hogy kibújjon, hogy ne kelljen kiszámolnia, a kis lusta, a kis lustilla, mekerülilla és Orlando úszott a levegőben és Bernát, a tizenkét lábú cipész, csak annyit mondott magabiztosan:

– Nyersgumi talp, extra ragasztó.

Rágóik üresen darálták a folyóparti szelet, milyen elmés, milyen igaz, nyersgumi talp, nyersgumi talp, ismételgették. Orlando meggabalyodott a saját táncától és a saját fonalának a fényétől, a szél vetületétől. Ó, láttad-e már füstös eszpresszókban a madonnát a gyermekkel? Láttad-e füstös borivók mélyén a glóriát csillogni a részeg megváltó fölött? Láttad-e már a szerény zeneszerzőt a rendőrautóban? Láttad-e lenn a rakparton az utolsó lépcsőn a főtisztogatót, aki kipucolta a fölösleges elemeket, hopp, aki kipucolta a fölöslegeseket, hopp, aki tisztított, most ugrani, megfordulni, dobbantani, mint ahogy dobbant a teherautó kerekén a leválni készülő gumiköpeny, dobbanilla, láttad-e a fő tisztaságmestert ott ülni kézbe rejtett fejjel, legyen tisztaság, kitépni a zavarokat, te ott, te is zavar lehetsz egyszer, te kis piszok és most fáradhatatlanul kopogok, ne felejtkezzél meg erről tizenkét lábú cipész, mert ez a tisztaság fontos, ssfsss megy a kanizsai vonat, ss fon, ss fon, fon to ss fon to ss, és azok meg csak összenéztek, mert már messziről látták, hogy elindult a komp a túlsó partról, jól mozog, jól mozog, reggeli torna, én ismertem egy százlábút, az is azt mondta, hogy egészséges, de hát én inkább megeszem a magamét, mint hogy itt hetyegjek, letyegjek. Nekem sok a gondom, a répa, a zacskó, a só, a kanál, az a sok gondalom mindennap a gyerekekkel, meg a legyekkel, egyesekkel, kettesekkel, én nem érek már rá semmire, mert annyi a gondom, manapság már a forgalom lebírhatatlan, aztán vigyázni kell az átkelésre, a kerékre, a vízfolyásra, a szoknyára, az illegésre, a barnaságra, a kékre, a pirosra, a déli darára, a falevélre, így aztán megmondtam a férjemnek, hogy ne is számítson rá, hogy beletanulok a gimnasztikába.

Ő meg azt mondja nagy bölcsen, mert nagyon okos, hogy inkább rágás közben nézzem a televíziót, az a drága, bár csak mindenki olyan lenne, mint a maga férje, jó ember, egészséges, jól rág, pislogni is tud, a vízcseréje is rendben van, komoly nagyon, komoly, nem olyan nevetséges, mint ez az Orlando, de ilyennek is kell lennie, itt-ott mások mulattatására, időtöltésnek, hogy teljen az idő, ha már hasznosítani nem lehet, akkor jöhet az élvezet. Vagy, ha az sem, akkor ez a hülyéskedés.

elvesztettem a darázsbibémet

– Látom, finom új kenőcsöt kent a szárnyára szomszédasszony, meg a pipiskéjére, hej, ha én még egyszer ilyen egyhetes lehetnék, mint maga, akkor nem tölteném az egész napomat peterakással, ezt elhiheti nekem, de hát múlik az idő, az órák, az éjszakák és a nappalok, jövő nyáron már nem lesz egyikünk sem, csak a kövek meg a fák, zümi, zümi, bújjon közelebb bátran, köszönöm alássan, elvesztettem a darázsbibémet, de most már nem búsulok utána.

– Hajolj felém, zümi-zümi, jön már a komp, zümi-zümi, így már jó.

