NOVEMBERI UTAZÁS

Az árnyba vesző Péterváron
November ült, – zord őszi álom.

(Puskin)

A reggeli elképesztően gazdag volt: többek között lazac és kaviár – mindkettőt irodalmi ismereteimnek köszönhetően sikerült azonosítani –, illatos tea párolgott az ezüstkannákban és sötétkék üvegkancsóban frissen facsart narancslevet hoztak, miközben odakint hosszú sorok kígyóztak a zöldséges boltok előtt, almáért.
hiba csúszott az időzítésbe
Az étterem, ahová autóbuszon vittek minket a szállodából, háromszintes volt: a földszint a bennszülötteké, hónapokra előre lefoglalva minden perce, ide nem lehet csak úgy bejönni az utcáról, mondta vezetőnk érdeklődésére a pincér; az elsőn a nyugati turisták étkeztek, a másodikra baráti országokbeli csoportokat vittek. Az emeletek hermetikusan el voltak zárva egymástól, mindegyikhez külön lépcsőházat építettek, és ha éppen egyszerre érkeztünk, mert hiba csúszott az időzítésbe, szempillantásnyi időre benézhettünk a helyiek szürke cementlapos, sivár folyosójára, vagy láthattuk az első szint márvány lépcsősorát.

Egyszer megpróbáltunk Z.-vel szándékosan eltévedni, de tíz lépést sem tehettünk a rézpálcákkal lefogatott piros szőnyegen, amikor a semmiből elénk penderült egy díszes egyenruhát viselő ember, és udvariatlanul kitessékelt az utcára.

Az étterem – már nem emlékszem a nevére, harminc év eltelt azóta, hogy ott jártunk – a Nyevszkij proszpekt valamelyik mellékutcájában volt, Szentpéterváron. Akkor éppen nem így hívták a várost, másfél évtizede azonban visszakapta eredeti nevét. Én ugyan akkor se gyakran ejtettem ki azt a másikat, amikor kötelező volt, most pedig már a történelmi hűség kedvéért is furcsa lenne Leningrádnak nevezni, maradok a Pétervárnál, bár a nevek nem sokat számítanak Európa keleti felén, túl gyakran változnak a pillanatnyi szélirány szerint, vagy éppen számokkal helyettesítik őket.

November elseje volt, az esztendő legszomorúbb napja, egy rozzant 1L 18-assal szálltunk fel Ferihegyen, és az aranyló budapesti őszből a kopár orosz télbe érkeztünk. A vékony hólepellel takart végtelen síkságon nem volt semmi, és mi sokáig toporogtunk a leeresztett szárnyú gép mellett, feküdt a hóban, mint egy döglött madár. A nap közben lement. Varsóban öt vagy hat órát vártunk a menetrend szerinti negyvenöt perc helyett, kora délután érkeztünk meg, és a sarkkör közelében ilyenkor elkezdődik az éjszaka. Dideregve álltunk a ránk rontó sötétségben, és közben ijesztő dolog történt velem: hirtelen üres lett a mellkasom, nem vert benne szív, nem fújtatott tüdő, iszonyú légszomj tört rám. Utóbbi néhány másodpercig tartott csupán, de a mellemet mardosó üresség velem maradt az utazás végéig, és ma is elkap, amikor Szentpétervárra gondolok.

Belekapaszkodtam Z. karjába és becsuktam a szemem, hogy ne lássam a hómezőt és a távoli, rózsaszín párába vesző horizontot, akkor azonban a térkép jelent meg szemhéjam fonákján, úgy, ahogyan az iskolai atlaszban láttam nap mint nap: irdatlan méretű vörös alakzat a kiterített földgömbön, és az késztetett szédülésre.

Bent, a homályos csarnokban is fáztam, pedig működött a fűtés, valahonnan meleg levegő áramlott ránk, kezem mégis hideg maradt, mint a béka lába, hiába csúsztattam Z. meleg tenyerébe. Hosszú ideig várattak, vezetőnk, egy vékony, ijedt arcú lány hasztalan próbálkozott az ügyintézés gyorsításával, ablaktól ablakig küldözgették csoportunkat. Végül középre tereltek, sorba állítottak, és a mogorva egyenruhások mindenkit összehasonlítottak az útlevelében lévő fényképpel, pedig baráti országból érkeztünk. Képzeljék el, mit művelhetnek ezek az amerikaiakkal?, fordult hozzánk útitársnőnk, egy kellemes megjelenésű, öreg dáma, de a valóság azonnal rácáfolt, mert az utánunk érkező tengerentúli turisták ellenőrzésével percek alatt végeztek. Hiába, vannak akik még egyenlőbbek, mondta halkan, és másfél évtizednek kellett eltelnie, hogy megértsem szavai valódi értelmét.

