NŐÜGYEK 4.
EWA PARTUM FEMINISTA AKCIÓKÖLTÉSZETE
„A férfi művésznek nincs életrajza. A nő művésznek viszont van. Fontos, hogy fiatal vagy öreg.”
Ezt a szöveget írták az Adres Galéria padlójára, amikor 1974-ben Ewa Partum bemutatta Változás című performanszát: sminkesek segítségével fél arcát megöregítették, a folyamatról fotódokumentáció készült. Négy évvel később bővített formában (Változás – Az én problémám egy nő problémája) megismételte az eseményt: már az egész testét alávetette az öregítésnek. A meztelen művész arcán és testén órákon át dolgoztak a sminkesek. Az átalakítás után a művész kijelentette, hogy ő maga a műalkotás, ezzel body artként határozta meg tevékenységét. A meztelen női test művészeti reprezentációját és a mesterséges szépség (a plasztikai sebészet) kultuszát kritizálta. A háttérben magnóról szólt a művész szövege [1]:
„A nő olyan társadalmi szerkezetben él, amely idegen számára. Ezt a modellt férfiak hozták létre férfiaknak. A nő úgy létezhet egy struktúrában, amivel nem azonosul, ha járatos az álcázás művészetében és alábecsüli saját személyiségét. A feminista művészet új szerepet szán a nőknek: a kiteljesedés lehetőségét nyújtja.” [2]
a test az önazonosság eszköze
Ewa Partum számára a test az önazonosság eszköze, amely elvezet az egyéni kiteljesedéshez. Az egyén (a nő) úgy tud eljutni a kiteljesedésig, ha megszabadul az „álcázástól”, a társadalom által rákényszerített szereptől.
Az öregedés az egyik leginkább elhallgatott téma a társadalom és a művészet körében. A női szépségideál, a női szerephez tapadó erőltetett tökéletesség, a női öntudat elnyomása és általában a patriarchális berendezkedés kirekesztő hatásai – ezek a kérdések életművének visszatérő elemei. Egyes elemzések Partum sajátos kifejezésmódját „feminista konceptualizmus”-ként határozzák meg. A hetvenes években Lengyelországban aktív művész 1983-ban Németországba disszidált és ott folytatta művészeti tevékenységét, de a nemzetközi kritika csak a kétezres évektől érdeklődött iránta.
Partum festőként végzett, de már diplomamunkájával elfordult a hagyományos kifejezésektől. Tadeusz Kantor két művét szürke papírba csomagolta és – „emballage”-ként (becsomagolt mű) mutatta be, saját elméleti írásával együtt. Ezzel a gesztussal nemcsak a „kisajátított” művészethez kapcsolódott, hanem a korszakban a lengyel művészképzést jellemző hierarchikus és kizárólagos mester–tanítvány viszonyt is megkérdőjelezte, amely a hallgatóktól lényegében mesterük másolását várta el [3]. Már az egyetem alatt kísérletezett a köztéri művészet lehetőségeivel: az első lengyel public artként tartják számon az 1969-es, Łódźban megvalósított A tér törvényessége című munkáját. Valódi közlekedési és tiltótáblákat vegyít saját szövegével ellátott fiktív táblákkal a helyi Szabadság téren. A jelmondatok erdeje a kortárs nézőben az egy évvel korábbi, ’68-as párizsi diáktüntetéseket idézhette fel [4]. A munka az igazi tiltásokat is idézőjelbe teszi a „tilos művészet tilos” jellegű feliratokkal, rendőri őrizet mellett. A hetvenes években a magyar neo-avantgárdban is előfordult a táblák művészi használata: Pauer Gyula 1978-as Tüntetőtábla-erdő [5]című akciója is hasonló elvre épült, de Partum projektjével ellentétben (aki hivatalos úton, a városi Közlekedési Hatóságtól kérte kölcsön a táblákat) a magyar művet félóra után rendőri eljárás semmisítette meg.
feminista kérdések
Bár a pontos sorrend nem rekonstruálható, Partum Lengyelországban az elsők között foglalkozott feminista kérdésekkel – figyelemfelkeltő vagy (akkor) botrányosnak tekinthető módon. A hetvenes évek elején a lengyel szocializmus egyik jellemző hétköznapi „díszítőelemét” értelmezte újra: a propaganda feliratokhoz használt kartonpapír betűkkel hozott létre akciókat. Az akcióköltészetnek nevezett (az utókor számára videón gondosan dokumentált) megmozdulások során változatos helyszíneken eresztette szélnek vagy szórta el a betűket. A varsói aluljáróban végrehajtott eseményen (1971) James Joyce Ulysses című regényének egy oldalából kivágott betűket szórt szét [6]. Az arra járók így spontán módon formálhatták a művet, a létrejövő szövegtöredékek sorsa az alkotótól függetlenül alakult. Egy kortárs kritikus szerint a költőnek nem kell a verbális közegre korlátoznia tevékenységét, a költészet esemény formájában is megnyilvánulhat – így felfrissíti a művészeti eszköztárát[7].
