NŐ AZ ABLAKNÁL

Fájdalom

Marsigli gróf, Lipót császár kegyvesztett tábornoka – hadmérnök, geográfus és csillagász, a Royal Society és más tudós társaságok tagja – életének hetvenkettedik évében elutazott cassisi házába, hogy némi pihenés árán visszanyerje egészségét és rugalmasságát. Csupán testi bajok gyötörték, és panaszai dacára sem érezte magát vénnek. Ha néha tükörbe nézett, még mindig meglepődött, hogy kemény, férfias orcája helyett redőktől, horpadásoktól szabdalt, öreg arc néz vele farkasszemet, mint a Hold távcsövön keresztül, hol van már az idő, amikor a nők szeme megakadt rajtad? Szelleme azonban friss volt, és életkedve is megmaradt, nem vetette meg sem a lélek, sem a test örömeit. Kedvelte a muzsikát, a szobrokat és képeket, a tenger és a szárazföld gyümölcseit, a nemes borokat és a szép asszonyok társaságát, ösztöneit viszont kordában tartotta. Egyetlen szenvedélye volt, amiben nem ismert mértéket. A világ fehér foltjai, a miértek, a hogyanok izgatták, és nem nyugodott, míg fel nem derítette az ismeretlent, míg meg nem találta kérdéseire a választ. Ezért szerette azt a sokat szenvedett országot is a Danubius mentén, ahol két évtizedet töltött karddal, körzővel és szextánssal felfegyverkezve. Ott mindennap új kaland, új felfedezés várta, akár Buda felszabadításáért harcolt, akár Karlowitzban tárgyalt a törökökkel a békéről.

Kényszerű visszavonulása után másutt is bárhová elment – hajóval, lóháton, vagy gyalog –, hogy megfigyeléseket végezzen, méréseket eszközöljön, és ha hazatérve belemelegedett az írásba, gyakran íróasztalánál találta a reggel. Két végén égeti a gyertyát, barátom, ezzel mihamarabb fel kell hagynia, ha életben akar maradni, figyelmeztette orvosa fejcsóválva, miután végigkopogtatta hátát, és fülét mellkasára tapasztva sokáig hallgatta szíve dörömböléseit, aludjon többet, kutasson kevesebbet, menjen falura pihenni, parancsolt rá szigorúan, és a gróf megfogadta a tanácsot.

csak csont vagyok

Cassis jót tett neki. Nagyokat sétált, beszívta a napsütötte cserjék és a víz szagát, naponta úszott egy keveset a tengerben, esténként Ronsard-t olvasott, Je n’ay plus que les os… Csak csont vagyok ma már, aszú csontváz, nem ember. Gyűrődöm, gyengülök, s minden csak gyötrelem… majd korán nyugovóra tért, és szinte érezte, ahogy alábbhagy benne a feszültség. A szíve se rendetlenkedett annyit, legfeljebb a köszvény szorongatta néhanap, kivált, hogy lassan vége szakadt a nyárnak, és a tengerről támadó heves szélrohamok gyakran átfújtak a házon. Ilyenkor arra ébredt, hogy kegyetlen fájdalom hasogatja tagjait, mint ezen a reggelen is. Tudta, hogy a szél később eláll, újra illatoznak a levendulák, és felhangzik a kabócák zenebonája, mint a nyár derekán, legfeljebb élesebbé válik a fény, az árnyék meg sötétebbé, érezni, hogy lappangva közelít az ősz.

A fájdalom ezúttal makacskodott. Csukott szemmel feküdt a széles ágyon hiába várva enyhülésre, ám nem volt hajlandó megadni magát. Egész életében megrögzötten hitt az ész és akarat erejében, most is ezekhez folyamodott, hogy elhessentse kínjait.

Elképzelte, amint a görcs nyalábjai kicsiny kígyócskákra bomolnak, majd rángatózva és tekergőzve elhagyják sajgó izmait, és sziszegve hullanak vissza az éjszaka feneketlen szakadékéba, ahonnan virradatkor előkúsznak elhasznált testét gyötörni, csakhogy ezúttal nem vált be a családi terápia – a kígyós trükköt hasonló bajokkal küszködő nagyatyja hagyta rá –, mással kellett próbálkoznia.

Fájdalmait ekkor díszes szelencébe csukta, és a kígyók után hajította. Ez a virtuális cselekvés régebben mindig használt, ezen a reggelen azonban hiábavalónak bizonyult. Alig tűnt el a ládika a mélyben, a köszvény újult erővel támadt.

Ekkor – körmeit tenyerébe vájva – emlékei között kezdett keresgélni más gyógymód után. Sok haszontalanságot félretolva mindössze egyetlen töredékes szövegre talált, amelyről azt sem tudta hirtelen, honnét kerülhetett elméjébe. Tük is siessetek az tenger szigetibe kegyetlen óriásoknak szálas húsát szaggassátok piros vérét megigyátok, mondta el többször az érthetetlen, idegen szavakat, és csak lassan derengett, hogy egy babonás magyar imádságra lelt, egyikére azon felemás dolgoknak, amelyekkel abban a lepusztult országban gyakorta találkozott.

inkább halálra süttette magát

Az író nagyon szeretné szemléletesen lefesteni a korabeli állapotokat, de nincsenek közvetlen tapasztalatai az időbeli korlátok miatt. Kénytelen kölcsönvenni egy szemtanú szavait a Danubius menti mocsarakban bujdosó vademberek földjéről. Nem ország ez. Temető. Éjszakai vadak, lápi Hdércek tanyája, jellemezte a helyet bizonyos Rüdiger Hitzkopf nevezetű szász zsoldoskatona, és combját csapkodva adta elő történetét az ungárról, ki inkább halálra süttette magát, mintsem odaadja elvermelt zsák búzáját. Amikor el akartuk kaparni, hogy baj ne legyen a dologból, akkor leltünk rá a veremre. Hát ember ez?

És jaj neked, ha a seregtől kicsit elkóborolsz, vagy magadban rád talál. Leüt kapával, ásóval, elsarlózza a lábikrádat, magyarázta, és darabos vonásait eltorzította az iszonyat.

Barbár ima

A bosnyák barát – kitől az imádságot tanulta – nem félt az őslakóktól, és nyelvüket is ismerte. Azt mondta, nem rossz emberek, azért lettek ilyenek, mert hontalanként élnek a saját földjükön nemzedékek óta, és ha valaki emberként bánik velük, sírva fakadnak. Ez a bosnyák barát csónakon járta a nádasok labirintusát; keresztelte, gyóntatta, áldoztatta a nyomorultakat, hogy ne kerüljön lelkük kárhozatra, és nem botránkozott meg babonás szokásaikon. Őszintén szólva azon sem csudálkoznék, ha az Ördöghöz imádkoznának abbéli hiedelmükben, hogy az Úristen hátat fordított nekik, mondta egyszer egy flaska vörösbor hatására, amivel rác kalmárok fizettek a hálaadásért sikeres üzletkötésük után. A rácok óhitűek voltak, de a töröktől megszállt vidékeken a keresztények nem válogathattak Isten megmaradt szolgái közt.