Aztán, amikor az ott álldogálásból elindultak, mert a komp kikötött és a hatalmas tákolmány azt a széles kacsacsőrét kirakta a homokra, mint egyetlen állat, mind egyszerre elindultak. Csak Orlando táncolt még, de akkor már ő is útban volt. Van, aki észreveszi. Nem mindenki veszi észre, hogy másnak az útjában van. Van, aki nem törődik vele. Orlando észrevette, de fölényesen fölötte lebegett, mint a rezgőnyárfa a csaláncsipogáson.

– Ti nem tudjátok, mi a fontos és nem fontos, és nem tudjátok, mi az a tisztaság. És hogy mi marad egy igazi tisztogatás után.

– Menj az útból a fenébe, elég volt a hülyéskedésből.

És a leszállók a tolongásban csomaggal együtt lesodorták a kompról.

9. KÖZJÁTÉK AZ ERDŐSZÉLEN

Az imádkozó sáskák úgy álltak a mező szélén, mint a vendéglőben a pincérek. Cincérek. Hős pincérek. Hosszú frakkú pincérek hatalmas fényes rágóval, faharapóval, antennával, televíziós készülékkel, szivárványszínű szemmel. Cincér-szemtelenséggel, kezükben, lábukban kampósszeggel. A mesterséghez fontos szerszámokkal. Talán másutt titkolni kellene, de ahogy az imádkozó sáskák egymás mellett álltak, egymást bátorították és igazolták, ha csak egy lett volna egyedül, talán valamiféle szabálytalanságnak számíthattak volna. De így sorban állva, egymást igazolták. Egymásról olvasták le a jogosságot. Orlando kihúzta magát és meglengette előttük a petrákfonalat.

Csodálatos pompa. A vékony fonal csillogásában a tejút lovasai vágtattak. Olcsó fűzfák drága hajladozással bókoltak.

Orlando meglengette.

A sáskák pénzéhesen a pénztárcájukat simogatták, ez monoton ciripelő hangot adott, cincérbizalmatlansággal lestek, itt-ott végiggurítottak a fűszálon egy-egy próbakövet, jó lesz-e, nem lesz-e jó, kipróbálták a nyelvtani formulákat, a bevált varázsszavakat és varázsmozdulatokat, a csillogás nem tűnt fel nekik, nem láttak benne zsákmányt, nem csengett a vágyva vágyott pénz csilingelésével, nem beszélt légyünnepről, nem volt jele az erőnek és előkelőségnek, cincércsápjaikat távoli trágyadombok felé forgatták, onnan jön majd a bekebelezni való, Orlando meg csak lengetett, csillogtatta a fonalat, elfelejtett paripák hátán táncoltatta a fényt, régi augusztus huszadikák kocsikerekét zörgette, honfoglalás, középkori kegyetlenségek és zarándokzsolozsma a csöndre rajzolva, mocsári tölgyek susogása, nézzétek, vékony füst száll föl a nádasok között, vezeklők vonulnak a rablóvár alatt, énekelnek, le kell borulni, ha megkondulnak az égi kengyelvasak, ez csillogott a fonálban, a cincérek meg nem vettek róla tudomást, csak annyit surrogtak, sziszegtek, nagyobb jövedelmet akarok, és az antennájukat finoman egyetlen hullámhosszra állították.

10. A RABLÓK

Láttál-e már Fialát, Flórikát, Ruzicsot kibukkanni a fák közül? Láttál-e már petrezselymet, rózsát lobogtatni vadszilvafák félve ereszkedő ága alatt? Mert hiába akarják sokan bebizonyítani a gusztustalansággal és az undorító falmentiséggel, lépcsőszélivel, hogy ez a valóság, megijednek a könnyed szépségtől, a pernyehamuk rebbenő szállongásától, a vallomásoktól és ott szepegnek, szipognak, hepegnek, lapognak szemükben a néhai sivataggal, néhai barlangi könnyel. Ha aztán beüt az évvégi kiárusítás, mindenki csattogó ízülettel berohan az áruházba és közben a gazdátlan mezőkön a pillangók tele kalappal szórják az aranyos fényeket.