Több mint egy órába telt azután az is, hogy autóbuszunk beérjen a városba. Húszemeletes, kívül-belül kaszárnyaszerű szállodánk csúfságában is impozánsan emelkedett a Fontanka mellett a Lermontov sugárút sarkán, és aznap este csupán ezek a nevek jelentettek fogódzót az idegen környezetben. Kilencszázhetvenkét szobája van, közölte vezetőnk, mikor beléptünk az épületbe, és valahányszor elmentünk otthonról vagy hazatértünk, mindig hosszasan tévelyegtünk a négyzetrácsos rendszerben futó, teljesen egyforma folyosók falanszterében, mert itt még Z. híres tájékozódási képessége sem működött, hiába hencegett azzal, hogy vadlibák az ősei. A kanyarulatokban váratlanul felbukkanó, teázgató, pletykáló szobaasszonyok terjengős, torokhangú magyarázatokkal igazítottak útba minket – egy szót se tudtam lefordítani belőle, pedig nyolc évig tanultam a nyelvüket –, de mintha egymást sem értenék, ki erre, ki meg amarra mutogatott tömpe ujjával, úgyhogy végül találomra indultunk tovább. Az asszonyok között bizonyára voltak fiatalok is, ám a steppelt vattakabátra húzott fehér vászon köpenyben, halinacsizmában, szorosra kötött fejkendőjükkel kortalannak látszottak, mint a párkák. Mindenütt összetalálkoztunk velük, amerre vittek bennünket a városban. Hatalmas rőzseseprűvel ők söprögették a Néva-parti széles sétányokat, és a járókelők behúzott nyakkal tértek ki előlük, mert nem kerültek ki senkit és semmit, vakon és egyszerre mozogtak egy hatalmas gépezet alkatrészeként. Szállodánk fényűző előcsarnokában, a pálmafák között is megjelentek horpadt bádogvödreikkel; hosszú nyelű felmosó fákra tekert rongyokkal maszatolták a csillogó gránitpadlót, felugrasztva a fotelekben fáradtan elnyúló vendégeket, és ők tuszkolták fel a motyogó részegeket a csörömpölő villamosokra, hogy eltűnjenek a rájuk vadászó járőrök elől.
csend
Első este, túljutva valamennyi tortúrán, sétálni indultunk a szálloda környékén. Meg akartuk ízlelni az idegen várost, amit ugyanúgy hó borított, mint a repülőtér körül elterülő egyhangú lapályt. Széles és néptelen utcákon kóboroltunk, a metsző, északi szél kabátunk alá fújt, megcsipkedte arcunk, és a telehold hideg fényében piszkosnak látszó felhőrongyokat tépázott. A magányos égi vándor, orcáján a tengerek horpadásaival, hol elbújt, hol kibukkant, sötétbe borítva, majd kivilágítva a Fontanka partján elterülő városrészt. Meglepő volt a csend, nem jártak emberek, pedig még hét óra sem volt, és csak ritkán vonszolta magát végig az úton egy-egy nehézkes villamos. Néha lépések zaját hallottuk, ám látni senkit sem láttunk, és néznivaló sem kínálkozott. Már éppen vissza akartunk fordulni, amikor feltűnt egy templom, fehér falai és oszlopai fölött lebegni látszó, zöldeskék kupolákkal, akár egy látomás. Tágas tér sarkán emelkedett, és sokáig néztük felvillanó, majd árnyékba merülő falait, a zugaiban meghúzódó, viharvert fenyőket, csapzott nyírfákat, és egy kőtalapzaton álló, időtől megfeketedett mellszobrot, Dosztojevszkij portréját, aki ebben a templomban tartotta esküvőjét valamelyik boldogtalan arájával.

Szép, klasszicista épület volt, az egyetlen építmény Péterváron, ami nem hatott kulisszának, bár hazatérésünk után létezésében is kételkedni kezdtem, mert egyetlen útikönyvben sem írtak róla, és nem jelezték a várostérképek sem.