A barát tudott valamit olaszul, és nagyjából lefordította a szöveget; pogány mágia keveredett benne az Úristen segítségébe vetett hittel. Ötven éve hordja magában, azóta, hogy Győr alatt előbb a mocsár, majd a tatárok fogságába esett. Foglyul ejtői eladták a temesvári pasának, tőle bosnyák kereskedők vették meg busás váltságdíj reményében. Azok vitték magukkal, miközben ők is menekülésre kényszerültek, és keresztül-kasul hurcolták az Oszmán Birodalom peremvidékén Viennától Temesvárig és onnét Szerájig, meg-megpihenve a Senkiföldjén, bujkálva veszedelmes csatatereken. Még most is feláll hátán a szőr, ha eszébe jut, hogyan menekültek Vienna alól gazdái lovon, ő meg mezítláb mérföldeken át a kengyelhez szíjazva. Tüdeje majd kiszakadt, lábáról cafatokban lógott a véres bőr, és csak akkor dobták fel egy málhás ló hátára, mikor lerogyott a fáradtságtól, talpán nyers hús maradt és égő fájdalom.

Többször meg is sebesült, mocsárláztól, tífusztól szenvedett, vesegörcsök kínozták, és közben hónapokat töltött mocskos és kaotikus török táborokban.

Egyszer turbános katonák ápolták, sóval és forró kövekkel próbálván elállítani sebei vérzését, másszor egy zsidó orvos medicinái segítették a felépülésben, utolszor pedig a bosnyák barát forrázatai hozták vissza az életbe, aki nem bízott annyira a gyógynövényekben, hogy egyedül rájuk hagyja pártfogoltja megmentését, hatásukat az öreganyjától tanult pogány imádság mondogatásával egészítette ki.

Furcsa szerzet volt a barát. Régi mesterek ábrázolták ilyennek a sáskán és vadmézen élő remetéket: szőrcsuhájukba muhar kapaszkodott és bogáncsok, bőrük cserzett volt, talpukon vastag kéreg képződött a mezítláb járástól, gubancos hajukba, szakállukba madártoll ragadt. Úgy látszott, nem volt ki mind a négy kereke, talán azért tisztelték annyira a törökök, és engedték szabadon ki- s bejárni táboraikba, és eszükbe sem jutott, hogy közelebbről megvizsgálják göcsörtös botját, melynek titkos üregébe a tőle kapott térképvázlatokat rejtette; ezeket az inge aljából letépett vászondarabokra fekete bodza bogyójának levével rajzolta Buda környékéről, az eszéki hídról, valamint különféle török táborokról, az osztrák hadvezetésnek oly nagy örömet szerezve velük, hogy kiszabadulván szinte azonnal a lotharingiai herceg vezérkarában találta magát.

piros vérét meginni

A gróf nem hitt a barbár szövegben, de azért újra mormolni kezdte a töredéket, hátha eltereli figyelmét kínjáról, és remélte, eszébe jut folytatása is a szavak jelentésével együtt, mert életének legfőbb hajtóereje, a tudós kíváncsisága fel-felhorgadt benne. Tük is siessetek az tenger szigetibe kegyetlen óriásoknak szálas húsát szaggassátok piros vérét megigyátok, próbálta újra, és valóban, a második nekirugaszkodásra meglelte a szöveg végét, ez embernek szeméből szájából fejéből orcájából piros véréből szálas húsából száz tetemiből kisiessen és eloszoljon hetvenhétféle csúz veres csúz kék csúz fejér csúz szöderjes csúz köszvény fájdalom kelevény kioszoljon kiromoljon hetvenhétféle nyavalya az emberből szegény Fredericóból, és amíg mondogatta, agyának egyik rekeszéből előkerült a glossarium, a szószedet is hozzá, a tenger és a sziget, a hús, piros vér, ember, szem, száj szavak jelentése, és a csúzé, a köszvényé meg a fájdalomé, ami nem oszolt szét, nem sietett tenger szigetibe óriások húsát szaggatni, piros vérét meginni az övé helyett, ezért hát – nem törődve fájdalmai fokozódásával – hirtelen mozdulattal hátáról az oldalára fordult, remélve, ettől felengednek megbogosodott inai, kinyúlnak a csigolyáira, keresztcsontjára tapadó, összezsugorodott szalagocskák, és lám, alig fejezte be a manővert, megfutamodtak a hetvenhétféle csúzok. Hogy a mozgás vagy a meglepetés ereje hatott rájuk, nem boncolgatta, mert váratlan látomány kötötte le figyelmét: egy sötét alak a keletre néző ablak világos négyszögében.

Nő az ablaknál

A kelő nap fényözöne elvakította. Védekezésül becsukta szemét, ám gyorsan ki is nyitotta, nehogy eltűnjön a jelenés, látogatója azonban ugyanott állt, ahol először megpillantotta. Eleinte azt sem tudta kivenni, hogy férfié vagy asszonyé a sziluett, időbe telt, míg szeme hozzászokott a világossághoz, és láthatta: nő áll az ablaknál, magas, nyúlánk termetű nő, a kor divatjával ellentétben paróka nélkül, göndör fürtjeit lazán feltűzte a tarkójára.

Áldott ez testbe, teremtett ez lélekbe… jutott eszébe a barát imádságának újabb sora, talán mert a háttal álló nő emlékeztette valakire. Csak nem?, dobbant nagyot szíve a képtelen feltételezésre, és irtózatos vágtába kezdett. Ijesztő tünet volt, de már régen kitapasztalta az ellenszerét. Nagy levegőt vett, és tüdejében tartotta, ameddig lehetett, közben igyekezett tekintetével fogva tartani a tüneményt. Hatodik vagy hetedik kísérlete végre sikerrel járt, már azt hitte, nem lehet megzabolázni szívét, ezúttal itt a vég, de a bolond jószág végül megjuhászodott, rúgott egyet-kettőt, azután visszatért a szokott poroszkáláshoz. Nem sejtette, meddig tartott a roham, talán fertályóra lehetett, mert a nap több foknyit arrébb vándorolt, már nem tűzött a szemébe, és a nő addig feketének látszó alakja színesedni kezdett, az előhívóba helyezett filmhez hasonlóan.

