KÁTYENKA

Vekker csörömpölte szét a reggeli csendet, hajnali álmot – épp valami strandon grasszáltam miszter Morfeusznak hála, úgyhogy álmos-gyűrt, morcos arcot vágva tapogatóztam ki a pokróc viszonylag-melege alól – feldöntöttem a bögrém (üres volt), lesodortam két könyvet, mire megtaláltam azt az átok bádog-órát – kattanás, a csörömpölés abbamaradt, de hiába, Kátyenka már felébredt, hallottam, ahogy nyüsszög mellettem, a párnát gyűrte, aztán erőt vett magát, és felült.
kisnyugdíj-lakóközeg
Nyolcadik hónapja laktunk egymás mellett, a csaj meg én, egy lepukkant bérház harmadik emeletén – egyedüli fiatalok a temető felé botorkáló kisnyugdíj-lakóközegben, persze, hogy megismerkedtünk –, bevásároltunk egymásnak, felvettük a másik levelét, időnként vigyáztam Kátyenka kutyájára, utóbb úgy összemelegedtünk, hogy ha nyeltem épp az éhkoppot vagy spórolni kellett a villannyal, gázzal, a jótét leányzó maga hívott át, aludjak nála.

A környéken beszéltek róla jót-rosszat – főleg rosszat –, a szóbeszéd szelídebbje volt, hogy „az az orosz némber” (valójában kárpátaljai magyar), illegális bevándorló, cigarettacsempész, és korábban egy belvárosi nightklubban dobálta magáról a ruhát – ezen a részleten külön elcsámcsogott a gang száraz-kóró öregasszony-népe: „Most gondoljon bele, egy szál bugyiban mindenféle férfiak előtt vonaglani!” Engem sosem érdekelt, igaz-e a pletyka – Kátyenka fél kézzel és fél mosollyal boldogabbá tett, mint akárhány savanyú erkölcscsősz. Meg aztán ő tanított a műrepülésre.

Súlyos nyavalyából lábaltam kifelé, mikor összeakadtunk – pár héttel előbb költöztem el az asszonytól, és fogalmam sem volt, mit kezdjek magammal.

– Két külön világ voltunk, utólag nyilvánvaló – magyaráztam Kátyenkának. – Egy játszótéren lustultunk, ültünk a hintán, lóbáltuk a lábunkat, ittuk a lejárt szavatosságú Kanizsai világost. – Amióta összeakadtunk azon a felolvasóesten, csak húztuk egymás idegeit.

– Hogy érted? – Sortot viselt és ejtett vállú felsőt, mindkettőt a sarki turkálóból kaparta össze, de a göncök akkor is bitang jól mutattak rajta – egy arra lófráló csöves jól megbámulta Katinka lábát, aztán nagyot nyelve tovább pályázott. Elhessegettem a gondolatot, hogy a fószer ziher, hogy Kátyára gondolva ránt majd rá este a vackán, és húztam egyet a sörből.

– Nikol jó csaj, de képtelen felfogni, milyen az élet havi kétszáz kiló apanázs alatt – válogattam a szavaim. – De ami rosszabb, ragaszkodott hozzá, hogy ő szociálisan érzékeny és nyitott személyiség. Egyszer lelkendezve mesélte, hogy a kisboltban látott egy szegény, bicegő anyukát a kisfiával, akiket annyira sajnált, mert csak fél kiló kenyérre futotta nekik. Történetesen ismerem a családot, az anyának fáj a lába, ezért házhoz szállíttatják a cuccot, csak akkor ugranak le a boltba, ha váratlanul kifogynak valamiből – de amikor ezt elmondtam, Nikol berágott. Próbálta leplezni, de láttam rajta, hogy elrontottam a játékát – pedig olyan jó volt sajnálni valakit!
szociális érzékenység
Kátyenka nevetett, ezen felbátorodva előadtam még egy esetet: bementünk egy gyorsbüfébe, és a rendelésre várva a kajákról jártattuk a szánkat. Nikol szociális érzékenysége tudatában mesélte, hogy ifjúkorában, kollégistaként ugyanúgy a közeli étteremből hozatta a menüt, mint a többi hallgató a fakultáson.

