Petrik Iván

NINCS SZTRABÓN

2011 március

NINCS SZTRABÓN

Kérdéseket tesznek fel? Ha nem akarok válaszolni, feltehetek egy másikat? Ez már másik kérdés? Kezdjük újra. Miért érzem úgy, hogy a koponyám valóságos kiterjedése felfedezésre vár? Titokzatos geográfiájához nincs leírás, nincs útikalauz. Nem gondolhatok erre (mert itt a gondolkodás önmagában nem segít), amíg nem lesz Sztrabónja.

jólesik a biztonság

Az egekig szaladó és hossza-nem-látszik hegyfalak mellől indulok a fárasztónak ígérkező útnak. Nyilvánvaló gyöngeség, hogy nem a végét akarom elérni. Útközben szeretnék találni valamit, ami felment a további magyarázkodás alól. A hegyfalak enyhe kanyarulata eltakarja előlem a horizontot, vagyis a lehetőséget, hogy felmérjem, legalábbis megpróbáljam felmérni, mire számíthatok. Ezért inkább a hegy felé fordulok. A sima felületen repedések futnak szerteszét. A nap nélküli nyomasztó fény úgy torzít mindent, hogy tudható, ezek a hajszálvékony, sötét erek nem tágulnak tovább. Itt nincs kőomlás, nem olvadnak el hegyek, és ebben az univerzumban az életem egyelőre nincs veszélyben. Ezért nézem még hosszan a falakat. Könnyen válok el aztán tőlük, de jólesik a biztonság, így magányosan, a veszedelmekről mit sem sejtve vagy félreértve azokat. Ha elfordulok a hegyfaltól, elporlad minden őszinte érzés, és hideg fejjel gondolkodom. Azt mondom, azt ismételgetem: ez a megoldás. És ez már nem egyszerű önfelmentés, hanem az első tempó, az első súlyos mozdulatsor, ami az útra lök. Teszek pár bizonytalan lépést, kopott bakancsom port ver fel. Olyan átláthatatlanul tágas a semmihez sem tartozó tér, hogy alig merem megvetni rajta a lábam. Mielőtt ez megállásra kényszerítene, észreveszem a talpam alatt elfolyó csenevész erecskét. Mit tehetnék mást, úgy döntök, követem a folyását. Nincs rá okom, és nem tudom, hogy lesz-e valaha. Tudja majd a szomjam oltani száz kilométerekre innen? Hajózhatóvá terebélyesedik? S ha igen, kerül-e hozzá csónak? Barátságos rétek, ártéri legelők mellett folyik majd el? Vagy halálos veszedelmek leselkednek rám a partjairól? (Ezeket a kérdéseket persze akkor és ott nem tettem fel, egyszerűen nem voltam abban a helyzetben, hogy más kérdésekkel is babráljak, mint az egyetlennel, amitől nem tudtam megkülönböztetni magam. De azt hiszem, azokat a kérdéseket más sem tenné fel. Az igazán nagy utak nem csupán egy kis lépéssel, hanem ájult öntudatlansággal kezdődnek.) Az ujjaim hegyét lógatom az alig folyó vízbe, hogy megérezzem a sodrását, a másik elem csodáját, és ne kételkedjek. Ezekkel a kusza gondolatokkal hagyom végleg a hátam mögött Sierra Occipitale sötét és repedezett, de tökéletesen összeforrtnak látott falait, és követem az egyetlen nyomot.

Nem hiszek a helyváltoztatás szent kötelességében, de ez az istentelenül kemény föld, ami felfogja a lépteimet, megdől előttem. Nem haladni akarok, csak az egyensúlyomat keresem. Ez a késztetés formálja át minden pillanatban minden mozdulatom. Nem izgalmas, nem félelmetes. Egyszerűen nem találom a helyemet, és menekülök a nyomaim elől, amelyek végtelen hosszúságban kígyóznak mögöttem. Szédülök, ahogy gyerek szédül, amikor kíváncsiságból pörög a sarkán.

