HOMUNCULUSOK
WORLD PRESS PHOTO
Érzem, ahogy mozgolódnak a torlasz túloldalán. Nem pihennek egy percre sem, statikus zörej, lemezmeghajtók cikkanása, kemény billentyűzet-kopogás kíséri lépteik zaját. Laokoón-mód vergődő optikai kábelekbe bonyolódnak, maguk után vonszolják, közben a vezetékek műanyag borítása szenvtelenül neki-nekicsapódik a linóleumpadlónak.
perverz rítus
A neszezésből időről időre kiválik és beazonosíthatóvá lesz egy-egy entitás, amelyik megáll, a falra tapad, halkan felnyög – ki tudja, milyen anyagból való teste és a földeletlen, múlt századból itt maradt konnektorok között zizegve húz ívet az elektromosság. Pár percig, ha tart ez a perverz rítus, melynek obszcenitásánál csak idegenszerűsége riasztóbb – szűnik a szikrázás, elektrolit fröccsen kielégülten, és – hallom, tudom – már két test szakad le a málló tapétáról, két hang zihál, hogy aztán lassan visszaolvadjon a személytelen alapzajba.
Szaporodnak és sokasodnak – ha némelyikük megközelíti az odébb tolt ruhásszekrényemből, a tört lábú dohányzóasztalból és egy fotelből felhúzott barikádomat, a fejem felett vibrálásba kezd a meztelen villanykörte fénye. Ez egyre gyakrabban történik meg – már csak napok kérdése, hogy azok odaátról elfoglalják, ami kevés a lakásomból megmaradt.
Nem hiszek az ómenekben, előjelekben, a sors tanáros gesztussal, intőn felemelt mutatóujjában. És mégis, a falhoz tapadva, a neszezésüket hallgatva egy sebészszike villanásának élességével tudok kimetszeni emlékeim közül egy pillanatot, amely nyugtalanítóan vetítette előre az eseményeket.
Tizenkilenc éves voltam, első nyugati utazásomon, egy júliusi délutánon, túlcsordulva Párizs érzeteivel, a Quartier Latin antikváriumainak betűlabirintusában tántorogtam részegen. Hogy miért épp abba a könyvesboltba tértem be, miért épp ahhoz a polchoz léptem, amelyre egy ablakon bebukó, porszemcsékkel teli napsugár nyomott bélyeget, nem tudom. Egy biztos: belenyúltam a fénypászmába, és ujjaim a De natura rerum ódon gerincét simították végig. És amikor találomra felnyitottam a bibliofil kiadást, Paracelsusnak az üveglombikban nevelt, vérrel táplált mesterséges emberekről szóló passzusa tárult a szemem elé.
Csak retrospektív okoskodás, nyugtatgatom magam, a mindenben értelmet és rendezettséget kereső ész próbál párhuzamot vonni a két esemény között, hogy bizonyítsa, létezik nagyobb rendező elv a káosz mögött. Ha sáskajárás tört volna ránk, egy álmos, délutáni bibliaolvasásban találom meg az előjelet, ha tűzvész, akkor valahol Nis és Skopje közt a vonaton végiglapozott Cortázar-novellában. De ez is csak szemfényvesztés lenne. Tényleg nem sejthettem előre semmit.
Halk suttogással kezdődött, száj elé tartott tenyerekkel, elharapott mondatokkal, bizalmaskodó pillantásokkal. A könnyű pénznek a kivilágítatlan utcákon, kátyús járdák felett végigsuhanó, szobakonyhákban, lakótelepi lichthofok mélyén elhaló, izgató ígéretével.
vicsorgó ablakok
Ki nem kiáltott rendőrállamok ügynökei, eljövendő forradalmak elárulói, saját népük életét az agy hatalomközpontját stimuláló, szintetikus drogokra cserélő diktátorok hűbéresei jelentek meg a sivár panelkockák között. Ott voltak mindenütt, a betört üvegjük szilánkjaival vicsorgó ablakok alatt, a csikkek fekete hamujától himlőhelyes betonplaccokon, befurakodtak a használt zsírszagú konyhákba, döngésükkel transzba ejtették a körbefalazott légköbméterekben vegetáló embereket. A mocskos elitről zsongtak végeérhetetlen tirádákat, a fake newsról, cenzúráról, majd az új médiáról, a szabadon terjedő hírekről és sok-sok pénzről.