Megkerültük a teret, és közben újra felhangzottak a lépések; ha elindultunk, elindult láthatatlan kísérőnk is, ha megálltunk, ő is megtorpant, egyszer pedig patkódobogás zaját hozta felénk a szél. Képzelődsz, mondta Z., nem jár itt senki, se gyalog, se lovon, de abban a pillanatban hatalmas árnyék úszott el előttünk, és nem tudtam, hogy a holdat eltakaró felhőtömb vetette-e ránk, vagy egy óriási lovas. A dobogás felerősödött, és hallani véltem a léptek futásra váltó ritmusát, Z. mégis azt állította, hogy nem hall semmit. Hallucinálsz, mondta, a fáradtságtól van, ideje, hogy kialudd magad.

Hol a csudában jártak?, esett nekünk a recepciónál toporgó csoportvezetőnk, amikor visszaértünk a szállodába, és helyes kis arcát eltorzította az idegesség, hogy képzelik? Csak úgy fogják-kapják magukat, és minden szó nélkül elmennek? Itt nem lehet ilyeneket csinálni!

Miért? Büntetés jár érte? Nem kapunk vacsorát?, tört ki belőlem az egész, hosszú napon át felgyűlt ingerültség, és a lány azonnal magyarázkodni kezdett, hogy félreértettem, csupán aggódik értünk, hiszen minden egyes utasáért felelős, s ha netán valami történne velünk, őt veszik elő. Miért, mi történhet?, csapott le rá Z. is, kirabolnak vagy leütnek?

Jaj, dehogy, maguk kiforgatják a szavaimat, rázta meg fejét ijedten a lány, itt kitűnő a közbiztonság, ne felejtsék el, hogy a Föld legbiztonságosabb országában vagyunk. Én csupán aggódom az utasaimért, mondta, és hozzátette, reggel nem kell korán kelni, az autóbusz fél kilencre jön értünk, hogy elvigyen reggelizni. Ez is az érthetetlen dolgok közé tartozott, hogy másutt eszünk, a város túlsó felén, mert szállodánknak több étterme volt, és láttuk, amikor sétálni mentünk, hogy máshonnan meg idehozzák a vendégeket vacsorázni. Minket oda, őket ide, ugyan mi ebben a ráció?

Elindultunk az emeletre vezető lépcsők felé, de még félúton sem voltunk, amikor halk pisszegés állított meg. Az öreg hölgy volt, jöjjenek, igyanak velem egy pohár konyakot, szólt ránk néhány termetes pálma mögül, vodkájuk, sajnos, nincsen.

A sarokban kis bárpult bújt meg, mögötte tömött bajuszos, paszományos uniformisba bújtatott generális mérte a grúz konyakot, egy rubelért egy kupicával, nézzék csak, milyen Sztálin-képe van! Útitársnőnk márványlapos asztalkánál ült, gyöngyhímzéses, fekete ruhában, fehér kontyában teknőcfésűvel. Ma van a születésnapom, ne kérdezzék, hányadik, és nem jó egyedül ünnepelni, mosolygott ránk, éppen jókor jöttek. Meséljenek, merre jártak? Letelepedtünk mellé, és én beszélni kezdtem a kékkupolás templomról, a titokzatos lépésekről és a lovasról. A hely szelleme különös dolgokat képes művelni velünk, bólogatott az öreg dáma, ne felejtsék el, ha most másképpen hívják is, mint Puskin korában, ez itt a bronzlovas városa. Az előbb én is kísérteteket láttam… de nem fejezte be a mondatot, nem, nem érdekes, legyintett azután, és mélyen beleszívott cigarettájába. Beszéljünk inkább arról, hogy maguk miért jöttek el erre a kirándulásra? Gondolom, nem varrógépért és barkácskészletért, mint az útitársaink?

Persze hogy nem vásárolni jöttünk. Minket a látnivalók vonzottak, a pravoszláv templomok, arannyal bevont hagymakupolák és ikonok, ha már jutalomként rám lőcsölték ezt az utat. Rubljov apostolai lebegtek előttem és a Vlagyimiri Istenanya barna arca fátyola gyászkeretében, szívfájdítóan koravén kisfiával. Miért szakállas a gyerek?, kérdezték kórusban tanítványaim, amikor megjelent a vetítővásznon a kép, de megszólalt a csengő, és akkor adós maradtam a válasszal. Különben se értenék, hiszen még nekem is nehéz megfejteni az ilyen talányokat.