gyanútlanul befogadó mocsár

A forró, fehér fényt hordozó erecske, hiába csatlakozik bele sok hasonló, néma vízfolyás, egyelőre nem akar patakká, folyóvá duzzadni. Vékony árkok, vágások kusza szövedékévé változik a táj. S ezekben az árkokban, vágásokban éles csillanású, sűrű víz rohan jól érzékelhetően egy irányban. Lassan eszmélek. A megdőlt föld előbb nyomasztó sík vidékké szélesedik, amelyen minden mozgás érzékelhetetlenné vált, majd elbizonytalanodik. Mintha felhőn taposnék. Könnyű elrugaszkodni, és szinte lehetetlen visszaérkezni. A magyarázat nem várat sokáig magára. Ingoványban járok. Lápvidéken. Először ködök emelkednek a talaj fölé, aztán hallom cipőm cuppanásait, s a súlytalan, tejfehér nyirkosságot átszúrják a dögletes, sárga, kardszerű növények. A kis erek már nem a beláthatatlan tájon szaladgálnak, hanem a bokám körül, mint fürge kígyók. Jobban örülök így nekik, mert közöm van hozzájuk, érthetőbben és közvetlenebbül, mint korábban. Az életemre törnek. És ebben az édes ködszivárgásban semmitől sem válnék meg szívesebben, mint az életemtől. Hideg van, de finom, csábító hideg, és halk, kábító, rossz illatokat vélek felfedezni, az érzékelésnek egy olyan, eddig ismeretlen régiójában, ahol lassan keringő vérem romlott zakatolását is hallom táguló ereimben. A gyanútlanul befogadó mocsár szereti az alkalmazkodni képtelen idegent. Mérgező virágainak szépsége megborzongat, ösvényeinek kuszasága és változékonysága lefegyverez. Lázat ígér, a kíváncsiak sápadt lázát. Nincsenek különbségek, de tudom, hogy süllyedek. Milliméterről milliméterre, másodpercről másodpercre mosódik össze, tűnik el bennem minden, amit ismerni véltem. Hát csak ennyi lett volna?

Aztán váratlanul kitisztul előttem a táj. A mocsárban az orrom előtt alig pár lépésre moccanatlan víztükör feszül. Partjain tökéletes párhuzamosságban vastag levelű sás nő, mintha a lehető legpontosabb mérés eredményeként irtották volna ki a növényzetet folyónyi szélességben. A Silvius-csatorna! Micsoda felfedezés! Ha lehetett is sejteni, hogy errefelé folyik valahol, mégiscsak döbbenet. A csónakot könnyen megtalálom, nem is rejtették el nagyon, mintha nekem készítették volna elő. De kik? Kényszerítem magam, hogy ezt mérlegeljem, mert félek, különben eszembe jut, hogy már tépelődtem ezen, ugyanitt. Ha a saját nyomomban járok, bizonyosan van valami, amit korábban elmulasztottam. És ezt most kell megtennem. Ez bosszant leginkább, hiszen másodszor, századszor elhibázni ugyanazt, már nem becsületbeli ügy. Veszélyes is lehet, de inkább csak kínos, aminek a kínjait nem oszthatom meg senkivel. A csónak alján fekszem, lábamnál a felszerelés, engedve a lassú sodrásnak álmosan haladok tovább, ugyanarra.

Néha felkelek és evezek. Gyorsabban haladok ilyenkor, de nem ezért teszem. A nagyobb sebesség ugyanis ebben a tájban nem jelent semmit. Nem tudom, hová tartok, így nem kívánom, hogy gyorsabban, korábban érjek oda. Az evezés, az evező csobbanásai, az izmok megfeszítése segít megmenteni a képet, amit magamról őrzök, azaz megőrzi ép elmém. Hanyatt fekve az eget kémlelem, az elúszó felhőkben arcokat vélek felfedezni. Felismerem mindegyiket, némelyeket megszeretek, másokat megutálok. Ez jobban elfáraszt, mint az evezés, ezért ülök egyre többet a csónak végében, s tolom magam mögé az evezőlapáttal a végtelen vizet.