Nekünk – az írónak és az olvasónak – kézenfekvő erre a fotográfusok által jól ismert jelenségre utalni, ám az a cassisi reggel több évszázaddal – pontosan kétszázötven évvel –előzte meg a színes fényképezést, így a grófnak nem állt módjában az érzékletes hasonlattal élni, egyedül azt állapíthatta meg, hogy a nő zöldes árnyalatú szürke ruhát visel, és feltűzött haja vörösben játszik. Mi viszont, akik a huszonegyedik század pereméről, mint régimódi camera obscurába, ezen a kissé csípős, szénaillatú hajnalon belesünk a Marsigli-villa hálószobájába, hivatkozhatunk a huszadik század találmányaira, sőt, azt is tudhatjuk, hogy a képet, amely a gróf testét hasogató fájdalmakat elijesztette és szívét oly vad rohanásra késztette, a következő évszázadban egy német piktor, bizonyos Caspar David Friedrich festette, és nyomában járva más mesterek is felkapták a témát; az ablaknál álló, a nap- vagy holdkelte látványában elmerülő, a nézőnek hátát mutató asszony alakja szimbólum lett: a női lélek férfiak által kiismerhetetlen archetípusa.

torka összeszorult

Maria Clara!? szólalt meg félig kérdő, félig állító hangsúllyal az ágyban fekvő öregember, miközben tudatában volt, hogy a nő semmiképpen nem lehet az, akinek az első szédült pillanatban vélte. A norimbergai csillagászlány negyedszázada halott. Látta sírját az altdorfi temetőben. Nehezen találta meg, sírkövére asszonynevét vésték, és a betűket benőtte a hanga. Félre kellett hajtani a szúrós hajtásokat, hogy megbizonyosodjék, valóban Maria Clara sírjánál áll. Így már el tudta olvasni az alája vésett szavakat: Pu-er In-no-mi-na-tus. Névtelen Fiú. Szája széle kihűlt, torka összeszorult, még mielőtt kiszabadította a dátumot, és amikor azt is elolvasta, fészket rakott agyában a bizonyosság, és marcangolni kezdte az önvád.

A professzor nem járkál már ide, mióta új asszony melengeti ágyát, állt meg mellette az arra dülöngélő sírásó némi borravaló reményében, de mert az idegen szóra se méltatta, morogva ment tovább, a mosdatlanság bűzét és áporodott sörszagot hagyva maga után.

Ostoba vagy, szidta magát a gróf, nem kellett volna idejönnöd. Mit vártál? Hogy itt sétál majd teljes valójában, mint utoljára a csillagvizsgáló behavazott kertjében? Vérző bogyókat tépdesett a mellvédnél kinőtt, csenevész csipkebokorról, és közben rád nézett félig lehunyt szemhéja alól azzal a hol kékben, hol zöldben játszó szemével, mindvégig várt tőled valamit, de te nem mondtad ki azt a szót. Eszelősen szorítottad magadhoz, annak biztos tudatával, hogy nem viszed magaddal, bármennyire szeretné. Emlékszel, hogy sírt? Könnyei lefolytak az arcán, a nyakán, tovább a két melle közé, sós lett a bőre, mint a tenger. Fent a bástyán csontig ható szél fújt, kavarta a havat, de a rókabunda betakart mindkettőtöket.

Rókák a havon

Maria Clara a norimbergai csillagász lánya volt, és a rókaprémeket viszonzásképpen kapta Marsigli gróftól a holdtérképekért. Johann Christoph Müller, a fiatal kartográfus hozta magával a rajzokat a Danubius menti táborba, és azt mondta, a szőrméknél jobb ajándékot ki se találhatott volna a tábornok úr. Norimbergában minden derült napra három borult jut, soha el nem áll a kitartó nyugati szél, és a hó telente betemeti a várost, csupán a tornyok és kémények erdeje látszik ki belőle, szeptembertől májusig szakadatlanul fűtik az öblös cserépkályhákat. Norimbergában fázósak az asszonyok, mondta Johann Christoph nevetve, és a gróf elképzelte az ismeretlen lányt – kicsinek és szőkének gondolta – tőle kapott vörös szőrmékbe burkolózva a távcső előtt, a növekvő Hold kráterekkel mintázott tündöklő ernyője alatt. Fantáziájában a titokzatos égitest elválaszthatatlanul összeforrt az ismeretlen lánnyal, és néha azon kapta magát, hogy éretlen kamaszként ábrándozik róla.

Nagy hideg volt a Danubiusnál is, az öreg dragonyosok azt mondták, ez az évszázad tele. A testes őzbakok és szarvasbikák szügyig gázoltak a hóban, ám az éhezés gyorsan legyengítette őket, és erejük fogytán egyre mélyebbre süppedtek, némely erdőket sűrű agancsbozótok tettek járhatatlanná. A folyó hirtelen beállt jegéből fagyott halszemek szegeződtek az ónszínű égre, és durrogva hasadtak meg a galériaerdők fái, koronájuk letört a hó súlya alatt. Százéves nyárfák, óriás tölgyek pusztultak el egymásra dőlve, járhatatlanná téve az utakat, és az éhes rókák a folyó jegén jöttek fel a Balkánról a téli katonai táborig, lompos vörös farkukkal jeleket húztak a hóba, mintha térképeket rajzolnának ők is, hatalmas ívekkel, kanyarulatokkal kacskaringózták körül a sátrakat és a hevenyészett barakkokat.

Szemtelenek voltak és elszántak, szétrágták a hadtáp raktárainak ajtaját, és megtámadták a silbakoló katonát, ha elbóbiskolt az őrségen. A grófot nem érdekelte a vadászat – tanulmányozni szerette az állatokat, nem megölni –, a dragonyosok rendeztek irtóztató öldöklést közöttük. A rókákat ezzel sem sikerült elijeszteni, ezért csapdákat állítottak a tábor köré. Primitív szerkezetek voltak, a gróf undorral szemlélte, mint mindent, ami nem tökéletes, ennek ellenére el kellett ismerni, hogy működtek. Reggelre mindig megteltek vinnyogó rókákkal, a katonák doronggal verték őket agyon, vigyázva, hogy meg ne sérüljön a bundájuk, és a tábor szélén álló tölgyfa ágaira aggatva nyúzták a tetemeket. Húsukat a csapdákba tették, zabáljátok fel egymást, rusnya férgei, gereznájukat pedig az anatóliai török foglyok készítették ki, akik nagyon értettek ehhez, otthon bárányokon és kecskéken fejlesztették tökélyre mesterségüket, s mire kitavaszodott, a katonák zsákjai megteltek rókaprémmel, mindenik azt akart vinni az anyjának vagy a kedvesének, ha erről a pokoli helyről egyszer hazajut.