Október végén Oroszországba? Ott ilyenkor tél van, jaj, kislányom, meg ne fagyjatok valami hómezőn, aggódott saját magán is nevetve anyám – a Háború és békéből ismerte a nagy orosz telet –, ám megnyugtatta, hogy Z. velem jön.
drága, bohém ember
Azon az első estén sokáig társalogtunk az öreg hölggyel, azaz inkább ő beszélt, a nagyműveltségű emberek lezser könnyedségével csapongott, mi meg a melegtől és a konyaktól kellemesen elzsibbadva hallgattuk. Fiatalon évekig élt Bécsben – művészettörténetet hallgatott –, később a Balkánon utazgatott férjével, egy drága, bohém emberrel. Kereskedő volt, export-importtal foglalkozott, és üzleti útjaira magával vitte feleségét. Ó, remek mulatság volt! Jó szállodákban laktunk, végigettük a helyi specialitásokat, megnéztünk minden látnivalót, és egy csomó érdekes emberrel találkoztunk. Ha hiszik, ha nem, mi még azon az Orient expresszen utaztunk, amiről Agatha Christie írt. Olvasták? Hát persze. Csak a sznobok nézik le a detektívregényeket.

Szemem le-lecsukódott, és Z. is álmossággal küzdött, otthagytuk hát az öreg hölgyet újabb pohár konyakja mellett. Kirakok még néhány pasziánszot, mielőtt lefekszem, vett elő egy csomag francia kártyát táskájából, úgyse tudok elaludni éjfél előtt. Fekete gyöngyein reszketett a csillárok fénye, ahogy elkezdte leteríteni a lapokat, legelsőnek a pikk dámát, látják?, engem is üldöz, mint Puskin hősét, nevette el magát.

Amikor kiléptünk a pálmák fedezékéből, nagy, szeldelt leveleik mögött a mély bőrfotelbe süppedve egy férfit véltem látni, szemébe húzott sapkával, olyan közel, hogy minden szavunkat hallhatta, ez azonban csak futó benyomás volt. Lehet, hogy nem is ült ott senki, valami árnyék vetődött oda, és felzaklatott képzeletem azt láttatta velem emberi lénynek.

Éjjel álmomban a kék kupolás templomnál jártam, egyedül. Z. nem volt sehol, fáztam, és vissza akartam menni a szállodába, de nem tudtam, merre induljak. Hirtelen előttem termett egy pufajkás öregasszony, kezében felmosó vödörrel. Megkérdeztem tőle, merre menjek, de ő úgy tett, mintha nem értené a kérdést, szigorúan nézett rám és hallgatott. Azután kilöttyintett egy kis vizet a lábam elé, és hozzáfogott felmosni a teret. Futni kezdtem, miközben rettegve vártam a lódobogást.

Másnap reggel autóbusszal vittek át bennünket a még sötét városon. Sofőrünk mellett rosszarcú, micisapkás férfi állt, ő vette át a vezetést kísérőnktől. Évek óta itt él és magyar csoportokat kalauzol, magyarázta. Szemlátomást jól ismerte a várost. Ebben az üzletben árulják a varrógépet, emebben olcsó villanyfúrókat lehet kapni, de aki ezüst étkészletet vagy borostyán nyakláncot akar, az fizessen be egy másik útra Tallinba vagy Taskentbe, tanácsolta, mert itt most úgyse kap sehol, hacsak nincs dollárja, nézett körül pislogva. Hátha sikerül valutasíboláson rajtacsípni valakit, morogta Z., az öreg hölgy pedig a fülembe súgta, hogy ez az ember ott volt este a szállodában, és amikor maguk elmentek, odajött hozzám. Tegyem el a kártyát, mert itt törvény tiltja a szerencsejátékot, ripakodott rám. Én csak pasziánszozok, jóember, mondtam neki, mire ő, hogy az teljesen mindegy, a kártya az kártya, itt nem otthon vagyok, elő se vegyem, ha nem akarok bajt hozni a fejemre.

Az autóbusz ablakain túl, ha piszkosszürke rongyokba burkolózva is, születőben volt a reggel, az Anyicskov híd bronz lovai kötőfékjüket tépve ágaskodtak a Fontanka ólomszín vize fölött, és előttünk lassan kitárult a város felemás pompája. A széles járdák zsúfolva voltak járókelőkkel, rosszul öltözött, kopott ruhás emberek hada nyomult minden irányban a nagy barokk és klasszicista paloták színfalai között, s ahogy kezdett világosodni, még kiáltóbb lett az ellentét az arannyal kicifrázott málnaszín, sárga, zöld homlokzatok és az előttük hullámzó formátlan, szürke tömeg között. Alacsonyan csüggő, sötét hófelhők ereszkedtek le az égi zsinórpadlásról az óriási épületek ormára, és hol összetorlódva, felpúpozódva, hol szétterülve kínlódtak a Nyevszkij sugárút felett, hogy megszabaduljanak terhüktől. Apróra fagyott dara szitált belőlük, épp annyi, hogy az északi szélnek legyen mit belevágni az emberek védtelen arcába. Ezek a tűhegyes jégkristályok megtalálták a legkisebb rést a felhajtott kabátgallér, a sál vagy a sapka között, és mint a vasostor szegei, kíméletlenül csaptak le mindenkire, nem téve különbséget idegen és helybéli, burzsuj és proletár között, ám az étterem langy levegőjében gyorsan feledésbe merült a kinti zimankó.

