A NÖVEKEDÉS DISZKRÉT BÁJA
2007 június
A hagyományos közgazdasági modell szerint a gazdaság és a természet két elkülönült rendszert alkot. A gazdaság a természet javait használja fel, melyekért szennyeződésekkel „fizet”. Az ökológiai szemléletben a gazdaság a természet részrendszere, tehát elválaszthatatlan attól. Ebben a szemléleti keretben jelenik meg a méret, a növekedés. K. Boulding két metaforával érzékeltette a problémát. A cowboy-gazdaság esetében a természet kimeríthetetlennek tűnik, lehet szennyezni is, mert elenyésző a hatás. A metafora alapjául a korai Amerika szolgál, a korlátlan lehetőségek hazája, mivel a kontinens, akkor még kis részét elfoglaló európai bevándorlók fillérekért jutottak korlátlan földterületekhez. A másik metafora az űrhajó-gazdaság, épp az előző ellentéte – az erőforrások nagyon szűkösek, mindent óvni kell és lehetőség szerint visszaforgatni.
a természet teherbíró képessége
Herman Daly egy másik metaforát javasol. Eszerint tekintsük a földet hajónak, amelyen a gazdasági tevékenység a rakomány. A hajót kiegyensúlyozottan kell megrakni, nehogy félrebillenjen az egyik oldalra, vagyis optimálisan kell a terhelést – a környezet szennyezését elosztani. De bármennyire is optimálisan rakodunk, a merülési vonalra is ügyelni kell, hiszen túl sok tehertől a hajó elsüllyed. Fontos szemponttá válik továbbá a méret, a természet teherbíró képessége. Mindaddig, amíg a környezetet, vagyis a bioszférát végtelennek tekinthettük a gazdasághoz képest, olyan nézetek alakultak ki, amelyek kifejezetten a korlátok nemlétét hirdették. Ilyenek például Victor Lebow nézetei, aki a II. világháborút követő bőség láttán fogalmazta meg a fogyasztói társadalom filozófiáját: „Hihetetlenül produktív gazdaságunk [..] megköveteli, hogy a fogyasztást életelvünkké tegyük, hogy a gazdasági javak vásárlásából és használatából rítust teremtsünk, és spirituális, egocentrikus kielégülésünket a fogyasztásban keressük […] Egyre több dologra van szükségünk, hogy egyre növekvő mértékben fogyasszuk, elégessük, elnyűjük, kicseréljük, eldobjuk őket.”
A növekedés hajszolása azonban hosszabb távon a földi bioszféra összeomlásához vezet, ezért a gazdaság fejlesztését nem volna szabad a régi módon folytatni. A kiutat sokak szerint az úgynevezett „fenntartható fejlődés” jelenti. A fenntartható fejlődés a jelen szükségleteinek kielégítése anélkül, hogy ezzel rontanánk a következő generációk esélyeit, hogy saját szükségleteiket kielégíthessék. A fenntartható fejlődés tehát nem folyamatos növekedést jelent, miként az utóbbi időszak politikai közbeszédében használják, vagyis tudatosan félreértelmezik. Nem a neoliberális gazdaságpolitika elszabadult piaci szemléletét jelenti, nem permanens túltermelésre buzdító szlogen, épp ellenkezőleg: mértékletességre int. Orwelli ügyességgel, hihetetlenül gyorsan sikerült a politikusoknak a fogalmat lejáratni, eredeti jelentését gyökeresen kiirtani, eltüntetni. Pontosabban ördögi találékonysággal megőrizték modern, haladó szellemiséget kifejező funkcióját, miközben a jelentését tökéletesen kiforgatták, „álkulcs-szóból” „ál-kulcsszóvá” tették.
Infographics XXXXL Part 2, behance.net
A gazdaságban meg kell különböztetni a jövedelmet és a tőkét. Ha a jövedelmet fogyasztjuk el, az fenntartható, ám ha a tőkét, akkor tevékenységünk alapjait számoljuk fel. A tőkének időben állandónak kell maradnia, mely nem csupán vagyontárgyaink esetében racionális, hanem emberi vagy a környezeti tőke esetében is. Például a szénhidrogén alapú energiaforrásokból nyert jövedelmet vissza kellene forgatni olyan energiaforrások fejlesztésébe, amelyek a kimerülés után pótolni tudják a szükséges energiát az akkori szükségletek számára.
