Novotny Gergely

BÚGÓCSIGA

1997 június

BÚGÓCSIGA

Kopog a palatető, és ezért a gépírókisasszonyok félévekig is várhatnak a kiutalásra, a jogos boldogságra, a gyógyszermérgezések megszüntetésére. A fafaragás lassan megy, mert életlenek a kések, a köszörűs évek óta nem járt erre, az egyiket elfogták tiltott barackhámozásért, a másik belenézett a kútba és azóta brekeg, bújja a nádasokat, hajnalonként pedig fél, hogy piros zászlóval díszített horogra tűzik, és egy hal bekapja. Az öreg koldus meg kuncog a sarkon. Nagyothall. Úgy könnyű. Mert nem érti a szavakat és a gépírókisasszonyokat, a békává vált köszörűst, a kárókatona a horgok csengését egyetlen tiszta, vibráló hangképnek hallja, ingatja a fejét gyönyörűségében.

Ma a törekvés napja van. Elindulunk, hogy gyarapodjunk, előrejussunk megbecsülésben, feljebb lépjünk a fizetés listáján, értékes tárgyakat hurcoljunk a lakásunkba.

Akkor azért szebb volt, mikor kopottan tatai brikettért álltam sorba, ugyanis sokkal fiatalabb voltam, és apám, aki minden délelőtt ütlegelni szokott, otthon maradt, én pedig álltam az állami tüzelőkereskedő előtt. A szénporral beszórt havon idegenül bukdácsolt a napfény. Rózsi nénit elkísérte a kutyája, a vasszánkóról ernyedten lógott a heveder, én pedig boldogan tervezgettem, hogy egyszer lesz éles bicskám, és erős faszögeket faragok vele.

A szemüvegemet visszaadták, mert nem tudták használni. Megvetéssel lökték vissza. Mennyi hangulat van egy ilyen visszalökő kézmozdulatban, pedig nem tehetek róla, hogy ilyen a szemem. Mikor elestem és végignyúltam a pocsolyában, töprengve hallgattam, hogy miért nevetnek annyira, mi az a boldog öröm, az a nagyszerű mulatság. Később megsúgta valaki, ma már nem is tudnám megmondani a nevét, hogy az ember a saját esésén nem tud úgy mulatni, csak a másén.

A fiókba gyűjtöttem a dokumentumokat, a válaszleveleket. Mert titokban én is reménykedtem az előmenetelben. Úgy tettem, mintha nem érdekelne, megvetném, mintha fölötte állnék és nem törődnék ilyen apróságokkal, de azért reszketve lestem, hogy engem neveznek-e ki közúti vándorköszörűsnek, és kifejezik-e ilyen módon megbecsülésüket. Sajnos, te sem írtál, ő sem válaszolt, a répaföldön egy terebélyes répalevél alatt kalandjaidat mesélted, hogyan vettél két deka élesztőt, hogyan húzta a pók a fonalat, míg odakinn álmatlanul hánykolódtak a malompatak kavicsai, ugyanakkor a gondtalan harkálynak tetszett a szétkorhadt malomkerék, nem reklamált, piros folt a combja, fekete a mellénye, és kijelenti, hogy vége a nyárnak.

Kínos jelenet. Tisztán hallom a fegyverkovácsok lépéseit, sietnek a patikába, és azt is tisztán hallom, hogy hiába mentek gyógyszerért ezek a sok ezer évvel ezelőtt meghalt emberek. A legkínosabb, hogy én már beharangoztam a köszörűssé való kinevezésemet, és most, hogy halasztódik az ügy, fűszálakat dugnak a fülembe, azt gondolják rólam, hogy játszhatnak velem, hogy én vagyok a búgócsiga.

Igen, bevallom, most én vagyok a búgócsiga, most ideiglenesen én töltöm be a búgócsiga feladatát, ezért kapok reggelit, de nekem megígérték, és éppen te, éppen te jelentetted ki, hogy megjön a felmentés. De jobb, ha ezt nem terjesztem, mert ha a búgócsiga a saját felmentéséről beszél, akkor mindig megnyomják a fejét, csak nyomják, nyomják, és ő forog.

Hajnalonként a fán ülök, fejemen szalmakoszorú, kapaszkodom, és amíg nem ébrednek föl a többiek, büszkén őrzöm méltóságomat.

kép | David, Bergin, Emmett and Elliott, flickr.com