– Mikor azt válaszoltam, hogy nekünk menüre sem telt, és tésztalevest vagy konzervpacalt főztünk, Nik megint csak felhúzta az orrát. Néha Marie Antoinette-et játszott: a királyné, ha unatkozott, lement a holland fajansszal kirakott királyi istállóba, és aranyzsámolyon ülve aranysajtárba fejte a tejet.

– Miért maradtatok együtt, ha ennyire különböztetek? – nevetett Kátyenka, és homlokára tolta napszemüvegét.

– Amíg keféltünk, minden klappolt – vallottam be. – De ahogy kikászálódtunk az ágyból, kezdődtek a bajok.

– Szerintem örülj, hogy vége. Dugásra nem alapozhatod a jövőd.

– Nem hát. De a melóból ki kellett lépnem. Nikol faterja szerezte, nem veszi be a gyomrom, ha tovább maradok, az albérletem felmondtam, és ide hurcolkodtam. A bérház olcsóbb, de még így sem tudom, hogy tartom fenn magam.

– Semmi baj! – Kati felpattant, két kezét kitárta, egyensúlyozva tett pár lépést. – Majd én segítek. Meg kell tanulnod a műrepülést.

– Azt meg hogy? – neszeltem.

– Láttad a Porco Rossót?

– Amiben az a malacképű pilóta van?

– Aha. Na, ott az a jelenet, amikor Porco berepül egy szűk kanyonba. Jobbról-balról sziklafal, alatta a tenger, mögötte kalózok, de ő ügyesen manőverez, és hiába az ezer veszély, végül áthalad a szurdokon, lerázza üldözőit, és berepül a sziklák védte lagúnába! – Lelkesen, csillogó szemmel magyarázott tovább. – Na, ilyesmit csinálunk mi is. Jobbról az éhség, balról a kilakoltatás, mögöttünk a zsaruk és közteresek, de mi elhúzunk köztük a saját lagúnánk felé.

– Közteresek? Zsaruk? – értetlenkedtem egy sort.

– Naná. Ha nem tudnád, közterületen tilos inni. Ha meglátnak, bírságot vernek ránk. De mi ügyesek leszünk, és…

– Tovább repülünk, mielőtt elkapnának?

– Pontosan.

Attól a sörös-derűs délutántól datálom kettőnk közös repüléseit – Kátyenka, akár a fél szárnnyal vizet szántó hidroplán, ereszkedett le hozzám, hogy elvezessen az élet sziklafalai között. Megtanította, hogyan különböztessem meg az olcsót az ingyenestől, a büntetendőt az épp-hogy-törvényestől. A szupermarketban megvetette velem az ütődött almát féláron – kompótba, gyümölcslevesbe jó az is –, vásárlás után üres bevásárlókocsikra vadászott a parkolóban, amiket visszavihetett a helyükre, és kipattinthatta belőlük a százast. Zárás után, vagy kora reggel, mikor még kihalt volt a környék, a zen-buddhisták lelki nyugalmával mászott az üzlet szeméttároló konténereibe.

– Nagybátyámnak volt először Commodore-ja Kárpátalján – magyarázta, miközben csak két kalimpáló lábát, farmersortját és a szandálját láttam belőle. – Mit gondolsz, honnan? Kiutazott Németbe, és végigjárta a lomtalanításokat. Eszméletlen, mit ki nem dobnak az emberek. Itt nincs számítógép, de… – Kitornázta magát, páros lábbal a földre huppant. – Bontatlan energiaitalt szorongatott. – Két napja járt le a szavatossága. Gyere, segíts, van még benn egy egész tálcával!
a zacc
Hihetetlen, milyen apróságokhoz volt szeme – egyszer nála tettem-vettem, kávét főztem, a zaccot vertem volna ki az ósdi kotyogósból, de rám kiáltott: – Ne oda, hé! Bőrradír helyett használom, ha meg sok van, belekeverem a virágföldbe, hogy lazuljon a talaj.

Segített az álláskeresésben, tudta, melyik környékbeli vállalkozó alkalmazna feketén, hogy a járuléktól-segélytől se essek el, és szólt, ha valamelyik utcabelire rájött a költözködhetnék, és trógeroló kisegítőt keresett egy vagy két napra.