Tudja, kedvesem, utoljára Zogu királynál láttam ilyet, lelkesedett öreg barátnőnk. Pillantása elégedetten sepert végig a reggelizőasztal terítékén, és miközben kecses ezüstkésével vajat kent egy fekete rozskenyérszeletre, hogy megágyazzon a rózsás füstölt lazacnak, az albán királynál elköltött villásreggeliről mesélt. Zogu, aki az Apponyi grófnőt vette el, most nem jut eszembe a keresztneve, ah, persze Geraldine! köszönöm, hogy kisegített, kedves! Nagyon kellemes, közvetlen emberek voltak, semmi nagyzolás, semmi procc!
mint a diaképen
Már nem emlékszem pontosan, hogy mit és milyen sorrendben néztünk meg a Nagy Péter városában töltött három nap alatt, az azonban biztos, hogy Falconet szobrával kezdtük és a Péter-Pál erőd volt az utolsó. A bronzló békésen ágaskodott, mintha a cár csak iskolázna, egészen más hatása volt így messziről, mint a diaképen, amit annyiszor vetítettem tanítványaimnak, nem a szobor kicsi, hanem a tér nagy, szólalt meg társnőnk. És az a gránittömb! Ó, hányszor beszéltem a gyerekeknek arról, hogy vándorkő volt, egy finn paraszt háza előtt leltek rá Katalin kengyelfutói, a jégkorszaki jég hagyta ott, külön hajót kellett hozzá építeni, ezen a hatalmas téren azonban a kő sem látszott igazinak. Olyan, mintha papírmaséból lenne, szólalt meg Z. Helyeselni akartam, de abban a pillanatban erős szélroham rontott ránk a Néva felől, és mire felocsúdtam, a lovas – esküszöm – jóval közelebb volt hozzánk és nagyobbnak látszott, mint az előbb. Köpenye vadul lobogott, és tudtam, hogy annak a csattogását hallom, nem a mindenfelé kitűzött vörös zászlókét. Az öreg hölgy ijedten hátralépett, és halkan recitálni kezdte: A parton zord habok fölött állt ő, nagy lelke röpdösött.

Hol a kígyó? Én azt olvastam, hogy a ló patái alatt egy kígyó van, és éppen eltapossa, érdeklődött valaki, választ azonban nem kapott, mert micisapkás mitfárerünk éppen a csoportvezető kislányt szédítette, szélesen gesztikulálva magyarázott neki valamit. Nem akarok pánikot kelteni, de a kígyó elszökött, és most a városban szedi áldozatait, bemondták reggel a rádióban, világosította fel komoly arccal Z., és az öreg hölgy tréfásan megfenyegette felemelt mutatóujjával, maga nagy huncut, akárcsak a férjem, ő is mindenből viccet csinált, mindig meg tudott nevettetni.

Szállodai szobánkban valóban volt egy hangszóró, este észre se vettük, reggel azonban ébresztőként hírek zúdultak ránk belőle, természetesen oroszul. Micsoda ötlet! Hogy a fenébe lehet elhallgattatni ezt a vacakot?, dühöngött Z., de sehol nem találta a kapcsolót. Mit gondolsz, oda-vissza szól, mint otthon az iskolai rádió?, kérdeztem, és még az a kevés biztonságérzet is elpárolgott belőlem, amit szállodai szobánk adott, az egyetlen hely ebben az idegen városban, ahol magunkra csukhattuk az ajtót.

A hírek után pattogó induló következett, kedvcsináló a munkába menő dolgozóknak, dünnyögte Z., azután csend lett. Kintről, a folyosóról közeledő lépések zaja hallatszott, majd megszakadt. Amilyen óvatosan csak tudtam, elfordítottam a kulcsot a zárban, és hirtelen kinyitottam az ajtót. Odakint senki sem állt, és a hosszú folyosón teremtett lelket se láttam, csak a szobaasszonyok gurgulázó nevetése hallatszott távolról.