Azért ez a nagy hiábavalóság, azért ez az odapocsolyázás, azért ez a szeme közé szárazlevelezés, azért ez a gúnyos kalászringatás, mert így fejezném ki a kárörömet, ha lenne miért kár örvendenem.

Közben a cincér cineg: – Ha előre tudtam volna.

A Gödényné lattyog: – Mert másoknak mindig szerencséjük van.

És Szatyinga Marci, aki különben régi nemesnek tartja magát, marhatolvajnak, patinás betyárnak, őskőművesnek, szervezett esztergályosnak, még annak idején őrgrófi melldüllesztéssel, mert kell nekünk valami kis jogcím mindennapi mocskosságaink megédesítésére, mondom még ez a Szatyinga Marci is búsul, hogy ott mentem el mellette, nem vettem föl. Ki a fene gondolta volna?

Így köszöntött be a dőlt delelés a fák között, így térdepeltek le a harangvirágok a tölgyfák alatt, mikor Orlando rátért az utolsó magányos erdei útszakaszra.

összesimultak a homokszemek

Mikor megzördültek a bokrok, a burkok, a bádoglemezek, a táj ismerős volt. Repedezett kérgű nyárfák, tölgyfák nőttek ki az emlékek futó gazokkal benőtt homokos talajából. Múltkor azt mondta egy barátom, magányos darázs volt az illető, hogy nem tudom pontosan leírni a dolgokat, mert elfogult vagyok. Ez igaz, de csak annyit mondhatok, hogy mást nem tehetek, mert különben hazudnék, és nem arról számolnék be, amit látok: mert ki merne hosszú játszótéri csúszdán végigsiklani és lenn, mikor már nincs remény, beletappancsolni a tükörbe? Mert ki lenne elég bátor, hogy este, amikor magában van, megtagadja a tányért, a csészét, a csokoládét, meghazudtolja az ajtófélfát, megtiltsa a veréblábak apró kopogását? Ki merne titkon a paplan alól megvető szavakat mormolni az emelődarura, a sajtra, a sínre, a talpfára és a talpfába bevert szögre? Mert a merészség is csak addig határtalan, ameddig nem kap konkrét feladatot, de akkor aztán lelepleződik kicsisége és korlátoltsága. Ezért kell újra és újra bevallanom, hogy mikor Orlando mögött megzördültek a bokrok, hogy váratlan támadást jelezzenek, a nyárfa levelei békésen rezegtek az enyhe szellőben, nemtörődöm módon összesimultak a homokszemek, lustán nehézkedtek a sziklák, pártatlanságról tettek tanúbizonyságot a fatörzsek és figyelmeztető ujjal mutattak az ég felé. Mert ők csak a saját szenteskedésükre figyeltek.

Vészjóslóan felhőtlen kék ég délutánja volt.

Mikor a zöld, aranyos és fekete páncélú bogarak előrohantak, először dermedten állt meg és csodálkozott. A környezetet ismerte, ezen az úton sokszor járt már és ez az út sokszor megadta már hangulatához a békés keretet. A bokrok levelei meg sem rezdültek a szélcsöndben, éppen úgy, mikor hajnalban annak idején erre járkált, ringatva magában nagyszerű hálók és a háló szálain fénycsillogtatások terveit. A bokrok aljában gazok nőttek. Katángkóró, pemeteiszalag, usurmolyatövis, szulakenyér. Annak idején a szép Ildikóval járt erre. Orlando akkor fecsegett, a lázadó gazok haszontalan méltóságáról beszélt, Ildikó arca rejtvény volt, távoli hegyek kékje rezdületlen közeli virágok között, titkosírás, megfejthetetlen arabeszkek a szeretettel virágot ringató gyomok között. Aztán később, mikor felismerte, hogy Ildikó gyengének találja őt, bizonytalannak, erélytelennek, ugyanitt járt, ezen a gazos úton, ugyanitt lebegett a gazvirágok között és azok őt pártatlanul és illatozva körülvették.