Ósdi katódsugárcsövek izzottak fel a kisszobákban a családi fotók alatt, laptopok nyíltak fel sebtében a konyhákban, az olajfoltos tűzhelyeken. Modemek kacsintottak cinkosan, álprofilok áttetsző testei rajzottak ki a virtuális térbe, hoaxok, pletykák, féligazságok és teljes hazugságok lüktettek szét a világban.
Talán nem is a pénz volt a legnagyobb gyönyörünk, hanem hogy hatással lehetünk az emberiségre. Egy tizenöt soros rövidhír hatására nyugtalanság hullámzott végig egy távoli kontinens országaiban. A siker részegítő volt és vakká tett bennünket. Egyre több idő a gépek előtt, mániákusan a kijelzőre tapadó, Guy Fawkes-maszkos arcok, hatvan hertzen vibráló szembogarak. Egymás posztjait lájkoló, végtelen, pozitív visszacsatolású körökbe ragadt felhasználók, nyersebb, durvább, mocskosabb üzenetek. Kioktatták az orvost az anatómiából, tanárt a pedagógiából, papot a hitből, szerelmest a rajongásból. Az álprofilok egyre valóságosabbak lettek, lopott stockfotók és hamis életrajzi adatok adtak nekik mélységet és formát a kibertérben. Már nem lehetett megkülönböztetni őket a valódi felhasználóktól.
a billentyűzet felett
Aztán a gépeket hűtő ventilátorok lapátjai mintha a realitás maradék szálait is sorra elmetszették volna. HD-minőségben felvillanó képek a maguk obszcén meztelenségében… Monitor előtt görnyedő kuli-munkások gerince hajlik téridő-görbületbe, és szippantja ki magát a valóságunkból egy féregjáraton át… Rothadó felhám szakad le az ujjakról, melyek rovarcsáp-izgékonysággal vonaglanak egész éjjeleken át a billentyűzet felett… Hipergyors adatforgalomtól vörösizzásig hevült kábelekbe bugyolált női test párolog el tébolyult Jeanne d’Arc-sikoltozással… A valóság szövete végleg felfeslett, és a hasadékon át a világunkba nyomakodtak a virtuális tér lombikjában nevelt homunculusok.
Szaporodnak és sokasodnak, és már csak néhány nap, és elfoglalják azt a keveset, ami a lakásomból és a lakótelepből megmaradt. De a legrosszabb mégsem az inváziójuk puszta ténye. A horda szüntelen alapzsongásából időről időre kiválik és megerősödik egy hang, pár szót, félmondatot ismételget, a többiek átveszik, és percek sem telnek belé, minden lakásban, minden épületben ugyanazt üvöltik a hangok. A szöveg stilárisan primitív, nyelvtanilag nem ritkán hibás. A valóságtartalma teljesen lényegtelen, de a hatása nagyon is számít. Egyszer órákon át ordították, hogy a tizenhatos épületben gyerekeket kínoznak valamilyen közelebbről meg nem nevezett, gonosz hatalom ügynökei. Felajzott tömeg hullámzott ki a lépcsőházakból, készen, hogy leszámoljon az ellenséggel, és indult neki vakon a telepnek vért és kiomló zsigereket áhítva. Felkaptam a kabátomat, és inkább kíváncsiságtól, mint vérszomjtól hajtva magam is nekivágtam a novemberi éjszakának. Sokáig bolyongtam, az ónos eső vékony jéghártyát képzett a kabátomon, mire rájöttem, a lakótelepen nincs is tizenhatos épület.
Az igazság és valótlanság közötti határ végleg felbomlott. Odakinn néhány napja katonák cirkálnak, tányérsapkájuk, a vállukról égnek meredő fegyverük letűnt korokat idéz. Nem tudom, homunculusok vagy emberek, megkérdezni pedig felesleges, mert bármi, amit mondanak, és annak az ellenkezője is igaz lehet. És míg a szögesdróttá torzult optikai kábelek között vergődöm, álhír-szilánkok hullanak alá lassan a telepre, mint a hópelyhek, és beterítenek mindent a felismerhetetlenségig, vastagon. Leírtam a gondolataimat, az emlékeimet – de már abban sem vagyok biztos, hogy ezek a sorok igazak. Talán azok ott túloldalt koholtak engem is, és a történetem nem egyéb egy gondosan megalkotott hazugságnál.