A fenntarthatóság kérdése még a környezettudatos közgazdászokat is két táborra osztja. A gyenge fenntarthatósági modell szerint a tőkefajták felcserélhetőek egymással – ha az egyik természeti tőkét fel is éltük, másfajta tőkébe fektetve kompenzálhatjuk azt. A gyenge elmélet szerint a tőkék összértékét kell fenntartani, a különféle tőketípusokat pedig közös nevezőre hozni. A természeti erőforrásoknak csupán egy kritikus fenntarthatósági szintjét ismerik el – úgy gondolják, hogy elegendő a növekedést „bezöldíteni”, vagyis a fenntarthatóságot hatékonyabb termeléssel és kevesebb szennyezéssel kívánják elérni.
Az erős fenntarthatóság hívei ezzel szemben úgy vélik, a tőkefajták nem egyenlők, tehát nem tudjuk azokat egymással kiváltani, felcserélni, ami annyit jelent, hogy mindet külön-külön kell fenntartani. Az erős elmélet hívei hangsúlyozzák, hogy a növekedés: mennyiségi változás, míg a fejlődés: minőségi. Nem a fejlődést kell megállítani, hanem a növekedést.
ez jó dolog, avagy rossz
E. F. Schumacher híres, A kicsi szép című könyvében a gazdasági növekedésről beszél: „Tételezzük fel, hogy ezekkel a tisztán kvantitatív módszerekkel megállapítottuk, hogy egy ország bruttó nemzeti termelése (GNP) öt százalékkal növekedett. Ekkor az ökonometrikussá vált közgazdászok nem hajlandók, és általában nem is képesek szembenézni azzal a kérdéssel, hogy ez jó dolog, avagy rossz. Minden magabiztosságukat elvesztenék, ha még arra a kérdésre is feleletet várnánk tőlük, hogy a GNP növekedése vajon jó dolog-e, tekintet nélkül arra, hogy mi növekedett, és kinek vált javára. Az, hogy létezhet kóros növekedés, egészségtelen növekedés, bomlasztó vagy romboló növekedés, olyan perverz gondolat a számukra, melyet nem engedhetnek felmerülni.”
A GNP, a bruttó nemzeti termék, a GDP pedig a bruttó hazai termék összevont mérőszáma, amelyek arra hivatottak, hogy egy ország gazdasági teljesítményét számszerűen kifejezzék, megkönnyítve az országok közötti összehasonlítást, vagy a növekedés tendenciáinak megfigyelését. Minthogy a GDP és a GNP kiszámításában a jövedelem tényezője is szerepel, összefüggést láthatunk a magas értékek és a jóléti országok között. Ám mind a GDP, mind a GNP a jólét tökéletlen mércéi; egyrészt mert kimaradnak belőlük a jólét egyes kulcsfontosságú elemei, másrészt több olyan alkotórészt is tartalmaznak, melyek nem járulnak hozzá az emberi jóléthez.
Ha szabadidőnk egyre nagyobb hányadát munkával töltjük, akkor növekszik a GDP értéke, de jólétünk csökken. Ha csak úgy tudunk dolgozni, hogy egy doboz nyugtatót veszünk be, az is növeli a GDP-t, ugyanakkor a háztartási munka vagy például a kaláka kimarad a GDP-ből. Ha gyermekünk óvodában van, növekszik a GDP, míg a nagymama felügyeletével az kiesik a piaci tranzakciókból. De a mutatók legfontosabb hiányossága, hogy miközben beszámítják a „jó dolgokat” (légkondicionálás), nem vonják le a „rossz dolgokat” (pl. levegő- és vízszennyezést, az egészségkárosodást, a légkondicionálás energiafejlesztéséhez szükséges szénégetés következményeit stb.).