Akkoriban nem gondolta volna soha, hogy ez a békés virágokkal és levelekkel szegélyezett poros út csatatér vagy kivégzőhely lehet.

Na és ott van az előtörő bogarak elegáns öltözéke.

Hiszen ismerte őket azelőttről. Hányszor találkoztak az utcán, villamosban, a várótermekben, a híres szúnyogkoncerteken és operabálon. Akkoriban ugyanezek a nők apró táskáikban turkáltak, finoman csevegtek, elmondták házi gondjaikat, és összehajolva megtárgyalták a divatot, és ugyanezek a férfiak a jól szabott szárnyfedőikkel, lábukon a jól kiválasztott és kifényesített karmokkal, kellemes vonalú vágóikkal akkoriban konyakot ittak, cigarettáztak és békés eszmecserét folytattak a vállalati illendőségről. Megvolt a véleményük a viselkedés normáiról, és a dolgok elintézésének helyes módszereiről. Mikor kell kesztyűt hordani, mikor nyakkendőt és kiknek a társaságában lehet szemrevételezni a karórát. Ezek akkor tisztában voltak az illendő viselkedéssel. Ki gondolta volna?

újfajta villamos orgona

Orlando fölmérte ott ringatózva és figyelve, hogy törnek elő a bozótból és tudta, mire megy ki a játék, hogy a csomagját akarják elvenni. Ő a csomag őrzője, felelős szállítója, azok pedig rablók. De övé volt az áttekintés fölénye, a látható dolgok összetettsége, a látvány utolérhetetlen magasztossága, hogy a helyzetet egyetlen pillanat alatt át lehet tekinteni az összes részletével együtt, és Orlando látta, hogy sok, sok hálót szőhet annak a pillanatnak a fényeiből. Mert a békés gazok és a gazok között bujkáló virágok most nem segítettek, nem nyújtottak rejtekhelyet, a saját kis együgyű virágzásukkal foglalkoztak, micsoda ritmus írhatná ezt le, úgy kellene, hogy ritka vészes nagydob ütések jelezzék a támadók közeledését és apró játékos piccikátók az akácleveleket, halk síró melódiák az úti porban fuldokló füveket, gyorsuló ritmus és egy ritka hangszer, újfajta villamos orgona váratlanul hosszan tartott akkordja a meglepetést, hogy miképpen változott át a szelíd vidék csatatérré, hogyan változtak át a szelíd útitársak ragadozókká. Mert a patás kisasszony kedvesen veszi át a levelet, hivatalos köpenye alól kivillan a blúza csücske, a haja párfőm orgona illat, lágy furulyaszó és a melle, a melle, rozgonyi Cicelle, Tiszaboglári Balaton Belle és a foga csodaédes és a keze csodaszirom, ahogy nézem a szememmel, iszom, de, ha máshogy adódik és nem a tátott szájú bámulás ideje van, ez a sziromkéz beléd döfheti a tollat, azok a fogak beléd haraphatnak, mint egy almába, jaj azok az emelők, fogók, rágószerkezetek és a szeme felkutathat, hogy ne tudj elbújni, bundi, bundi szegény Bandi bácsi ősszel meghalt rákban és az illetlen örökösök egy darabig vártak, leplezték a malacságaikat és a képességeiket, aztán megrohanták az ágyát és szétszedték. Vagy például a portás. A bajsza aszimmetrikus hegyes nyalánk. A szendibendi. A dekedvespofa. A mordóbordó. Látszólag veszélytelen, aztán egyszerre csak rohanni kezd az élesre töltött papuskával, az ismétlőgitárral és ez a postaszervezet rostaszervezetté változik.