Néha magával vitt a budai oldalra, ahol burzsuj-társasházakban lépcsőházat takarított, szeméttárolókat mosott.

– A pénz se rossz – mondta két kuka közt, a homlokát törölgetve. – De ha találsz valami jó cuccot, na, az az igazi főnyeremény. Múltkor egy laptopot raktak ki, még működött is, előtte meg három évfolyam Playboyt vittem az antikváriumba.

Hiába a műrepülés, néha légörvénybe kerültünk, megbillent gépünk szárnya – hó végén, ha szűkebbre vettem a nadrágszíjat, áthurcolkodtam Kátyenkához.

Anélkül, hogy összebeszéltünk vagy a dolognak nagy palávert csaptunk volna, időnként lefeküdtünk egymással – rémlett, hogy pasit tart, én is koslattam más macskák után, de ezek az alkalmak különlegesek voltak, kívül estek a hétköznapok valóságán.
természetesnek tűnt
Túl a napi pénz- és kaja-hajszán, a huszonnyolc négyzetméteres lakás sovány meghittségében Kátyenka magától értetődő könnyedséggel bújt ki ruhájából – mozdulatai, amellyel kigombolta blúzát, földre ejtette és átlépte szoknyáját, olyan természetesnek tűntek, hogy eszembe sem jutott, amit teszünk, rossz lehet.

Szerelmes voltam belé? Igen, de több lehetett ez, mint szerelem – egymásra utaltság, sorsközösség, rokon lelkek egymásra találása, első látásra, örökkön-örökké látásra.

Utóbb sokat gondolkodtam, és azt hiszem, a múlandóság érzete külön feszültséget adott kapcsolatunknak, de sejtettük, egy nap véget ér a repülés. Hogy mi jöhet utána, egyikünk sem tudta.

Míg felkeltem és kikászálódtam reggelit készíteni, Kátyenka megszállta a fürdőt, alapozó-szemceruza-rúzs szentháromságával újrarajzolta arcocskáját, helyre-hajlakkozta háréját, dzsessz szólt a rádióból, állva betömtünk néhány falatot, jó napot-puszi, állt az előszoba küszöbén sztreccsnadrágjában, rózsaszín pólójában, integetett utánam, én meg lerobogtam a lépcsőn, és nem tudtam, hogy akkor láttam őt utoljára.
befejezetlen maradt
Később, unatkozó és végtelenül üres óráimban sorra vettem minden fenyegető jelet, a kétségbeesett ember szőrszálhasogató precizitásával boncolva mindegyiket, mérlegre tettem a szomszédok rosszindulatát, Kátyám múltját, próbáltam kitalálni egy feljelentés vagy letartóztatás valószínűségét – maffiát szimatoltam, mely a renegát táncoslány után nyújtja mancsát, bevándorlásiakat, akik hazatoloncolják a papírok nélkül éldegélőt –, máskor sorsszerű kényszerűséget sejtettem a háttérben, halódó szülőt, testvért, aki miatt haza kellett térnie. De gondolhattam bármire, regényünk befejezetlen maradt. Holmijai eltűntek, lakása ajtajáról a névtáblája is – zsarukat lármázni nem mertem, hátha buzgólkodásommal bajba kavarom, nagyobba, mint amilyenbe keveredhetett –, zúgó fejjel, korgó gyomorral zártam magamra az ajtóm, és elvackolódtam hálószobám mélyén, mely üresebbnek tűnt, mint korábban bármikor.

Néhány hét múlva a tulaj másod-harmadközvetítőn keresztül kiadta a lakást, a gangon élő népség lassan megszűnt Kátyenkámat ízekre szedni, az élet visszatért a maga betonszürke kerékvágásába – csak az emlékeim nem fakulnak.

Néha látom magam, amint kitárt karral, némán siklok az égen, mint egy vitorlázógép – jobbról-balról sziklafal, mögöttem üldözők sora, előttem ködbe vesző messzeség – az eget figyelem és a víztükröt, egy jelre várok, egy felvillanó helyzetjelző-fényre, egy megbillenő szárnyra – várom azt, aki nélkül sosem találhatom meg a kőfalak védte, titkos lagúnámat.

kép | Yoon A Mi, lensculture.com