restyling corporate language, behance.net
A problémákat az ökológiai irodalom szerzői elég jól átlátják. De mi a megoldás? Ezen a ponton válnak utópistává a legzöldebb kritikusok. Elfelejtik, hogy korábban többek között azért is támadták a neoklasszikus gazdaságtant, mert az embert homo ökonomikusnak, vagyis tökéletesen racionális lénynek láttatja, akinek egyetlen célja a haszon maximalizálása. Abban bíznak, hogy olvasóik racionálisan belátják a mai helyzet fenntarthatatlanságát, s igyekeznek a lehető leggyorsabban megtalálni a legoptimálisabb megoldásokat, hogy az elit (a menedzserek, politikusok és tudósok) összefogásával és vezetésével sikerüljön e beteg bolygót meggyógyítani. Csak egy dologról feledkeznek el: az emberről, mely sajnos, túlságosan is emberi.
A közgazdaságtan érték-fogalmával épp az a baj, hogy antropocentrikus. Ez azt jelenti, hogy a természetből az ember csak azt értékeli, aminek a létezéséről tud, s aminek valamilyen okból (használat, létezés, választási lehetőség) értéket tulajdonít. Az ember értékalkotása viszont azzal a következménnyel jár, hogy ezalatt olyan tényezőket vesz figyelembe, ami csak az ember szemszögéből értelmes és értelmezhető – az ökoszisztéma szempontjából irreleváns.
Így például az emberek több értéket tulajdonítanak a nagyobb méretű, ismertebb állatfajoknak, mint a kisebb méretűeknek, és az emlősöket preferálják más állatokkal szemben, amelyek a táplálkozási háló szerkezetének és funkcióinak fenntartásában esetenként jóval fontosabb szerepet játszanak. (Jobban szeretjük a koalamacikat a gilisztáknál.)
emberi szempontú érték
Egy adott élőlény létezése, önmagában vett értéket hivatott kifejezni, s elméletileg független az embertől. A gazdaságban ez emberi szempont értékké, valamint fizetési hajlandóságunk függvényévé válik. Mennyit vagyunk hajlandóak a környezetre áldozni? Mennyit ér nekem pénzben kifejezve, ha nem vágják ki az Isaszeg körüli erdőket, nem épülnek villák a Szabadság-hegy még épségben maradt lankáira? Csupa értelmetlen kérdés – és mégis, ezeket szegezi nekünk a gazdaság, amikor azt állítja, hogy egy dolog értékét a fogyasztó ráfordított összege határozza meg. De vajon a környezetminőség fenntartása egyéni preferenciák kérdése? Mivel a környezeti javak közösek, minden ember döntése hatással lesz a többire is, ezért a környezeti javakról szóló határozataink nem alapulhatnak egyéni preferenciákon.
Ha a környezetről piaci alapon, annak ára alapján akarunk dönteni, szükséges bevonnunk a környezettel kapcsolatos döntéseket a gazdasági rendszerbe, s áruvá tennünk azokat. Ezáltal a környezet olyan rendszer részévé válik, amelynek működési módja nagyon különbözik az ökológiai rendszer működési sajátosságától. Valójában a gazdasági rendszer az ökoszisztéma része, mégis részrendszer alapján értékeljük az egészet. A gazdasági modellek feltételezik, hogy a javak tetszőleges darabra oszthatók, ám az ökológiai struktúrában a dolgok funkciójukból adódóan válnak értékessé. A privatizált erdő nem elkülönült piaci tényező, hanem az egész ökoszisztéma szerves része. Míg a környezet számára a stabilitás a legfontosabb, gazdaságunk percről percre változik. Hogyan tehetjük egyiket a másik játékszerévé?
papercrafting, behance.net
Ami a gazdasági rendszerben optimálisnak tűnik, ökológiai szempontból nem tartható fenn, hiszen semmi sem biztosítja, hogy a gazdasági optimum nem haladja meg a környezet asszimilációs kapacitását. Az emberek felfogása a környezetszennyezésről nem feltétlenül egyezik annak környezeti hatásával. Ez egyrészt akkor fordul elő, amikor a környezetszennyezés hatással van a biológiai folyamatokra, de ezek az emberek számára nem észlelhetőek (például hatásuk még nem ismert), vagy nem megfelelően informáltak. Másrészt negatívan értékelünk olyan szennyezéseket, amelyeknek nincs biológiai hatásuk (például eldobott üveg). Az embert zavarja, ha valami csökkenti környezetének esztétikai értékét, holott ez nem befolyásolja az ökoszisztéma teljesítésének képességét.
