CSÁRDA
1993 ősz
Ezt a lebujt láttam már valahol.
Ismerősek a mocskos asztalok,
a repedt virágvázák,
a falon a vadászjelenet,
cigány lány kendővel,
az okádék a sarokban,
a betörő arcú pincér
és az ablak,
ez a bekötözött ököllel bevert szem,
ez a hosszú gondolatlansággal
és szeretetlenséggel megvakított világosság,
és a fényes, vadonatúj,
hibátlanul villogó, finom mívű,
álltában imponáló,
futtában ügyes
svábbogár a sarokban.
Úgy emlékszem,
hogy ezt a lebujt láttam már valahol.
Mintha ismerném régről ezt a vendéglőt,
ezeket a csúnyára hamisított
népművészeti asztalokat,
ezeket a megvadult legyeket a levegőben,
a fáradt, rühes macskát,
ezt a kiöregedett házteteji énekest,
ezt az elhasznált rongyot,
és azt a végső macskalemondást,
ezt az egér, pocok és patkányparadicsomot, és
ezt a szagot.
Mintha éreztem volna már.
Égett és mégis savanyú bűz,
érett szemétdombok lehelete,
káposztáshordó, görény rántott hús,
dohány, sör, mocsaras árok,
igen, mintha ismerős lenne
ez az illatkeverék,
ez a szobát kitöltő
és falon, bútoron, vázán, arcokon,
tányéron, padlón, lámpán végigcsorgó,
tapadós barna szag.
És mintha akkor is ugyanilyen
arcok ültek volna itt,
és ordítottak volna vidáman, önelégülten,
büszkén, hazafiasan, teli torokból.
ugyanilyen csörömpöléssel zabáltak volna,
ilyen magabiztosan, fölényesen;
nem ezek voltak,
mégis mintha láttam volna már
a zsíros pávián arcokat,
ezt a feneketlen csimpánzöntudatot,
ezt az önelégült boldogságot,
ezt a lubickolást.
Itt ülök a sarokban
és fájó torokkal, sikertelenül próbálgatom,
hogy velük énekeljek,
és kínlódva azon csodálkozom,
mért olyan barátságosan hazai,
ismerős ez a csapszék,
ezek a hangok és ezek az emberek.