Tudtam, hogy a Silvius-csatorna más, nem hasonlítható semmihez, mégsem készültem fel rá kellőképpen. Néha mozdulatlannak és visszhangtalannak érzem, amire van ellenszer, de óvatosan kell bánnom vele. Megmozdulok, beszélek. Figyelem a partot, ismerős tájakat keresek, kikötésre alkalmas öblöket. Nem mintha meg akarnék állni, de jólesne a lehetőség. A szelek megdöntötték a növényeket, s a fagy valamikor megroppantotta őket. Távolabb fákat is látok, fekete madarak ülnek az ágaikon, de sohasem repülnek elém, éber létem hideg fényei közé. Ez válik lassan elviselhetetlenné, ez a természetesség. A lefojtott csobbanások, a lefojtott zizegés, a lefojtott csatornalét hétköznapjai. Az egyszerű képlet, az egyszeregy belemar a vízbe, az irányíthatatlannak remélt elragadtatásba. Az unalom verébfejű szörnye hozzálát, hogy apró darabonként elpusztítson mindent körülöttem, csak engem hagyjon életben. Egyre világosabb tehát, hogy bármi is a tét, én esendőbb, egyszerűbb, semmit meg nem változtató döntések előtt állok. Például, hogy evezzek vagy sem. A Silvius-csatorna nem enged nagyobb szabású terveket, méltóbb célokat, nemesebb kihívásokat. Ha nem akarok őrjöngeni (ami egyébként sem változtatna semmin), engednem kell, tehát fázom, fáradt, kimerült vagyok, észreveszem, hogy az evező feltörte a kezem, fojtogat a magány, és egyre jobban félek a helytől, ahová egyszer majd elkerülhetetlenül megérkezem. Poros kereskedőtelepre, ahol a bálák között mocorog a félhomály, a rothadás szaga kikerülhetetlen, mint a káromkodás, vagy az, hogy mindig, mindenhol becsapnak. Ahová újság jár, ahol össze- és ahonnét szétfutnak az úgynevezett hírek, amelyek megkérdőjelezhetetlen védjegyei a pusztulásnak, és megkérdőjelezhetetlen okozói a szellemi és erkölcsi hullamerevségnek. S ahol a nyilvánvalóan hamis hírek miatt ölre mennek az emberek. Ahol, éppen ezért, van értelme a szónak: jog. Ahol tehát megölhetnek, és jó eséllyel meg is fognak ölni. Ahol ki kell mondanom bizonyos szavakat, amelyekre nem szívesen emlékszem. Válaszolnom kell majd. Ez a Silvius-csatorna ítélete. Csak abban bízhatok, hogy nem kell mégsem szárazföldre lépnem, megtart a víz, amíg csak akarom, és a sodrása az egyetlen hatalom, amihez alkalmazkodnom kell.

átvérzett félelmekkel

Így jutok el Dura vénás öbleibe. Véletlenül. Ahogy véletlen az is, hogy a parton éppen egy vastag törzsű fát látok, ami mögött kényelmesen elbújhat bárki. Hogy a sás félrehajlásaiban felfedezem az ösvényt, amelyen a partig lehet jutni. Hogy a víz úgy fodrozódik, mintha valaki éppen most lépett volna ki belőle. Amikor nem evezek, a zsákomat a fejem alá teszem, és már nem az eget, hanem folyvást a partot kémlelem. Tudom, hogy kitűnő célpont vagyok. Egy jó lövésznek ilyen távolságról gyerekjáték a homloklövés. Mégsem teszek semmit. Ezekkel a kétségekkel, puha, átvérzett félelmekkel érkezem meg Dura vénás öbleibe, véletlenül. A zöld víz szétterül a szemhatáron, a szűk csatornalétnek vége. Szennyes, vese-alakú mellékvizek tűnnek fel, egyik nyílik a másikból. Az átjárókat azonban nem lehet látni, átsiklik rajtuk a csónak, és összezáródik mögöttem az egyre dúsabb és egyre élesebb növényzet. A víz is melegebb. Színes gőzök, szakadozott kipárolgások éltetik a reményt, hogy a gyógyító tóvidéknek nincs határa. Ez az az otthon, ahonnét soha el sem indulok, ahová soha meg nem érkezem. Minden csendes és mozdulatlan abban az öbölben, ahol éppen járok, de a szomszédból hullámverés és élettől nehezedő testek zaja hallatszik át. Ráadásul megmaradt a víz sodrása, bár nem lehet egyértelműen megállapítani, merre tart. Mindig a szomszéd öbölbe. S nincs öböl, amely mellett ne lenne egy másik.

