AZ ISTENSÉG ELJÖVETELE
WORLD PRESS PHOTO
Az évek során feltűnt, hogy a bosszút legtöbben a pusztítással azonosítják. Pedig néha azzal okozunk igazi fájdalmat a másiknak, ha pontosan azt adjuk neki, amit keresett. Nekem sikerült elérnem ezt a kétes dicsőséget. Valahogy így történt.
Egy kisvárosban jártam Nyugat-Európában, utam felén – két állás között, ide még, oda már nem tartozva, előttem és mögöttem a hosszúra nyúlt szabadság biztonságos napjaival. Északról haladtam dél felé, nyakamban fényképezőgép lógott, és Jules Verne angol lordjainak bogaras következetességével fotókat készítettem a zöld átállásról. Kósza ötlet volt, utazás közben tört rám. Nem sokkal hagytam magam mögött a covid-izolációt, a home office digitális remetevilágát, a közösségi média világvége-híreinek zuhatagát, az egész digitális dance macabre-t. Élveztem, hogy a négy falat szétfeszítve rám szakadnak a végtelen terek, ahogy megnyugvással tölt el minden elkattintott fénykép. Az algafarmok, hulladékból áramot teremtő erőművek, a hidroponikus üvegházak mind egy irányba mutattak, egy lehetséges jövő felé. A képeket egymás mellé téve, a térből és időből kiragadott szilánkokat mozaikká rendezve pedig határozott formát öltött ez a jövő.
kétségek nélkül
Utóbb sokat gondolkodtam, mennyire volt elkerülhetetlen, hogy méreg cseppenjen az édesen hömpölygő időbe. Talán, ha nem térek be abba a sörkertbe, és nem találkozom azzal az idegennel, zavartalanul folytatom az utam, aztán hazatérek, vár az új munka, és megmaradok kétségek nélkül, nem költök bosszút, nem kreálok szörnyetegeket és isteneket. Talán csak pillanatnyi haladékot nyertem volna, és a következő sarkon, egy másik városban, más napon találkozom valaki mással, aki ugyanilyen hatással lett volna az életemre.
Úgy éreztem, van az egészben valami sorsszerű. Csalhatatlan érzékkel vettem észre őt a tömegben, mint valakit, akivel titkolt, némileg szégyellnivaló kapcsolat huzaloz össze. Kora este volt, a délutáni zápor épp elvonult, és a vendéglő lakkozott faasztalain még tócsákba gyűlt a víz – a felszínükön elomlóan kettőződtek a színes izzósorok fényei. Korsók koccantak, három vagy négy különböző nyelv szavai és a mindenütt azonos nevetés keveredtek folyamatos zsibongássá.
Az idegen egy padon ült, elhúzódva a helybéliektől, és úgy szorongatta félig üres söröskorsóját, ahogy csak az igazán gyökértelen emberek kapaszkodnak valami szilárdnak hazudottba. Megkerültem, a háta mögött elhaladva futó pillantást vetettem a telefonjára – meg sem lepődtem, hogy az anyanyelvemen írt cikk villan szemembe a nyugati hanyatlásról, dekadenciáról meg háttérhatalomról.
közös nyelvünkön
Amint leültem mellé, gyanakodva méregetett. Mikor megszólítottam közös nyelvünkön, gyanakvása mintha fokozódott volna. Megkérdeztem, mit iszik, mire megnevezett egy helyi sört, de sietve hozzátette, az otthoniak sokkal jobbak. Ez csak mosogatólé, ha nem volna jó marketingje…
Két mondatot sem váltottunk még, de már kezdtem kiismerni. Dühös és frusztrált volt, amiért idekint jobb életet talált, mint odahaza – de mivel ezt még önmaga előtt is letagadta, nem értette, miért is dühös. Hogy feloldja a feszültséget, az összeesküvés-elméletek felé fordult, mint oly sokan. Míg a sörömet vártam, nekem is felvázolt egy ködös teóriát népességcseréről, illuminátusokról és bevándorlókról.
Fiatal pincérlány toppant mellénk, bájos latinos akcentussal nyugtázta, hogy én rendeltem a sört, majd az asztalomra állította az üveget. Egy pillanatra belefeledkeztem a látványba. Kreol bőre, sötét, göndör haja a Márquez-regények szereplőit idézte, de lehet, hogy spanyol cserediák volt, nyári munkán. Igyekezete őszintének tűnt, és ahogy megfordult, hogy a szomszédos asztalnál összeszedje az üres poharakat, összenevetett egy munkatársnőjével.
Szomszédom ködös tekintettel, sötéten nézett az elsiető pincérlány után. A pillantása felkavart, ugyanakkor kiölte belőlem az iránta érzett szánalmat. Sűrű, iszapos gyűlölet lüktetett a szemében, amit nem szüntet meg észérv vagy empátia – csakis az, ha a bizonyos másik nincs többé.
Először csak oda akartam szúrni neki – talán nem is bosszúvágyból, inkább, hogy véget vessek a kényelmetlen jelenetnek, és elszakítsam tekintetét a mit sem sejtő pincérlány hátától. Magamat is meglepve hangosan kimondtam:
– Egy új istenség van születőben.
Előhúztam fényképezőmet, LCD képernyő villant, türelmetlen mozdulatokkal navigáltam az elmúlt hetek képei között. A fotókhoz igazítottam a hazugságot vagy a hazugsághoz kerestem képeket, már nem tudom. Láttam az idegen arcára kiülő döbbenetet, és egyre szaporábban fűztem egymásba a szavakat.