a perspektíva vastörvénye
Szemléletmódunkat lélektani tényezők is torzítják. Úgy hisszük, jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok. A holnap élvezhető javaknak kisebb az értékük, mint a maiaknak, azaz a jövő javait, előnyeit lekicsinyeljük – közgazdaságtanban meghonosodott kifejezéssel élve: diszkontáljuk. A jelenlegi hátrányokat, veszteségeket, ugyanakkor súlyosabbnak tekintjük, mint a későbbieket. Boulding ezt a perspektíva vastörvényének nevezi. A közeli dolgokat nagyobbnak, míg a távoliakat kisebbnek látjuk. Az emberek többségét leginkább a jelen és a közeljövő, valamint közvetlen környezetük problémái érdeklik. Ezek megoldására fordítják energiáik túlnyomó részét, és már csak megoldásuk után fordul figyelmük a tágabb környezet problémái felé. Ez egyúttal azt jelenti, hogy hiába rukkolnak elő drasztikus adatokkal az ökohorrorok szerzői, a jelenlegi helyzetben a mai megfigyelő nem észlel drámai romlást, s ezért egyáltalán nem meglepő, hogy a jövőbeli válságokra irányuló jelzések és figyelmeztetések süket fülekre találnak. Ráadásul, ha valamely cselekvéshez közvetlen előnyök is kapcsolódnak, akkor a cselekvéssel járó veszélyeket hajlamosak vagyunk lebecsülni.
Két lélektani mechanizmus is a perspektívák lerövidítése felé sodor. Az egyiket a rendszerszemlélet hiányának, avagy az összetétel hamisságának nevezik. Hajlamosak vagyunk feltételezni, hogy ami részekre vonatkozóan igaz, szükségképpen az egészre is érvényes. Feltételezzük, hogy ha körülöttünk nincs baj, akkor a társadalomban sincs, vagy: ami rövid távon igaz, hosszabb távon is az. Következésképpen a hosszabb távon hamisra váltó tendenciákat észre sem vesszük, illetve káros hatásukat erősen leértékeljük. Másfelől a Tversky és Kahnemann által feltárt hozzáférhetőségi heurisztika szerint az emberek valószínűbbnek vagy gyakoribbnak ítélnek olyan eseményeket, melyeket könnyű felidézni vagy elképzelni. A túlságosan drasztikus változások valószerűtlennek tűnnek számunkra.
work in progress, behance.net
A korábban említett „utópisztikus elképzelések” alapján a társadalmi elit feladata volna, hogy a megfelelő „távlatos” döntéseket meghozza. De kik alkotják a mai elitet? A zöldek naivitása már abban is megmutatkozik, hogy tudós, politikus és menedzser elitek összefogásában reménykednek. Valódi hatalmi pozíciót azonban ma már kizárólag a gazdasági elit foglal el, tőlük függenek a politikusok és a tudósok is.
Miféle összefogás várható ilyen kiszolgáltatott helyzetben? A politikusokból bábok, a tudósokból legfeljebb szakértők lesznek, akik kétszeresen is kiszolgáltatottá válnak, részint a politikának, de még inkább a gazdaságnak. Voltaképpen egyedül a gazdasági elittől kellene olyan bölcs döntéseket várnunk, melyekkel ellensúlyozni lehet a gazdaság veszélyes, távlatrövidítő hatásait. Feloldhatatlan paradoxonhoz jutnánk, hiszen a mai gazdasági elit éppen abban a gazdasági rendszerben érte el elit pozícióját, aminek megváltoztatását elvárnánk tőle. Miért akarna bárki megváltoztatni egy rendszert, amelynek oly sokat köszönhet? Esze ágában sincs, hiszen döntéshozatalnál is a rövidülő távlatokat, a minél gyorsabb megtérülés elvét tartja szem előtt.