Dura vénás öbleiben elvesztem, s hogy ne evezzek, ráülök a kezemre, s hogy ne kelljen gondolkoznom, evezek. Ezt sem lehet túl sokáig csinálni, ezt a szorgos, ügybuzgó semmittevést, ezt a céltalan törtetést. Megmosom az arcom a lassú, langyos vízzel, ami sokáig nem szárad meg aztán. Jó látni körülöttem a végtelent, amire korábban gondolni is alig mertem. És sosem volt annyi bátorságom, hogy ilyen kopárnak, kietlennek, mindentől megfosztottnak képzeljem. Ebből értem meg, hogy nem a félelmeimmel vagyok körülvéve, hanem a lehetőségeimmel. S korábbi bizonytalan sejtéseim most határozottá válnak. Feladatom van itt. Mégiscsak van bennem valami különös, ami nem véletlen, és nem is hiba. Ami azzá tesz, ami vagyok. Behunyom a szemem és meghalok. Azzal a könnyű halállal, amivel a tudat huny ki. De nem olyan vizeken járok, hogy ez végleges lehetne. Egyszerűen Dura vénás öbleiből nincs más kiút.

felnyílik a sötétség

Feneketlen sötétség borít el, s hogy kikerültem Dura vénás öbleiből, csupán abból tudom, hogy az éjszaka nem múlik el. Eltűnik minden, amire józan megfontolással számítani lehet, de aminek elvesztésében szinte biztos vagyok, megkerül. Kitapogatom a körülöttem lévő tárgyakat, a csónak alacsony peremét érintem, a lábamnál megtalálom a felszerelésemet. Amit feladatomnak gondoltam, nem az én feladatom. Amit halálnak, nem az én halálom. Amit különösnek, csalódás. Túl könnyen játszadozom ezekkel a szavakkal anélkül, hogy ismerném valódi értelmüket. Hűvös légáramlat simítja végig az arcomat. Tehát haladok. Nem tudok meghatározni irányt, semmilyen kiterjedést. A Ganglion! A nagy, fekete folyó. Hát mégis létezik. S hogy ezt tisztázom magamban, már nem is akarom látni. A Ganglionon végighajózni pusztán figyelem kérdése, persze ez a legnagyobb megpróbáltatás. Nem mulaszthatom el egyetlen apró részletét, egyetlen töredék pillanatát sem. Tágra nyílt szemmel bámulni a vak feketeséget, amíg neki nem csapódok Sierra Frontale tömör falainak, s utána már a torkolatvidék. Ott majd útjára engedem a csónakot, ha marad belőle egyáltalán valami, és gyalog megyek tovább. Valahol nagyon mélyen, és nagyon távol felnyílik a sötétség, mintha éles késsel vágnák át, és kibuggyan a maró fényesség friss és erős szagával. Hajnalodik. Így nevezem majd el a pillanatot, amikor átlátok a Sierra Frontale fölém magasodó falai között, és megszökhetek önmagam elől. Közelebb leszek a halálhoz, mint utam során bármikor, de az már az életben maradók első önkéntelen és elszánt félelme lesz. Csak a kezemet kellene felemelnem, és nyilak százai záporoznának felém. Mert félnek már tőlem, eljutottam a torkolatvidékre. Keserű, vérszagú növények takarnak el, mintha mind az enyém lenne. Nekem teremne, dúskálna, tobzódna saját ellentmondásaiban.

