HALÁL-JAZZ

Eljött hát ez az idő is – gondolja a fiú, a koporsót méregeti, amely meglepően kicsiny; ha nem látja, ahogy anyja összemegy a betegségben, azt gondolná, a temetkezési vállalkozó lemetélte a fölös tagokat, hogy a szűk alumínium ládába gyömöszkölje a holttestet.

A halál gondolata beköltözött elméjébe, új fajta érzeteket hozott magával, benyomásokat, amelyek kiríttak napjai nyugalmából – Senkihóte tudja, végig kell játszania ezt a menetet, hogy aztán, mintegy jutalomképp az alakításáért, visszatérhessen szokott világába. Épp ezért mosolyogva tűri a Jótét Rokonok látogatását, könnyes részvétnyilvánításaikat, a gyertyákat, a virrasztást, a síró, vadidegen asszonyokat, a temetkezési vállalkozó lila mellényes embereinek üzleti udvariasságba burkolt mozdulatait.

S. a szobájában, a heverőjén üldögél, maga alá húzza lábát, akár egy keleti uralkodó – a szultán halott, immáron te vagy a világbirodalom ura, ifjú padisah! – ölében kistányér, kezében villa, egy krémest eszeget, amit egy Jótét Rokontól kapott – a fiú letöröl szája sarkáról egy pöttynyi habot, és elgondolkodik, vajon mikor háborodna fel jobban a Jótét Lélek: ha a süti valóban megvigasztalná, vagy ha megtudná, hogy anyja elvesztése nem is okozott fájdalmat.

megigazgatja nyakkendőjét

Köhögés kampója rántja vissza a fiút a valóságba – Tekintélyes Rokon a torkát köszörüli, a szekrény lakkozott ajtaját tükörnek használva megigazgatja nyakkendőjét.

– Éhem… fiam, anyád halála nagy sorscsapás mindannyiunk számára… az egész rokonság egy emberként melletted áll, a távollevők nyomatékosan kérték, fejezzem ki nevükben részvétüket… Persze már felnőtt vagy, kész férfi, úgyhogy nem is próbállak megsérteni holmi atyáskodással… bízunk benned, és tudjuk, képes vagy megállni a saját lábadon, mindenféle segítség nélkül…

Senkihóte a tányérral csörömpöl, a szónoklatra rá se bagóz’ – megállni, megállni – szinkópáz’ fejében a jazzes ritmus, a keringőnek vége, jöhet a bebop.

Faragatlan kis paraszt – gondolja Tekintélyes Rokon, alsó ajka lepittyed, arany nyakkendőtűjét igazgatja, és arra gondol, ha nincs a kölyök, ő, mint legközelebbi rokon örökli a parasztházat – nem sokat ér az egész, de egy-másfél milliót kihozhatna belőle, épp annyit, hogy gyerekei egyetemi oktatását fedezze. – Szegény anyád – teszi hozzá hirtelen-ingerülten, olyan hangsúllyal, hogy nem tudni, miért szegény?, mert meghalt, vagy mert egy ilyen fölösleges kölköt hozott a világra.

Senkihóte a vállát vonogatja, csámcsog az utolsó falaton, a krémes a gyomrában bomlani kezd – a felszabaduló energia kitart, míg a temetési menet kelletlenül végigbotorász’ a síkos-fagyos aszfalton, kántor kántál, hangja szalagként nyúlik el a gyászolók mögött – kitart, mialatt fekete ruhás alakok, mintha egymás egyenruhás kiónjai volnának, ugyanolyan mozdulatokkal keresztet rajzolnak az olajággal a levegőbe – kitart, míg a temetkezési vállalkozó emberei a gödörbe eresztik a koporsót, benne az apróra aszott, húsát vesztett asszonnyal – „ott van, lent van, csak vissza ne jöjjön” – kitart, erőt és energiát ad Senkihóténak, hogy legalább imitálja, itt van és figyel.

Nahát, valamire jó a halál – gondolja a fiú, és anyja megmaradt kevéske holmijára gondol, amit most pénzzé tehet, és az árán könyveket vásárolhat – most az egyszer új, nyomda- és festékszagú könyveket, amelyeket nem nyálazott nyugdíjasok lapozó ujja, szűz előlapú, makulátlan köteteket. Nincs több könyvtárból selejtezett, senkinek sem kellő vacak, antikváriumban vásárolt, mocskos borítójú ódonság – ha másért nem is, ezért hálás a göröngyök alá kerülő, kihűlt anyjának

nikotinszagú köhögőroham

Véget ér a szertartás – Jótét Rokonok változnak varjakká, rebbennek szerte károgva, ahogy bezárja száját a sírgödör – földre fagyott könnyek és emlékek szublimálódnak, és egy sírásó nikotinszagú köhögőrohama elsöpri a gyászruhás menetet.

A fiú visszatér birodalmába, ahol könyvek közé falazza magát – a hűtő kiürül, a kapu berozsdáll, pók szövögeti hálóját a sarkokban, repedések támadnak falakon, mennyezeten – csak a kályha környékén pislákol némi melegség, Senkihóte ide húzódik, vállán pokróc, hajában porcicák és koszcsomók – miután elfogy a tüzelője, a fiú felszedi a parkettát, tűzre veti a bútorokat – most Robinson ő, Dosztojevszkij a holtak házában, életből megszökött Krúdy-hős, szent remete a barlang mélyén vagy az oszlop tetején – a külvilág hatásai mind messzebbről érnek el hozzá, és ő egyre lassabban reagál rájuk – ha arcára légy száll, fél óra és egy végigolvasott fejezet múlva emeli csak kezét, hogy elriassza a rovart, ami már rég messze jár.

Mire a Társaság emberei kiszállnak, hogy a tartozások miatt leszereljék a vízórát, a fagy már szétvetette a csöveket – a telefonkábel és a redőny leszakadt, salétrombűzt áraszt a felázott vakolat – a ház halott, kihunyt a parázs, amely megvilágította és melegen tartotta Senkihóte álmait.

kép | Daniel Spoerri művei, wikiart.org