Ma az emberi tudatban a növekedés elválaszthatatlanul a gyarapodás és a felhalmozás fogalmaihoz társul. Felbomlott a hagyományos osztályszerkezet, voltaképpen egyetlen osztályról beszélhetünk: a vagyonosokról. Ők azok, akik felismerve közös céljaikat és érdekeiket, mindent elkövetnek a rendszer megóvása érdekében. Ebben pedig paradox módon legfőbb támaszuk az emberek többsége, azaz a többiek.
etikailag megkérdőjelezhető törekvések
A „jóravaló kisemberek” nem alkotnak elkülönült osztályt, mert céljaik nem különböznek a vagyonosokétól – a pénz bűvöletében élve legfőbb vágyuk, hogy minél több pénzt felhalmozzanak, így ők sem a rendszeren változtatnának, csupán ranglétrán elfoglalt pozíciójukon. Hiába szövik át etikailag megkérdőjelezhető törekvések a nagy vagyonok történetét, mégis általánosan elterjedt a sikeres emberek csodálata, míg a siker mércéje egyenesen arányossá vált a pénz növekedésével. Kultúránkban a mindennél szentebb cél és a pénzügyi siker szentesíti az eszközöket. Ebbe nem csupán belenyugszik az, akinek nincs pénze, hanem minden módon, önként és lelkesen hozzá is járul a rendszer fennmaradásához – persze korántsem új jelenségről van szó. Charles Dickens így ír az amerikaiakról:
„A sikeres gazemberség érdemeit nem aszerint ítélik meg, hogy az illető tartotta-e magát az aranyszabályhoz: ‘tégy úgy, ahogy másoktól elvárod’, hanem jóravalósága tekintetében veszik szemügyre. Százszámra voltam részese a következő párbeszédnek: ‘Nem szégyenletes, hogy egy olyan ember, mint X. Y., nagy vagyonra tesz szert a leggyalázatosabb és legundorítóbb eszközök révén, s bűnei ellenére az Önök honfitársai megtűrik, sőt támogatják? Nyilvános botránykő ez az ember, nem igaz?’ ‘Igen, Uram, valóban.’ ‘Megrögzött hazudozó, nemde?’ ‘Igen, Uram.’ (…) ‘Rendkívül tisztességtelen, aljas és erkölcstelen?’ ‘Igen, Uram’. ‘Akkor az isten szerelmére, mik az érdemei?’ ‘Nos hát, Uram, jóravaló ember’.”[i]
Hasonlóképpen látja Ambrose Bierce is a helyzetet, amikor „ A bűnről és jóvátevéséről [ii] című esszéjében a következőképpen elemzi a célok és eszközök ambivalenciáját: „A jóravaló amerikai rendszerint kemény szavakkal ítéli el a gazemberséget, de szigorúságáért azzal vezekel, hogy nagylelkűen megtűri a gazembereket. Egyetlen dolgot igényel csak, hogy személyesen ismerje őket. Valamennyien hangos szóval ítéljük el a tolvajokat, feltéve, ha nem ér az a megtiszteltetés, hogy ismerjük őket.
Nos, ha igen, a dolog egészen másként áll – hacsak nem érzik rajtuk a szegénység vagy a börtön szaga. Tudjuk, hogy bűnösök, mégis találkozunk, kezet rázunk, együtt iszunk velük, s ha történetesen gazdagok vagy más tekintetben nagy emberek, meghívjuk őket otthonunkba, s megtiszteltetésnek tartjuk, ha meglátogathatjuk őket. Nem helyeseljük módszereiket, ezt hozzá kell tennünk, s ezt elég nagy büntetésnek tartjuk a számukra. (…)
Azért vannak gazdag embereink, mert vannak ’tiszteletre méltó’ emberek, akik nem átallanak kezet fogni, együtt mutatkozni velük, azt állítani, hogy ismerik őket.”
A Liget fogalomértelmező sorozatában a NÖVEKEDÉS címszóhoz készült előadás