Mégsem látom meg a hajnali torkolatvidéket. A Ganglion borzasztó széles ívben nagy kanyart ír le, s ebben az ívben sodródom mindig kifelé, most már érzem, hogy kifelé. Bármennyire is felmérhetetlenek a folyó arányai, már a part felé tartok. Megfenyeget a sötét víz. Azzal riogat, hogy majd látni fogom: vége lesz, nem lesz Ganglion. Én fogvacogva imádkozom a másik lehetőségért. Ha nem sodródsz partra, s ha nem vagy elég ügyes, a Sierra Frontale megsemmisítő szirtjein zúzódsz porrá. De ha túl jutsz is az alattomos, víz alá bukó sziklákon a szinte tökéletes sötétben, míg a torkolatvidékig eljutsz, ezer veszély leselkedik rád. Ezeket a veszélyeket várom. Kívánom őket. A biztonságot sejtető kék parton észrevehetetlen haláltusákat. A szabad szemmel alig látható fertőző rovarokat. Egy könnyű sebet ejtő tüskét, ami elmérged, s mire fájni kezd, már hiába könyörgök bármilyen istenhez. De megmenekülök. Hogy pontosan mitől, nem tudom. A Gangliontól? A partvidéktől? A szikláktól? Attól, hogy valahová (mégis máshová) megérkezzem? Erre sem emlékszem. Mire megint nagy biztonsággal meg tudom állapítani, merre haladok, s visszatérnek értelmükhöz a folyóba szórt szavak (fent, lent, előttem, utánam, régen, most), egy vízesésben zuhanok. Rögtön tudom, miként áll a helyzet. A Trepanor nagy zuhatagjaihoz keveredtem, ami egyenlő a lehetetlennel, a Ganglion mérföldekkel kerüli el. Minden, amiben korábban biztos voltam, elfolyik, elúszik. Kétségbe vonja a zuhatag, a fénylő vízesés. Minden ismeretem a visszájára fordul, az előjelek megváltoznak, a föld mágneses pólusai kicserélődnek, a fehérből fekete lesz, az aranyból homok, a borból víz, a nőből férfi. Hogyan jutottam át Trepanor nagy zuhatagjain, sosem fogom megtudni. ATrepanorhoz nem jár emlékezet. Üresség, vakfolt, olyan határvidék, amelyet nem lehet fölmérni. Trepanor nagy zuhatagjainak nincs felfedezője, nincs Sztrabónja.

Az első dolog, amiben nem volt okom kételkedni, hogy egy házban vagyok. Fedél van a fejem fölött, amelyet falak tartanak, s ezek elválasztanak a rajtuk kívül levő világtól. Ez megkülönböztet, s hogy tudom, van ilyen (van ilyen, hogy ház), boldoggá tesz. Nem tudom, Thalamus vagy Hemispherium kereskedőtelepén ébredtem fel. Szeretnék Hemispheriumban lenni. Ott melegebb van, jobb a bor és kevesebb a verekedés. Még sokáig néztem magam elé, szagolgattam a furcsa levegőt, hallgattam a zizegő zajokat, amíg megértettem, hogy ez nem Hemispherium, és nem is Thalamus. Hozzá kellett még szoknom az új környezetemhez, hogy egyáltalán eldönthessem, van-e erőm megtudni, mi történik velem. Apró pontokkal mértem egyelőre a távolságot és az időt, pontokkal, amelyek a látásomat pezsegve szennyezték, a hallásomat sóvárogva zavarták. Sok millió ilyen pontocska gördült át rajtam, mire észrevettem, hogy nem fekszem, hanem egy széken ülök. Ruhám nem különbözik a körülöttem ülőkétől. Megértem, amit mondanak, és ők is értik, amit én mondok, olyan természetességgel, hogy nem lehetnek kétségeim, az anyanyelvemen beszélek. Újabb pontocska-milliárdok után kiürült a ház, a könnyebb árnyékokból, a nyitva felejtett ajtókból sejtettem meg, hogy valaki velem maradt. Meleg, ismeretlen szagok szivárogtak a konyha és a fürdőszoba felől. Nem ismertem minden ruhát, amibe belebotlottam. Mindezt az átmenetiség könnyen lefújható porfelhője ülte meg. Ez a másvalaki mintha menni akart volna éppen, én csak most érkeztem. Ő volt az első, aki nem mérgekkel, alkohollal, kibiztosított gondolatokkal kínált, hanem gyógyító füvekkel. Forró vízben áztatta ki a megszárított leveleket, s a vízbe így beleoldódtak a megnevezhetetlen ízek, amit a száján is éreztem később, amikor már nem beszélt. Most én készítettem neki öblös csészébe forró italt, aztán csak ültem a közelében, alig hallottam, mit mond. Közelebb kellett hajolnom, ha meg akartam érteni, de ebben a végtelenül kiszolgáltatott pillanatban illetlennek éreztem minden mozgást. Hogy mozdulataimat elfelejthessem, megemeltem a hangom. Mint egy robbanás vágott utat magának a pontocskák között.