Mihelyt valamennyire megenyhült az idő, és újra elindultak a postajáratok a törököktől megtisztított területeken, a gróf elküldte Johann Christoph Mültert Norimbergába Eimmarthoz, a csillagászhoz a Danubiusról készült térképvázlatokkal, és a bivalybőrzsákokba bevarrt szőrmékkel Eimmart lányának, viszonzásul a holdtérképekért és a kobaltkék alapra készült, teleholdat ábrázoló festményéért.

Ez utóbbit használta Christoph a Danubiust bemutató kötet csillagászati részében, amelynek akkoriban az elejénél tartottak, még csak a folyó szakaszairól készült mappák rézbe metszéséről tárgyaltak a norimbergai mesterrel. Christoph jól ismerte Eimmartot, évekig tanult nála a bátyjával együtt, mielőtt a gróf szolgálatába szegődött, és bár nem volt túlságosan közlékeny, elejtett megjegyzéseiből könnyen lehetett az Eimmart lány iránti vonzalmára következtetni, sőt, arra is, hogy a fivérek vetélytársak voltak; az idősebb, Johann Heinrich szintén a lány kezére pályázott.

Maria Clara bizonyára nem hitegette őket. Szeretlek titeket, de nem úgy, mosolygott rájuk, és felmutatott a felhők között bujkáló holdra: azé leszek, aki odavisz. Ezt mondta neki is, amikor együtt nézték a pleniluniumot, a holdtöltét Eimmart Vesttentor-bástyán felépített obszervatóriumában. Vigyen magával a Holdra, akár a Danubius mellé is elmegyek, rimánkodott félig sírva, félig nevetve a nagy távcső mellett, és folyton változó szeme elfeketült, miközben úgy kapaszkodott a vállába, mint fuldokló a megmentőjébe, és ő megriadt ettől a hévtől. Engem is magával ránt a mélybe, gondolta, ám nem tudott ellenállni a lányból áradó sürgető kívánságnak, és azt mondta, visszajön érte, mert akkor már nem volt eszénél, bármit megígért volna.

Az anatóliaiak levendula- és rozmaringágakat csúsztattak a szőrmés-zsákokba a molyok ellen – ki tudja, honnan szerezték, a törököknek a fogságban is megvoltak a maguk titkos csatornái –, és sátrában sokáig ott maradt az illat, hogy az ismeretlen norimbergai lányra emlékeztesse.

rajongás

Tolmácsold Eimmart kisasszonynak köszönetemet a rajzokért, bocsátotta útjára az ifjú térképészt. Mondd el neki, soha nem láttam hasonló invencióval kidolgozott mappákat a Holdról, beleértve atyai barátom, Cassini mester ábrázolásait is, amelyek messze nem tükrözik azt a finom és átszellemült szépséget, mint signorina Eimmart munkái. Madeleine Scudéry térképét juttatják eszembe, és olyan örömet szereznek számomra, akár a te rajzaid böngészése, melyekhez fogható pontossággal eddig senki sem vetette papirosra a Danubius folyását. Szavaiból újra kitetszett, amit környezetében mindenki tudott – de Johann Christoph kivételével senki sem értett –, hogy elméjét és szívét leginkább a méltóságosan hömpölygő Danubius iránti rajongás tölti be, melynek Khalenbergtől a Janira torkolatáig minden kanyarulatát, szigetét, fattyúágát bejárta és ismerte, akárcsak a bolognai cigányasszony a tenyerét behálózó vonalak rendszerét, melyekből kiolvasta jövendő sorsát.

Az író tisztában van vele, hogy olcsó fogás egy jósnővel elmondatni néhány, a történet szempontjából fontos jövőbeli mozzanatot, ráadásul hőse racionális életfelfogásával sem fér össze ennek az öreg cigányasszonynak a megjelenése, ám az élet gyakran rácáfol az elméletekre. Hiába került grófunk a felvilágosodás eszméinek hatása alá, hiába vallotta a tudomány mindenekfölöttiségét, tagadhatatlan, hogy az irracionalitás többször is betört életébe.

Jóslat

Adjon az úrfi néhány garast, megmondom a jövőjét, perdült eléje a semmiből egy utcasarkon, mielőtt elindult Rómába és Nápolyba, és baljával elkapva kezét, mutatóujjával vándorútra indult a tenyerén, mintegy bejárva a jövő titkos tájait. Hosszú életet, utazást, hadi szerencsét, szerelmi sikereket, tudósi hírnevet jósolt, az egész életed egy nagy utazás az ismeretlenbe, úrficska, és a hivatásod a passziód is lesz egyben, nevetgélt, azonban hirtelen lefoszlott arcáról az üzletszerű mosoly, hangjából eltűnt a kedélyes zönge, és ama ókori Szibillák sorsszerű komorságával folytatta, amit eddig mondtam, az a tiszta igazság, a tenyeredbe van írva, de ez csupán fele az igazságnak. Te erős vagy, el bírod viselni a másik felét, ha kétségeket kelt is benned. Tudd meg, rengeteg akadály állja majd utadat; fogság, betegség, száműzetés, irigyek áskálódása; rabszolga leszel, tolvajnak és árulónak neveznek. Életed virágjában elfordul tőled a szerencse, de ne csüggedj. Ha elakadsz, és valami nem sikerül, kezdd elölről, próbáld meg újra! Ha állhatatos vagy, előbb-utóbb eléred a célodat, bármi legyen is az, és neved fényesen ragyog Itália egén. Ezeket mondta a jósnő, továbbra is szorosan fogva a kezét, bár ő már menni akart – találkára indult, és félt, hogy nem várja meg a lány –, különben sem hitt ezekben a babonás hókusz-pókuszokban. A vénasszony nem siette el a jóslást, tovább körözött ujjával tenyere dombjai, völgyei, lapályai között, és szemét összehúzva hosszan figyelt egy láthatatlan pontot. Oh, mamma mia, fiatalúr, sajnálom, van itt még valami, erről tudnod kell, noha nem látom egészen tisztán. Vannak dolgok a jövőben, amik még nem dőltek el. Egy lány és egy gyermek is keresztezi utadat, te döntöd el, mi legyen velük. De vigyázz! az ő sorsuk befolyással lesz a tiédre is.

Elég volt már, épp eleget hallottam, tolta el magától az asszonyt, és az erszényéért nyúlt, de mire elővette, a vénség nem volt sehol. Kihalt, napsütötte tér vette körül, egyetlen járókelőt sem látott, és koponyájában – mintha csak a paloták csupasz fehér kőfalai vernék vissza – tovább visszhangoztak a jóslat szavai. Ostobaság, gondolta tizennyolc évének minden ifjúi gőgjével a gróf, buta babona az egész.

