Novák Gábor

HÚS ÉS PSZICHÉ

2013 november

HÚS ÉS PSZICHÉ

A furnérfal túlfelén lift zúg fel-alá, a bedöglött légkondi helyett tartalék ventilátor szeleteli a levegőt – valaki végigcaplat a folyosón, mezítlábas léptei a vécét keresik – odalenn autórádió sistereg, teherkocsi csörömpöl bele az éjszakába, aztán csend lesz, a Nyominger tátott szájjal szedi a levegőt, tárt karokkal hever az ágyon, egy legyet figyel, időnként megmoccan, lusta mozdulattal megemeli kezét, hogy megvakarja combja viszkető csonkját.

hosszú hónapok tétlenségében

A heg régi, az emlék friss, és az is marad – fantomvégtag tapad a rózsaszínű új bőrhöz, mintha Kenelm Digby szimpátiás kocsikenőcse ragasztaná oda – a Nyominger már tokát és lustán rezzenő, fehér húst eresztett a hosszú hónapok tétlenségében, lárvaarcán párnákba gyűlt a zsír – a kvázi-végtag látszat-viszketése szeszélyes időközökben, de még mindig jelentkezik. Ez, plusz a hőség, a nyirkos, verejtékszagú lepedő meg az éjszakai zajok partvonalra vágják a Nyominger éjszakáit – néhány órát alszik, azt is részletekben, de nem bánja – legalább kevesebb ideje marad az álmokra.

Az emberi szervezetnek szüksége van az alvásra, ez köztudomású – az kevésbé, hogy az álmokra is – ha az REM-fázisba lépő alvót felébresztik – azaz nem engedik álmodni –, az alanyon mentális zavarok tünetei jelentkeznek, dekoncentráltság, ingerlékenység – harminchat-negyvennyolc óra múlva pedig beáll a halál. Morpheus Mr. Murdel tesója – ha az előbbit lekoptatod, a második kopog nálad.

A Nyominger vállalja a numeró kettes testvér látogatásának veszélyét is, csak megszabaduljon a lidércnyomástól – egyszer egy parkban sétált, mikor hirtelen kinőtt a lába, a farka viszont hangos cuppanással felszívódott a testében – egy másik álomban Jézus jelent meg előtte, csodát akart tenni, de a Nyominger kötőtűt ragadott, és felnyársalta Isten fiát.

A pszichoanalitikus, akit álmaival felkeresett, hümmögött egy sort, jegyzetelt, terápiáról vartyogott, megpróbálta fallikus szimbólumként értelmezni a kötőtűt és a látens buzerancia jeleként az álmokat – persze valószínű, hogy az egész a helyzet elfogadásáról és visszafordíthatatlanságáról szólt, arról, hogy a Nyominger lelke legmélyén már beletörődött a bóca-létbe, de Sig Heilberger (a százszázalékos überpötsch árja pszichoanalitik) ragaszkodott a képek patologizált értelmezéséhez.

Hever hát a Nyominger morfeuszmentes éjszakákon át lucskos lepedőjén, fantomlábát simogatva, hallgatja a liftzúgást, a prosztataproblémás szomszéd éjjeli négy-öt csoszogását a vécére, és tudja, megőrülne, ha bizonyos hajnalokon, mikor a földszinti krimó és az utca zajai is elhalkultak, nem kaparászna az ajtaján bebocsáttatást kérve a Bolond Lány.

Igazából nem is bolond, el tudja látni magát, állása is van, a húsüzemben takarít, ott, ahol korábban, a balesete előtt a Nyominger is dolgozott – a Lány egyszerűen másként tekint a világra, mint a rendes emberek, néha elbambul, a hajvégeit bogarássza, és látszik rajta, hogy messze-messze jár – a szülei állítólag vén hippik voltak, túlzásba vitték az LSD-zést, az anyag lerakódott a szervezetükben, és jutott belőle a megkésve érkezett gyereknek is.

A Bolond Lány kapirgál az ajtón, a férfi nyög egyet – „szabad!” –, nincs bezárva, nincs mit elvinni, hacsak a műlábat nem – a lány leteszi a reklámtáskáit, kigombolkozik, zöld kardigán van rajta és zöld melltartó, bekúszik az ágyba, odasimul a Nyomingerhez, és becézgetések meg vigasztaló gügyögések olyan özönét árasztja a férfira, hogy egy vadidegen is megértené, mi vonzotta őt a féllábú ölbe.

mégis megnyúzott bárányok

A Bolond Lány kész érzelmi membrán, képtelen megőrizni hideg távolságtartását a szenvedés előtt – nemritkán elbőgi magát a vágásra terelt borjak láttán, egyszer meg a nyílt utcán nekiment valami pénzes picsának, és a meg sem született, mégis megnyúzott bárányokat siratva lerángatta a ribancról a perzsabundát – komolyabb baj nem lett az ügyből, a Bolond Lány kapott valami végzést, hogy nem százas, de ezt addig is tudta, a szociális munkatársak megszaporodott látogatásait pedig angyali békével tűrte tovább.

A Nyominger sóhajt, lehunyja szemét, és mialatt a kivörösödött női kezecskék megoldják pizsamanadrágja madzagját, arra gondol, ha egy se-keze-se-lába koldust sodorna útjukba a szél, a Lány elhagyná-e őt az új, még csonkább és még tagtalanabb tagért? Valószínűleg nem, nyög fel a férfi (ajkak váltják a kezeket), a Bolond Bigében annyi a szánalom, hogy egy invalidus-hadosztály minden tagjának jutna belőle. Egyébként a szakítás újabb fájdalmat okozna, ami megint csak visszavonzaná hozzá a lányt, ámen.

Így agyal a Nyominger, fehér teste remeg a cirógatások alatt, és nem sejti, hogy néhány nap, és minden idill eltörik.

Az eseményeket zöld kardigános kedvese indítja el, csupa jószándéktól vezetve, azzal a hülye New Age-prospektussal a harmadik szem megnyitásáról – semmi az egész, szimpla gyakorlat, amitől a tobozmirigy erőre kap. Ahogy ott ülnek majd az elspalettázott szobában, követve a nevetséges utasításokat, készen a „sosem tapasztalt békesség és teljesség” befogadására, a Nyominger alatt hirtelen megnyílik a padló, permanens zuhanása elvágja őt minden hangtól és érzettől – aztán testet öltenek az állatok, apró, áttetsző lények mindent látó harmadik szemekkel, drótokat vezetnek az agyába, testébe, árammal manipulálják a gondolatait, sőt, a testfelépítését – mert a végtelen zuhanás közben a Nyominger szövetei burjánzásnak indulnak, őssejtcsomók ütköznek ki szerte a bőrén, tömik el száját, szemét… – köldöke felhasad, szájjá változik, sosem volt nyelven visít, míg körötte elvetélt csecsemőlábak sora integet… – Minden reverzibilis, suttogja egy hang – a comb csonkjából a rózsaszín bőrhártyából, a testhajlatokból nemi szervek sarjadnak elő…

A Bolond Lány az ablakon át menekül majd a helyzet obszcenitása elől, leugrik a tűzlépcsőről, bokáját húzva, öklendezve dörömböl be a földszinti kocsma ajtaján, a padlóra rogyva nyüszít mentő és orvos után.

A rohamkocsi a fehér köpenyes, markos fogdmegekkel egyből a pszichiátriára fogja szállítani a Nyomingert – az orvosok klórpromazint adagolnak a verejtékező, zavartan pislogó betegnek, miután savanyú arccal diagnosztizálták a paranoid skizofréniát.

kép | Helmut Sturm művei, wikiart.org