Orlando pattanásig feszülő izmokkal állt egy kövön, felgombolyított fonala ott gömbölyödött, dudorodott a farzsebében, gerincdúcaiban kis duci kötelességérzetek, meg kell védeni a csomagot, mert rád bízták másodrendűség, feladatteljesítés, mások biztatása távolból, égi jutalom az égi jutalomközvetítőtől, mert vannak, akik közvetlenebb kapcsolatot tartanak a főnökséggel, beavatottak, ő a jutalmat is csak közvetve kaphatja mindig, égszínkék ég, jutalom, micsoda piszok, zavar, ellenséges csépek, csápmozgások, rádiójelek, összmunka, az ellentét tisztasága, mekkora világosság, az akaratok összecsapása, az egyik el akarja venni a csomagot, a másik meg akarja menteni, mekkora nyilvánvalóság, le szeretnék térdelni hálából, a libapásztor hálája a zöld mező szélén, hogy megmenekült, de csoda világosság, mert ebben az életben olyan sok mindent nem tudok, de ez éppen világos, az ellenfelek közti viszony, az összecsapás pillanata, mikor az egyik ártani akar a másiknak, ügyesen, hogy annak rossz legyen, megbénuljon a szervezete, fülébe forró ólmot öntsetek, tegyetek banánhéjat a talpa alá, hogy elcsússzon, akadozzon a lélegzete, álljon le a vérkeringése, szakadjanak meg az izmai, ne működjenek jól az érzékszervei, nyíljon ki a bőre, hogy idegen anyagok hatoljanak be és felborítsák a rendes anyagcseréjét, ilyen pillanat volt ez, és halk harsogással megszólaltak a trombitavirágok.

Aztán mégsem úgy folytatódott, ahogy egyesek akarták, mint ahogy egyesek beleszándékozták abba az alkalmas környezetbe. Egy ág hajlott le fölülről, Orlando ügyesen pányvát vetett, fölfüggeszkedett, szaladt a csomaggal speciáliskönnyen a fonálon, lent összefutottak az aranyos bábrablók, ágaskodtak, körbe cincéreztek dühösen, sziszegve aranyosodtak és már másztak volna egymás hegyén-hátán, már nyitogatták volna a kapaszkodó és repülő készülékeiket, mikor Pista, a megzabolázhatatlan fagylaltkavaró gurult végig az úton motorkerékpárjával, véletlenül éppen a támadó bogárcsoporton porzott keresztül, Orlando ringatózott a szélben, a szálon a szélen, megmenekült, mikor a por elült, kíváncsi és éhes temetőbogarak indultak el a gazok közül. Orlando magához szorította a csomagot és hintáztatta már elveszett és mégis megkerült életét.

11. PANNI

Lópottyanás. Gyönyörű. Sárga. Illegő. Lópottyanás. Sás. Sásközti sárga rezeda. Gólyahír. Illegés. Lólatyaklapulás. Impozáns. Valahol ott a háttérben. Ki gondolta volna? Váratlanul. Lopott pottyanás. Te édes. Ölelj szorosan.

– Ne engedj el, Orlando!

– Nem engedlek. Hogy is engednélek… csak… nem gondoltam volna!

– Miért nem?

– Mert csúnya vagyok és másodrendű.

Csalaperec… falirió… fió.

Ha megfogod, ott muzsikálnak a fű között, remegésük még a gyökereket is átjárja. Ne hagyd abba! Nem hagyom. Honnan jöttél vissza? Most nincs itt az ideje a kérdezgetésnek. Lópotty. A fűben. A virágok között. Váratlanul. Hogy hívnak? Panni. Nem baj. Már el is felejtettem.

– Fogd be a szádat, ne szólj egy szót sem, mert mindig hülyeséget mondasz, csak a lábaddal kalimpálj.