El is felejti, ha néhány hét múlva Rómában fel nem fedezi jósnője képmását a Sixtina boltozatának szibillái között. Nem sokkal később kirándult Pozzuoliba megnézni a kénes szivárgásokat, és ott, azon a pokoli tájon, az egykori Cumaeban, szárnyaszegett madárként bukdácsolták körül újra a szavak a lányról és a gyermekről, akiknek sorsa metszi majd az övét.

Kitérő

Ha úgy van, ahogy az író feltételezi, akkor Marsigli gróf, a mérnök- és természettudományok nagy kalandora azon a párás, ám napsütötte ősz eleji reggelen – miközben szemét egyetlen pillanatra sem vette le az ablaknál álló, negyedszázada halott Maria Clara Eimmartról, vagy a nő hologramszerű képéről –, visszatekintett katonai és tudományos sikerekben gazdag életútjára, melyet időnként látványos megaláztatások, kudarcok tarkítottak, és elismerte, hogy ama bolognai cigányasszony jóslata tulajdonképpen beteljesedett. Eredményes haditetteivel több irigyet és ellenséget szerzett, mint barátot, és – micsoda pech! – előbbiek túlélték az utóbbiakat, soha nem bocsájtva meg neki, hogy mindig igaza lett a stratégiai kérdésekben. Az áskálódok rendszeretetét és tisztaságmániáját is szemére vetették. Felrótták neki, hogy táborveréskor első utasítása a latrinaásásra vonatkozott, személyes holmijának listája egy összecsukható, impregnált vászonfürdőkáddal kezdődött, továbbá nevetségesnek tartották, hogy katonáitól megköveteli a tisztálkodást. Háta mögött hahotázva idézték szállóigévé lett mondását: Tetves katonákkal nem lehet csatát nyerni, uraim, a piszok demoralizál.

mindent megmért és lerajzolt

Szaktudása, a minőség vértje és barátai sokáig megvédték, az udvari intrikák ellenére egyre feljebb jutott a ranglétrán. Vezetője lett az osztrák határkijelölő bizottságnak a törökökkel folytatott tárgyalásokon. A velenceiek, a lengyelek és az oroszok is rá hagyatkoztak, mikor a lerombolt Karlowitzban megkötötték a békét, mert rajta kívül senki sem ismerte a terepet, neki viszont megbízható, pontos térképei voltak. Katonai pályán töltött két évtizede alatt, amíg tiszttársai és felettesei kártyáztak, ittak, nőket és a korabeli pletykák szerint fiúkat hajkurásztak, ő járta az egykor virágzó ország vidékeit, kutatta folyóinak összefüggő rendszerét, és a letűnt korok romjait. Ingoványokon kelt át, nyaktörő utakon hegyeket mászott, törékeny csónakon sziklaszirtek közt lavírozott, mindent megmért és lerajzolt, aminek kiterjedése volt. Álmában is képes volt pontosan papírra vetni a Danubius Kahlenbergtől Jantráig tartó szakaszát, és a többi vizeket, az évente egyszer kivirágzó Tiszát, a szilaj Marost és a vad Drávát.

Katonaéveiről, ifjúkori kalandjairól regényt kellene írni, ezek a történetek megdobogtatnák az olvasók szívét, ámde a Cassisban pihenő öregembert hidegen hagyták, a dolgok mintha valaki mással, nem vele történtek volna.

Vándorló vadludak szemében, vagy műholdak digitális vezérlésű objektívjei előtt ilyen idegen az alant elterülő táj tarka szőnyege.

Hasonló közönnyel gondolt a Danubiusról írott hatkötetes nagy művére is, pedig ehhez foghatót tudós nem alkotott a földön, értéke folyton-folyvást növekszik. A tavalyi legnagyobb könyvaukción kerek egy millióért került kalapács alá egyetlen kötete Johann Christoph Danubius-térképeivel és a Maria Clara-féle holdfázis-rajzokkal. Ez volt a legdrágább könyv, amit valaha is a kezemben tarthattam, nyilatkozta elcsukló hangon egy öreg antikvárius az aukció után.

Szerelem térképe

Tíz bivalybőrzsákba csomagolva küldték el kiadói a húsz tiszteletpéldányt Amsterdamból – az egész összesen százhúsz darabot tett ki inasa és kertésze rogyadozó lábbal cipelte fel emeleti dolgozószobájába, mégis, amikor tekintete átfutott a polcokon sorakozó fóliánsokon, nem érzett semmit. Sem öröm, sem büszkeség nem dagasztotta keblét, mellében üresség honolt. Köszvénycsomóktól eléktelenedett ujjai végigzongorázták az aranyozott gerinceket, de ujjbegyei ott is Maria Clara finom bőrét érzékelték, és csigolyái gyöngysorát tapintották tarkójától ívelt derekáig.

Az üresség mardosó hiánnyá változott.

szerelmes földrajz

A találomra leemelt könyv éppen a holdábráknál nyílt ki, és elhomályosuló szemmel nézte a finom vonalakat: először összeszaladni látszottak, majd szétváltak, és mögülük másfajta holdtérkép hívódott elő, amelyre Maria Clara kettejüket is odarajzotta. Sok apró emberke népesítette be a mappát: megannyi boglyas hajú Maria Clara és allonge parókás, tollas kalapos Marsigli gróf hajókázott a Szenvedélyek-tengerének hullámain, vágtázott a szélesen elterülő hátságokon, ölelkezett az Örök Szerelem kráterében, és szunnyadt egymás karjában az Álmok mocsarának fövenyes partján. Maria Clara akkoriban olvasta Mademoiselle Scudéry Clélie-jét, hogy tökéletesítse franciatudását, mert kettejük között ez a nyelv volt a kapocs. A regényt hosszadalmasnak és unalmasnak találta, szörnyű, mi mindent összehord ez a nő! Egyedül a szerelmes földrajz, a Carte du Tenderness ötlete ragadta meg képzeletét, és hozzáfogott, hogy megalkossa kettőjük érzelmeinek mappáját. Kobaltkék alapra dolgozott, mint a többi égi tüneményt ábrázoló festményén, és a gróf számára rejtély volt, hogyan képes az egyetlen fajta fehér festékkel – más színt nem használt – annyi tündöklően fényes és tompán ezüstös árnyalatot létrehozni. Ugyanazzal a fehérrel festette meg a tengereket és hegységeket, a krátereket, a síkságokat, a parányi szerelmespárokat, és köréjük a holdbéli flórát és faunát: füzeket és nyárfákat, nádasokat, mocsári liliomokat, hangás réteket, szarvasokat, rókafalkát, szállongó darvakat és vadludakat. Vizák is úsztak a tengerekben, az ő elbeszéléseiből és rajzaiból ismert pompás halak. Seregestől úsztak fel ívni a Danubiuson minden tavaszon a Fekete-tengerből, hogy szinte forrt tőlük a víz, és Maria Clara azt mondta, meghal, ha nem láthatja ficánkolásukat a folyam eget tükröző kék vizében.