érthetetlen, miért nem vették észre
– Ez az isten ott van mindenütt a nyugati világban. Testrészei külön-külön figyelemre sem érdemesek – szélerőművek és napfarmok, vezetékek és csőrendszerek. De együtt, a figyelmes szemlélő szeme előtt összeállnak egy nagyobb egésszé. Az élőlényekre mindenki úgy gondol, mint meztelen anyagra – pedig valójában inkább rendszerek, amelyeken anyag és energia áramlik át. Így működünk mi is – eszünk, iszunk, ürítünk, és akkor leszünk élettelenek, amikor az örök körforgás leáll. Az áramlás az élet jele. Ha így nézzük, a hasonlóság nyilvánvaló, olyannyira, hogy érthetetlen, miért nem vették észre már milliónyian. Az istenség behálózza a kontinenst. Átível folyókon és hegyláncokon, neuronjai szuperszámítógépek, zsigerei az anyag millió tonnáit rejtő szeméttelepek. A geotermikus energia éppúgy őt élteti, mint az árapály. Nem tud sehova eljutni, mert már mindenütt ott van. Gyomraiban metropoliszok rothadó szemét- és biomasszahegyei termelnek hőt és áramot, csővezetékek kilométerei viszik szerteszét energiáját, mint vért az erek. Szívei a naperőművek: a koncentrikus körökbe rendezett tükrök közös gyújtópontjai, ahol mindig, még órákkal napnyugta után is izzik a levegő. De az istenség ajándékokat is ad. A sarkkör közelében, ahol hónapokon át tart a sötétség, egy újonnan épült üzemben, mesterséges fényben algák tenyésznek, mint a modern manna. Végtelen, vertikális kertekben növényzet burjánzik és terem gyümölcsöket, amelyekkel az isten megvesztegetheti azokat, akik önként nem imádnák őt. Ez már nem is isteni – szinte emberi ravaszság.
A végére hagytam a kegyelemdöfést. Lehalkítottam a hangomat – most már gátlástalanul komédiáztam. A rémregényekben mondják el így, kapkodó-elfúló lélegzettel a Nagy Titkot.
– Az istenséget nem lehet elpusztítani. Ha egy épület leég, hamarosan újat építenek a helyébe, ha egy szélturbina kidől, jobb, stabilabb és tökéletesebb változatot kísérleteznek ki a tervezőirodák mélyén. A DNS, ami alapján újra- és újra reprodukálódnak az istenség tagjai, mi vagyunk: az emberiség közös tudása. És minden fejlesztés, minden szabadalom, minden tökéletesebb szerszám és hatékonyabb munkagép valójában mutáció, amely elősegíti az Ő evolúcióját. Hogyan is pusztíthatnánk el valamit, ami egyszersmind mi vagyunk?
bűnös
Talán felét sem értette annak, amit mondtam – DNS, élő rendszerek és evolúció, félig ismerős szavak lehettek számára, de örök harcra kondicionált, mindenhol összeesküvést kutató tudata épp ezért elhitte a történetemet. Hiszen ami érthetetlen, az nyugtalanító, az gyanús és ellenséges – bűnös. Annyira más, mint a populista vezérek mindig egyszerű és érthető, a világot biztonságosan két táborra osztó szavai.
– Mocskok, szemetek… – bugyborékolta. Rettegett. A korsó falán megfehéredtek ujja bütykei. Már nem is látott engem – felkelt, dülöngélő léptekkel, jobb vállát valami láthatatlan ellenség falanxának szegezve indult a kijárat felé. Fejében önálló életre kelt a történet, új és új, baljóslatú csápokat növesztett, befurakodott agytekervényei szövedékébe. Biztos voltam benne, hogy mire áthalad a parkolón, már úgy hiszi, a napelemfarmokon embereket égetnek el elevenen az új istenség tiszteletére.
Soha többé nem láttam, amit nem is bántam. Hiába győztem, valójában semmi sem változott. Én tovább utaztam, ő újra meg újra járta sehová sem vezető köreit. Ha épp nem a képzeletem szülte leviatántól, akkor valami más alaktalan szörnytől rettegett, ha nem a kis pincérlányt, akkor valaki más, az útjába akadó idegent gyűlölt.
Pár héttel a történtek után mégiscsak eszembe jutott a história. Egy rövidhír tehetett az egészről: a tengerparton, egy szélturbina beton talapzatán összetört és kifacsarodott férfiholttestet találták a hatóságok. Iratai nem voltak, de a személyleírás emlékeztetett egykori ellenfelemre. Persze nem kerestem fel a rendőrséget – mit is mondhattam volna? Még a nevét sem ismertem.
Azon viszont eltűnődtem, vajon mit művelhetett azon a szélerőművön, hogyan jutott fel rá, és zuhant le róla. Talán paranoiája hirtelen fellobbanásában úgy hitte, szabotálnia kell az isten megtestesülését – ha így történt, vállalkozása éppoly naiv volt, mint a gyerek igyekezete, aki vödörrel akarja elhordani a tengert.
elpusztítottam
De nem hagy nyugodni a gondolat, hogy ha az idegen tényleg a történetem miatt halt meg, akkor pontosan úgy történt minden, ahogy a magam költötte istenségnek a legjobb lett volna. Mint a fehérvérsejt a szervezet védelme érdekében, megtaláltam és – bár áttételesen – elpusztítottam egy ellenséges, idegen és oda nem illő testet.
Mikor nyugat felé utazom, és először felbukkannak az út mentén a szélturbinák, elképzelem a jelenetet: egyensúlyát vesztett test zuhan alá a magasból, üvöltése elvész a sirályok vijjogásában, majd becsapódik, és hangos reccsenéssel nyílt törések csomójává gabalyodik a betonon. Odébb, kinn a víz partján, strandolók úszkálnak békésen, és semmit sem vesznek észre az egészből. Az óriási lapátok végtelen harmóniában forognak tovább, az istenség pedig éli zavartalan életét.