A program dús volt, időnket percre beosztották, és úgy tereltek át a város látnivalóin, mint a birkacsordát, mást se hallottam, mint hogy gyerünk-gyerünk, le ne maradjon senki a csoporttól, és így noszogatta védenceit különböző nyelveken a többi idegenvezető is, hangsúlyuk és mozdulataik nem jelenthettek mást, ha szavaikat nem is értettem. Végigfuttattak minket Katalin Carszkoje Szeló-i palotájának termein, a piszkárjovói temetőn a blokád áldozatainak sírjai között, az Ermitázsban és az Izsák székesegyház kupolája alatt. Mindegyikük magasabb, szélesebb, több, aranyabb és gazdagabb volt, mint nyugat-európai társaik, mi pedig ellenvetés nélkül szedtük a lábunkat, és gázoltunk a látnivalókon át. Nem volt idő nézelődésre, hogy elbóklásszunk, amíg a Foucault-inga újabb küllőt húz a kupola alá hintett homokba, bizonyítva, hogyha itt állni látszik is, azért forog a Föld, vagy hogy földbe gyökerezett lábbal ámuldozzunk a barbárul ízléstelen malachitoszlopoknál, netán Danaé vagy a Tékozló fiú előtt, mögöttünk szüntelenül a menny dörgése zengett, súlyos paták csattogtak pengve, s a kő dübörgően zuhogott. Tudtam – és ebben az öreg hölgy is egyetértett velem –, hogy nem az utazási iroda, nem a beijedt kislány, nem is a micisapkás vezető diktálja ezt az őrült iramot, hanem a bronzlovas hajt minket tovább, mindig tovább.

Ikonokat szeretnék látni végre, hol vannak az ikonok? Mutassanak nekem ikonokat, mondtam végül fáradtan és elkeseredve, de a micisapkás szigorúan megrázta a fejét, ikonok nincsenek a programban, ha ikont akarnak látni, fizessenek be otthon egy másik útra!

Aznap ebéd után néhány órára szabadon engedtek minket a Nyevszkij sugárúton, hogy elkölthessük megmaradt rubeljeinket, és a kislány lopva odaszólt, menjenek el az Orosz Múzeumba, ott megtalálják, amit keresnek.
arctalan tömeg
Borult, hideg idő volt, a széles járdákra ráfagyott a piszkos hó, és minden ónszínűnek látszott: az ég, a föld, még a tarka házfalakat is bevonta valami gyászos szürkeség. Belekaroltam Z.-be, a széles járdákon rohanó emberek azonban megpróbáltak elszakítani minket egymástól, én legalábbis így éreztem, mert minduntalan nekünk jött valaki, mint gyerekkorunkban az adj király katonát játék szakítói. A járókelők – nyakukat fázósan válluk közé húzva – nem néztek se jobbra, se balra, lehajtott fejjel siettek ismeretlen céljuk felé. Talán munkából jött az arctalan tömeg és oda ment a váltás, a második műszak is, vagy vásárolni akartak, az üzletek ajtaját mégse nyitotta ki senki, csupán a zöldséges bolt előtt álltak az asszonyok türelmesen ráncos héjú, apró jonatán almáért, ám nem haladt a sor, és úgy tűnt, hogy még mindig ugyanazok vannak ott, akiket az első napon láttunk. Igazi forgalma egyedül egy vodkára szakosodott kis üzletnek volt. Ide kizárólag férfiak jártak, és mindig tele volt vevőkkel. A kilépő kuncsaftok kezükben szorongatták az újságpapírosba csavart flaskát, lopva körülnéztek, majd gyors mozdulattal szétnyitották elnyűtt kabátjukat, és belső zsebükbe süllyesztve a zsákmányt, gyors léptekkel távoztak.

Az Orosz Múzeumot könnyen megtaláltuk. Ajtaja zárva volt, és régi, cirádás rézkilincsén muzej nye rabotajet feliratú papundeklidarab függött, pedig a falon lévő réztábla szerint nyitva kellett volna lennie. Legalább nincs rajta lakat, mondta Z. Déltájban, Carszkoje Szelóból jövet az öreg hölgy támogatásával kiverekedtük, hogy elvigyenek minket a kikötőbe, a Finn-öböl partjára. Több baj van velük, mint az egész csoporttal, folyton valami extra kívánsággal jönnek, morgott a micisapkás, ám társnőnk nem hagyta magát. Azt hittem, maguk azért vannak, hogy segítsenek, és nem csak abban, hogy minden vacak műszaki áruházba eljussunk! Az emberek különbözőek, van, aki merülőforralót akar, és van, aki tengert.