Most, hogy megöregedett, és a szerelem fényévnyi messzeségbe került tőle, szívesen böngészné Maria Clara Szerelem-térképét, de a rajz régóta nincs a birtokában. Talán elkallódott, talán megsemmisült, durva kezek téphették darabokra Breisach erődjében többhetes fogsága idején. Arco gróf, az az őrült, azért záratta a várbörtönbe, mert nem egyeztek a védelem kérdésében. Közönséges fogolyként, kenyéren és vízen tartotta, rajta azonban nem fogott ki. Magába csukódott, és sem a hideg, sem az éhség nem kezdhette ki énjét. Szabadjára engedve fantáziáját arról ábrándozott, hogy ha véget ér az örökösödési háború, egy időre búcsút mond a hadászatnak, és megszökteti Maria Clarát. Csukott hintóval megy érte egy zivataros éjszakán, és lehajózik vele a Danubiuson. Megmutatja neki Vienna, a gőgös császárváros palotáit, azután kalandos ifjúsága helyszíneit: Győr várát, Esztergomot, a nagy kanyarulatot Buda fölött, ahol a folyó összeszűkülve vágja át Visegrádnál a hegységet, hogy utána délnek forduljon, majd elhagyva Budavár romjait és a szigeteket, lapos homokpadoktól, meredek löszfalaktól kísérve kényelmesen hömpölyög melegebb vidékek felé. Orsovát elhagyva pedig eléjük tárulna a meredek sziklafalak között rohanó, sziklazátonyok fölött örvénylő és szirteket kerülgető, tajtékot hányó folyószakasz Trajanus hídjának impozáns pilléreivel. Hogy élvezné Maria Clara a látnivalókat, és Norimberga didergős nyarai után a tücsökszavú, békahangú, meleg nyári éjszakákat!

Minél tovább szőtte-színezte ezt az eredetileg utópiának szánt útitervet, annál megvalósíthatóbbnak tűnt, és kiszabadulván sem hagyott fel a tervezgetéssel. Úgy látszik, öregszem, gondolta, kell mellém valaki, akivel meg tudom osztani a teremtés és az emberi alkotások iránt érzett csodálatomat, és míg nappal gőzerővel dolgozott a védelmi berendezések megerősítésén, éjszakánként, félálomba merülve tovább hajózott Maria Clarával Adakaleh szigete felé, ahol fügétől és szőlőtől roskadozó lugasok várnak rájuk.

És akkor Arco gróf, az az ostoba barom, hebehurgyán, harc nélkül feladta a várat.

Minden megváltozott.

A franciák ragaszkodtak a formalitásokhoz. Neki is jelen kellett lenni a kulcsátadás megalázó ceremóniáján, de a java a pacalnak – ahogy öreg dragonyosai mondták –, hazai terepen következett. A badeni őrgróf, az az öntelt hólyag, bíróság elé állította őket, és annak ellenére, hogy bebizonyosodott vétlensége, őt is elítélték. Ellenségei képesek voltak több száz mérföldet utazni, hogy lássák, amikor Bregenzben a hóhér letépi rangjelzését és kitüntetéseit, végül kettétöri kardját a feje fölött; csukott szemmel is látta kárörvendő vigyorgásukat. Akkor, abban a pillanatban szívesen cserélt volna Arcóval; a parancsnok már nem érzett semmit. Feje egy kosárban hevert, fűrészpor itta fel patakokban csordogáló vérét.

Napfogyatkozás

A Gondviselés ugyancsak kemény eszközökkel avatkozott bele az életembe, töprengett tovább az öregember, kis időre elfeledkezve az ablaknál álló nőről. Breisach feladása előtt nem tudtam magamról, tudós vagyok-e inkább, vagy katona. Néha el is gondolkoztam, vajon a tábornok kutatja a bástyák tövében növő érdekes gombafajokat, vagy a mikológus magasíttatja meg a várfalakat? Bregenzben a Sors eldöntötte helyettem.

Száműzetésében a tudomány lett a menedék, annak sáncai mögé kellett húzódnia, bár eleinte nem akart belenyugodni a veszteségbe. Hiányzott a kemény tábori élet, az izgalom, a veszély állandó jelenléte, a folyton változó helyzet, a mindig újabb feladat, és elveszett becsületének helyreállítása is sarkallta. De hiába próbálkozott újra és újra, hiába küldött kérvényt kérvény után Viennába. Pártfogói a temetőben nyugodtak, és a Lipót körül lebzselő üresfejű fajankók semmilyen rágalomtól nem riadtak vissza, hogy távol tartsák a seregtől. A császár nem enyhült iránta, noha elismerte, hogy jó katona és nincs párja a hadmérnökök közt, mindez mégis kevés volt, hogy újra kegyébe fogadja.

Micsoda pánik tört ki az osztrák seregben, mikor a francia hajók megjelentek Triesztnél, és azt hitték, én vezetem őket!, húzta mosolyra keskeny ajkát az ágyban fekvő öregember. Tele lett a tisztelt tábornoki kar gatyája, reszkettek a félelemtől. Az ostobák! Azt hitték, bosszúból a lázadó fejedelem mellé állok. Magukról ítéltek. Kedveltem azt a rebellis arisztokratát – szegény, most ő is száműzetésben él, csak kietlenebb helyen –, ámde becstelenségnek tartottam, hogy hitvány zsoldosként új úrhoz szegődve a régi császár ellen harcoljak.

Rózsák és levendulák között ültem Cassisban a kertemben, Maria Clarára gondoltam, a tenger áramlásait, a korallokat tanulmányoztam, és a napfogyatkozást 1706 májusában.

Az öregember becsukta a szemét, hogy felidézze emlékeiből a fantasztikus égi jelenséget, és újra lepergesse maga előtt, amit azon a délelőttön látott. Újra látta a bekormozott távcsövön át, hogy a fekete hold lassan elnyeli a narancsvörösen izzó napot, és bár pontosan tudta, mi történik, különös borzadály vett erőt rajta, mikor beköszöntött a délelőtti éjszaka. Fekete lett az ég, elfeketült a tenger, csupán a horizont körül látszott valami kénszínű derengés, és akkor, a folyamat csúcspontján fekete Nap jelent meg a fekete égen: tüzes gyűrű rajzolta ki a bakacsin égbolt közepét.