Active Poetry. Poem by Ewa, 1971, 5’53” forrás: artmuseum.pl
Az akcióköltészet fontos fordulatot jelentett Partum életművében, a későbbiekben is állandóan megújuló érdeklődéssel, mindig más környezetben mutatta be a performanszt. A tengerparton, sziklás domboldalon „eleresztett” betűk a land art környezettel azonosuló szemléletét idézik: a papírbetűket nem szedte össze, idővel elbomlottak és a természetes körforgás részévé váltak.
A feminista kritikában új nyelvi kifejezéseket alkot [8]. A szabályszerűséget nála felváltja a spontaneitás és a véletlen, a keretek közé szorított munkamódszer helyett a szabad kreativitás és a végtelen térérzet érvényesül a kivágott betűk lebegésében. Partum költészeti akcióit saját bevallása szerint az olvasás szeretete (is) inspirálta, Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában olvasásakor egy zongorajáték leírása nagy hatással volt rá [9].
kartonbetűk
A költészeti akciókban a demokratikus művészet lehetőségeire talált, emellett ironikusan jelenítette meg a szocialista kultúra kartonbetűkből felépített hamis hurráoptimizmusát. A szétszórt betűakciók során a művész megfigyelte, hogy a közönség milyen hamar örömét leli a betűkben: mint a gyerek a betűtészta levesben, kirakja kedvese vagy saját nevét, szójátékokat formáz, használja, megéli a műalkotást. Ebben az értelemben Partum költészeti akcióit köztéri művészetnek is tekinthetjük, hiszen a környezeti beavatkozással a közönség megszólítására törekszik. A feminista szempont a költészeti munkákban is érvényesül: a Poems by Ewa sorozatban a hetvenes években rúzsos szájjal „csókolt” konceptuális verseket készített. A betűk, szavak körül megjelenő rúzsnyom autentikus és elcsépelt nőiesség attribútum, amely az egyenlőtlen társadalmi helyzetre utal. Az Érintésem egy nő érintése című 1971-es munka a feminista művész önmeghatározását, egyben az öntudatos női és független alkotói jelenlétet hangsúlyozza.
A köztér és egyén viszonyával foglalkozó munkái közül az 1980-ban bemutatott Ön-azonosítás című sorozat a legjelentősebb. A fénykép-montázsokon Partum látható, amint meztelenül áll különböző varsói látványosságok mellett, vagy a város szövetében „elvegyülve”, a sorban álló tömeghez csatlakozik, vagy a posztoló rendőrnővel néz szembe. A művet bemutató kiállítás a művész performanszával nyílt meg: mintha lelépett volna az egyik képről: levetkőzött és felolvasott egy kiáltványnak is beillő állásfoglalást, amelyben kijelentette, hogy attól kezdve csak meztelenül jelenik meg művészként, amíg a nők alárendeltek és tárgyiasultak a művészetben [10]. A meztelenséggel felhívja a figyelmet, hogy a nő a művészetben továbbra is aktmodellként, esetleg a háttérben múzsaként szerepel. (Ez azóta sem sokban változott, az amerikai Guerilla Girls feminista aktivista csoport 1989-ben tette fel a kérdést: „a nőnek meztelennek kell lennie, hogy bejusson a múzeumba?” [11].)
A rúzsos kifejezésmód a nyolcvanas években tért vissza, az Homage to Solidarity című performanszban. 1982-ben egy łódźi galériában a lengyel Szolidaritás mozgalomnak szentelt gyertyafényes megemlékező szertartás során Partum (ezúttal is meztelenül) a Szolidaritás miatt kriminalizált művészek kényszerű belső száműzetéséről beszélt, majd hosszú papíron kirúzsozott szájának lenyomatát hagyta a SZOLIDARITÁS szó minden betűje felett [12]. A performanszt egy évvel később – már disszidálása után – megismételte Berlinbe [13], ahol az eseményt német szinkrontolmácsolás kísérte.
falra vetülő árnyék
Berlinben hozta létre 1984-ben a Keleti/Nyugati árnyék című munkáját: a berlini fal előtt kitárt karral jelenik meg, egyik kezében egy „O”, másikban egy „W” betűvel. A fotóval dokumentált eseményen a betűk falra vetülő árnyéka előtt, a kelet és nyugat közötti térben a művész teste az ellentét szimbóluma [14].
A Nők, a házasság ellenetek van! és a Hülye nő (1981) című performanszokban nevetségessé teszi a hagyományos női szerepeket. Aztán rá kellett döbbennie, hogy Nyugat-Európában a tömegkultúra és a fogyasztói társadalom látványvilágában a meztelen női test elértéktelenedett, a legolcsóbb áruvá vált. Lengyelországban meztelenül átsétálni az esküvőt ünneplő társaságon [15]még felháborító akció, Berlinben lerágott csont. „Varsóban végigmehettem az utcán meztelenül, de itt nem tehettem meg, mert rögtön találkoztam volna valakivel, aki szintén meztelen volt, bár más okból”[16].