A kikötőt bezárták télire, teljesen üres volt, a nagy, fekete vaskapu két szárnyát vaskos lánc fogta össze, rajta hatalmas, rozsdás lakat éktelenkedett, hát a Finn-öböl nem az Adria, állapítottam meg, ez volt Nagy Péter baja is, nevette el magát Z., miközben az ólomszínű tenger lomhán, de iszonyú erővel – mintha nem vízből, hanem valami sűrű, képlékeny anyagból volna – neki- nekilöttyent a partnak. Uszadékfák, rozsdás vasdarabok, horgonyok, láncok, építési törmelék hevert szanaszét, a le-lecsapó, havat kavaró szél kátránypapírdarabokat sodort végig a szürke homokon, és üres vodkásüvegek tucatjaival gurigázott. Látják?, palackposta, szólalt meg öreg barátnőnk. Vajon megfejtik-e majd egyszer a bennük lévő láthatatlan üzeneteket? Néhány percig némán néztük a halott vizet a dróthálón át. Minket zár el ez a kerítés vagy a kikötőt?, kérdeztem, mert összezavarodott körülöttem a tér. Akkor sem lehet ennél rémesebb, ha befagy, gondoltam, és eszembe jutott egy leírás, már nem tudom, kié, a háború végén tengerbe szorított lovakról. Ágaskodtak és hörögtek, mint az Anyicskov híd szobrai, vérük vörösre festette a hullámokat, és reggelre mind egy szálig belefagytak az öböl sekély vizébe.

Bent a város monumentális kulisszái között már elkezdődtek az ünnepi előkészületek. A Néva-partján mindenütt sürgölődtek a fejkendős asszonyok, hatalmas nyírfaseprűik egy lassított film ütemére mozogtak oda-vissza, oda-vissza, ha került szemét az útjukba, ha nem, és az Aurórát a partról néztük meg, mert a becses relikviát éppen matrózok tucatjai mázolták, minden évben újrafestik, mondta vezetőnk, és valaki hangosan számolgatni kezdte, milyen vastag zománcréteg lehet rajta. Persze, mint annyi másról, a hírhedett cirkálóról is kiderült azóta az igazság, hogy a nevezetes ágyúlövés egy filmben dördült el, de hát a legendákat nem mindig a valóság ihleti.

A Palota tér talpig vörösbe öltözve várta, hogy az Ermitázs homlokzatán kifeszüljön a föld legnagyobb plakátja, a földtől a főpárkányig érő nagykabátos, sapkás képmás, a bronzlovas legfeljebb a térdéig érne. Hangyányi emberkék ügyködtek rajta, hegymászók a Himalája jégfalain, jegyezte meg az öreg hölgy, a tér közepén pedig a többi hangya kopácsolt: ácsolták a tribünt, és Z. azt mondta, gyűlöli ezt a hangot, ugyanolyan, mint mikor a Kisfogház udvarán a bitófákat állították.
hosszú sarki éjszakák
Türelmetlenül ácsorogtunk az Orosz Múzeum bezárt nagykapuja előtt a gyorsan sűrűsödő sötétségben, és egyre a kopácsolások visszhangzottak bennem, meg az öreg hölgy szavai, soha nem tudnám megszokni ezt a helyet, borzasztóak a hosszú sarki éjszakák, az alacsonyan járó Nap. És most ez a hang! Nem csoda, hogy itt mindenki ilyen komor.

Biztosan bennem van a hiba, folyton olyasmire vágyom, ami nincs, ahelyett hogy beérném azzal, ami van, miért kell nekem ikonok után ácsingózni?, gondoltam, és szorosabbra kötöttem magamon a kabátom övét. Várjunk még egy kicsit, hátha kinyitnak, biztatott Z., de az ajtó zárva maradt, és a sötét ablakok fenyegetően néztek le ránk. Csontig szántó szélben indultunk tovább, hogy felszálljunk a Néva felé araszoló villamosra, és megnézzük esti kivilágításban a Bronzlovast. Ahogy a Nyevszkij proszpekt felé bandukoltunk, megint úgy éreztem, jön utánunk valaki. Hátranéztem, és egy pillanatra feltűnt idegenvezetőnk micisapkás, lódenkabátos alakja, vagy valakié, aki nagyon hasonlít rá, mondta Z. Már nem hitte, hogy képzelődöm, és neki is feltűnt, hogy a hatalmas paloták ablakaiban nem gyullad fény esténként, nem lakik bennük senki, Potemkin-falak.