Illegő barka. Sásfelület. Csokros sásközti sárga. Sárga táltoslovak pottya. Nyerítése. A lomb alatt egy maroknyi feketepárduc szendergés. És a pocsolya! Ne tagadd meg! Te pocsolya, ne tagadd meg soha!

Mert te is mocskos víz vagy, iszapos, olajos, sekély, mégis tisztán libeg benned a sárga virág, a tiszta kék ég. Dunatokorda. Dunajérde. Dunafiala. Csupa ékesmívű homokdombja a szerelemnek.

– Egyáltalán észrevetted a számozásomat?

a bölcs pocsolya

De a bölcs pocsolya visszaszólt, hogy én már évek óta nem szégyenlem az iszapomat. Valamikor pedig dadogtam szégyenletemben, de leszoktam róla, mert én is az égből jöttem, az égből, és megbocsájthatatlan szégyen lenne szégyenkeznem.

Nincs éneklés a parafa függönyök mögött, arra ne számíts, felszakadnak a bőrhuzatos éjszakák, kiömlenek a kavicsok, ott csillognak az ergenergóban, a pántlikahajladozóban, azokban a csodás hajlatokban és dudorokban, milyen csiklandós nevetés és én, a pocsolya, mind-mind végigcsúsztatom, hadd lendüljön végig, végig, az égig, még-még-még-mégig, a mindenségig, sokáig, csendes ingaragozásban nyugszanak el a kapaszkodó mozdulatok.

Hangsúly. Suttogás. Sustorgás. Odasundorgás. Hangszín. Minden árnyalat fontos. Az árnyak legképtelenebb testhelyzete is természetes.

Örülök, hogy élek. Csak élek. Megengedték. Ez is sok. Nagyon. Minden másodrendűnek, kiszolgáltatottnak, beépítettnek, felhasználtnak, kiszolgálónak lehetnek elsőrendű pillanatai. Vagy egy hajszála. Lehet, hogy van neki elsőrendű arkangyal hajszála.

– Csak ölelj! Nagyon jó! Ne beszélj. Csodás voltál, mikor függeszkedés közben kalimpáltál a lábaddal. Akkor hirtelenében megdobbant a szívem és akartalak.

– Lópotty volt. Ne feledd el, hogy valaha egyiptomi galacsinhajtók napot görgettek. Minek az elképzelésére nem vagyunk képesek?

– Nem is tudtam, hogy ilyen jó lehet diónak lenni. Két fél diónak egy dióhéjban és ringatózni. Barkának lenni a borókán és burkolózni, telibe barkázni. Olyan erős vagy. És ügyes.

– Te meg szép. Ahogy elrugaszkodtál a porból és csalicselesen fölfüggeszkedtél és odavetetted a szemük közé a kapaszkolompot fényesen, magabiztosan, mesteri karommal, uralkodóan, győztesen!

– De hiszen ijedtemben azt sem tudtam, hova csimpi, hova kapj, merre fűti, megesznek és elveszik a csomagom, és ha ez bekövetkezik, vékony füst száll föl a hűlt helyemből meg a szál szövögetésemből.

– Utálom a szerényberénységet, inkább csak diózz ide hozzám, te elsőrendű, kitüntetést kapsz és kivesszük a csodás sarkot, ott fogunk majd tévézni, tajtogni, turgomurgázni, te hős, majd én kicsiszolom a modorodat.

kőkemény márvány pipe

És előtte táncoltak a tamásfüvek, az imolavirágok, kőriseztek a miklóspitypangok, legyeztek, darazsaztak a sándorlevelek, utána pedig csend, magány, kavics a keréknyomban, elterült évgyűrűk, szakadt gyalogmenandra kórók, betonszegénység, téglalevéltelenség, fájdalmas odasesóhaj. Előtte böncölgetés, csukló csilolás, csuhacselló; utána pedig boldog magaraga, keményen, magányosan, visszatekintve, kőkemény márvány pipe. Már a végtelen szál szakadozta, eltörött nyárest tépegette, senki nem értette, mikor Orlando motyogta, hogy enyém a szál, amit szőttem, fontam, és barátom a pocsolya.