Marsigli gróf emlékezete az akkor ismeretlen celluloidszalagoknál és digitális adathordozóknál hívebben megőrizte a páratlan látványt, mert az emberi agy a kép mellett a gondolatokat, az érzeteket és érzelmeket is képes rögzíteni: a sötétség sűrűsödésével feltámadó tengeri szél nyirkos érintését a bőrön, a máskor csak éjszakára kinyíló Matthiola bicornis édes szagát – mert a virágokat is becsapta a sötétedés –, és Maria Clara hiányát, hisz nála jobban senkit sem kívánt maga mellé ezekben a percekben.

megháromszorozódott emlék

A korabeli újságok beszámoltak az apokaliptikus eseményről. Leírták, hogy a sötétség beköszöntével a baromfiak és a galambok gyorsan szállásukra siettek, miközben a denevérek megkezdték szokásos vadászatukat az égen, ám egyetlen szót sem írtak arról az egzisztenciális szorongásról, ami megbénítja az embert a total eclipse idején. Az író ez esetben könnyen azonosulhat hőseivel, maga is didereg a megháromszorozódott emlék intenzitásától: a múlt évezred végén személyesen átélt teljes napfogyatkozás félelmetes, szürreális hangulatától, és ama közvetett élménytől, melyben Marsigli gróf által Cassisban közel tíz, Maria Clarán keresztül pedig Nürnbergben legalább két és fél percig részesült.

A hirtelen lehűléstől borzongva most hárman figyeljük a nappali csillagokat, hallgatjuk a fészkükre térő madarak meghitt mocorgását, és az író érzékeny lelki adóvevője három évszázadnyi messzeségből is hiánytalanul fogja hősei egymás felé küldött jelzéseit.

Maria Clara egyébként ekkor sem tagadta meg önmagát: a kezében tartott ezüstceruzával eszeveszett gyorsasággal rajzolta krétázott papirosra a látottakat.

Két elveszett vázlatáról tud a csillagászat története.

Maria Clara, ha te vagy az, nézz rám!, akarta kiáltani az öregember, miután levetítette emlékei mozijában a napfogyatkozást, és meggyőződött róla, hogy a nő még mindig ott áll, ahol eddig, de csak szánalmas nyöszörgés hagyta el a száját, az a karcsú alak pedig meg se rezzent hangjára.

Talán nincs is ott senki. Talán én sem vagyok itt. Elszabadult emlékek kergetik egymást a végtelen űrben, és véletlenül éppen itt, Cassisban metszik egymást egy időcsomópontban.

Találkozások

Mikor Marsigli gróf – akkor még Lipót császár tábornoka – először látogatott Norimbergába, sokat várt az Eimmarttal való találkozástól. Égett a vágytól, hogy a Danubius-mappák rézdúcait és a halak meg a madarak próbanyomatait láthassa.

E láz mellett eltörpült kíváncsisága az Eimmart lány iránt. Amikor viszont szemtől szemben álltak egymással, mindez megváltozott. Azonnal tudta, hogy nem kellett volna idejönnie. Hibázott, nem számolt minden eshetőséggel.

Nem számolt azzal, hogy a lány ilyen szép.

Maria Clara magas volt, csaknem akkora, mint ő, egyenesen a szemébe nézett, és ő villámütötten, meghasadt énnel vívódott. Míg egyik fele beleveszett a lány csodálatába, és éhes pillantásával végigrajzolta domború homlokát, magasan álló járomcsontját, ajkának érzékeny ívét, lenőtt fülcimpáját, hosszú nyakát, kicsi mellét, kerek csípőjét, és parókát soha nem látott hajának vörösszőke zuhatagát, másik énje megpróbálta lehűteni. Mit akarsz, te bolond? Ez a lány nem könnyű préda, ezt nem döntheted hanyatt, hogy másnap továbbállj. Nem kockáztathatod miatta annyi év munkájának sikerét. Nem uszíthatod magad ellen Eimmartot és a Müllereket. Különben is, túl fiatal hozzád. A lányod lehetne, és látszik rajta, hogy veszélyes nőszemély. Emlékszel a dajkánkra? Emlékszel, mit mondott a lenőtt fülcimpájú, vöröshajú nőkről? Óvakodj tőlük, azok mind boszorkányok, megbabonáznak. Ha nekem nem hiszel, higgy a dajkának, győzködte az a másik, ám akkor már késő volt. Úgy zuhant bele a szerelembe, mint a magasra felugró vizák a Danubius vizébe, akkora csobbanással, hogy attól félt, mindenki észreveszi, mi történik vele, de azok – az öreg Eimmart és a két Müller – nem láttak és nem hallottak semmit, sejtelmük sem volt arról az örvényről, ami elkapta őt, és igen, bármily hihetetlen, a lányt is, Maria Clarát. Ámor nyila egyszerre érte kettejüket, és egy hét sem kellett hozzá, hogy egymás karjában találják magukat.

Nem vehetsz el egy norimbergai polgárlányt, próbálta meggyőzni hirtelen feltámadt józanabb énje a grófot. Képzeld el, mit szól a családod, a barátaid. Képzeld el, mit szól Starhemberg herceg! És igen, képzeld el azt is, ha már benne vagyunk, mit szól a császár!?

Fütyülök rájuk, válaszolt hetykén, holott legbelül elbizonytalanodott, találkozástól találkozásig halogatta a döntést, közben pedig teltek az évek. Maria Clara nem sürgette, mindössze egyszer kérte, hogy vigye magával, szája mellett azonban megjelent két hajszálvékony, függőleges vonás, amit egyre mélyebbre vésett a meddő várakozás – te ott, én itt, miféle szerelem ez?, volt az arcára írva –, és amikor Cassisban letelepedve végre elhatározásra jutott, már késő volt. Eimmart meghalt, és Maria Clara a gyászév leteltével hozzáment Heinrich Müllerhez.

…sajnálom, írta rövid búcsúlevelében, magányos nőként, a családi kötelékek támasza nélkül közelébe se mehetek az observatoriumnak; megfigyeléseimet, rajzaimat nem tehetem közzé, és ha a csillagokról is lemondok, mi marad nekem? Johann Heinrich jó ember, kiváló tudós, és Rád hiába várok. Önző vagy és keményszívű…

Ha időben megkapja Maria Clara levelét, valószínűleg minden másképpen alakul. Elmegy Norimbergába, elveszi a lányt, berendezkednek Cassisban, mostanra már unokák rajzanák őket körül, Maria Clara boszorkányhaját illendőre rizsporozza az idő, a testvérei is megbékéltek volna rangon aluli házasságával, de a levél elkallódott. Hónapokig hányódott távoli postaállomások között, megjárta Londont, Szentpétervárt, ismeretlen városok nevét jegyezték rá ismeretlen kezek, és mire olvashatta, rég elfonnyadtak a menyasszonyi koszorú virágai. A napfogyatkozást már Frau Müller rajzolta, és többé nem volt értelme Norimbergába menni.