Másnap a Péter-Pál-erődbe mentünk. Ezen a helyen elevenen él Nagy Péter emléke, magyarázta vezetőnk. Igazán elemében volt: egyik anekdotát a másik után adta elő a városépítő cárról, és elmesélt egy vidám históriát a jaroszlavli ács hátára tetovált oklevélről, amely ingyen ivást engedélyezett tulajdonosának Szentpétervár kocsmáiban. Ma is rajong érte a nép, hiszen ő nyitott Európára ablakot, a sírjára mindennap friss virágot tesznek Leningrád lakói, magyarázta, mire az öreg hölgy csípősen megjegyezte: meghálálják, hogy ostorral adott francia leckét az alattvalóinak. Öreg barátnőnk feltűnően sápadt és törődött volt ezen az utolsó reggelen, lidérces álmaim voltak az éjszaka, kedvesem, mondta a reggelinél, valaki járt nálam, akit már rég nem láttam, délelőtt azonban, amikor a székesegyház kékeszöld nefritoszlopai alatt álltunk, arcára visszatért a szín, és hosszú monológba kezdett a cárok, cárnék, cárevicsek szarkofágja felett, és egészen addig beszélt, amíg a kislány és a micisapkás karon nem fogták és ki nem vezették a templomból. Teljesen nyugodt volt, csupán a hangján érződött valami furcsa vibrálás. Biztosan Nagy Péter virágai sokkolták, a november eleji rózsák, túl kihívóan piroslottak a fehér kövön.

A férje várost épített fönt északon, a tundrán, de az ő sírjára nem visznek virágot, magyarázta kifejezéstelen arccal, az ő férjének ugyanis nincs sírja. A fogolytársak csákánnyal sem tudtak gödröt vájni a fagyott földbe. Úgy rakták össze a hullákat, mint a hasábfát szokás, és az éhes rókák nem várták meg a tavaszt.

Öreg barátnőnket akkor láttuk utoljára. Délben nem jött velünk ebédelni, a szobatársa azt mondta, nem érzi jól magát, lefeküdt pihenni, este pedig kettévált a csoport. Néhányan még aznap este hazarepültek az öreg hölggyel, a többiek velünk együtt tovább utaztak Moszkvába.

A vonat észrevétlenül indult el és lassan gördült ki az állomásról. Maga mögött hagyta Petrográd fényeit, és bennem oldódni kezdett a görcsös üresség. Kis ideig még hallottam a bronzlovast, fújtatva, nyerítve vágtatott a vonat után, patkója a sínekhez ütődve kemény, fémes hangot adott, de azután lemaradt. A szerelvény kattogva fúrta bele magát az éjszakába, és bár percről percre még messzebb kerültünk hazulról, úgy éreztem magam, mint aki nagy veszélyből szabadult. Ez az érzés kitartott reggelig, sőt, azután is megmaradt bennem, pedig Moszkva rút volt, a szálloda kopott és káposztaszagú, az étel pocsék – a rántott levesben megállt a kanál –, az étterem azonban tele volt kedélyes részegekkel, mindegyik inni akart velünk, és a pirogárus asszony – bár hajszálra úgy nézett ki, mint pétervári nővérei – azt mondta nekem, golubka moja, galambocskám.

A Tretyjakov-képtárban megszöktünk a csoporttól. Szépen, kényelmesen végignéztük Z.-vel az ikongyűjteményt, eltelt talán egy óra is, mire megtaláltak minket. Éppen a Vlagyimiri Istenanya előtt álltunk. Gyönyörű volt és magányos sötét arcához simuló gyermekével. Hátteréről több helyen lepattogzott az aranyozás, alóla kivillant a deszkára ragasztott vászon gipsszel átitatott textúrája, és az alapozó festék fakó vöröse nyolc évszázad térképét írta a vastag fatáblára a fekete fátyolba burkolt alak köré. Légkondicionált, meghatározott páratartalmú üvegszekrénybe zárva őrizték, körülötte méteres kordon.

Két nap múlva, mikor hazafelé repültünk a kelet-európai-síkság felett, egy helyen megnyílt alattunk a szikrázó felhőtakaró. Hófoltok, rozsdás füvű rétek, vízmosások az ő ikonarcát rajzolták a tájra.

felső kép | Wherelsemil, flickr.com