Már durva volt a lópotty, a galacsin és a sárgillenés. Glóriák, farkasfüvek hívogatták. Már kitérőnek látszott a csalitminta, a kaporopi és előtte tisztán és érthetően kis lámpásaikkal a jávorlepkék világítottak. Késői kedves kecukavirágok kelyhe kínálódzott. Fájdalmas eszmélet a ringó birkabükkök alatt. Mikor lopva osonni kezdett a hóna alatt a csomaggal. Kinyíltak a kérészkalickák, és az ég alja megcsókolta a földet.

12. MEGÉRKEZÉS

Halovány tintagombák tálalták tintatartójukat a szigeti lombok alatt. Hallhatatlan hangon megkondultak a harangvirágok, takaros csészékből részegítő italokat ittak a láthatatlan sekrestyések, jelezték, jön a megérkezés, a nap vége, a beteljesülés, a csomag átadása, a tulyamulya, amerre százezer kis lépés kaparászott, a sele-pele, amerre korbácsoltak a becsületek, a kötelességtudatok, ott a végén, ott állt teljes díszben a végső berkenyevirág, csalántarisznya, amerre váltig hajtottak a vágyak, vezettek a vakondtúrások, a vallomások, az érzelmek fájdalmasan szép tűzijátékai.

A fekete fenyőfa tövében téglák, építőanyagok, változás, egy nap az élet.

A tölgyfa árnyéka csak egy centiméterrel nőtt, a sárga zsindelyke már elhányta virágait, usuroltatja, zsizsegteti az esti széllel a száraz levelet, a szár már készülődik, hogy elboruljon a homokba. Akik a kutyakaffanásra, a büdösbanka pipiskedésre építettek – pedig csak délben kezdték el –, most ott ülnek öregen az erős betonnyaralójuk előtt, öregesen rendezgetik a szárnyaikat, a fiak már kirepülnek, az unokák benn a tojásban, az öregek meg a fáradtságtól cöcögve, mocogva becerecéznek a ház előtt.

Jó lesz! Maguk sem tudják, mégis hálásak, hogy szép volt ez a fél nap, az eszmélet fél napja, a szerelem teljes perce, csak az öreg tudósok emlegették, könyvekből, következtetésekből, hogy valamikor, tegnapelőtt, esett az eső. Ők nem tudták elképzelni.

Mikor Orlando visszaérkezett az üdülőbe, a gondnok a ház falánál ült és alig verdesett már a szárnyaival. Hol volt a régi parancsoló méltóság, a katonás bogyózkodás, Berzevice Félix, a tüdősámfa, odareccsentés? A felesége meg szöszögött, fotyogtatott a tűzhelyen egy kis rántott levest, mert hiszen mindig azt szokta, ő csak tudja, hogy mi tesz jót, sok mindent látott az alatt a hosszú nap alatt, tudja, amit tud, buttyogja amit buttyogni kell, nem addig berec, ameddig murza, és így tele van igazi paraszti bölcsességgel.

Sót tesz a levesbe, csak azt felejti ki a számításból, hogy közben eltelt a nap. Orlando leteszi a csomagot.

– Meghoztam, Babuska néni.

Az öreg gondnokné csak a rántott levest nézte, a tüzet, a füstöt, a felrepedt macskanyávogást, a sarokban a mosószeres dobozt, a főzőkanalat, az élet hűséges tárgyait, amúgy már nem emlékezett.

A televíziós szoba üvegajtaja félig nyitva állt, ott feszített az ajtóban egy katicabogár, elegánsan, divatos nyakkendőben.

– Maga a legendás Orlando bácsi, aki a csomagot hozza?

Kérdezte kackiásan leereszkedve, mert nem ilyennek gondolta.