Csakhogy Maria Clarához nem az értelem kötötte. A lány elég okos és képzett volt. Minden gondolatát értette, csillagászati ismeretei messze meghaladták az övéit, de nem csupán ez vonzotta hozzá. Amikor most, annyi év után kettejük viszonyát próbálta feltérképezni, a barbár imádság szavai formálódtak újra cserepes ajkán. Áldott ez testbe, teremtett ez lélekbe, idézte többször is, mert úgy érezte, ez a sor tökéletesen kifejezi az eltéphetetlen kötést kettejük között, ami szemernyit sem változott attól, hogy Maria Clara Johann Heinrich Müller felesége lett.

Ürügyet keresett, hogy Norimbergába menjen. A Danubiushoz készült rézmetszetek egy része Eimmartéknál maradt, azokért kelt útra 1707 februárjának utolsó napjaiban, szép tavaszi időben, ám mire Norimbergába ért, visszajött a tél. Szerencse, hogy csak a megérkezése után, mert ha előbb fordul zordra az időjárás, az úton reked ő is, ahogyan Johann Heinrich Müller Altdorfban, az Universitáson, ahonnan éppen haza készült, de szakadni kezdett a hó, és nem akadt kocsis, aki vállalta volna az utat az ítéletidőben.

Amikor alábbhagyott a havazás, és a város utcáin a járókelők valamennyire letapodták a havat, a gróf az obszervatóriumban találkozott Maria Clarával.

Az asszony szívfájdítóan szép volt. Rókabundáját viselte, arcát pirosra csípte a hideg, vérző bogyókat tépdesett a Vestentor-bástya mellvédje mellett nőtt csenevész csipkebokorról, és közben egyenesen ránézett azzal a hol kékben, hol zöldben játszó szemével, ő pedig nem akarta észrevenni, hogy pillantása a csapdában vergődő rókáéra emlékeztet. Eszelősen szorította magához annak a biztos tudatával, hogy nem viszi magával, bármennyire szeretné is. Nem akart botrányt maga körül.

Még mindig nem adta fel hadi pályára vonatkozó reményeit, a pápai testőrség parancsnokságára pályázott, ahol a rangon aluli házasságot elnézték volna, ám egy házasságtörő asszony rossz ajánlólevélnek számított.

jégverem

Maria Clara sírt, könnyei végigfolytak arcán, azután a nyakán, le a két melle közé, sós volt a bőre, mint a tenger, hideg és hószagú. Bő rókabundája – a molyok elleni levendula- és rozmaringágacskák ismerős illata áradt belőle – derékaljként és takaróként is szolgált egyszerre, mert a bástyafalhoz épített kis kamra, noha begyújtottak a kályhába, hideg volt, mint a jégverem. Az öreg Eimmart éjszakázott itt néha, ha a csillagos ég vizsgálatába belefáradva nem akart keresztülbóklászni a kihalt városon, és itt találkoztak ők is, mert a hely elég elhagyatott volt.

A norimbergai polgárok kizárólag nagy csillagászati látványosságokért keresték fel az obszervatóriumot, különleges fogyatkozások vagy egy üstökös feltűnésének a hírére sereglettek össze, máskor nem jártak erre, különösen nem ilyen zord téli napokon.

A gyermek – a névtelen, koraszülött fiú – akkor foganhatott. Nem élte túl anyját, írta Johann Christoph, a térképész Maria Clara halálhírét közlő, szűkszavú levelében.

Az öregember nehezen lélegzett. Kimerítette az emlékezés és az önvád.

Talán el is szunnyadt, mert mire újra kinyitotta szemét, az ágya melletti asztalkán ott volt a reggelije: kenyér, kecskesajt, olajbogyó és egy nagy findzsa kávé. Az aromás ital élvezetére ifjan szokott rá, amikor a tatárok hat aranyért eladták a temesvári pasának, és a rabszolgák felügyelője a kávétörők közé osztotta be.

Maria Clara?, szólalt meg újra tétován, és fájdalmában felnyögött, mert ezúttal lábát fogta marokra a görcs, és hiába nyomta talpával a matracot, nem egykönnyen szabadult ki szorításából, mialatt a nő, vagy térbeli képmása, ahogy megkísérelte egzakt módon leírni a fantomot, mintha meg se hallaná a hangját, továbbra is elmerült a látványban, Provence legszebb tengerpartjának szemlélésében.

Aki csak Párizst látta és Cassist nem, semmit se látott. Montpellier-ben hallotta tudós barátaitól, mikor tanácsukat kérte, hogy hol érdemes letelepedni, ha közelről akarja tanulmányozni a tengert, és nyugodtan akar dolgozni. Cassis,mondták egybehangzóan, Cassisba kell mennie, barátom.

Fel kéne kelnem, mondta magában az öregember, mert elfogta a sóvárgás, hogy végre Maria Clara oldalán gyönyörködjön az árkádiai tájban, ezen a reggelen azonban nehezére esett a mozgás. Többször nekirugaszkodott, de mindannyiszor hátraesett, végül tehetetlenségét átkozva fekve maradt, hogy erőt gyűjtsön az újrakezdéshez.

hát persze, hogy ő!

Ekkor történt, hogy az ablaknál álló nő végre megfordult, és lassú léptekkel elindult az ágya felé. Maria Clara volt, hát persze, hogy ő! Hogyan is kételkedhetett? Áldott testébe teremtett lelkével jött, jött felé, és a nyitott ablakon levendulaillattal és kabócák hangjával tört be a visszatérő nyár.

Azt mondod, próbáljam újra? – kérdezte az öregember, egyszerre könnyűnek érezve magát. Egyetlen lendülettel felpattant fektéből, és előrelépett, hogy megfogja a feléje nyújtott kezet.

Luigi Fernando Marsigli grófot ekkor érte az első szívroham, egykori tudósítások szerint szívszélhűdés. Inasa talált rá nem sokkal később. Eszméletlenül, arcra borulva feküdt a földön.

Dél körül az ágyában tért magához. Maria Clara, akarta mondani, de mégse szólalt meg, mert az ablaknál már nem állt senki.

A PRÓBÁLJAM ÚJRA? című összeállításból

kép | shutterstock.com