azt sem tudom, hol loptam

– Kérsz egy kis cukrot? – Láttam, nem érti, mire gondolok. Megpróbált mosolyogni, de csak furcsa grimasz ült ki az arcára. Kabátomból kopott, kifakult szarvasbőröket húztam elő. Kihajtottam fáradt leveleiket, és előtűnt néhány apró kocka. Megkínáltam még egyszer, de csak fáradtan legyintett. Aztán apró kavicsot húztam elő. Már azt sem tudom, hol loptam, olyan régóta őrizgetem. Talán az lesz a leghelyesebb, ha neked adom, nem ajándékba, vegyük úgy, hogy visszaszolgáltatom, mert a tiéd. Csak a szemén láttam, hogy örül. S aztán, hogy eltűntek a pontocskák belőlem, már én is suttogtam.

– Feküdj le!

Félig aludt, alig mozgatta a száját.

– De hát fekszem.

Arca nagy ködfelhő párnájába süppedt, szeme lecsukódott, olyan végtelen nyugalommal, hogy én is elálmosodtam. Kimentem a konyhába, ténferegtem ide-oda, nem találtam a helyem, nem jutott eszembe semmi, aminek a véghezvitele rám várna. Húztam az időt, töltöttem egy pohár vizet, felkapcsoltam a villanyt. Ettem valamit nem túl nagy étvággyal. Aztán előkotortam a kamrából a tengerészzsákomat, és belepakoltam minden holmim. Félig sem telt meg, s olyan könnyű volt, hogy szinte szégyelltem. Kiléptem az ajtón, az arcomba nedves, meleg szél csapott. A tengerre emlékeztetett, kikötőkre, olyan helyekre, ahová még nem sikerült eljutnom. Milyen jó ez így – gondoltam bizonytalan örömmel, de ekkor a belső szobából felhangzott egy vékony hang.

– Hol vagy?

Álmában beszél, nyugtattam magam, de nehéz volt menekülni a szavaitól. Ha alszik, ha öntudatlan is, válaszolnom kellene valamiképpen. Mégis, mit mondhatnék? Legyek őszinte, így mondják, ez mindig jó tanács, Jerez de la Frontera-ban vagyok egy telefonfülkében, éppen megtaláltam a telefonszámot, amit kerestem. De már jövök is. Nem, nem, nem. Itt vagyok az ajtó előtt, csak kinézek, furcsa zajt hallottam. Feltorlódtak a jégtáblák, félek, nem bírják sokáig a gátak. Ahogy távolodtam a fényes, jégcsap-hang a tarkómhoz koppant, s úgy éreztem, gyorsan mélyülő lyukat váj belé. Áthatol a koponyacsonton, belém zuhan, mintha végtelen poros szakadékba esne. S az egyensúlyát vesztett kérdés, talán megválaszolhatatlansága miatt, ahogy földet ért bennem, gyanús alakot öltött. Először méretét meghazudtoló súllyal nehezedő fémgolyó lett, aztán a hold, de holdfogyatkozás közben, végül hasonlítani kezdett rám. Nem én voltam, mert idősebb (korábban fiatalabb) volt nálam. Ha nem akarok pontosan fogalmazni, azt mondanám, a testvérem volt, az apám, a nagyapám. Ha pontosan akarok fogalmazni, akkor én voltam, mint a testvérem, az apám, a nagyapám. Akárhogyan is, a fejét vakargatta, bámult erre-arra, arcából kifutott a vér. Aztán elszánta magát, és útra kelt. Korábbi puszta kérdés mivolta nem hagyta nyugodni. Lelnie kell egy biztos pontot, egyetlen biztos és azonosítható pontot, amely nem csak mesékben, dús fantáziájú utazók, megbízhatatlan kereskedők leírásában létezik. Egy helyet, amit ő fedez fel, ő ad neki nevet, és ahonnét hírt küldhet rólam.

kép | Lech Jankowski művei, wikiart.org