– Maga kisebb és csúnyább, mint ahogy mesélték.

– Mi van Katicánéval, akinek annyi gyereke volt?

– Benn van a mauzóleumban. Már régóta. Egy órája is talán.

Azóta már a Tula völgy tenyerén ezer élet született.
– Szép halála volt. Repkényt repített, répát remegtetett, mikor elfáradt, a halottas ágyánál ott állt a kilencvenkét fiú és a nyolcvanhárom lány, áldás poraira, igazán nem sokan mondhatják el, hogy olyan tartalmas és hosszú életük lett volna, mint szegény anyámnak.

holdlegendás libalengés

Aztán előtódultak a hírre mindenünnen a katicák, a kérészek, a surranok, a süsükék, a berendezkék, de a katica nem engedte, hogy megrohanják a csomagot. Majd a szertartás után, ha elmondták a verseket, a dudujkát, a politikai szónoklatot, ha majd beszőtték a legendák bugójába Orlandót és elégették az áldozati takaréktűzhelyen.
– Ehhez már semmi közöm sincs – mondta Orlando pányvát lazítva csupa-csáppal, az eresz felé csoda csöpögével, holdlegendás libalengéssel, lilegéssel, és mászott fölfelé, és ott lenn nem hitték és ámultak, és akkor a gondnok a fal mellett már nem is mozdult, csak a gondnokné kevergette még mindig a rántott levest, mert ő olyan volt, aki akármi történik, akkor is csak azt keveri, amit kell, és Orlando libegett a szálon.

Alkonyati fény pásztázott pazarul és csak annyit mondott még:

– Köszönöm a nagy keltetőnek, hogy nappal születtem és nem éjszaka, így legnagyobb részt fényben éltem, Szent Szivimivi, a szálakba minden szemléletemet beleszőttem.

Így szállt felfelé mindig magasabbra, libegve, lengve, a többiek csak bámulták lentről, felfelé fordított csupacsápokkal, odacsutakozott antennákkal, nem hitték.
– Valamikor számolgattam, hogy elsőrendű, másodrendű, főgondnok, főkatica, irigyelt posztok, pozíciók, nagy kereset, elérhetetlenség, a rántott leves biztonsága, de így a végén jön a nagy födeles kiegyenlítődés, a pompa benne bomba, a pazar begomba, az a végzetes, vitán fölüli, igaz, tiszta, megcáfolhatatlan rebarbaraborda.

És csak szállt, szállt a sugarakon fölfelé a padlás felé, be a padlásnyíláson, kupola, kupányi kipikupola, mennyország kapuja és ott a gerendák között annak a tíz perces szerelemnek a hálóját odaszőtte, odaszivárványozta, odaszemerkélte, szertebizgatta, bizgabarkálta, finoman, érzékenyen, gyorsan, sietve utolsó nagy erővel, lelkében koncentrált bálnabuborékkal, becsületbarázdával, szívességkévével, ajándék odacsapással, lassan felizzó, gyorsan elfogyó levélpirossággal.

Észre sem vette, mikor a fecske a padlást bevette, éppen szálat csomózott, mikor a fecske Orlandót bekapta és lenyelte.

Azóta is ott leng a szál, egy órája már.

Öröklét. Ennyit kap, aki él.

Sok. Tele fölfedezéssel, megváltozással, sugárnyeléssel, átalakulással, ott lenn pedig tovább nyüzsgött az élet, és a padlásról, arról a messzi égboltozatról, meséket meséltek.

Ti szegény lelkek késői korokban, pár perc múlva, mostan, ha a csomagért mentek, követitek a gondnok közvetített küldetését, nevelitek a katicákat, ha nem is értitek, hogy mi van abba a pókhálónyi ragyogásba beleírva, dobjatok el tiszteletére egy elsárgult őszi levelet.

kép | Vilen Barsky művei, wikiart.org